Szolnok Megyei Néplap, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-02 / 154. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. július 2. MUNKÁCSI MIKLÓS: j • • Ot perccel Gutman érkezése előtt N agyanyám a kis szekrény körül matat. Gyengéd, kövér mosollyal totyorog Apám mellett, aki ízes, óhéber meto- nímiákkal zsibbasztja. — Rend a lelke mindennek — mondja, miután átvette tőle a paradicsomot, — ahol te jelen vagy! Most mit ku- derolsz azon a szekrényen? Mért nem ülsz le? Kajálni se tudok nyugodtan, bizony isten. w. — Keserűen nézi a nagyanyámat, majd felém fordul. — Nem hülyéskedek. Még burkolni se hagy nyugodtan. Ahogy beteszi a lábát, nekifog kuderolni... — Az mi? — kérdem. Apám értetlenül néz, megismétlem. — Az mi, hogy kuderol? De csak néz tovább, aztán kifejezéstelen, hangon azt mondja. — Holnap lecsapolnak. — Hol-nap? Dehát egy hete sincs... — Nézz ide — szól fölényesen, „mit-értesz-te-ehhez” mozdulattal, és felfedi a hasát. Az előző csapolás helyén még ott a ragtapasz, feszülnek körülötte az erek. Mint egy kipukkadni készülő, nagy hólyag. — Agyonnyomja a szívet — jelenti ki tárgyilagosan. — ötven kiló vagyok, abból legalább tíz liter ez. Előbb-utóbb agyonnyomja — ismétli, azután folytatja a libacomb tüzetes lehámozását a csontról. A húscafatok közé kecses paprikaszeleteket illeszt, a kenyérbe süllyeszti játékméretű, borotvaéles bicskáját, és élvezettel enni kezd. — Mennem kell — sóhajt a nagyanyám, azzal leül a két ágy közt álló székre, s miközben fürkészve néz, azt mondja. — Elliék mozijegyet vettek. Tudod, ilyenkor én fürdetem a kicsit... — Megtörni azt is! — szól közbe Apám. — Folyton eteti a gyereket. Hülyére tömi, esküszöm neked. — Rátenyerel a térdére. — Egész nap a piacot járja. Nem fogod elhinni. Vonszolja magát egyik helyről a másikra, hátha ott húsz fillérrel olcsóbb. A végén elkölt egy százast. Minden nap. A nagyanyám rá se hederít, csak ül. Aztán nekem szegezi egyenesen. — Szereted a táncdalfesztivált? Ravasz mosollyal néz, fülön vagyok fogva. De Apán* tele szájjal válaszol helyettem. — A Gutman-csókos istenverés. Az szereti a táncdalfesztivált. — Miért? Bűbájos pofák az énekesek, nem? — ostromol a nagyanyám, mintha tudná, hogy én vagyok itt az Ész ilyesmiben. Hejyeslem. hogy de, fin- csi gyerekek, mind egy szálig. — Elmebetegek — mondja Apám, gyönyörrel szemlélve a másik csontot. — Megérdemli, akinek ezek bűbájos pofák. Tudod, mit? Ne hallgass te egyfolytában hat évig mást, csak őket. ök meg addig n,e tudjanak pisilni !... Amíg megvitatják, körülnézelődöm. Jobbára kifakult, öreg szivarok feküsznek itt, szenvtelenül hallgatják a meleg, hazai szót és a kór titkos, belső munkáját. Arcukon a szenvedés méltósága. A szemközti ágyon lilaarcú ember fekszik, nyitott szájjal, ütemesen hörög és beesett szemgödrökkel fixí- rozza a mennyezetet. Két szerényen, öltözött nő fogja a kezét, két oldalról, mellette toroköblítő' és vérnyomás- mérő. Mi a helyzet a szivarral, hajlok Apámhoz. Odapillant, tovább eszik. — Ezzel? Hát ennek már ott áll a Gutman a háta mögött ... Hozol egy pohár vizet? — Szabad innod? Nagyanyám felém nyújt egy poharat. — Nyolc decit szabad. Ma még csak egy pohárral ivott. — Ennek csöngettek — int a másik egy felé Apám. — Mivelhogy szederjesre ette magát. Megburkolt egy fél lovat naponta. Hatvan éves, de nézd meg, nem látszik negyvennek. Most viszont Mr. Gutman benyújtotta a számlát. Nem lehet büntetlenül megzabálni a fél Hortobágyot... — Akkurátusán leszopja