Szolnok Megyei Néplap, 1972. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-03 / 208. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. szeptember 3. Kincset érő ablak A hatalmas, csúcsíves ka- tedrálisok legcsodálatosabb részei a nagy falfelületeket helyettesítő, színes üvegfest­ményekkel fedett mérműves ablakok. A középkori építő­művészet csodái, méltán bá­mulatba ejthetik a látogató­kat. A műemlékeken van­nak azonban kisebb, szeré­nyebb ablakok is, amelyekre csak a szakemberek figyel­nek fel. És vannak olyanok is, amelyek több száz évig elrejtve, ismeretlenül hú­zódnak meg befalazva, va­kolattal eltakarva. Újjáépí­téseknél, stílusváltásoknál gyakran válik fölöslegessé egy-egy ablak és vagy új stílusút faragnak helyére, vagy egyszerűen befalazzák a nyílását. Tatarozások al­kalmával aztán a levert va­kolat alól kirajzolódnak ezek az „alvó” ablakok és a szak­embereknek néha nagyobb örömet okoznak, mintha aranyat találtak volna. Ilyen kincset érő ablakot fedeztek fel most Jászbe­rényben. A volt Ferences templomról, amely az idén 500 éves, a most folyó res­taurálás alkalmával leverték a vakolatot. A szentély falán egy befalazott csúcsíves ab­lak formája tűnt elő. Az ablak kibontott részét nem falaztattuk vissza, mert régenvárt adatot kaptunk a templom kezdeti koráról. Okleveles adatok szerint a templom már 1472-ben ké­szen volt. A későbbi vészes időkben többször leégett. A török idők pusztításait ro­mosán vészelte át. 1700 kö­rül épült újjá barokk stí­lusban, akkor falazhatták be a most megtalált ablaknyí­lást, amely minden kétséget kizáróan igazolja, hogy a fa­lak is eredetiek. Kívánatos lenne a szép­formájú ablak további ki­bontása, mert fontos adalé­kot nyerhetünk Mátyás ki­rály korának gótikájához. Ehhez azonban szükséges lenne, az Országos Műem­léki Felügyelőség szakmai és anyagi segítsége. Az Alföl­dön nagyon kevés műemlék maradt meg, éppen ezért nekünk kincset ér minden megtalált eredeti emlék. Sáros András VIETNAMI NAPOK „Hó apó“ és Buddha © A bombák nem kímélik a pagodákat sem. Nam Dinh- ben, az egyik építészetileg is remekműnek számító budd­hista pagodából csak törme­lék és két fafaragvány ma­radt. Ütitársam, Máté György, a Népszabadság fő­munkatársa elkérte a két kopott aranyozású töredéket — emlékül. Hanoiban viszont, különö­sen a belső területeken több, az európai ember számára ritka szépségű pagoda áll ép­ségben. Az „egylábú” pago­da amely a város egyik szimbóluma is, vagy a kis tó Közepén az öreg fák ár­nyékában megbúvó pagoda. Legtöbbjük a buddhizmus virágzó időszakában, a XI. században épült. Maga a val­lás, amelynek Vietnamban is több változata él, több­ezer éves. A pagodák már a korábbi háborúk során is so­kat szenvedtek a pusztítástól, köztük az „egylábút” is egy­szer már teljesen lerombol­ták, eredeti formájában újra fel kellett építeni. A franciák a buddhizmus ellensúlyozására, meg a gyarmatosítás előőrseként, majd pedig ideológiai „meg- támogatása” céljából a ka­tolikus vallást próbálták meghonosítani. Ha kellett erőszakkal, máskor katedrá- lisok építésével. Vidéken jár­va, egészen eldugott kis községekben is látni hatal­mas, a párizsi Notre Dame mintájára épült templomo­kat — mindmáig a falvak egyedüli kőépítményeit. A