Szolnok Megyei Néplap, 1972. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
1971. október 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP * 7 Boór András KESERGŐ Engedj futni rab világa Irodalmi titkok: A kisebbek Petőfiről... Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám? Gondoltok-e úgy néha- néha rám? Ezt a friss és közvetlen újszerű költői levelet Petőfi Sándor írta öccsének, az akkor 19 éves Petrovics Istvánnak. Az öreg Petrovics mindössze 34 éves volt, amikor Sándor után második fia. István 1825. augusztus 18-án Szabadszálláson megszületett. Ez időben ugyan az apa Kiskunfélegyházán volt mészáros, de felesége látogatóba ment a húgához Szabadszállásra, s itt történt a szülés. A szülők nagyon megőrültek másodszülött fiuknak, aki a gyönge, betegeskedő Sándor fiuk mellett olyan volt, mint egy kis vasgyúró. Hat éves korában már remekül lovagolt, s később is mint híres lovas a József nádor félévszázados jubileumára rendezett lovasversenyen, Jászberényben ezüst érmet nyert. A költő erről dicsekedve emlékezett meg pesti barátainak. Egyébként is a két testvér között mindvégig a legbensőségesebb és legmelegebb volt a viszony. Mikor a szabadságharc kitört, Petrovics István azonnal beállott katonának. kozást ajánlotta volna bárki. — S milyen a költő? — kérdeztem. — Olyan, mint Petőfi! — felelte az öreg. De valahogy úgy mondta ezt, mintha csakugyan tudta volna, hogy Petőfi valójában milyen volt. Mintha látta volna s beszélt is volna véle; sőt mintha virágos és harmatos füvet is kaszált volna véle, mint velem is. — Hát ismerte talán? — nyitottam nagyobbra a szememet. Akár ha szerelmes kérdezte volna a párjától, hogy szeretsz-é, úgy válaszolt az öreg, mondván: __ — Ismertem, igent Pillantottam ámuldozva néhányat, mert abban a hitben voltam, hogy a falunak minden dolgát tudom: de lám, azt sem hallottam még soha, hogy Hadnagy Lőrinc bácsi ismerte volna Petőfi Sándort — Látta?! — kérdeztem. Az öreg a messzeségbe nézett, majd sóhajtott egyet, mint aki messze-messze szálL Olyan messzire, ahol a valóság és a képzelet már eggyé is válnak. Aztán hanyatt ereszkedett a lekaszált fű tövén, és a két tenyerét a feje alá tette. S miközben csillámló szemekkel a tölgyfa lombjai között pillangózott, így folytatta a szót — Negyvenkilencben, mikor sírt a haza. hát én elszöktem hazulról, hogy megyek katonának, Java nyár Előbb a Délvidéken mint közlegény harcolt a rácok ellen. Buda ostromában már főhadnagyként veit részt, majd századossá léptették elő. A világosi fegyver- letétel után Petőfi Istvánt besorozták közlegénynek a császári hadseregbe, ahol rövidesen altiszt lett. Külföldi élete igen hányatott volt, de 1851-ben végre elbocsátották a szolgálatból, s ő hazajöhetett. Itthon Pétervá- radon telepedett le, és folytatta mesterségét. De a sors megint közbeszólt. Bevásárlás végett 1853 elején Pestre jött, ahol Szendrey Júlia férjének, Horváth Árpádnak a lakásán elfogták, s összeesküvés gyanúja miatt deg- radálásra és három évi sáncmunkára ítélték. Petőfi István a három éves fogság alatt tovább művelte magát. Már előzőleg perfek- tül megtanult németül, később elsajátította a francia nyelvet is, s tüzetesen tanulmányozta a világirodalmat. Még egy évi utólagos katonai szolgálat után 1857-ben került haza. Jobb foglalkozás híján egyelőre Czimmermann Samu budapesti ügyvéd irodájában mint imok kereste kenyerét, közben a „Vasárvolt éppen, de pezsegettek az emberek is; s mint a futkosó szél. dalok jártak he- gyeken-völgyeken. — Hány esztendős volt akkor? — kérdeztem. De már meg is bántam, hogy belészóltam a beszédbe, mert az öreg 'felém rez- zentette a szemét s hirtelen megrovással csak annyit mondott, hogy az anyakönyvet otthon felejtette. — S aztán hogy volt? —* igyekeztem tovább. — Ügy volt, hogy kérdezősködvén szorgosan, hamar megtudtam, miszerint Bem fővezér Segesvár tájékán van. No, elindultam én is arrafelé s helybe érkezvén, oda is eresztettek engem a nagy vezér színe elé, aki el is rendelte mindjárt, hogy ott harcollhassak, ahol legjobban nekem kedvem tartja Mivel pedig én az első vonalba kívánkoztam, hát más önkéntesekkel együtt oda haladéktalanul kimentem. Vagyis a fejéregyházi határba, mert ott húzódott az első vonal az országúton keresztül. Én annak a tájéknak a dombos részére kerültem, ahol termőföldek és kaszálók feküdtek. No, őrködve ott táboroztunk, tisztek és legények mind együtt. Hanem az énekszó és nagyobb mozgolódás tilos volt, nehogy az ellenség, amelyik igen közel volt, neszünket vegye. Hát mi nem is mozgolódtunk. hanem inkább a riagyranőtt törökbúzával takargattuk magunkat. Csudán napi Újság” című folyóirat több versét hozza. 