a csontot. — Megveszek a vízért. Nagy poén. ha arra gondolsz, hogy rühelltem mindig. Na nem? ... Biztosítom: sosem találkoztam még ekkora poénnel. Amíg a látogató-fürtök között átékelem magam a vízcsap felé, eszembe jut, milyen maradéktalanul kiveszett belőlem az a gyerekkort irigység, amivel Apám esetenkénti kórházba-kerü- lését fogadtam. S míg nekem egyszer sem sikerült valami kis kórházbajutás erejéig lerobbannom, Apámnak egyre gyakrabban ... Mire visszatérek a vízjel, a nagyanyám összeszedelőz- ködött. — Szervusz Otikám. Szervusz, fiam ... Apámra néz, megkockáztatja: — Te, én mégis itthagyom ezt az... — Nem! — Apám esküre emeli a kezét. — Az isten úgy adjon nekem boldogságot, hogy nem hagyod itt. — Szép, sárga ing! — Nagyanyám gondterhelt pózban áll. — Ma vasaltam ki, jól jön ez majd, ha kijössz. Itthagyom, ha már... Apám hallani sem akar a szép sárga ingről. — Nem hagyod itt! — hadarja rémülten. Revolvert formálva egyik keskeny kezéből, célba veszi a nagyanyámat. — Megígérem, hogy nem hagyod itt. — Na, nem baj... Meg ne romoljon a hús, kisfiam! — Jó — mondja Apám. — Edd meg a vajat is. — A vajat is? Jó. Isten veled. — Ne igyál sokat, kisfiam !... Nekiindul a szatyrával, nehéz léptekkel kimegy az ágyak között, az ajtóban megfordul. — Ha visszajön, megeszem az egyik matracot — figyelmeztet Apám. De nem jön. Áll. néz egy kicsit az ajtóból, aztán kifordul. Apám sokáig bámulja az üres, napsütötte ajtókeretet. — Az isten se érti ezt — mondja. — Minden nap több vagyok egy kilóval, pedig dupla adag vízhaj tót szedek. Ráadásul alig eszem. Heró- tom van az itteni kajától. Mondd, hogy harminc deka, amit megkajálok. Mondd, hogy iszom egy litert, de a vízhaj tóval kimegy minimum egy liter. Holnap mégis ötvenkét kiló leszek, holott ma ötvenegy se vagyok. Érted ezt?... — Fénylő, barna szemét lassan végigsiklatja az ágyakon. — Micsoda barmok!... Nézd meg azt a vörösfejűt! Ott elől: amelyiknek egybe van a feje a nyakával. Tudod, mit képes az ilyen megzabálni?... Nem tudod. Kérlek szépen, ez összeszedi a maradék sajtot az osztályon. Egy vödörrel, nem marháskodok. Mindent fölfal, ami a szeme elé kerül. S közbe, mit mondjak ... hatvan kifejezésből áll a szókincse. Aszondja, „lássa”! Három sával. Repülőgépen akarják hazavinni, de ő nem repül, isten őrizz. Inkább átzabál- ja magát a túlvilágra. Mind ilyenek. Egyetlen, egy van, ott a harmadik ágyon, egy református pap ... De az meg csak rádiózik. Mikor szimfóniák jönnek vagy ilyesmi, nekikezd vezényel-, ni. Gondolhatod! Valósággal lázba jön a madár; úgy vonaglik, ahogy a Gutman érkezése előtt öt perccel... — Rágyújtanék — szólok közbe. — Nincs kedved kijönni? Apám rám bámul, néz, mint aki semmit sem ért ebből az egészből, és megkérdi : — Azt hiszed, nem vagyok i én egy kötnivaló hülye? ... Vagy húsz szíves van az osztályon, akinek szó szerint megegyezik a diagnózisa az enyémmel. Legalább hetven éves mind. Gondolhatod! Ha csak öt évvel előbb leállók a piával... ehh! Nyög, nehézkesen feláll. Felállók, nyújtom a karom, lassan, nagyon lassan elindulunk kifelé. — Ügy él az ember, mint egy vadbarom... — kezdi, majd hirtelen más témába fog. — Néha az Anni is bejön. Itt sírja ki magát. Ilyen szerencsétlen, hülye nőt még életedben nem láttál. Nagy bamba, kretén palival jön, és bemutatja nekem. Nem mintha izgatna ... Dehát ezek a lakásért hajtanak vele, átverik a hülyét! Nézd meg, hogy néz ki. Ha a madárban csak annyi önérzet mocorogna, mint egy ruha- tetűben, már nem