Szolnok Megyei Néplap, 1972. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-06 / 184. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1972. augusztus 6.

H

ideg volt a szobában.

Az öreg a hintaszékben feküdt, felesége egy mély fotelban. Jól betakaróztak mind a ketten.

— Azért szép volt ez az ünnepség — mondta az öregasszony.

— Miért?

— Nem is tudóim. 11 valahogy olyan... megható volt...

— Nem azt kérdeztem, hogy miért volt szép, hanem azt, hogy miért mondtad, hogy „azért” szép volt?

— Nem tudom. Így jött a nyelvemre.

— Az ember nem mond semmit véletlenül. Mindennek megvan az oka.

Följebb húzta magán a takarót.

— Tehát?

— Mit tehát?

— Tehát miért mondtad, hogy „azért szép volt” ez az ünnepség? Nem tetszett valami?

— De. Minden nagyon tetszett.

Az öregember mérges lett.

— Miért nem akarod megmondani? Elég régen élünk már együtt. Szavak nélkül is észreveszem, ha valami nem tetszik neked.

— És most úgy gondolod, hogy valami nem tetszett?

— Biztos vagyok benne. Azt mondtad: „azért” szép volt ez az ünnepség. Ez azt jelenti: annak ellenére szép volt ez az ünnepség, hogy ez és ez nem tetszett. Igaz?

' — Lehet.

— Én csináltam valamit rosszul? Várj csak! Amikor mondták a nevemet, fölálltam, és elindultam az emel- ' vény felé. Nagyon vigyáztam, nehogy elcsússzak, mert síkos volt a padló. Az emelvényen egy elvtársnő a mellemre tűzte a kitüntetést, Bojthy elvtárs pedig a kezembe nyomta az oklevelet. Bal kézzel nyúltam érte, hogy a jobb szabadon maradjon a kézfogásra. Ez nagyon fontos, mert az ember könnyen zavarba jön, és kapkodni kezd, h.a kézfogás előtt még át kell vennie az oklevelet a jobb kezéből a balba. Azután Bojthy elvtárs átölelt és arcon csókolt kétfelől. Erre nem számítottam, ugyanis már indultam visszafelé, de azt hiszem, senki sem vette észre, hogy meginogtam egy kicsit. Szerencsére Bojthy elvtárs megtámasztott.

— 'Mindent nagyon jól csináltál.

' — Akkor mi bajod?

■ — Semmi.

— Magad is elismerted, hogy valami nem tetszett az ünnepségen. Annyit már tisztáztunk, hogy nem az én viselkedésemmel volt bajod. Persze, ha nem akarod megmondani, nem muszáj, de akkor célozgatnod sem kellene.

— Nem célozgattam — mondta az öregasszony sértődötten. — Nem szokásom célozgatni. Észrevehetted volna már negyvenévi házasságunk alatt.

— Negyvenkettő — vetette közbe az öregember, és ki tudja miért, egy kis ka- jánság volt a hangjában. Az öregasszony azonban nem vette észre.

— Annál inkább. Ha visz- szagondolok erre az egész ünnepségre, magam sem tudom, hogy mi nem tetszett. Pedig megmondanám, ha eszembe jutna.

— Magad sem tudod, hogy mi bajod van, de az én kedvemet elrontod — mondta az öregember, és elfordult.

— Nem akartam. Különben is, te erőszakoskodtál, te akartad megtudni. miért mondtam úgy, hogy „azért” szép volt ez az ünnepség.

4

z öregember durcásan hallgatott. Csénd volt egy darabig. — Hideg van. Te nem fázol?

Az öregasszony ismét feljebb húzta magán a takarót

— Egy kicsit — mondta megenyhülve az öregember.

— Szóltál a gázosoknak?

— Szóltam. — Visszafojtott indulat remegett az öregember hangjában.

— Mikor?

— Mit tudom én! Tegnap, vagy tegnapelőtt!

— Vagy a múlt héten, vagy szentsohanapján.

— Telefonon szóltam — mondta az öregember meg- adóan.

például azt, hogy „az ő érdemük, hogy simára taposták a szocializmus rögös útját”.

— Ezt nem mondta. Valahol máshol hallottad.

