Szolnok Megyei Néplap, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-26 / 174. szám
1972. július 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Kiállítás előtt — Szabó Hozzátartozód, barátai, tisztelői már nem tudták alig egy hónappal ezelőtt méltóképpen megünnepelni Szabó Gyulának, a csehszlovákiai magyar képzőművészet egyik kimagasló alakjának 65. születésnapját. Július 26-án Szolnokon, a Damjanich múzeumban nyílik az a kiállítás, amely gazdag életművéből, az utóbbi harminc év munkásságából ad válogatást. A tárlat rendkívüli gazdag mondanivalójú, meglepően sokoldalú és eredeti művészegyéniség munkásságát tárja fel előttünk. A losonci szülők gyermekeként 1907-ben Budapesten született Szabó Gyula, 1937 óta kiállító művész. Alkotásaival a magyarországi közönség már 1939-ben a Szi- nyed Merse Pál Társaság Tavaszi Tárlatán és a hatvanas években a szlovákiai képzőművészek salgótarjáni kiállításán találkozhatott de ezek a kiállítások csak ízelítőt adtak a piktűrájából. Korszakot átfogó alkotómunkájának eredményeivel csak 1971 tavaszán a MaEgy lap az „Élet és munka” című sorozatból egész történelem ránk hagyott. A múlt megsemmisült, de csak úgy, hogy a jelenbe olvad. Az alkotó szenved, s mintegy megsemmisül, hogy átlényegülve a műben realizálja magát. Szabó örökké keresett. Munkája a gondolkodó ember hitéhez hasonlított, aki nem hajlandó bizonyíték nélkül téziseket elfogadni, s ha mégis Gyuláról hisz, az keservesen megküz- dött, de a tudatlanok mechanikus hiténél igazabb hit. Igaz, hogy megnyugváshoz nem vezet, ám szerinte a tudatlanok sem boldogok, mert nem tudják, hogy boldogok. Ezért választotta Szabó is a nehezebb utajt”. Szabó Gyula vérbeli festő és grafikus volt. A második világháború után egy ideig főként mint grafikust tartatták számon. Nagyerejű fametszet-sorozatai Csehszlovákián kívül is ismertté tették a nevét. Ezek közül látható majd Szolnokon az „Ecce-homo”, „Az emberek a hegyen”, az „Ecce-vita” lapjai, melyek leggazdagabban, tárják fel művészetének filozófiai karakterét, a gondolkodó, mérlegelő elme belátásait. Az „Élet és munka” „Forradalom—szerelem”, „Forradalom—élet” című sorozat a közép-európai történelem hatalmas átalakulásának parabolikus krónikája. — Morvái Pál — / Uj szobrok Gyulán A Gyulai Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának határozata alapján újabb képzőművészeti alkotásokkal gazdagodik a város. A középkori vár előtt végvári vitézt ábrázoló lovasszobrot állítának fel, amelynek alkotója Tóth Béla szobrászművész. A művészsétányon — ahol többek között Dürer ‘és Munkácsy portréja látható, — Ady mellszobrát helyezik el. A városi tanács úgy döntött hogy új felszabadulási emlékművet állítanak fel Gyulán. Három művészt kérnek fel a pályamű benyújtására, s ezek közül választják ki a kivitelezésre kerülő tervet. Ismét felcsendülnek Mozart dallamai Szombathely világhírű műemlékében a mintegy 20Ö0 éves Isis Szentélyben tíz évvel ezelőtt mutatták be először a Varázsfuvolát. Mozart örökbecsű dallamai Kórody András vezényletével augusztus 4-én és 5-én ismét felcsendülnek gyár Nemzeti Galériában rendezett önálló kiállításáA „teszt" ördöge Mikes Lilla előadóestje val jelentkezett. A szolnoki tárlat anyagát, közel félezernyi olajképből, rajzból, vízfestményből és metszetből válogatták össze. A tárlaton bemutatásra kerülő képek alkotójuk egyértelmű humanizmusáról, széles körű érdeklődéséről és rendszernek is nevezhető fi- lozófikus életfelfogásáról is vallanak. Képein érezhető, hogy Szabó Gyula élvezte a világ formagazdagságát és színességét, s ezt örökítette meg a legalkalmasabb, hirtelen és jól támadó ötlettel, megfelelő formában. Szabó Gyula özvegye így vall a művész alkotómunkájáról: „Elődeitől tanult: festményein, grafikáin a legapróbb részletet is olyan gonddal dolgozta ki, mint a régi nagy mesterek. Annak ellenére, hogy ami egyszer volt, az visszahozhat»tlan, s