Szolnok Megyei Néplap, 1972. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
Olvasom, hogy valahol Afrikában évszázadok óta tartja magát egy különös névszokás: az eladó lányokat házasságkötés előtt egy, a törzs által közköltségen fenntartott sajátos kis telepen helyezik el, ahol semmi más dolguk nincs, csak az, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legkövérebbre hízzanak — lévén az „efi” és „ibibió” törzseknél a testsúly a legcsábítóbb asszonyt sikk, a dús háj a feleség legfontosabb értékmérője. Ha néprajzkutató lennék, minden bizonnyal feltárnám e kelet-noigértal szokás ősi eredőit. Ha közgazdász lennék, elsősorban az érdekelne, milyen táplálék-fajtákkal érik el a legjobb hatásfokú „nkugho"-t (így nevezik efi és ibibió nyelven az említett leányhizlalást); megvizsgálnám, végeztelc-e összehasonlító kísérleteket arra nézve, mi jobb: ha a hizlalt ara állandóan egyhelyben fekszik, vagy napjában egyszer- kétszer járkál is, s így tovább. Ha szexológus lennék, azt kutatnám, vajon milyen okok terelték éppen ezirány- ba a kelet-nigériai férfiízlést: valahol tévútra került a „legyen mit fogni” egészséges erotikája? vagy valamilyen elfojtott szerzési, birtoklási ösztön, a lehető legnagyobb terület feletti uralomvágy indulata mozgatja őket? Se gazdasági ember, sem tudós nem lévén, a „nkug- ho”-t csakis hazafias, állampolgári mivoltomban tudom megközelíteni, s mindezt végiggondolva arra a következtetésre jutottam, hogy a különös néphagyomány eredete — nálunk, magyaroknál keresendő, innen származhatott el a messzi Afrikába. A közvetítés hogyanja számomra elhanyagolható. mellékes mozzanat. Épp elég utazónk járt Bihé-országtól Madagaszkárig annakidején, hogy poggyászukból elhulló jtsák az evés kultuszának magvait... „ mert azt a mi szülőföldünk temette, mert aligha van még egy olyan ország a- földön, ahol az evés ennyire az élet tengelye, gyújtópontja, alfája és ómegája lenne. Gondoljuk csak el, van-e életünknek akár egyetlen oly jelentős eseménye, amelyet ne egy gargantuai falatozás kísérne? Világra jöttünk, keresztelőnk — vagy névadó ünnepségünk, — születés- és névnapjaink, vasár- és ünnepnapjaink, évnyitóink és évzáróink, vizsgáink, érettségijeink, győzelmeink és vereségeink, jubileumaink, ősz- szejöveteleink, vendégeskedéseink, házasságaink, nyugdíjazásaink, arany- és ezüstlakodalmaink — de még halálunk is lakomát, bankettet. díszebédet, tort terem. Legfordulatosabb mesénk a mindent felfaló kisgömböcről szól. Legdrámaibb novelláink egyikében halálra eszi magit a nincstelen, paraszt. Népi bölcsességeink élén ez a mondás áll: „az a miénk, amit megeszünk”. Táplálkozásunk messzemenően egyoldalúbb annál a skálánál, amelyet termesztési lehetőségeink biztosítanak számunkra. A levestől a tésztáig zsírban úszik valameny- nyi eledelünk. Reggelire — étvágygerjesztőről — féldeci pálinkával indítjuk a napot, vacsora után itallal nyomtatjuk le azt az adagot, amelytől egy aratóbanda is eltelne. Eszünk, eszünk — eszünk az érelmeszesedésig, az infarktusig, beleesszük magunkat a koporsóba, Kelet-Nigériában csak a menyasszonyok, a azok is csak jegyességük időszakában híznak. Nálunk állandó és társadalmi méretű a „nkugho”. Távol álljon tőlem, hogy megpróbáljam visszafele forgatni az idő kerekét. Eszem ágában nincs visszasírni a ciberelevest és a hajdinakását; a Tanácsköztársaság korára való visszaemlékezés egyetlen árnypontjái: a gerslit; a korombeliek gyerekkoEinsteinanekdóta Einstein felesége egyszer panaszkodik a férjének: —. Mindenki faggat engem, hogy most min dolgozol. Én pedig azt válaszolom, hogy nem tudom és nagyon ostoba színben tűnhetek fel. Nem mondhatnád el csak úgy nagyjából, hogy■ mit írsz most? A tudós mélyen elgondolkodik, majd hirtelen felderül az arca. — Tudod mit — mondja, — ha majd megkérdeznek, mondd azt, hogy, te tudod, min dolgozom, de nem mondhatod meg, mert az nagy titok,,. rából felrémló, cukor-pötiá meUiszt, vagy a kukorica- prószát. Barátaim tanúsíthatják, hogy nem prédikálok so- vánv marhahúst, tejterméket és <r>rílmölcsöt, miközben titokban dagadót, disznótorost, háiastésztát tömök maqamba. Nem is az evés ellen beszélek, hanem az ellen, hogy szokásból, udvariasságból vagy virtusból lakiunk jól pukkadásiQ. Hogy nemzeti méretekben házasodjunk el. S hadd tegyek hozzá még- valamit a kelet-nigériai hírhez — mert annak folytatása Is van. A kövér efi és ibibió menyasszonyokból ugyanis feleségek lésznek: hnilékony testű. izmos, munkában és vadásziban nyurgult férfiak feleséget. akik vággyal telve közelednek kerek asszonyaikhoz, azok pedig gyönyörű gyermekeket szülnek r 'kik. A mi lányaink, asszonyaink nem kövérek, legfeljebb1 teltkarcsúak. De mi, magyar férfiak, nem vagyunk elég nyurgák. Meglehetősen elütünk az eszményi formáktól. Saját jól felfogott érdekünkben ne elégedjünk meg tehát azzat hogy minden nők közül csak a háziasszonyoknak tetszünk, s őnékik IS csak akkor, amikor elfogadjuk a kínálást I Együnk tehát mértékkel} s ne feledkezzünk meg arról sem, hogy olyan korban élünk, amikor ft tekintélyt már nem a has tájékán mérik, hanem — feljebb. Fülöp János Az éhes ember •— Ab állatkert óta követ...
