Szolnok Megyei Néplap, 1972. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-06 / 131. szám

1972. június 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Nagy István és Imre Márta kiállítása Kengyelen Kengyelen már vannak ha­gyományai a képzőművészeti kiállításnak. — Eddig főként festők kamarakióllításait lát­hatták a Község lakói; most először került sor a művelő­dési otthon ízléses nagyter­mében plasztikai kiállítás megrendezésére. Nagy István szobrászművész életművének legszebb darabjait tartalmaz­za a tárlat, amelyet szombat délután Zsíros József, a köz­ségi tanács elnöke nyitott meg. A kamarakiállítás mé­reteit túlhaladó szép anyag­ban nemcsak Nagy István legjelesebb munkáit tekint­hetik meg a látogatók, de olyan egészen friss, eddig kiállításon még nem szere­pelt szobrait is láthatjáK, — mint például a számadó, mely összefogott kompozíciójával, szellemes, ötletes plasztikai megoldásával — samatból készített szobor — méltán em­líthető a szobrász legjobb al­kotásai között. Nagy István humánus állatfiguráinak és emberszeretet árasztó figurá­lis kompozíciónak világához jól illeszkednek a selyemre- festés, batikolás ősi techni­kájára épülő, költői hangvé­telű „vásznak”. Imre Márta finom költőiségű, deKoratív művei. A gazdag anyagú, jól rendezett kiállításról nemcsak a tanács elnöke be­szélt meleg szavakkal meg­nyitójában, a kengyelieknek tett nemes gesztusként üd­vözölte a művészházaspár vállalkozását, hanem a jelen­lévő vendégek is nagy elis­meréssel nyugtázták az első plasztikai kiállítás siKerét. Az új alapbérrendszer bevezetéséről és a fogyasztók érdekvédelméről Ülést tartott a SZOT elnöksége A SZOT elnöksége hétfőn ülést tartott, amelyen több közérdekű kérdésről tárgyalt. A munkások és alkalma­zottak új alapbérrendszeré­nek bevezetését vizsgálva az elnökség megállapította, hogy a dolgozók minősítése, mun­kaköri besorolása a vállala­tok többségénél megtörtént, 1972 végére pedig mindenütt befejeződiK. Így 1973. január 1-én vala­mennyi vállalatnál életbe léphet az új alapbérrend­szer. Az új bértarifák alsó hatá­rainak eléréséhez általában rendelkezésre állnak az anya­gi eszközök. A KGM-hez tar­tozó vállalatok 55 százaléká­nál például a legalacsonyabb alapbérek máris elérik a föl­emelt alsó határt, további 20 százalékuknál 1972. július 1- ig, a töbi vállalatnál 1973. január I-ig emelik a törvé­nyesen megszabott magasabb szintre a legalacsonyabb ke­reseteket. Az átsorolás külö­nösen a kisegítő és a női dol­gozóknál jár béremeléssel. A SZOT elnöksége felhív­ta a vállalati szaszervezeti szerveket: kísérjék figye­lemmel és követeljék meg a gazdasági vezetőktől, — hogy 1973. január 1-től — már mindenütt az új be* sorolási feltételek és bér­tételek szerint állapítsák meg az alapbéreket. Az elnökség a fogyasztók érdekvédelméről is tárgyalt s megállapította; nemcsak társadalmi átlagban, hanem társadalmi és fogyasztói ré­tegenként is vizsgálni kell, hogy a jövedelmek és a fo­gyasztói árak változása — együttesen hogyan hat a megélhetési viszonyokra. — Ilyen vizsgálatokhoz azonban a jelenlegi hivatalos ársta­tisztika nem nyújt elégséges alapot, mivel csak átlagos ár­színvonallal számol. Az el­nökség szükségesnek tartja felkérni a KSH illetékeseit, hogy a statisztikai nyilván­tartási rendszer az eddiginél jobban tükrözze a munkások és alkalmazottak, a nyugdí­jasok, a különböző jövedel­mi kategóriákhoz tartozó csa­ládok tényleges meggélheté- si költségeinek alakulását, az árváltozások hatásait. Az