hiába nyúlunk vissza a múlt felé, mert kezünk a semmibe tapint, magunkban hordjuk mindazt, amit múltunk, s az Hétfőn este Szolnokon a múzeum udvarán megrendezték a hagyományos nyári előadássorozat bemutatóját, Mikes Lilla „A ,teszt’ ördöge’’ című estjét. A műsort az elmúlt évadban Budapesten az Irodalmi Színpadon mutatta be a művésznő, s a szolnoki előadás műsora kisebb változtatásokkal azonos volt a budapestivel. A válogatás szempontja, amint a címből is látható, a próbatétel volt, a „teszt” a maga primitívebb vagy tudományosabb formájában. Olyan műveket, részleteket hallhattunk, amelyekben valamilyen módon a személyiség megismeréséről volt szó, bizonyos mesterségesen teremtett helyzetekben. Az előadóestek műsorának összeállításában szokatlan szempont a pszichológiának, mint tudománynak a műsorba történő beépítése dr. Király József pszichológus fellépésével nem mindennapi „csemegét” ígért a pódiumestek kedvelőinek. Az eredmény azonban nem igazolta maradéktalanul várakozásunkat, s ennek több oka volt. Az első ok ^a műsor anyagának túlságosan nagy egyenetlensége. Thomas Mann regényrészlete és Art Buch- wald krokija között (hogy a két szélsőséget említsük) olyan nagy a minőségi különbség, hogy lehetetlen úgy beilleszteni őket egy műsorba, hogy szerves egységet alkossanak. Dr. Király Jótsef pszichológiai közhelyei semmiképpen sem voltak alkalmasak arra, hogy elősegítsék ennek az egységnek a megvalósulását. Az előadók, elsősorban Mikes Lilla, igen erős indisz- ponáltsága is közrejátszott az est mérsékeltebb sikerében. A művésznőt talán a megszokottól eltérő környezet zavarta, sokszor bakizott, eltévesztette és helyesbítette a címeket, s mindez őt is és a közönséget is kizökkentette az előadás ritmusából. Váci Mihály versének elmondásában értelmezésbeli bizonytalanságok is rontották a hatást. Az előadóest kis teret kíván, ahol a közönség és a művész , olyan közeli kapcsolatot teremthet, amelyben a legapróbb gesztus sem vész el. Az Árkád presszó alkalmas ilyen célra, a múzeum udvara azonban túlságosan tágas ahhoz, hogy egyetlen ember produkciója megfelelően érvényesüljön benne. A nyári program további részében főleg kamaraegyüttesek lépnek fel. Reméljük, hogy a sokféle bemutató alapján a rendezők megtalálják azt az előadásformát, amely legjobban megfelel a hely jellegének, amely fel tudja használni a múzeum udvarának különleges adottságait. B. A. Jövőjük nem reménytelen Ennyiét! lesznek idén a csalódottak, az elkeseredettek és boldogtalanok. Ennyi családhoz viszi a posta ezekben a hetekben az egyetem vagy főiskola elutasító végzését Az elutasítottak kisebbik része — a felvételizők 6 százaléka — még reménykedik, hátha fellebbezése során a miniszteri döntés besegíti a hőn áhított intézménybe és szeptembertől ő is az egyetemi polgárok sorába kerülhet. Az ország 62 felsőoktatási intézményébe — az idén tetőzött demográfiai hullám eredményeként — 39 251-en adtak be felvételi kérelmet tizennégy és félezer helyre. Akárhogy is számoljuk, az elutasítottak száma csaknem 25 000. Ez a tény vitathatatlanul súlyos társadalmi konfliktus gyújtópontja, hisz többen maradnak az egyetemek, főiskolák kapuin kívül, mint ahányan belül kerülnek. A gimnáziumban végzett középiskolásoknak mindössze 30—35 százaléka jut be a főiskolára egyetemekre, a többiek évek óta ott állnak minden szakképzettség nélkül és többnyire íróasztalt keresnek maguknak. Próbáljuk meg végiggondolni mi az oka ennek a csaknem háromszoros túljelentkezésnek, és mi lesz a sorsa a lemaradottak népes tartalékseregének? Elsőnek a jelentkezések aránytalansága tűnik szembe, ami azért rendkívül káros, mert a közkedvelt karokról, szakokról túlságosan sok jóképességű fiatal marad ki évről- évre, s válik esetleg megkeseredett, pályatévesztett emberré; Tény, hogy a jogi, az orvosi és bölcsészkarra jelentkezők legkevesebb 4—6 vetélytárssal állnak szemben, azok