— Lehet... de azt ő mondta, hogy „ti gyújtjátok meg a fáklyát, amelyet most nemzedékek emelnek magasra”.

— Erre sem emlékszem. Azt hiszem, ezt a május elsejei beszédben hallottad.

— Lehet... de azt biztosan ő mondta, erre határoAz öreg lemondóan legyintett.

— Egyiket sem tudnám megcsinálni. Dadognék, folyna rólam a víz. Rettentően szégyellném magam. És ha jól meggondolom, ez neki is nagyon megszégyenítő lenne.

— Kinek?

— Hát annak az... izé ... annak a főnöknek, akit itt elképzeltünk magunknak.

— Lehet, hogy ő azért nem szégyellné magát úgy, mint te.

— El se fogadná.

Bistey András:

BÚVÁR HARANG

— Az nem számit. A telefon semmit se számít. Személyesen keU bemenni.

— Majd bemegyek személyesen.

— Mikor?

— Holnap.

— Ma is bemehetnél.

Az öregembert elöntötte a méreg.

— Pont ma? Talán a kitüntetésemet is vigyem, és csörgessem az orruk előtt? Esetleg még mondjam is nekik, hogy kedves elvtársak, itt van egy öreg veterán, végigharcolta a polgár- háborút Szibériában, ezért szíveskedjenek haladéktalanul felszerelni a lakásában a gázórát, hogy melegedhessen egy kicsit, mert a régi kályháját fölvitte a padlásra, amikor beszerelték a paria- pettkályhát, és egyedül nem tudja lehozni, és tüzelőt se vett, mert azt hitte, hogy ha a kályhát beszerelik nála, beszerelik az órát is.

— Nem kell rögtön megsértődnöd — mondta nyugtatóan az öregasszony.

— Nem azt mondtam, hogy ezzel menj be hozzájuk. Ámbár sok ember ennél kevesebb érdem alapján is igényel kedvezményeket.

— Ha igényel, igényel. Nekem kedvezmény nem kell.

A

z öreg kapkodta a levegőt. A hosszú monológ kimerítette. Csend

volt.

— Hogy hívták azt az elvtársat, aki átadta a kitüntetést? — kérdezte az öregasszony, amikor megunta a szótlanságot.

— Bojthynek. Bojthy Vince, ha jól emlékszem.

— Mit csinál a járási bizottságon?

— Valamelyik osztályon dolgozik.

— Ö az osztályvezető?

— Igen .. azt hiszem.

— Azért csak szebb lett volna ez az egész, ha a titkár adja át.

— Azt hitted, mindenki körülöttünk fog ugrálni ? Érv osztályvezető éppen elég fontos személy. Különben is, a kitüntetés számít, nem az, hogy ki adja át.

— Azért az is számít.

— Az is számít, de nem annyira.

— Na igen.

— És nagyon szép beszédet mondott

— Mit mondott?

Az öregember felemelte a hangját.

■ — Nagyon szép beszédet mondott. Nem figyelsz ide?

— Dehogynem. Azt mondtad: „nagyon szép beszédet mondott”. Erre kérdeztem, hogy mit mondott. Ügy értem, hogy a beszédben mit mondott?

— Nem jegyeztem meg szóról szóra. Ilyeneket mondott, hogy .., várj csak...

zottan emlékszem, hogy „élvezzétek a megérdemelt nyugalmat, pihenjetek, emléketeket szeretettel megőrizzük”.

— Ezt tényleg mondta. Emlékszem rá én is. Arra gondoltam, amikor ezt meghallottam, hogy de hiszen még élünk.

— Hát persze, hogy élünk.

— A halottak emlékét szokták szeretettel megőrizni, nem az élőkét.

Az öregember most komolyan megharagudott.

— Nem tudom, mi van veled. Kötekedsz, semmi se jó. Mintha nem is örülnél, hogy kitüntettek bennünket.

— De örülök — mondta az öregasszony. Azután, a nagyobb nyomaték kedvéért megismételte: — Hidd el, hogy örülök. Igazán.

— Nagy dolog ez! Ilyen kitüntetést nem osztogatnak mindenkinek.

Az öregember nem tudott fekve maradni. Ledobta a takarót, de vissza is rántotta, amikor megérezte a szoba dermesztő hidegét. Még rajta volt az ünneplő ruha, a mellén a kitüntetés.