menne vele végig az utcán szerintem. Mondom neki: „Miért nem csináltatod meg a fogaidat? ...” Ki vannak rohadva a fogak a szájából. Pénze persze nincs. Hatvan cigarettát szív el naponta és iszik, mint egy víziló. Hibbantra szivornyázza magát, mióta tropára mentem ... A folyosón rágyújtok. A sarokablakhoz ballagunk, s a párkánynak támasztóm Apámat. Ott így szól. — Áz anyámtól még agyvérzést kapok. Nincs ember, akit meg ne látogatna! Elmegy istenhez és emberhez! Nálad nem volt?... Nem. Tudod, mit leisztolt, hogy kivegye belőlem a címedet? Azt hittem, szétrobbanok. De nem! Ha-a-vé-re-met-fo lya-tod-ki, akkorsem! Nem mondom meg. — Zöldséget hadoválsz, öreg. Miért ne jöhetne el hozzám! — De azért sem fog lemenni! — Apám kis keze újfent stukkerré alakul. — Megmutatom, hogy nem megy el. Ha belebetegszik, akkor se! Mert már arról álmodik, hogy hogyan találhatna meg. — Ezt nem értem .. i — Ide hallgass. Az utóbbi években, teljesen leépült. Felkutatja a volt osztálytársaimat. A bőr lesül a pofámról, hát mit segíthetnek azok! Ki a franc segíthet énrajtam, azt mondd meg!... Levelet ír például. Ha nyaralni megy, a főorvosnak is. Hat oldal, tele receptekkel, tanácsokkal — őrület!... — Elhallgat, kibámul a Dunára, ahol kajakozok húznak, a Sziget partja mellett, az Árpád-híd felé. Hallgatunk. Hirtelen ő is kajakozni kezd, a levegőbe. — önkéntes gályarabok — morogja. — Agyalágyul- tak! Elnevetem magam. — Sosem okosodsz meg, kisapám! Leellenzi tenyerével a Etáját, és azt mondja. — Szajréztam egy fecskendőt a húgodnak. — Mire kell neki? — Frász tudja, mire kell neki. Szólj, hogy jöjjön érte. Mondd, hogy ne . hozzanak semmit, csak jöjjenek. — Felhúzza a szemöldökét, és halkan, majdnem bocsá- natkérően hozzáteszi. ■— Űgyse sokáig jöhetnek. Cigarettáért kezdek kotorászni, azután eszembe jut, hogy a másik még ég a kezemben. Ledobom, rátaposok. Apám rám néz, s valami sok év előtti, örökkévalóságok előtti meleg csillan fel a szemében. Mint amikor még így szólt: „Te kis mamlasz kölyök”. S újra eszembe jut. ami mostanában egyre jobban nem megy a fejembe, hogy a Kedves Öreg Pofa, a Béke-téri bugyrokból jött, 1940-es Bing Crosby frizurás cukorgyerekből vénült zsémbes vi- géc, az ős-angyalföldi hadovaláda, a Gyilkohol Grill kibuggyant istene — ez az én édesapám. És most már sosem ismerjük meg egymást. ZELK ZOLTÁN: Micsoda út Esőtől csörgő arccal-----------d e előbb még a dallamtalan napszak, a láthatár nélküli délután. Esőtől csörgő arccal -----------de előbb még a vakolatig mocskos falak az árulkodó napsütésben, a pöffeszkedő plakátoszlopok, s a járdaszéli fák szinte már nem földi türelme. Esőtől csörgő arccal ----------d e előbb még a gazdátlan, falka, a kerekek, a fékek vonítása — a szurolcszagú, földúlt sivatag. Micsoda út a céltalan sínek közt a tűzfalak mögé zárt tartományba, az erdőt álmodó bokrok közé, hogy elérjem a percet, mely enyém, hogy megállva a csönd dombtetején esőtől csörgő arccal, szájamban is esővel, számban a gyermekkor ízével —■------m icsoda út a mindennapi percért! Az ellentmondások requieme Nemeskürty István meghökkentő könyvet írt — Requiem egy hadseregért — és abban a történelemtudomány általa már próbált területén kíséreli meg kielégíteni a történelem iránt megnövekedett érdeklődést. Erőfeszítéseit a Don-parti tragédia okainak, lefolyása részleteinek feltáratlanságá- val indokolja, és a tények sajátos csoportosításából arra a következtetésre jut, hogy népünknek adósságot kell törlesztenie: a 2. magyar hadsereg elesett katonáit, „ezt a százezernyi férfit egyszer el kell siratni.’’ Munkája módszeréről is vall. Azt írja: Igyekeztem a szárazságig tárgyilagos maradni. A döbbenetes tények, amelyeket az olvasó elé tárok, annál meghökkentőb- bek, minél inkább tények maradnak.” Néhány sorral arrébb viszont így folytatja: „Semmi másra nem törekedtem, mint hogy e tényeket a magam csoportosításában és következtetéseivel az olvasó asztalára tegyem". Az a „semmi” azonban mégis csak több, mint semmi : korábbi állításának cáfolata és könyvében alkalmazott módszer. Épp az a „semmi” okozza, hogy művében a tények nem „döbbenetesek”, hanem csak „meghökkentők”, és nem tudnak „csak” tények maradni, a belőlük vont következtetések sem „a szárazságig tárgyilagos” következtetések. Lássunk egy példát a tények e csoportosítására és a belőlük vont következtetések tárgyilagosságára. Tagadhatatlan tények: volt 2. magyar hadsereg, harcolt és elvérzett a Donnál, volt nemzeti és volt katonai ellenállás. De a tények önkényes csoportosításával és hamis összefüggések közé állításával lehetséges csak arra a következtetésre jijtni, hogy: „.. .a 2. magyar hadsereg lett a magyar nemzeti és katonai ellenállás egyik csírája!” A 2. hadsereg szétzúzása előtt jóval volt már nemzeti ellenállás, tehát a később kialakuló katonai ellenállás nem hozhatta létre az előbb meglévőt, de erősítette azt. Következőképpen a 2. hadsereg nem volt „a magyar nemzeti és katonai ellenállás egyik csírája”, hanem — amint azt a Nemeskürty által megcsonkított és rossz összefüggésben használt idézetben Kállai Gyula mondja: „A háború tehát a magyar hadseregben mély válságot idézett elő, s ezzel megteremtette a hadseregen belül a nemzeti szabadság- harc előfeltételeit.” Ha igazat adnánk Nemeskürty csíra-elméletének, akkor helyesnek kellene tartanunk több nagyon vitatható megállapítását is. Például azt — ami különben könyve egyik fő eszméje, —• hogy „a 2. hadsereg nem pusztult el hiába.” és jogos volna az az összevetés és szemrehányás, hogy .,Mohács halottai sok embert izgattak, és izgatnak ma is; a mohácsinál súlyosabb doni katasztrófa már jóval kevesebbet.” Meg kell kérdeznünk: Miért harcoltak és haltak meg Mohácsnál, és miért küzdött és pusztult el a Donnál a 2. hadsereg? A válasz csak az lehet: Mohácsnál a török hódítók elleni harcban Magyarország függetlenségéért áldozták életüket a hősök, a Donnál pedig a 2. hadsereg volt a hódító. A törökök elleni küzdelemben igazságos, honvédő háború volt, a 2. hadsereg pedig igazságtalan. rabló háborút viselt egy szocialista ország ellen. Ha ezeket így végiggondoljuk, megvilágosodik, miért van Mohácsnak ma is történelmi és érzelmi becse, és miért marad el a 2. magyar hadsereg kései siratása. A könnytelen hallgatás nem közömbösség, nem feledé- kenység és nem gyáva tartózkodás. hanem népünk önmagára és hivatására ismerésének méltóságban nyilatkozó különbségtevése: azokat fogadja el hőseinek, akik vele nemcsak egy nyelvet beszéltek, nemcsak soraiból származtak, hanem akik az ő érdekeiért, jövőjéért küzdöttek és áldoztak is. Kérdezzük meg Nemeskürty vei: „Kiket küldtek meghalni az orosz frontra 1942ben?” Feleljenek a tanúk. Vitéz Kovács Gyula vezérőrnagy, a 2. magyar hadsereg vezérkari főnöke: „A behívottak zöme nincstelenek, parasztok és kisemberek tömege ...” Vitéz Soly- mossy Ulászló vezérőrnagy, a 12. hadosztály parancsnoka: „A legénység zömét napszámosok, béresek, uradalmi cselédek és más nincstelenek tették ki.” Vitéz