Szolnok Megyei Néplap, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-30 / 178. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1972. július 30.

BOKROS LÁSZLÓ RAJZA

Hogy kevesebben értsék?! \

j z ember csak a szemét kapkodja: „írisz”... „Euphonia”... „Musica arcaié a”... „Interval- li”... „Chanson nostalgique”... „Senecae Sentcntiae”... „Quintetto a fiati”... „Concertino liri- co”.. „Piccola Introduzione” — és így tovább, tetszés szerinti mennyiségben.

Nem csigázom tovább az olvasó érdeklődését: hangverseny él etünk és a rádió komolyzenei műsor- számainak címeiből állítottam össze kapásból egy kis csokorra valót Zeneszerzőink egy része ugyanis az

utóbbi időben sajátságos divatnak hódol: idegen — legtöbbször latin, olasz, francia — nyelvű címekkel ruhízza fel alkotásait. Hovatovább olyan érzés lesz úrrá az igényes muzsika hazai hívein, mintha egyes zeneszerzők nem is számukra, az itthoni közönség szamara, hanem egymásnak, a szűkkörű „szakmának" komponálnának, vagy éppenséggel a külföldi piac befolyásolná elsősorban alkotómunkájukat.

Persze, a „nőmén” ezúttal korántsem jelent feltétlenül „omen”-t: a cím és a zenemű esztétikai értéke közt hiába is kutatnánk bármiféle merev összefüggést. Tetszetős, vagy éppenséggel „magyaros” cím is rejthet silány fércművet; másrészt ki merné kétségbevonni a „Les Preludes”, a „Cantata profana” vagy a „Psalmus hungaricus” páratlan értékeit? Csakhogy az ilyen klasszikus kivételek nem válhatnak szabállyá, nem szentesíthetik az idegen címhasználat napjainkban meghonosodott túlburjánzását.

Na és a „szimfónia”? A „koncert”, az „opera”, a „szvit' — s a példák oldalakon át sorolhatók —, talán már e szavak használata is kozmopolitizmusnak minősül? Szó sincs róla! — sietek megnyugtatni a könnyen ijedőket. Nem a meghonosodott és a megfelelő magyar szóval nem helyettesíthető szavak, kifejezések ellen tiltakozom. Magam is csak mosolyogni tudnék az olyan nacionalista kivagyiságon, amely a rádiót és a motort, vagy az eposzt és a szonettet is száműzni kívánja nyelvünkből, mint ahogyan esztelenség lenne kifogast emelni az orvostudomány latin nyelvű „nemzetközisége” ellen is.

Egészen másról van itt szó; pontosabban két dologról. Az egyik a magyar nyelv tisztelete, amelyről épp mostanság oly jólesően sokat hallhatunk — olvashatunk a rádióban, tévében, és az újságokban. Azé a nyelvé, melyen egykor Balassi, Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi. Kölcsey. Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Radnóti, Babits, Kosztolányi szólt a nemzethez; s amely nem utolsósorban: olyan kortársi zeneművek címeit hordozza, mint teszem azt a „Feltámadott a tenger”, a „Hősi ének”, „A tűz márciusa” — de megemlíthetném Kodály „Marosszéki táncait” is, amely anélkül vált maradandó zenei kincsünkké, hogy szerzője ezt a címet adta volna neki: „Les danses de Marosszék”.

Másrészt, meg kell említeni az idegen címhasználat kultúrpolitikai vonatkozását is. Szinte közhellyé vált már a komolyzene képviselőinek az a panasza, hogy a nagyközönség alig-alig érdeklődik alkotásaik iránt, hogy szellemi szakadék tátong az igényes kortársi zene és a tömegigény között. Nincs mód itt annak elemzésére, sőt felsorolására sem, milyen okok, mely tényezők kölcsönhatása szülte a mai helyzetet; tény, hogy az általános műveltségi színvonal, a zenei közízlés elmaradottsága és konzervatívizmusa a főokok közt szerepel. Ez azonban csak növeli a kérdés időszerűségét: vajon mit tesznek zeneszerzőink a tömegekhez való közelebb kerülésért?

Félreértés ne essék: Senki nem kívánja, hogy együgyű vuigárdemokratizmus sekélyesítse el eszköztárukat, s befolyásolja alkotásaik „megkeresztelését’. De az se lehet érdekük, hogy műveik idegen hangzású címével eleve elriasszák a közeledőket. Mert hogyan képzelhető el annak a — még oly értékes! — zenének a meghallgatása is, melynek már a címét se érteni?!