— Hű, de hideg van!

— Majd’ megfagysz — mondta az öregasszony — de egy lépést sem teszel, hogy beszereljék az órát.

— Nem szeretek a nyakukra járni.

Az öregember visszafeküdt a hintaszékbe és beburkolózott.

— Pedig, ha nem jársz a nyakukra, sohasem szerelik föl.

— Biztosan fontosabb dolguk van. Azt hiszed, hogy a szocializmus építésében az a legfontosabb, hogy a mi gázóránkat fölszereljék? Amikor milliárdos beruházásokhoz kell az ember. Nem szabad önzőnek lenni.

— Lehet, hogy pénzt kellene ígérni nekik — mondta elgondolkozva az öregasszony. — Akkor biztosan fölszerelnék.

— Kisülne a szemem. Nem is tudom, hogy adnám át. Odamennék a főnökhöz, a szemébe néznék, és azt mondanám : nézze elvtárs... vagy uram ... szereljék fel a gázórámat. Adok egy húszast.

— Ha egy húszast ígérnél, feljelentene vesztegetésért.

— Na látod?

— Legalább egy százast kellene adnod.

— Vagy megkérdezném: mivel tartozom? Így jó lenne? — Az öregasszony azonban nem válaszolt, hát folytatta: — Vagy szó nélkül átadnék neki előre egy borítékot, vagy ottfelejteném az asztalán, vagy elnéznék a válla fölött, és kézfogás közben a tenyerébe csúsztatnám, vagy vinnék neki valamit, vagy ...

— Nocsak — az öregasz- szony rázkódott a nevetéstől. — Milyen jól tudod!

— Lehet. Az is lehet. Ilyen is megtörténik.

— Hogyhogy megtörténik ? Talán inkább olyan is megtörténik, hogy elfogadja?

— Ez is megtörténik, meg az is megtörténik.

— De ez nem mindegy! Ha azt mondjuk, hogy az is megtörténik, hogy nem fogadja el, akkor ez azt jelenti, hogy általában elfogadják. de akad egy-kettő kivételképpen, aki nem fogadja el. Ha viszont azt mondjuk, hogy az is megtörténik, hogy elfogadja, ez azt jelenti, hogy általában nem fogadják el, de akad egy-kettő kivételképpen, aki elfogadja. Ez egyáltalán nem mindegy. Remélem, nem állítod, hogy ez mindegy?

Az öregember már kiabált a végén. A felesége nyugtatgatta.

— Nem. Nem állítom, hogy ez mindegy. Szó sincs róla.

— Na és szerinted ..;

Az öregasszony közbevágott:

— Szerinted Gál Kálmán ugyanolyan kitüntetést kapott, mint te?

— Ugyanolyat. Miért?

— Csak kérdeztem.

— Arra gondolsz, hogy Gál nem érdemelt olyat?

— Magad mondtad többször is, hogy az illegalitásban nem volt tagja a pártnak.

— Mondtam, ez igaz, de az ember olyan sok mindenfélét mond.

— Meg azt is mondtad, hogy nem röpcédulák miatt volt börtönben, hanem feke- tézésért. Ezen össze is vesztetek egyszer.

— Össze. De lehet, hogy mégis neki volt igaza. Azt mondta, a krumpli alatt hordta a röpcédulát.

— A krumpli alatt?

— Amivel feketézett.

— Éhes vagy? — kérdezte váratlanul az öregasz- szony.

— Nem. Ettem néhány szendvicset az ünnepség után.

— Én éhes vagyok.

— Ne kelj fel, megfázol.

— Mégis fel kell kelnem, ha enni akarok.

— Majd én.

Az öregember ledobta a takarót, dideregve felállt. A jobb lábára sántított egy kicsit. — Hű de rohadt hideg van! Mit kérsz?

— Maradt egy kis felvágott tegnapról.

— De kenyér nincs. Reggel megettem.

Az öregasszony felült. — Le kell menni kenyérért.

— Majd én lemegyek.

— Pont a te szívednek, meg a lábadnak való a lépcsőmászás. Tudod, hogy rossz a lift. Fölfelé is gyalog jöttünk. Feküdj vissza. Majd én lemegyek kenyérért. Magad mondtad, hogy hideg van.

