Szolnok Megyei Néplap, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-22 / 171. szám

1972. július 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Hogyan tovább, Jászkunság Száz magyar képzőművészeti kiállítás külföldön Kánikula az állatkertben Nótát az élről—Kutyabaj Új rövidfilmek készülőben A Jászkunság legutóbbi számáról kénytelenek vol­tunk megállapítani, hogy — tematikai és műfaji szegény­sége miatt — bizony elma­rad önmaga felállította igé­nyességétől. Minden folyó­iratnak vannak jobban és rosszabbul sikerült számai, — ez természetes. A Jász­kunság esetében azonban bár nem erről volt szó, sok­kal inkább a beszűkülés ve­szélyéről. Örömmel szólunk most ar­ról, hogy a legújabb Jász­kunság sokkal tartalmasabb, gazdagabb, mint a megelő­ző jónéhány szám, noha még mindig elmarad „virágkora” színvonalától. Ha úgy vizsgáljuk a folyó­iratot, hogy csak a doku­mentatív szerepkörére gon­dolunk, kétségtelen, hogy jól betölti hivatását. De ha azt nézzük, hogy felkelti-e az emberek érdek­lődését, hogy megvegyék és olvassák ... ? A TIT megyei szervezete a „gazda”. A szerkesztő- bizottságnak nyilvánvalóan határozott elképzelése van a folyóirat arculatáról. De az olvasó csak arról tud vé­leményt mondani, ami a címlap mögött megjelenik, s a szerkesztés problémáira a szándék és tény összefüggé­sekre csak nagyon harmad- lagosan kíváncsi. A most megjelent szám- a legjobb példa arra, hogy mi­lyen jó folyóirat lehetne a Jászkunság, — a megye szel­lemi életének egyik fontos fórumává válhatna. Mert ebben a számban is hasznos, komoly tudományos értéket jelentő cikkek jelen­tek meg, mint általában a Jászkunság mindegyik lap­számában. Az érdekes, dokumentatív, föltáró cikkek egymásutánja • sem teheti á szélesebb olva­sói rétegek számára közked­veltté a lapot. Az olvasói igények ugyanis sokkal dif­ferenciáltabbak a Jászkun­ság megszokott, eléggé be­szűkített tematikájánál. Többször emh'tettük már,' ezúttal csak ismételjük: az alapprofil meghagyásával kellene szélesíteni a folyó­irat tematikai körét. Vagyis: meg kellene hagyni ismeret- terjesztő szándékát, de lénye­gesen bővíteni kellene a té­mahorizontot, gazdagítani műfaji változatosságát. Ro­vatrendszerre volna szükség, visszatérően jelentkező ál­landó rovatokra. A mindennnapi élet vál­tozásait nyomon követő ri­portoknak, szociológiai fel­méréseknek, interjúknak, úti beszámolóknak, színház- kritikai anyagoknak, kultur- publicisztikai fejtegetések­nek, közgazdasági és agrár- politikai írásoknak, művé­szettörténeti elemzéseknek, — mindnek, mindnek, he­lyének kellene lennie a Jász­kunságban. Mert minden bizonnyal is­mertterjesztő funkció an­nak közlése az is, hogy X Szolnok, megyei képzőművész hogyan készül a tárlatára; N. színházi rendező miért abban a felfogásbán rendez­te Csehovot, Brechtet, ami­ben rendezte, milyen gya­korlati kutatási program foglalkoztatja a Tiszamenti Vegyiművek vegyészeit; ho­gyan alakulnak kultúrpoliti­kai szándékaink; mi lesz a kisközségek sorsa, stb ... Eszmecserét lehetne foly­tatni a Jászkunság hasábja­in a megyéről megjelenő or­szágos publikációkról, vita­fórummá lehetne tenni. A Jászkunságnak mai életünk kérdései feltárásá­ban legalább olyannyira nagy szerepe volna, — amennyit történeti múltunk bemutatásának áldoz. Dehogyis akarjuk ezzel múltbafordulással vádolni a folyóiratot, hiszen ennek minden száma ellentmonda­na, csupán azt szeretnénk, ha kisebb, nagyobb elemző információival méginkább szélesebb alapokon, nagyobb műfaji változatossággal mu­tatná be napjainkat. Közeleg a megyeszékhely 900. évfordulója. Addigra a Jászkunságból széles körben olvasott, a mostaninál is ér­demlegesebb szellemi fóru­mot lehetne csinálni. Ha a Jászkunság több szellemi és anyagi támoga­tást