Jó lenne elgondolkozni a fentieken. Az embereket sokféle kulturálódási lehetőség vonzza, nagy a szellemi konkurrencia. Könnyen megeshet, hogy zeneszerzőinknek is az a sors jut osztályrészül, melyet Kodály egyik. Ady-versre komponált kórusának címe sugall: „Akik mindig elkésnek”,..

Kerekes Gábor

IlHllllliaillllllllMIIKMl'IIHIlllllll lt!|"l ■''■"■Iliin ) I II! I ■■il||illlll!|l!|l!|jt||!|HIM|l!llll!!|llfe

szántóföld a hegyek közötti mély folyóvölgyben terült el és sűrű maniguabozót vette körül, amelyben a m arabú fa összenőtt a citromfával, a citromfa az elefánttetűfával, az ele- fánttetűfa a folyondárral, a folyondár a marihuánával, a marihuana a babérfávai, a babérfa a kávécserjével és a kávécserje a marabúfával.

Késsel vágott rossz kis ösvény vezetett a szántóföldtől a mezítlábas kapitány házához. A ház előtt haladt el a Condadoba vivő út. A mezítlábas megállította az ökröket. Az állatok egy pillanatra megszabadultak a hangos nógatástól és ösztökéléstől, de tudták, hogy csak egy pillanatra, ezért egykedvűen kérődztek szomorú sorsukon és a lelegelt fúvón.

A mezítlábas leült a szántóföld szélén, a maniguabozót tövében. Mellette hevert az elemózsiás tarisznya, melyben egy vekni kenyér és egy kulacs friss víz volt. A mezítlábas enni kezdte a kenyeret, egy-egy korty vízzel segítve minden falatot. Durva vászoning volt rajta és derekánál kötéllel meg- csomózobt kék nadrág; fején baseball sapka. Két lába kinyúlt a nadrág elrongyoló- dott szára alól. Hatalmas lábak, piszkos és kérges talpakkal.

— Üldöznek — mondta valaki. A mezítlábas megragadta a kését, felpattant és szembefordult a hang gazdájával. — Üldöznek — ismételte az ember, aki egy Garand-karabélyt tartott a kezében, derekáról pedig pisztolytok csüngött alá.

— Nem vagyok tolvaj — bizonygatta az ember.

— Nem szeretem a menekülők dolgait — felelte a mezítlábas. Az ember hátranézett, fölfelé, oda, ahonnan a földről felvert vöröses porfelhő közeledett nyugodtan, feltartóztathatatlanul.

— A milícia — mondta a mezítlábas.

— Értem jönnek, de már nem bírom tovább. — Az ember leült a kulacs és a kenyér mellé. — Ad nekem egy darab kenyeret és egy kis vizet?

.Megtudtam róla, hogy rajong a képzőművészetért, szeret utazni, megtanulta azoknak a népeknek a nyelvét, akiknek hazájában járt. Legkedvesebb városa a nagyvilágban nincs, mert ha azt mondaná, hogy Róma ez a város, bántaná a lelkiismeret. Ügy érezné, hűtlen lett Nápolyhoz, Firenzéhez, a Földközi-tengerhez, mindazokhoz a helyekhez, ahol annyi szép élményben volt része. Szereti a zenét, talán legjobban Mozartot. A költők közül Arany János, Kosztolányi, Radnóti versei állnak hozzá legközelebb, de ezt is csak félve meri kimondani, hisz egyformán sziereti valamennyit.

Bánki Zsuzsáról, a Vígszínház művésznőjéről sok mindent megtudtam, ám ugyanolyan rejtélyes ismeretlen maradt számomra, mint beszélgetésünk kezdetén volt. Ahogyan színpadon elbújik szerepei mögé — mindig ő azonosul a szereppel és sohasem azt formálja saját egyéniségéhez — úgy bújik el a magánéletben is a kíváncsi tekintetek vagy kérdések elől.

— Ilyen típusú ember vagyok, vállalnom kell önmagamat — mondja.

Fiatal színésznő korában sokat kesergett emiatt. Egy alkalommal kétségbeesetten panaszolta Rátkai Mártonnak, hogy mindig zavarba jön. ha felismerik az utcán, nem tud úgy végigmenni egy éttermen, hogy meg ne botoljon a szőnyegben, lehet, hogy ő nem is igazi színésznő? Rátkai Márton meg_ Vegyél — kínálta a mezítlábas. — És tűnj el, amilyen gyors.an csak tudsz. Nem akarok bajt hozni a családomra.

A

z ember három húzásra kiürítette a kulacsot, csillapítva a nyelve és a torka között érzett égető szomjúságot. A mezítlábas megkérdezte tőle:

— Milyen fegyver ez?

— Luguer pisztoly — felelte az ember.

— Jó?

— Jó márka.