— Lehet, hogy egy kicsit tovább fog tartani, mintha te mennél, de legalább nem kell felkelned. Igaz, hogy hideg van, nem tagadom, de átéltem én már ennél nagyobb hideget is. Egyszer Szibériában, de nem is ott, ez már a kirgizeknél volt, a vasútépítésnél. Egy egész hónapig tartott a hideg, meg a havazás. Ki se tudtunk menni a barakkból. Igen ám, de elfogyott a lisztünk. A legközelebbi raktár kétszázötven kilométerre volt. Elindult egy huszonhét tevéből álló karaván, de csak két tevével jöttek vissza, félútról.

— Tudom — mondta az öregasszony. — Akkor halt meg a Singer, vagy hogy hívták.

— Már elmeséltem ?

Az öregasszony nem válaszolt, hanem folytatta a történetet.

— Ez a Singer egyszer kiment egy másik emberrel, hogy majd elvégzik a dolgukat odakint, de olyan sűrűn esett a hó, hogy nem nem találtak vissza a barakkba.

S

zél is volt, nemcsak hóesés — javította ki az öregember. — Ha nincs szél, biztosan visszatalálnak. Nem is szél volt, hanem valóságos vihar. Rövid kabát volt a Singeren, és alatta megfagyott a térde, ezért nem tudott tovább menni, összevissza keringtek a környéken. A másik kérte Singert, hogy ne üljön le, mert megfagy egészen, de hiába. Már azt hitte akkor, hogy neki is vége lesz. Szerencsére hosszú kabátja volt, nem fagyott meg.

— Végre talált egy tehenet — vette vissza a szót az öregasszony — annak meg- >gta a farkát, és a jószág

elvezette egy kirgiz tanyájára.

— Ezt is meséltem? — kérdezte csalódottan az öregember.

— Azt hiszed, van még valami, amit negyven év alatt nem meséltél el?

— Negyvenkét év alatt — javította ki az öregember.

— Annál inkább.

— Ezt csak azért mondtam, hogy lásd, megértem én már ennél nagyobb hideget is.

A

z öregasszony fm„— Fázósan, sietve bújt a nagy kabátjába.

— Meg bizony — válaszolta közben — de egy kicsikével fiatalabb voltál akkor. A szíved is egészséges volt, meg a lábad is.

— Ezt a nagy elesettséget csak te találod ki, hogy utasítgathass, parancsolgathass.

i

— Bezártad az ajtót?

— Be.

— Nálad van a kulcs?

Az öregember kiforgatta a zsebeit. — Nincs.

— Nem emlékszel, hogv hová tetted?

Az öregasszony maga is keresni kezdte a kulcsot.

— Nem.

— Csak hencegsz a fiatalságoddal, meg az erőddel, de arra nem emlékszel, ami fél órával előbb történt v°- led.

— Ügy beszélsz, mintha valami agyalágyult vén szaros lennék.

Az öregasszony mérges lett. — Az érzékenységed változatlan maradt. Bújj vissza a takaró alá, mert megfázol.

— Nem kell rögtön a takaró alá bújni, ha fázik az ember — mondta az öreg.

— Mozogni kell egy kicsit, és máris meggyorsul a vérkeringés.

Válaszra várt, de az öregasszony nem felelt, a kulcsot kereste.

— Valamikor ötven mellső fekvőtámaszt megcsináltam, és meg se gyorsult a szívverésem. Hideg ellen ez a legjobb védekezés.

z öregasszony az ágy alatt kereste a kulcsot. — Tényleg nem emlékszel, hogy hová tetted?

— Nem — mondta az öregember, és négykézlábra ereszkedett, Megcsinált két mellső fekvőtámaszt. A második után úgy érezte, szétpattan a szeme. „Még egyet” — gondolta.

— Lehet, hogy a konyhában hagytad a kulcsot? — kérdezte az öregasszony.

Várt egy pillanatig, csak azután fordult hátra.

Odaszaladt az öregemberhez, nehézkesen letérdelt mellé.

— Rosszul vagy?

Megfordította, és meglátta a vért a szája szélén.

SZENTI ERNŐ RAJZA