elnökségnek az a véle­ménye. hogy a szakszervezeti munkában a fogyasztók érdekvédelmét szolgáló társadalmi ellen­őrzésnek a jövőben két fő formáját kell érvényesí­teni. Az egyik az üzletekre és bol­tokra kiterjedő hagyomá­nyos, tömeges kereskedelmi társadalmi ellenőrzés. Ugyan­akkor szakemberek közre­működésével be kell vezetni a szakszervezeti ellenőrzést a fogyasztási cikkeket gyártó, értékesítő, a lakosság számá­ra szolgáltatásokat nyújtó vállalatoknál, ahol a vállala­tok üzletpolitikáját, árpoliti­káját vizsgálják. Ezzel egy­idejűleg meg kell szüntetni a vállalati ártanácsadó és ár­ellenőrző bizottságok műkö­dését, mert e bizottságok gyakorlatilag nem váltak be. Évadzárás nagyoperettel Kálmán: Bajadér Besétál a néző a színház­ba ahol a Bajadér című nagyoperettet játsszák. A színpadon egy újabb szín­házat lát, amelyben szintén a Bajadér című nagyoperet­tet játsszák. Csábító, hogy gondolatban, oda is besétál­junk. Feltétlenül egy újabb színházba jutnánk, amely a Bajádért hirdetné, színpadán egy újabb színházzal műso­rán a Bajadérral. A furfan­gos ördöggolyó egyre kisebb gömbhéjakat zárna magába, amíg megérkeznénk oda, ahol már se színház, se színpad, de talán még Bajadér sem, csak a semmi, mint megbíz­ható építőanyaga az egész cifra szerkezetnek. A Szigligeti Színház bizo­nyára afféle évadzáró bú­csúfiának szánta Kálmán Imre nagyoperettjét, amit roppant jó néven vesz a törzsközönség, megnyugtató­an édeskés íz marad szájá­ban a szezon után, és bíz­vást számíthatunk rá, hogy jövőre is bérletet kér a meg­szokott helyére. Vajon szükség van-e ilyen émelyítő néző-csalétkekre? Keletkezése korában (a hu­szas évek legelején) több színházat megmenthetett volna a bukástól egy Baja- dérszerű operettben rejlő szérialehetőség. De amióta művelődéspolitikánk mélysé­gesen elítéli a színházi élet hajdani üzletiességét, s ami­óta létezik állami dotáció, vajon mi tartja életben a Bajádért és más hervatag bájú társait? Nem válasz erre, hogy va­lóságos igény van ezekre az oszlásnak indult színháztör­téneti emlékekre. Sajnos, bi-, zonyosra vehetjük, hogy egyelőre még virágzó üzleti vállalkozás lenne nálunk például pornográf magazi­nok kiadása is, mégsem gon­dolhat komolyan senki ilyes­fajta igények kielégítésére. A példa talán túlzásnak tű­nik, pedig az avultságot árasztó, igénytelenséget ter­melő polgári ízlésnormák előbukkanása a magyar szín­padon épp oly kevéssé kívá­natos jelenség, mint a né­mely nyugati országban sza­bad teret nyert pornográfia, an.it idehazulról nem győ­zünk eleget ostorpzni. „Dehát a zene, azok az örökbecsű dallamok!” — hallom máris felháborodott tiltakozását mindazoknak, akik nemzeti klasszikusaink közé sorolják Kálmán Im­rét, Lehár Ferencet, Hubay Jenőt, Szirmai Albertet, vagy mit tudom én, talán még Zerkovitz Bélát is. — Tisz­telet és bámulat ezeknek a könnyű kezű mestereknek, akik bővelkedtek zsongító melódiákban, s szakmai tu­dásuk magasan fölülmúlta a manapság divatos könnyű­zenei szerzőkét, továbbá azért is, mert oly délcegen lovagolták meg a konjunk­túrát, ami abban, állott, hogy a kortárs színházjárók több­ségének — érthetően — az Tsz elnökök tanácskozása Jászberény­ben Tegnap délelőtt 9 órakor a jászberényi járás 20 ter­melőszövetkezetének elnöke tanácskozást tartott az MTVb jászberényi járási hivatalá­ban. A résztvevők a termelő­szövetkezeti mozgalom és a gazdasági élet időszerű kér­déseiről beszélgettek. A vi­ta-indító előadást Szentesi László, az MTVB járási hi­vatalának