Szolnok Megyei Néplap, 1972. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-20 / 196. szám

Kéjlakom története Barátom, a nyugdíjas f<5- vigyázó tanácsolta, hogy építsek bungalót fából, a Ba­laton parton. Először is ol­csó, sógora az ács, fölhúzza fillérekért. Másodszor kicsi az adója, mivel a kivető ha­tóság szerszámkamrának né­zi. Harmadszor praktikusan szűk, rokonság ide nem kí­vánkozik. Kettőnek ki kell menni, hogy a harmadik be­férjen. — Mese kis palotád les^ csillogtatta meg a lehe­tőséget, — éppen csak nem lesz kolbászból a kerítése, és nem dicsekszel mézeska­lács ablakokkal. Valódi cu­kordoboz gazdája leszel, le­teszem rá a főesküt. Messze földről sereglenek ide, hogy megbámulják. — Nem túlmeleg az nyá­ron? — hárítottam el erőt­lenül. — Egy nyavalyát! Fölsze­relsz két ventillátort. Ügy érzed magad benne, mint egy jégkunyhóban. Nemcsak a szerzés ősi ösztöne dolgozott bennem, de a hiúság is. Senkinek sincs ilyen eredeti favillája To­csogófelsőn. Nevet is adtam már kisded hajlékomnak: TÖRPESZUPER”. A sógor egyik ebédszüne­tében összeütötte a bunga­lót. A címfestő, aki koporsó­készítő is volt egyben, egy hétig elpiszmogott a fölirat betűivel. Amikor mindez elkés.-gilt, kiálltam a teleksarokra, hogy megfigyeljem a hatást. Az arrajárók diszkréten heherésztek, vihogtak, vagy légyingettek. Volt, aki szá­nakozva mustrált végig, mi­féle cserebogár lehetek, hogy pont ide építek faházat, a luxus nyaralók közé... Egy kisfiú magyarázta a lánykának, miközben kiköp­te a rágógumit: — Deszkabódé. Az első emberpár lakott Ilyenben, A sortnadrágos akadé­mikus-külsejű úr, kis kecs- ke-szakállal, azonmód tüzet­fogott: — Odanézz 1 Balaton-fej- lesztés a huszadik század­ban! Ilyen otromba csúfsá­got nem pipáltam! i— Életfogytiglanra ítélnémi aki építette, — sziszegett a másik, aki egyik felső ítélő- szék szavazóbírája lehetett. Egyelőre elég volt ne­kem ennyi. Visszabotorkál­tam a házba, egészen fölka­vart ekkora emberi korlá­toltság. Fogalmuk sincs a ro­mantikáról ! Ezután kezdődött faház- tulajdonosi kálváriám. Hétvégi kirándulók szalon­nát sütöttek a verandán. A lécajtót leszagatták, s a szél­védő korlát úgy fityegett, kifelé a gyom-világba, mint valami odvas zápfog. A mű­anyagtetőn mosogatórongy szárítkozott. Két kövér Jó lenne — mondta egy­szer John Steinbeck, — ha a nagy író stílusát úgy ke­zelnék, mint hajdan a nagy könnycsepp gördült lefelé az államig. Gyorsan kijavítottam a hi­bákat. Restaurálással töltöt­tem a szabadságot. Ered­mény: makacsul gyógyuló tokszalagszakadás. Kétszer estem, le a létráról. — Kerítened kellett volna — hangoztatta barátom, a fővigyázó, — kétszeres szö­gesdróttal. — Mit jelent ez anyagi­lag? — Tizenkettőezer beton­oszlopokkal. Fából még drá­gább. Reménytelenül intettem gipszkötéses karommal: hadvezérek lovát: tulajdo­nosán kívül senki sem ülne fel rá. — Akkor várnom kell. Éjszakáim se voltak ese­ménytelenek. Népes szú-csa- lád költözött a tartó-geren­dák közé, szívósan perce- gett és szöszmötölt, ki vé­konyan, ki vastagon. Akkora zenebonát csaptak, azt hit­tem, itt a végítélet. Még nem hallottam; ennyire lármás rovarokat. Cickányok és mezei poc­kok lakmároztak napközben a deszkákon. Rágcsáltak rajt keveset, aztán bűntudat nél­kül odébb álltak. — Kend be a házat csó­naklakkal. így lesz tartós a kalyiba. A cickány se ked­veli a szagát! — tanácsolta a tapasztalt fővigyázó. Kilószám kentem a csó­naklakkot a bordákra. Egy ragacs volt a lábszáram és a képem, mintha akkor búj­tam volna ki a festékdoboz­ból. Legpimaszabbak mégis a verebek voltak. Befészkeltek a tetőhasadékba, éppen a veranda fölé. Napszámban dolgozhattam rájuk, egy ta­karító vállalat is megirigyel­hette volna. — A menkű csapna ebbe a vityillóba! Te aztán prak­tikus tanácsot adtál! tá­madtam barátomra, a fővi- gyázóra. — Add el, így, ahogyan van — vígasztalt. — Jó pénzt kapsz érte. Majd én, kezem­be veszem a dolgot. Hűlt helyét találtam a bungalónak, mire ismét le- rándultam. — Egy maszek vette köl­csön a házikót. Guruló fagy­laltszalonnak használja, fu­rikázik vele a parton — ra­gyogott barátom, a fővigyá­zó. — Csak láttad volna azt a intézkedést. Négy marco­na fogdmed-legény kapta marokra mind a négy sar­kát. Alvázat csúsztattak alá* kerekekkel. ■— Legalább hosszúlejáratú ez a kölcsönzés? — aggá­lyoskodtam. — Nyáron viszik a fagy­lalt-idénnyel. A szezon vé­gén hozzák vissza. Megnyugodtam. Ezentúl messze elkerülöm a Törpe­szupert. Fő az óvatosság! Vállalati szépségverseny Sok a tulajdonos (Dluhopolszky László rajza) Hunyadi István

Next

/
Thumbnails
Contents