— De kicsit öregnek látszik, nem?

— Megrozsdásodott a bozótban — magyarázta az ember. — De azzal együtt is jól lő. Remek pisztoly.

Norberto Fuentes:

— Én ezt a fegyvert szeretem — mondta a mezítlábas és megsuhogtatta nádvágó kését.

— Coliin?

— Igen, Collin — válaszolta a mezítlábas —, több, mint tíz éve használom már.

— Mutassa csak a márkáját — kérte az ember. A mezítlábas odaadta neki a machétét, és ő a markolat tövében azt a helyet kereste, ahová a kakast vésték be a gyártó cég nevével: COLLIN.

— Nem vitás, valóban Coliin. Vigyázzon rá, ez a legjobb machete, a legjobb acélból.

Az ember kettétörte a kenyeret, mire á mezítlábas végighúzta a machete élét a csuklóján. Az ereiből kicsorduló vér a tenyerébe folyt, vörösre festve a kenyérbelet.

— Miért tette ezt velem? — ordított fel az ember.

A mezítlábas pontos ütést mért és a machete az ember ölében tartott karabély agyáig hatolt. A kéz a földre hullott, még mindig szorítva a kenyérdarabot. Az ember fel akarta szedni a kezét, de egy újabb mache- te-csapás, ezúttal a tarkóján, a felbugyborékoló vérbe fojtotta kiáltását, amely lassan alvadni kezdett szája körül.

nyugtatta, hogy nyilvános helyen ő is mindig megbotlik valamiben, kávéházakban mindig a legsötétebb sarokba ül... és nyomatékül, még mást is mondott, kedveset, csúfondárosat arról, hogy mit tegyen evvel a problémájával...

A játék ősi ösztöne és egy túlérzékeny, zárkózott ember kettőssége lakik benne: ez teszi őt mássá, néha idegenné a színészek világában. De ez egy cseppet sem zavarja. Soha nem érzi magát kielégítetlennek. Akkor sem, ha látszólag oka lenne rá. Rengeteg mondanivalója van, és mindig megtalálja a kifejezési lehetőséget.

Így került sor a közelmúltban megtartott önálló estjére az Egyetemi Színpadon.

Előadóestjének címe: Nincs mese...?!?!

Az írásjelek, csodálatos módon, elárultak valami fontosat róla. Arról, amiről nem beszél. Ha csak egy kérdőjelet és egy felkiáltójelet írt volna a cím után, az csak egy kétségbeesett, szomorú kérdést jelölne. De kettőt írt. A második, az már ő, Bánki Zsuzsa... Mélységes hitét, egyben válaszát is rejtik az írásjelek. Hogy mesék nincsenek? Ki merné azt állítani? Vannak, persze, hogy vannak.

Az önálló est központi gondolatát Somlyó György mesekötete adta.

„Ó, csak egyszer;

tudhatnám azt amit tudok!

lehetnék az aki vagyok!

Nem kívánt törlendő!

(Somlyó György)

A mezítlábas felszedte a Garandot és a Luguert, bement a házba a konyhaajtó felől, leszidta a ház körül fubkározó gyerekeit, a fegyvereket az ágyára rakta, aztán kiment a kapuhoz, épp akkor, amikor vele szemben megállt a csapat.

Az első jeepből Bunder Pacheco szállt ki. A katonák ülve vártak a kocsikban.

— Hát hogy van a mi mezítlábas kapitányunk? — üdvözölte Bunder Pacheco.

— Ahogy lát itt engem, őrnagy elvtárs ... — A mezítlábas két széket kerített, és odavitte a kapuhoz. Leültek.

— Hát mit mesél nekem,

kapitány?

— Nagyon rosszul érzem magam mostanában, nagyon szomorú vagyok — felelte. — Az asszony elment és itthagyott engem ezzel a tucat gyerekkel.

— Hallottam róla, kapitány.

— Kértem a halált, hogy ne vigye el a feleségemet, dehát maga is tudja, annak hiába beszél az ember.

— Nem szeretem ilyennek látni magát, kapitány.

— Elvitte az asszonyt, könyörtelenül.

— Így én is elszomorodom, kapitány.

— Sose aggódjon értem, őrnagy. Kér egy csésze kávét?

— Hát, ha megkínálna...

A mezítlábas odahívta az

egyik gyereket és szólt neki, hogy főzzön kávét.

— És hogy megy a munka?

— Nem valami jól, tudja. A kukoricának rosszul jött ez a szárazság, a kávénak meg alig van ára. Nem, nem vagyok valami jól. Ráadásul öreg is vagyok már és a barázdák nem sikerülnek egyenesre.