kapna, és szerkesztése színesebbé, horizontálisabbá válna, néhány éven belül olyan szellemi fórum lehetne a folyóirat, amilyenek hason­ló rendeltetésű laptestvérei az ország más tájain. A következő hónapokban — a Kulturális Kapcsolatok Intézete szervezésében — mintegy 100 magyar képző- művészeti kiállítás megren­dezésére kerül sor külföl­dön. A Kodály Zoltán életét és munkásságát bemutató tárlat a finn fővárosban augusztus 25. szeptember 10. között tart nyitva. Az olasz- országi XXX. firenzei nem­zetközi kerámia-kiállításon — július 23. október 8. kö­zött — hét magyar művész vesz részt. Részt vesz ha­zánk az indiai és a japán nemzetközi gyermekrajz- kiállításokon is, amelyeken eddig szinte minden évben magyar gyerekek nyerték el a legjelentősebb díjakat. El­ső ízben képviseltetik ma­A párt elméleti és politi­kai folyóirata vezető helyen közli Aczél Györgynek az állami oktatás helyzetéről szóló előadói beszédét, amely a Központi Bizottság június 14-i ülésén hangzott el. Ko­mócsin Zoltán a nemzetközi kommunista mozgalom idő­szerű kérdéseit elemzi az 1969-es moszkvai tanácsko­zás harmadik évfordulóján. A kettős számban jelent meg Kállai Gyula beszéde is, amelyet Dózsa György születésének 500. évforduló­ja alkalmából tartott a ceg­lédi emlékünnepségen. Ká­Július 25-én, kedden Mi­hail Sebastian „Névtelen csillag” című drámájának tévéváltozatát mutatja be a tv. Este „Az értelem széles határai”;című, magyarul be­szélő angol film kerül kép­ernyőre. Csütörtökön „Nyitott könyvvel a világban” cím­mel a nemzetközi könyvév alkalmából UNESCO-műsort sugároznak arról, hogy a könyv miképp ácsolhat le- bonthatatlan hidakat a kü­lönböző nemzetek és külön­böző nyelveken beszélők kö­zött. gukat a magyar grafikusok a kanadai Montrealban meg­rendezésre kerülő nemzet­közi karikatúra-tárlaton. Az Egyesült Arab Köztársaság­ban magyar néprajzi, Etió­piában kisplasztikái, Peru fővárosában idegenforgalmi tárlatot nyitnak meg. Ku- waitban néprajzi, Nyugat- Berlinben grafikai. Spanyol- országban pedig textilművé­szeti kiállítással képviselteti magát hazánk. Az Egyesült Államokban a KKI grafikai anyagot küld, amelyet ván­dorkiállítás formájában több város közönsége előtt is be­mutatnak. Ausztriában pe­dig a Magyar Nemzeti Mú­zeum szervezésében őskori idol-plasztikai kiállítás nyí­lik novemberben. dár János beszédeinek és írásainak új gyűjteményes kötetét Óvári Miklós mél­tatja „A valóság szilárd ta­lajári” címmel, Vörös Gyula pedig a marxi életmű egyik legjelentősebb, magyarul most először megjelenő al­kotását, a Grundrisse néven közismert művet ismerteti, elsősorban politikai gazda- ságtani elmélettörténeti vo­natkozásait fejtegetve. Más értékes írások mellett mű­velődéspolitikai jegyzetek, bőséges folyóirat és könyv­szemle egészíti ki a Társa­dalmi Szemle tartalmas ket­tős számát. Pénteken a „Nyitott könyv” sorozat legújabb adásában Thurzó Gábor „A rászedettek” című most megjelent novelláskötetéből láthatnak részleteket. Szombaton „Ki a leg­jobb”? címmel munkáskör­nyezetben játszódó riport­film kerül műsorra. Este Füst Milánra emlékezik a tévé, halálának 5. évfordu­lóján. Július 30-án, vasárnap a „Történelmi magánügyek” c. magyar filmet sugározzák. A rövidfilm-studiókból számos újdonság forgatásá­ról érkezett jelentés. A do­kumentum filmstúdióban ké­szült el Huszárik Zoltán „Tisztelet az öreg asszonyok­nak” című új filmje, amely lírai hangon emlékezik meg az idős emberekről, Kárpá- thy György dokumentumfil­met készített Kutyabaj cím­mel. A film témája a kis beteg állatok ambulanciájá­nak bemutatása. Kelemen Ferenc a programozott ok­tatást mutatja be a közok­tatásról szóló filmsorozat következő részeként. A pá­lyaválasztást befolyásoló té­nyezőkről készíti legújabb