katolikus vallás mégsem ter­jedt el — a lakosságnak csak elenyésző része vált katoli­kussá. Magunktól nem is talál­tuk volna meg Hanoiban azt a pagodát, ahol egy bonc­cal is beszélhettünk. Bér­házak közé ékelve futnak körbe az udvar körül a pa­goda folyosói, szentélyei; „Kőasszony” pagodának hív­ják, mert valamikor egy kő szobrocskát találtak a helyén, s itt építették fel a pagodát. A kis szobrocska ma is lát­ható a fal egyik beugrójában. A szentélyben éppen szer­tartás folyt. Asszonyok, többségükben fekete fogú öregek térdeltek és ültek bent — s gyerekek is. A félhomályban ragyogtak a megvilágított, embernagysá­gúnál nagyobb aranyozott Buddha-szobrok. Állítólag az egyik magyarra lerfordítha- tatlan nevű gyümölcs magjá­ból készítik a szobrokat, majd aranybevonattal látják el őket. A pagodában egy számunkra ismeretlen illato­sító füstje terjengett. Az épület amolyan „keren­gő” részében, gőzölgő tea — Van utánpótlása a hí­vőknek a fiatalok között? — Kevés, napvon kevés — mondta a bonc. — Az embe­rek már nem nagyon járnak a pagodába. — A háború pusztítása sem élesztette fel a vallási vi­gaszkeresést? — Csak az idősebbekben. A béke szigete, az „egylábú” pagoda Hanoiban mellett fogadott bennünket a pagoda bonca. Simára bo­rotvált fejű, pergamensárga arcú, meghatározhatatlan életkorú férfi, zárt, sötétbar­na ruhában. Figyelmesen vizsgálta az arcunkat, a kér­déseink nem lepték meg, időnként finoman, némileg leplezve elmosolyodott. Fel­néztem a feje fölé: Ho Si Minh bekeretezett arcképét láttam a falon, mellette egy fényképen ugyancsak „Ho apó” volt látható, több budd­hista bonc társaságában. Kortyoltuk az erős teát, és beszélgettünk, amikor megszólaltak a szirénák. A bonc meg sem rezdült — mi lopva körülpillantottunk, va­jon van-e itt óvóhely. Csak a régi kőpárkányt láttuk, a folyosó bambusz falát és ker­ti virágokat. „Most ments meg minket Buddha” — gondoltam. A bonc úgy tett, mintha nem is látná az ide­gességünket. Nincs mentség, folytatni kell a beszélgetést. — És ők — a folyosó mel­lett leskelődő gyerekekre mutattunk. — Ök csak kíváncsiskod­nak — mondta és elmosolyo­dott. — Mivel magyarázható az állam és a buddhisták jó kapcsolata Vietnamban? — Valamennyien közel va­gyunk a néphez. A buddhista egyház a franciák ellen a nép mellé állt, s ugyanezt teszi most is, amikor új el­lenség támadt országunkra. — Nem fél, hogy bombatá­madás éri a pagodát? — Eddig elkerülték a bombák, de ha meg kell hal­ni, itt fogok meghalni. Fogatlan öregasszony ment el mellettünk, kezét össze­tette és meghajolt — így üd­vözölt minket. Aztán gyúj­togatni kezdte a füstölőket. Búcsúznunk kellett. Marafkó László (Következik: A „két jó”) Édes a szőlő (Fotó; Temeskozy) Készül a jubileumi emlékbélyeg A vasútállomás környékén leplezik le 1975. augusztus 20-án Szolnok város 900 évét szimbolizáló, közadako­zásból épülő emlékművét. Most már megkezdődtek a befizetések erre a célra. Eddig a 820—041—02011 számú átutalási postautal­ványra — amely a városi tanács információs irodájá­ban kapható — 138003 fo­rintot fizettek be. A szol­noki Béke nőklub 1000, a 7. sz. Volán Vállalat 98565, a cukorgyár 36306, a Karcag városi orvosegészségügyi szakszervezet 645 és a ti­szafüredi járási pedig 1457 