Lóskay Ferenc ezredes: „Vezető társadalmi rétegünket — (arisztokrácia, földbirtokos, köz- igazgatás, képviselők stb.) a harctéren nem találtuk...” Vécsey Béla alezredes, a 35. gyalogezred parancsnoka: „A legénység 90 százaléka földhözragadt nincstelen.. Ezek és az itt nem idézett, de hasonló nyilatkozatok alapján (?) Nemeskürty azt állítja: „...1943. januárjában éppen azok pusztultak el, akiket az ellenforradalmi Magyarország megbízhatatlanoknak tekintett!” Hogy ezek az emberek miért voltak megbízhatatlanok, erre azt mondja: „...megkockáztatjuk azt a megállapítást, hogy a 2. magyar hadsereg legénysége közé jócskán került politikailag megbízhatatlannak, elégedetlennek tartott ’elem’, hogy azok pusztuljanak el a szovjet fronton, akik otthon legalkalmasabbak egy forradalom kirobbantására. ’Arányos megterheléssel’ kiválasztották a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb nincstelen nyomorultakat, a politikailag gyanús, ’nemzetvédelmi szempontból értéktelen’ elemeket.” Ezeket az embereket „Halálra ítélték azért is, mert ezek az emberek nem akartak a szovjet nép ellen harcolni.” Egyelőre fogadjuk el ezt az állítást, hihetőnek tűnik. A Horthy-rendszer valóban könyörtelenség és erőszak volt, mely vak hitet és az egymás elpusztítására való készséget és készenlétet követelte polgáraitól, katonái elé — amint erről egy parancs is tanúskodik — a mindennél és mindenkivel gondolkodás nélkül leszámoló, lelkiismeret nélküli „hurrá-bestiát” állította példaképnek. Elképzelhető — de csak elképzelhető, — hogy ennek a hadi vállalkozásnak nem a hódítás, nem a győzelem, hanem a megbízhatatlanok elpusztítása, illetve elpusztíttatása volt a célja. A képzeletünkön vett ilyen erőszak sem halványíthatja el azonban azt a célt: a 2. hadsereget azért küldték ki az orosz frontra, hogy jelen legyen a németek győzelménél, és annak valamelyest részese lévén a magyar uralkodó osztály előnyökhöz jusson a zsákmány osztásakor. Mit tettek ennek a halálra ítélt hadseregnek a katonái? „A szó katonai értelmében, szakmailag igyekeztek helytállni. Nem menekültek rögtön pánikszerűen, nem voltak ‘gyávák’.” — írja Nemeskürty. Mivel magyarázható, hogy a védelem „szigetein”, amikor azokat már „körülfolyták” a szovjet seregek, és csak azt tehették: megadják magukat, és életben maradnak, vagy megpróbálnak kitömi, és ha a felőrlődést elkerülve hátra jutnak, ismét bevetik őket — hiszen ismerték a parancsot: „Nincs hátra, csak előre van” —, mégis az utóbbit választották? Elegendő ilyen helytálláshoz any- nyi, hogy „másfajta támadót” vártak, mint ami ki- ebrudalásukra rájuk rohant? Elfogadható magyarázat az, hogy ha rálőnek „védekezni kezd, s védekezve működésbe lépnek a legősibb katonai — vagy ha úgy tetszik; vadásztulajdonságok”? A nyugati katonai lélektan ma is vallja: a legnehezebb helyzetekben kikapcsolódnak a legmagasabb rendű lelki funkciók, és az ember biológiai impulzusai alapján cselekszik. Félelme átcsap ellentétébe. agresz- szív dühbe és a bátorság látszatával ront az ellenségre, hogy azt, mint bajokozót megsemmisítse. Nemeskürty ellene szól ennek és saját „vadásztulajdonságok” elméletének is, amikor tovább magyarázva a védekezést azt írja róla, hogy az „a lehetőségeket felismerő és kihasználó, értelmes, megfontolt, sikeres” volt. Vagyis sokkal több, mint „a legősibb katonai — vagy, ha úgy tetszik: vadásztulajdonságok” működése. Azaz: inkább lelkierő, olyan tényező, ami segíti a katonát a fé- lelmi ingerek leküzdésében,