filmjét György István. Kol­lányi Ágoston új alkotásá­nak témája: a tűz és a víz kapcsolata. A közös éneklés öröméről szól Lesták János „Nótát az élről” című lírai hangvételű filmje, amely a katonai filmstúdióban ké­szül. Az eskü kötelez — ez a címe Korompai Márton új filmjének, amelyben arra keresi a választ, hogy a ka­tonaidejüket letöltött fiata­lok hogyan állják meg he­lyüket a polgári életben, mennyiben élnek a katonai eskü szellemében. Lant és kard címmel Jancsó Miklós készít filmet Petőfi Sándor­ról. Glosz Róbert Személyes érdekünk címmel forgatja új alkotását az európai béke és biztonság kérdéseirőL Megjelent a Társadalmi Szemle kettős száma Varga Rudolf: f UTAK APAMMAL V-alakban szűkül az út. Fut velünk az autóbusz. Megkömyékez a csend. Ha odaérünk, ahol a kilométer­kövek egy pontban találkoz­nak, annál a fánál megszólí­talak apám, — gondolom. Ügy teszek, mintha gondol­koznék. Apámnak az arciz­ma se rándul. Nézi az utat. Jobboldalt az ablakon át látni az eperfákat összefüg­gő kerítéssé varázsló sebes­séget. Odébb a domb. Moz­dulatlan. Fölötte felhő úszik lomhán. Mindjárt odaér a domb tetején ágaskodó szil­vafához. Még egy perc és a fa kése torkonszúrja. Köze­lebb a mezőn sasfiókák ta­nulják a repülést. Az öreg sas kifeszített szárnyával alájuk száll. Lebegve vi­gyázza a kicsinyek repülését. Már túljutottunk azon a ponton, elhagytuk azt a fát, ahol meg kellett volna szólítsalak apám. Szétszóró­dott gondolataim közt tün­tetést rendezek magam el­len. Nehezebb lenne veled beszélgetést kezdeni most, mint egy szál gyufával lángraborítani egy jéghegyet. Figyeled az utat. Átadod magad a sebességnek. Szá­modra most már más nem létezik, csak az aszfalt vég­telen szalagja, a kilométer­kövek, szembejövő autók, a gázpedál. Csak feketére ke­ményedéit kezeid mozdulása jelzi azt, hogy élsz. Nézem a tenyeredet. Ö, hogy szé­gyelltem én valamikor a te két fekete kezedet. Hogy átkoztam a sorsodat, a sor­sunkat. Szégyenkeztem a mesterséged miatt, önveszé­lyes sihederkoromban, ha kék-posztó egyenruhádban voltál, még az utcára is szé­gyenkeztem veled kimenni. Gyűlöltem a piszkos, olajos nadrágodat. Ma már tudom, a tisztaság nem azok eré­nye, akik kék-csempés für­dőkádban lubickolnak, ter­peszkednek minden este. A gyerekkor más volt. Kölyök­kutyaként szerettelek. Le­vágott orrú cipőimben min­den este szaladtam eléd egész a kisállomásig. Bol­dogan szagolgattam bizton­ságot jelentő karjaidban az idegen világot jelentő ben­zinszagot, bőröd izzadtságát. Mámorosán botladoztam mel­letted. Szorítottam fejem fölé nyújtott mutatóujjadat. Hazafelé menve előre elme­séltem neked az egész nap elkövetett bűneimet és te megbocsájtottad mindet. Ci­peltem táskádat, zsebeidbe nyúlkáltam és ott kincseket találtam: kiégett kis vil­lanykörtét, használt autó­gyertyát, rugót, ellenálláso­kat, anyacsavarokat. Valódi gyűjteményem volt már ezekből az értékes darabok­ból. Azt montad; ne dobál­jam el a csavarokat, mert azok még kellenek az autó­ba. Szükség van rájuk. Az egész motor ilyen kisebb és nagyobb csavarokból áll. És a csavaroknak nagyon rosz- szul esne, ha eldobnám őket. Fájna, ha szétszórnám őket. A csavarfejeknek is vannak gondolataik. örömeik. Bá­natuk. Dehogyis dobáltam volna el semmi kincsért őket. Nem a búcsúk, a hús- vétok, az volt az igazi ün­nep, amikor öledbe ültettél, és én is foghattam pár percig a kormányt. Istenem, hogy dobogott a szívem. Térdeid közt kalimpáló cin- gár lábaimmal rugdostalak: „gyerünk, gyorsabban!” Bol­dog idők. Visszahozhatatla- nul elmúltak már. Emlékszem, amikor a fáj­dalom és öröm hat napja után végre hazajöttél és otthon maradtál. Rózsaszín, fekete bánatszínű ködfüggö­nyön át nézted a repedezett mennyezetet. Lehunyt sze­med mögött