1857 szeptemberében Dánosra ment Gaylhoffer János földbirtokos két kis fiához nevelőnek. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, a ragyogó szépségű Gaylhoffer Antóniával, aki iránt komoly szerelemre gyulladt. 1863 júniusában volt az eljegyzés, s ez év decemberében az esküvő Alsó-Nyáregyházán. Mindenki azt hitte. hogy a sírig együtt fognak élni boldogan. Nem így történt. A házasság nyolcadik hetében Antónia örökre elhagyta a férjét, és többet soha nem találkoztak. Gyámfia halála után Petőfi István alig mozdult ki a pusztáról. Az egyébként erős, egészséges ember 1880 elején mellgörcsről kezdett panaszkodni, s áprilisban barátai jelenlétében végrendeletet csinált. Dévaványai 400 holdas birtokát feleségének, bátyja iratait pedig a Nemzeti Múzeumnak hagyományozta. A végrendelet aláírása után elsápadt, elakadt a szava, de néhány perc múlva magához tért. Negyednapra, május 1-én meghalt. Szívszélhűdés okozta halálát 55 éves korában. egy ember volt közöttük, alt! sohasem tudott megülni a helyén, hanem ide ment s oda ment. Még a lovát is ott hagyta, jól megkötve a hátunk megett. a piros lovát. Különben sovány és csontos ifjú volt, s valamely oknál fogva nem egészen katonának öltözve, mert példának okáért a kardja sem volt ott az oldalán. Hacsak ránéztem, nekem olyannak tetszett örökké, mint egy parázs, akit folyton fú a szél. Nekem a szívem már igen dobogott — Az volt Petőfi, úgy-é?! — kérdeztem. Lőrinc bácsi nem is felelt, hanem tovább költötte a valót, folytatván tovább a szót: — Néha egy-két sor verset mondott s néha nagyot nevetett. S tudván is már, hogy kicsoda, folyton szemmel tartottam. csakhogy láthassam őt. S csakugyan, mintha ma is látnám: ott ült egy vén körtefa alatt, nekivetve a hátát az öreg fának. írt valamit sebtiben a táskáján s közben-közben lobogó szemmel gondolkozott. S ahogy ott ült a vén fa tövén, hát egyszer a szembenlévő jegenyefán megszólalt egy madár. De olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna indulni. S ahogy hallgattuk azt a madarat, hát egyszer a költő, mintha a dal egészen megbabonázta volna őt, felállt a fa tövéről s úgy nézett fel ámulattal a jegenyeNem születtem árvaságra Belefájdult már a sorsom Nyugalmamat mind elosztom Varangy-árnyék húz a földre Odavonna mindörökre Megölhetne hogyha várnék Tapogatva mint a szándék Bemocskolná könnyű vérem Mielőtt a jót elérem Nem fonódna rám a holnap S megátkoznának a holtak Eressz el hát rab világa Nem születtem árvaság. . .. ra fára. Ezt látván, mi is közelebb húzódtunk, hogy lássuk azt a csodás madarat; s amikor megláttuk, még jobban ámuldoztunk rajta, mert annak a madárnak piros volt a szíve tája, fehér a szárnya és zöld a lába. S nézvén nagy ámulattal a csodát, egyszer a költő felkiáltott, szólván; „Szabadságunk madara!” Itt egy kicsit elhallgatott az öreg Lőrinc bácsi, majd így folytatta: — így kiáltván a költő, lassan megindult, hogy felmenjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás madarat. De ahogy feljebb s feljebb ment a jegenyefán, az ellenség észrevehette, mert az egész ármádia megindult felénk. S nekünk parancs hangozván, hogy húzódjunk alkalmasabb hadállásba rögvest, valaki felkiáltott a költőnek is a jegenyefára, hogy jön az ellenség! Hanem a költő csak annyit felelt vissza, hogy „pököm az ellenségre!” Ennyit mondván, hirtelen felült Lórin" bácsi és reám tekintett. — S aztán mi lett Petőfivel? — kérdeztem. — Gondolom, onnét elrepült — mondta az öreg. S abban a pillantásban a tölgyfáról lehullott egy makk és pontot tett a földre • Szeptember hónapban volt Tamási Áron születésének „ 75, évfordulói». Pillantás a képernyőre Foci vagy Hamlet K ülönböző országok különböző számításai szerint a fe- levíziótulajdonosok’ adásnaponként 2—3—4 órát nézik a képernyőt. Magyar statisztikák nincsenek, de ezektől az átlagoktól nem nagyon térünk el mi sem. S ráadásul most már itt a második csatorna, semmi akadálya annak, hogy akár még többet üljünk a készülék előtt. Vagy talán kevesebbet? Igen. valószínűleg kevesebbet. Erre vonatkozóan is többnyire még csak külföldi tapasztalatok szolgálnak bizonyítékul, de minden jel szerint a több csatorna — kevesebb tévénézést jelent Az adapterrel, tehát a második csatorna vételére alkalmas berendezéssel rendelkező magyar családok is hasonló jelenségről számolnak be. Mi lehet az oka ennek a furcsa, a várakozásokkal ellentétes jelenségnek? Tudományos vizsgálódások híján inkább csak találgatni lehet. A legvalószínűbb az a lélektani magyarázat amelyik így érvel; akinek két vagy több csatornája van, az válogatni kényszerül. (Legalábbis a párhuzamos adások idején.) Vagy az egyiket nézi, vagy a másikat, mert egy szobában két készülék két adással nehezen elképzelhető és élvezhetetlen szörnyűség. Aki viszont vá- ’ lógat és ezzel mérlegel: ez jobb, ez engem jobban érdé-; kel, amaz rosszabb, érdektelenebb, az könnyen választ egy harmadik megoldást: egyiket se nézi, mert egyik műsor sem tetszik. Könnyebben és főleg gyakrabban előfordul majd, hogy az adás elejétől a végéig működő készülék helyett ‘ a képernyő üres marad. Jó, a néző választ az első, a második csatorna vagy , a harmadik lehetőség: a kikapcsolás között. De mit tegyen ' a televízió, hogy ne keltsen naponta felháborodást amiért olyan műsorokat sugároz párhuzamban, amelyek közül egyik ; is, másik is sokakat érdekel, vagy netán olyanokat, amelyek a nézők jelentős részét hidegen hagyják? Meg merje-e kockáztatni a műsorszerkesztés, hogy amikor válogatott labdarúgó mérkőzés megy majd az egyik csatornán, ugyanakkor sugározzák a másikon az Angyalt? Vagy adhat-e; mondjuk, közgazdasági vitaműsort az egyik csatornán, amikor a másik egy Beethoven-hangversenyt közvetít? Ám még egy olyan eszményinek tartott megoldást is problematikus, amikor például a labdarúgó mérkőzéssel párhuzamosan egy Shakespeare-drámát közvetítenek. Hiszen így nagyon sok, a labdarúgásért rajongó nézőt megfosztanának attól a lehetőségtől. amivel egyébként szívesen élnének — ha nem lenne ugyanakkor a foci, — hogy tudniillik megnézzék a Hamletet. Már-már ügy látszik: nincs is jó megoldás. Némi bizakodásra csak az adhat okot. hogy kezdetben az egy csatorna műsorösszeállítása is ilyen gondokat és ilyen jellegű kifogásokat eredményezett Miért nem adnak több focit? — miért adnak ilyen sok focit? Miért nem a rádió közvetíti csak a szimfonikus hangversenyeket? — miért nem szerepelnek gyakrabban a Magyar Televízió képernyőjén a világhírű hazai és külföldi muzsikusok? Miért nem adják a fő műsoridőben, amikor mindenki megnézheti a fontos, a nevelő hatású képzőművészeti műsorokat? — miért mutatnak annyi szövegelő embert a fő műsoridőben? íme, egy kis töredéke az egymásnak ellentmondó kívánságoknak, amelyek között nem lehet egyszerűen szótöbbséggel dönteni, mert nemcsak az lehet jó, értékes, hasznos, amit a többség kíván, a kisebbségnek Is lehetnek fontos, figyelemre és kielégítésre érdemes kívánságai. , H ozzá kell szoknunk — s a Magyar Televízió másfél évtizede után talán már hozzá is szoktunk, — hogy a képernyő a szobában nem helyettesíthet mindent: könyvet, filmet, színházat, barátot — s a családot. A televízió kitűnő, friss, mozgó-élő újság, nagyszerű tanító, ismeretterjesztő, tájékoztató szervezet, jó szórakozást nyújtó művészi eszköz. Hatékonyabb és erőszakosabb a hagyományos eszközöknél. hiszen legmeghittebb környezetünkbe; gyakran még a hálószobánkba is betolakszik. De végülis csak egy eszköz, a sok-sok más között Kizárólagossága olyan szellemi gyomorrontáshoz, sőt általános sorvadáshoz vezethet, mint ha valaki elhatározná, hogy minek neki any- nyiféle eledel, a jövőben csakis habcsókot és kolbászt eszik szalonnával. Igaz, a televízióban, átvitt értelemben, van habcsók is, meg kolbász is, meg más is. de végül mégis csak egyféle menü ez, időnként meg kell próbálni más konyháról étkezni. Tizenöt év után rá kellett jönnünk, hogy ezt kívánja szellemi egészségünk, Bernáth László