— Idehallgasson, kapitány miért nem költözik Havannába? Tudja, hogy ott ház, autó és fizetés várja magát.

— Nem tudok, őrnagy, nem tudok. Maga is tudja,

Saját mondanivalóját a válogatott irodalmi anyaggal úgy tudná megfogalmazni, hogy az embernek a mesékhez való viszonyát szerette volna követni. A gyermekkor tiszta meséitől, a felnőtt kor hamis „meséin” keresztül hogyan jut el, hogyan

Bánki Zsuzsa

(MTI felvétele) juthat el újból az ember a tiszta mesékhez.

Irtózik attól, amikor azt mondják róla, hogy okos színésznő. ö színésznő. Hogy a világból minden érdekli, felfedezéseit mélyen elraktározza magában, keresi az összefüggéseket, gondolkodik — ez ugyanúgy hozzátartozik lényéhez, mint arca, vagy hajának színe, vagy bármi más, amelyek alapján nem lenne szabad soha senkit valamilyen kategóriába sohogy állnak a dolgok. A szabályzat azt mondja, hogy a csizma viselése kötelező. Így én nem tudok meglenni se- holsem. Várjon egy percet, hogy maga is lássa — és fölkelt a székről, bement a házba, aztán egy pár csizmával a kezében jött vissza.

— Látja? Teljesen új. épp olyan, mint hat évvel ezelőtt, amikor kiutalták nekem De bármennyit is próbálkozom, nem tudok cipőben járni. Nem tudom, mi van velem olyankor, dp mintha nem kapnék levegőt.

Bunder Pacheco elmosolyodott.

— Csak ne nevessen, ne nevessen. Biztosíthatom, hogy ez a legjobb cipő a világon

— és hatalmas lábára mutatott. — Amikor ez tönkremegy, nem is lesz szükségem többre.

A kisfiú odahozta a forró kávét. Bunder Pacheco felhajtotta, aztán felkelt és búcsúzni kezdett.

— Elmegy, őrnagy?

— Igen, kapitány. Munkában vagyunk és várnak a katonák.

— Nincs miért sietni — makacskodott a mezítlábas.

— Kit hajszolnak olyan kétségbeesetten?

— Magua Tondike nyomában vagyunk, tegnap ezen a környéken látták.

* — Ügy? — álmélkodott a

mezítlábas. — Nincs magának véletlenül egy használható szivarja?

Bunder Pacheco keresgélt a zsebeiben és két szivart talált. Odaadta a mezítlábasnak.

— Nos, kapitány, mennem kell.

— Nem kell sietni, nem kell sietni — hajtogatta a mezítlábas. — Én mondom magának, hogy nem kell sietni,’mert most jut eszembe, hogy Magua Tondike itt fekszik a földemen, s tán már oszlásnak is indult a napon.

(A machete: őserdő irtásra és cukornád vágásra használt hosszú és széles pengéjű kés.)

rolni. És — ismét elbújik egy sztori mögé. Az ötvenes évek elején tartottak egy an. kétot, amelynek az volt a címe: Árt-e a műveltség a színésznek? És — fűzi közbe — ma talán nevetségesen hangzik, de tudni kell, hogy akkoriban mit vártak a szí- nésztől! A nép egyszerű gyermekének pózát... Ráday Imre is felszólalt azon az ankéten. Felállt, és mély meggyőződéssel kijelentete: — Nem! — Majd leült.

Azután komolyra fordítja a szót. A színházakban ma Ionesco, Backet, Albee darabjait játsszák. A színészeknek már nemcsak szituációkat, érzelmeket kell egy-egy darabban eljátszaniuk, hanem rejtett szimbólumok összetett szövevényét kell megértetniük a közönséggel. Mint például legújabb szerepében. Albee Érzékeny egyensúly című darabjában, amely felszínesen nézve csak egy házaspár oktalan (!) félelméről, 'és az abból adódott bonyodalmakról szól. Valójában a darabban sűrűsödnek, kimondatlanul, a mai amerikai társadalomban élő emberek nyomasztó gondjai. Amelyektől dollárjaik sem szabadítják meg őket Ha a színész ezt nem veszi észre, nem érzi meg — nem érti — hogyan tudná megértetni a közönséggel? Hiszen a színháznak legfontosabb feladata, az öröm élményén túl az, hogy gondolatokat ébresszen az emberekben.

Búcsúzóul még elmondja,’ hogy nyáron, férjével, Bar- lai Gusztávval együtt Tahiban fognak nyaralni. Ott csodálatos nyugalom van és csend. Zajérzékeny ember, a csend létszükséglet számárai László Ilona

„Érzékeny egyensúly"

Á mezítlábas kapitány