láttad magad a vizes bádogpultok mellett, szombatestéken. Szempilláid résén akartad elhessegetni fekete madarait az éjszaká­nak. Hallgattad anyám kö­nyörgő hangját; csináld be a tetőt. Három helyen is el­tört az ócska cserép. Az eső miatt pedig... Tehetet­lenségedben csikorgattad a fogaidat. Szemhéjad alól sisteregve préselődött ki egy könnycsepp, mintha nem is súlyos pilláid alól, hanem negyvenhat • éved aljáról jönne puskagolyóként visz- szafelé az időből. Arcodnak egy mély ránca mintha csak azért lett volna ott, hogy le­vezesse azt a könnycseppet, mint a futóárok. Nem lát­tam én szemedben több könnyet. Befelé folytak azok. Vártunk vasárnapi ebéd­del. imádkoztunk érted. .^Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.. Hányszor ébredtem anyám sírására éjjelenként. Ál­dást kértünk rád síkos út idején, gyertyát égettünk jó időért. Ünnepeltük életben- maradásodat. Mert láttunk autóroncsot eleget, üvegcse­repekkel, vértócsával, le­szórt homokkal. Láttam anyám arcán az iszonyatot, mikor szemtanúi voltunk egy balesetnek. Fiatal em­bert ütött el az autó. Föl­törülte télikabátjával az utcát. Arcán a kínok go­lyószórójának nyomai. Lé­legzete kőbe vésődött azon a ponton hasmánt fekvő tes­te alatt. A járdaszigetről ágaskodók gyűrűjében lát­tam a halál sóhajbuborék­jait. ahogyan fölfelé szálltak a szemerkélő szárazságban. Emlékszem a kirándulásra, amikor az ékszerdoboz csil­logásé városban voltunk. Te voltál a sofőrjük. Vagy negyven hozzám hasonló ko­rú gyerek utazott a buszon. A többiek bementek a vi­dámparkba, mi pedig kint vártuk őket. Nem tudtam betelni a sok szépséggel, amikor elmondták a kisfiúk, hogy mit láttak odabent a kerítésen túl. Amikor be­mentek ebédelni a szigeten a vendéglőbe, te előszedted és a motorházra pakoltad a sok finom ételt, amit anyám csomagolt az útra. Az utolsó morzsáig megettünk min­dent. Utána felemeltél a nyomóskúthoz és úgy nyel­tem lebegve a tiszta viz- sugarat; — Régóta nem voltam már veled, apám — szólalok meg rekedten. — Apám csak egy pillanatra néz rám. Két vadul hajtó motoros srác előzi a buszt. Csillogó bukó­sisakjaikon harsány felira­tok. Bőrmellényben feszíte­nek. Országút vagányai! Mit tudtok ti az országutakról? Mit tudtok a negyvennyolc órai vezetésről, a félálom villanásaiban feltűnő fan­tom autókról, a megfeszített figyelem vakfoltjairól? Az évi sok ezer országúti halál­ról mit tudtok ti? Észre sem vettem, beér­tünk a városba, ahol fel kell szedni az utasokat. A meg­állóban ott tolong, hullámzik az embertömeg. Mindenki várja a neki megfelelő autót. Asszonyok színes ruhában, arcuk kifestve, hajuk kicsi­nosítva. Férfiak cigarettáz­nak, hónuk alatt szorítják aktatáskáikat. Naponta be­vándorlók, ingázók. Indulnak műszakba, a gyárba. Száll­nak föl a kocsiba. Vidáman köszönnek apámnak, vicce­lődnek vele. Mindenkinek jut ülőhely. Göröngyös, rá­zós a bekötőút, amin haj­tunk. Dobálja hátul az em­bereket. — Használat előtt felráz­ni! — kiabálja valaki ne­vetve. Hangját elnyeli a motor zúgása. A gyár előtt kiszállnak az utasok. Már szállingóznak felénk azok, akiket haza kell vinni. Újra megtelik az utastér. Ezek az emberek fáradtak, látszik rajtuk a munka. Arcuk gyűrött. Csöndben ülnek a helyükön. Éjszakás műszakból jönnek. Egy szürkeruhás ember vala­mit beszél apámmal. Csak azt hallom, valami tv-ről van szó, meg, hogy úgyis útbaesik. Ott már várják, no. Apám morog, aztán bólint. — Jó ember maga, csak ügyesen titkolja — mondja a szürkeruhás. .Mosolyog. Indulunk. Apám túráztatja a motort. Most éppen ellen­kező irányba megy az autó,' ’ de én oda már nem me­gyek. — Az útkereszteződésnél kiszállok. Stoppal megyek haza — mondom. — Jó utat, apám] Mit ígér a televízió a jövő hétre

Next

/
Thumbnails
Contents