forintot fizetett be utalvány­ra. Az évforduló alkalmából egv jubileumi bélyegsort is kibocsájtanak, amely Simon Ferenc szobrászművész ter­vei alapján, a „Pro Űrbe” plakett mását ábrázolja. Sár­ga, kék, piros színekben 5,— 10,— és 20 forintos címle­tekben összesen 85 ezer pél­dányban készül. A Pénz­ügyminisztérium egymillió forint értékben engedélyezte a bélyeg kibocsáitását. Kubikos múzeumot létesítenek Csongrádbctn Csongrád város emléket állít hajdani nincstelenjei­nek, a föld nélküli szegény- parasztoknak. A legutóbbi natkozó írásos dokumentu­mokat és az olyan régi hasz­nálati tárgyakat. mint a vándorutakon elmaradhatat­tanácsülésen hozott határo­zat szerint kubikos-múzeu­mot létesítenek, összegyűj­tik a kubikosok életére vo­lán talicskát, ásót és a su- bagydkényt. amelyet a föld­re terítettek és azon alud­tak. Csinosa Lapunk hasábjain (1972. aug. 20.) „A Csincsa-parti ház” címmel megjelent írás­ban olvastuk a címben idézett földrajzi nevet. Mi­vel nemcsak Jászberényben, hanem az országban máshol is igen gyakori ez a helynév, szélesebb érdeklődésre tart­hat számot a megnevezés eredetének megmutatása. Az sem véletlen, hogy több alakváltozatát is ismerjük az elnevezésnek. A leggyakoribb változatok: Csinosa, Csinosé. Az ország különböző tájain előforduló Csinosa, Csinosé nevek eredetének vizsgála­tánál elsősorban azt a kér­dést kell feltennünk, mj a névadás indítéka. Arra is választ kell adnunk, van-e összefüggés a név s a jelölt térszín között. Ha a különböző tájak el­nevezéseit vizsgáljuk, meg­állapíthatjuk, hogv a Csin­osa név bizonyos táji adott­ságra, jellegzetességre utal. Heves megyében pl. a Csin­osa elnevezés vízrajzi tulaj- donnévi értékű. Füzesabony­ban az Eger-patakba fo­lyó, s a kertek alján végig­haladó víz megnevezéséül szolgál. Hevesaranvoson is ilyen vízfolyást neves meg a Csincsa-patak összetétel. Ostoroson ez a földrajzi név vizes, sáros posványos terü­letet jelöl. Gömörben és Za­lában a nádas, a vízmosá­sos területeket nevezik meg a Csinosa névvel. Ugyanilyen használati értékű Borsodban a Kisgyőmél eredő Csincsa- patak megnevezés is. A név tehát azt bizonyít­ja, hogy természetes név­adással állunk szemben, s ennek a földrajzi névnek volt köznévi értelme, jelen­tése és használati értéke is. Ma ez a köznévi használat elavult, s így a mai nyelv­érzék, illetőleg a nevet tu- lajdonnévi értékben hasz­náló közösség nem tud je­lentéstartalmat kapcsolni hozzá. A nép nvelvében a kákás, nádas, ingoványos, posványos, vizes helyek meg­nevezésére szolgáló csinosa köznév is szerepet vállalt A Mátra vidékén a náddal, sással benőtt réteket még ma is a Csincsás jelzővel minő­sítik. Van olyan vélemény is, amely a Csinosa földrajzi név .eredetével kapcsolatban azt állítja, hogy egy sajá­tos vízinövény tájnyelvi meg­nevezése szolgáit alapul a tulajdonnév keletkezéséhez. A Mátyusföldjén a Csinosa tulajdonnevet a néo ma is úgy értelmezi, hogy a meg­nevezett terület tele van csinosával. Kérdéssel zárjuk cikkün­ket: él-e a csinosa köznév Szolnok megyében, s ha él, milyen fogalmi értéket, je­lentéstartalmat hordoz. Dr. Bakos József Móricz Zsigmond halálának 30. évfordulóján Móricz Zsigmond halálá­nak évfordulóin — 1942. szeptember 4-e óta, általá­ban az „ötös”- vagy a „tízes” esztendőkben — gyakran úgy idéződik fel az alakja, mintha még élne. Szokásai­ról, mozdulatairól, életének keretéről a kortársak még az élmény hatása alatt em­lékeznek meg; tanúiként annak, hogy személye is feledhetetlen volt, ember­ként is tiszteletet ébresztő, maradandó benyomást gya­korolt mindazokra, akik ta­lálkoztak vele. De a személyes emlékek lassan elfakulnak, alakját a tisztelgő kortársi vallomá­sok őrzik meg. Az életmű­ve az, ami örök. A XX. szá­zadi magyar irodalom egyik legnagyobb öröksége a mó- riczi mű, a kor magyar va­lóságának ez a kiterjedésé­ben és mélységében egyaránt roppant arányú ábrázolása. Kevés írónk van, akinek az élete — életműve — eny- nyire oszthatatlan. Móricz Zsigmondra gondolva nem valamelyik regénye, riport­ja, novellája jut az eszünk­be, hanem az a valóságfel­táró szerep, amelyet vállalt, s amelyet elvégzett. írásai­nak hatalmas serege a szá­zad eleji, s húszas-harmin­cas évekbeli magyar társa­dalom enciklopédiája; csak éppen nem enciklopédikus leírásokban, hanem izzó drámákban, élő jellemekben, kimunkált alakokban, — egyszóval mozgásban, szín­ben, élményben, forróság­ban. legtöbbször épperi a tragédia, a válság létrejötté­nek pillanatában. Mert elsősorban ez ragad­ta meg, ez izgatta és érde­kelte; mi történik az em­berben és világban. „Én sem ilyen, sem olyan író nem vagyok — irta egy helyen —, hanem csak igazmondó. Amit én mondok, az nem vitaaanyag. Az egyszerűen annak a közlése, ami ben­nem van. s amit a világból látok. S nem tananyag. Nem is kívánom, hogy kövessék’> Művész volt, nagy művész, s amit meglátott, magában feldolgozott és kifejezett, az a kor tökéletes képévé vált, a magyar realista próza hal­hatatlan értékévé. Nincs magyar író, akinek a felszabadulás óta annyi­szor, annyi kiadásban jelent volna meg könyve, mint Mó­ricz Zsigmondnak, kivéve talán a régebbi, s legna­gyobb klasszikusokat, Jókait, Mikszáthot. A félszabadu­lást követő két évtizedben a magyar olvasók egyik leg­nagyobb élménye volt a mó- riczi életművel való megis­merkedés. Hatott az olva­sókra: megismertette őket a közelmúlt magyar világával. Hatott az írókra: ösztönözte őket a valóság mélyebb fel­tárására. megmutatására. Ha­tott egész közéletünkre: az ember panaszainak észrevé­telére, bajainak orvoslására, létének jobbítására tanított. S hatott történelmi tuda­tunkra is: ami értéket a múltban meglátott, s fel­színre hozott — gondoljunk az Erdély című nagy művé­re — ma is fontos, izgal­mas, tanulságos. Voltak korszakok, amikor őt tekintették az egyetlen példaadó modellnek, utáno­zandó mintának. Maga a móriczi életmű mondott el­lent ennek az erőszakos szorgalmazásnak: az utánoz­hatatlan és megismételhetet­len. Ami példaadó benne minden nemzedék számára: a szenvedély, amellyel kora valóságát megmutatta, az in­dulat, amellyel az elnyo­mottak oldalán állt, a rész­vét az elesettek iránt, gyű­lölet az élősködőkkel, a másokon tiprókkal szemben. Ez a hatalmas életmű az egyik legszebb ajándék, amelyet a magyar irodalom az évszázadok során kapott. Móricz Zsigmond halálának harmincadik évfordulója újabb alkalom, hogy olvasói nevében tisztelegjünk a nagy író emléke, s halhatatlan műveinek sora előtt. . - W. %

Next

/
Thumbnails
Contents