viszont, akik a nagy távlatokat nyújtó műszaki egyetemekre, vagy a tanárképző matematikával kombinált szakaira jelentkeznek, szinte verseny nélkül kerülnek a felsőoktatásba. Az Idén a budapesti ELTE pszichológiai szaka vezetett, itt 15,5-ször annyi volt a pályázók száma, mint a rendelkezésre álló helyeké. Ugyancsak ilyen mértéktelen az érdeklődés a biológiai tudományok iránt. Budapesten biológia—kémia szakra hétszer annyian jelentkeztek, mint amennyien felvehetők. A pálmát Debrecenben a történelem—földrajz szak vitte, ott minden egyes helyért tízen versengtek, viszont ugyanitt a matematika—ábrázoló geometria tanári szakon nem akadt elég jelentkező. Szegeden pedig, ahol általában csak minden ötödik jelöltet tudták felvenni, kevés pályázó akadt a kémia—fizika szakon. Mindez azt mutatja tehát, hogy hiába javult a felsőszintű pályaválasztási tájékoztatás, és' hiába tudja előre az érettségiző fiatal, hogy a különböző felsőiskolákban milyen mértékű versennyel kell számolnia, még mindig igen sok az illúzió, a divatos pályákhoz való görcsös ragaszkodás, a realitások figyelmed kívül hagyása. És ennek oka, a középiskolák pályairányító tevékenységének elégtelenségét is mutatja. Feltűnő például, hogy mennyire nem képesek felkelteni az érdeklődést a gimnáziumokban a természettudományok, különösen a matematika iránt, amely pedig egyre inkább, szinte minden értelmiségi munka alapját képezi; A keretszámokat az egyetemek kapacitása, a munkaerőgazdálkodás szempontja, a túlképzés veszélyének elkerülése együttesen szabják meg. Célszerűtlen lenne tehát a nyomásnak egedve, úgy segíteni a huszonötezres tartalékseregen, hogy velük később a diplomájuknak meg nem felelő munkakörben dolgozók létszámát gyarapítsuk. Mégis, a kívülmaradókra gondolva nem lenne helyes lebeszélni bárkit is a jelentkezésről azzal, hogy jónéhány helyen csekélyek az esélyek. Bölcsebb, mert nagyobb erőfeszítésre sarkall, ha tudomásul vesszük, hogy aki ma diplomát akar, annak népes mezőnyben és igen nehéz versenyt kell „futnia”. Ezt a versenyt ma a közoktatás vezetői igyekeznek a lehető legtisztábbá tenni, a képességek, a pálya- alkalmasság és az adott teljesítmény értékelésével. Aki egyetemi végzettséget akar szerezni és rátermett a pályára, az, ha vargabetűvel is, ha sok nehézség árán is —, a statisztikák makacs számai szerint két-három évi próbálkozás után — de rendszerint eléri célját. Az egyén számára pedig nincs biztatóbb, mint az, hogy akiben kellő mértékű reális, a társadalmi érdekkel összhangban álló pályaérdeklődés alakul ki, az tartósan nem marad kívül az egyetemi kapukon. K. É. L lemelj ánov: Marija Trofimovna A „Napsugár” étteremben ültem és a levesem kanalaztam. — Bocsánat, — moncjla hozzámlépve egy fehérköpe- nyes hölgy. — Vár még valakit, vagy egyedül pihen- get? — Egyedül. — Akkor, ha megengedi, ideülne még egy vendég. — Miért éppen ide? — csodálkoztam. Talán nincs több szabad asztal? — Természetesen van, — sóhajtott a hölgy —, de Marija Trofimovna az ablaknál szeret ülni. Imádja a napot. — Én önben kit tisztelhetek? — kérdeztem. — Hogyhogy kit? — csodálkozott az asszonyka. — Klavgyije Petrovna vagyok, a „Napsugár” üzletvezetője. — És akkor mi lenne, ha átülnék máshová? — javasoltam. — Semmi szín alatt! — komorodott el az üzletvezető. — Marija Trofimovna nem bírja elviselni a magányt. Bizonyára el fog majd önnel beszélgetni erről-ar- ról. Érleklődni fog... Beleegyeztem. — Közölni akarom önnel, — Klavgyije Petrovna hangja ércesen zengett —, hogy ne iszogasson! Marija Trofimovna nem nagyon kedveli az iszákosokat. Haragszik rájuk... Egyetértőén bólintottam és megettem a levesem. Elvitték a tányért és terítéket cseréltek. Abroszt terítettek. Szalvétát raktak. Odaraktak egy vázát néhány szál virággal. A kancsóba vizet töltöttek. Bekapcsolták az asztali ventillátort. Étlapot hoztak. Feltörölték a padlót. És elvitték a hamutartót. — Marija Trofimovna nem bírja a füstöt, — magyarázta meg az üzletvezető. — Köhög a dohányzástól. .. .. .Megettem már a második fogást is, mikor nyílt az ajtó és az étterembe belépett egy szerényen öltözött idősebb hölgy. A bejáratnál „vigyázatba merevedett a portás. A büfés lesimította a köpenyét. Az üzletvezető helyresimította rakoncátlan fürtjeit. Én magam megigazítottam a nyakkendőm. — Hát ez meg mi lenne, csak nem a „Napsugár”? — kérdezte a hölgy. — Igenis. Marija Trofimovna, a „Napsugár”! — suttogta az üzletvezető izgatottan. — Kérem, fogadja szeretetébe a mi szerény hajlékunkat. A teremben megjelentek a kiöltözött pincérek és szakácsok. Élükön a főkönyvelő haladt. — íme, itt vannak ők, a mi kádereink! — mondta az üzletvezető és lelkesen végignézett az emberein. — A láthatatlan front harcosai, így modják, a szakácsok. Ezek meg — a látható fronté — az üzletvezető végighúzta rajtuk a kezét, — a felszolgálók, na meg, ahogy mondani szokták, a főpincér. — Mindenki, akit az üzletvezető felsorolt, egy lépést tett előre. — Hát ez kicsoda? — mutatott rám ujjával az asz- szonyka. — Senki, — felelte szárazon az üzletvezető. — Törzsvendég. Betévedt véletlenül. Levest enni. — De hiszen fasírozott van eiőtte, — jegyezte meg szigorúan az asszony. — Fasírozott — adta meg magát az üzletvezető. — A leves után fasíro- zottat kívánt. Hát adtunk neki, — tette hozzá, miközben dühös pillantással sújtott. De azért a mi éttermünk nagyon rendes — mo- solyodott el ismét az üzletvezető. — Van vándorzászlónk is. Magasak a mutatóink. Kitűnő kávét főzünk! Nem óhajtja megnézni a vendégek köszönetét tartalmazó könyvet? — Nem kell.. 1 — mondta az asszony és sarkonfordul- va a kijárat felé tartott. — Hova megy? Marija Trofimovna, galambocskám! — jajveszékelt az üzletvezető. — Mi nincs ínyére? A, enni szeretne? Mi? Ne sértse meg a kollektívát! Parancsoljon! — S könyökénél fogva, az üzletvezető asztalomhoz vezette az asz- szonyt. — Itt jó a kilátás, meg már ez a fiatalember is végzett. Ha óhajtja, kész önnel elbeszélgetni. Asztalhoz, ahogy mondani szokták. Az üzletvezető erősen a lábamra taposott. Intettem a fejemmel. — Honnan való, fiatalember? — érdeklődött kedvesen az asszony, miközben elhelyezkedett velem szemben. —Diák ez! Honnan való lenne... — felelte helyettem az üzletvezető, bár egyáltalán nem vagyok diák. — Bejött falni egyet, meg pihenni. De már megy is. — Csak hadd maradjon — engedélyezte Marija Trofimovna. — A kislányom is diák. Békén hagytak és kihozták a kávét. — Nagy a füst maguknál — duzzogta Marija Trofimovna. — Van egy kis füst — sóhajtott az üzletvezető —, de holnap majd kiteszünk egy kis táblát: „Tilos a dohányzás!” — És „Tilos a köpködés!” — tette hozzá Marija Trofimovna. — Meg „Tilos a szemetelés!” — suttogta az üzletvezető. — És „Tessék lábat törölni!” — egészítette ki Marija Trofimovna. Egy pillanatra mindnyájan elhallgattak. — Tizenegyig vannak nyitva? — kérdezte ismét Marija Trofimovna. — Féltizenegyig. — Nem jó. — ráncolta össze a homlokát Marija Trofimovna. — Nem jó? — nyugtalankodott az üzletvezető. — Akkor holnap bemegyek a tanácshoz. Kikönyörgöm, hogy tízig. — Tízig jobb — bólintott Marija Trofimovna. — Valóban! — nevette el magát az üzletvezető. — Az embereknek ideje lefeküdni, reggel munkába kell menniök, mi meg csak feltartjuk őket féltizenegyig... Sőt, azt hiszem, sikerül elérni, hogy csak kilencig. Kiittam a kávémat, a pénzt az asztalra tettem és felálltam. — Maga hová megy? — kérdezte fenyegetően az üzletvezető. — És, ha beszélgetni fogunk? — Hadd menjen — engedélyezte Marija Trofimovna és kezet nyújtott.. — Ki ez a Marija Trofimovna? — kérdeztem a portástól, miközben kifelé mentem. — Revizor, vagy a tröszt vezetője? — Ugyan, dehogy — felelte a portás, s közben az ajtónál kifüggesztett nyomtatott táblára mutatott. így hangzott: „A Napsugár étterem takarítónőt vesz fel”. MOLNÁR SÁNDOR fordítása