elnöke tartotta. volt a legfőbb óhaja, hogy minél messzebbre szakad­janak a század első felének vészterhes valóságától. Egy pillanatra sem szabad azon­ban elfeledkeznünk arról a dicstelen művelődéstörténeti szerepről, amit a magyar operett úgynevezett arany­korának termékei betöltöt­ték, s betöltenek, sajnos, máig, az igazi zene rovására. De ha elfogadjuk kiindu­lásnak, hogy Kálmán Imre és a többiek zenéje még ményt helyettesítő kabaré­jelenetek. A Bajadér muzsikája nem afféle slágerfűzér, mint pél­dául a Csárdáskirálynőé. Bonyolultabb, dúsan díszí­tett s már csak az ál-indiai téma miatt is kissé egzotikus hatású dallamvilág, aminek felidézése nehéz feladatot ró a közreműködőkre. Kalmár Péter a miskolci vendégkar­mester rendkívüli dinamiz­mussal fogta össze a szinte önmagát felülmúló zenekart Amikor a szerelmes a férjtől kéri meg az imádott nő kezét, s azOnnyomban meg is kapja. (Baranyai Ibolya, Varga D. József és üjlaky László) (Nagy Zsolt felvétele) életképes érték, akkor is tűr­hetetlen, hogy színpadi meg­jelenési formájuk olyan párját ritkítóan ostoba lib­rettóhoz legyen kötve, mint amilyen Brammer és Grün- wald urak Bajadér szöveg­könyve, amelyet sem Ko­lozsvári Andor átdolgozása, sem a számos rendezői öt­let neijv tudott felinjekcióz­ni. Ha meg akarják mente­ni ezt a zenét a mai közön­ségnek, akkor legalább olyan töviről-hegyire való újraírás szükséges, mint a Csárdás­királynő Békefi—Kellér féle átdolgozása. Ilyen előzmények után aztán meglehetősen követke­zetlenségnek tűnik, ha a re- centor most hirtelen azt ál­lítja, hogy a szolnoki Baja- dér igen ügyes operettelő­adás. Pedig így van. Ami a produkcióbaji elviselhetet­len, az többnyire a műfaj és a darab ásatag tulajdon­ságaiból adódik. A pécsi vendégrendező, Sík Ferenc, szerencsére meg sem próbálta valami egyne­mű anyaggá gyúrni a darab meglehetősen vegyes értékű részeit. Főszerepet kapott a zene, s ettől még operett viszonylatban is szokatlanul élesen elváltak a cselek­Szabad szombatján, társadalmi munkában dolgozott az Ingatlankezelő Vállalat Gagarin és Táncsics szocialista brigádja. Szolnokon, a Vosztok úti autóbuszmegálló és a szolgáltató házak környékén a törmeléket elszállították, és a helyére 24 köbmé­ter humuszos talajt terítettek szét. Három járművet az IKV, egyet pedig az Útfenn­tartó Vállalat adott a földszállításra. Felvételünk a szombat délutáni munkáról készült. és a derekasan helytálló kó­rust. A szárnyaló hangú bonviván, Szabaday József és a végre ismét főszerep­ben fellépő, nagyon kultu­ráltan éneklő Hubay Anikó segítségével időnként való­sággal vígoperai igényű elő­adásrészeket teremtenek. Annál inkább próbára van téve Baranyai Ibolya, ifj. Üjlaky László és Varga D. József komédiázókedve. Több színésztől hallottam már, hogy tulajdonképpen kedve­lik az ilyen rosszul megírt, illetve jószerivel megíratlan vígjátéki figurákat, mert úgyszólván korlátlan utat nyit az egyéniségnek, a rög­tönző hajlamoknak. (Ördög tudja: láttam már sportolót, amint néhány dekás mű­anyag rúddal tökéletes il­lúziót keltve mutatta be a súlyemelés technikáját, de azért az a meggyőző, ha a súlyemelő igazi súlyt emel.) Mindenesetre az említett trió szerelmi háromszöge kitűnő­en tartja a nevettetési ügye­letet a Bajadér előadásokon. Baranyai Ibolya kacéran in­cselgő szépasszonya csupa robbanó jókedv. Üjlaky any- nyira bárgyún arisztokra­ta, mintha róla faragták volna az ismeretes vicceket, „vadászkalandjai” elmesélé­sét többször megszakítja a zajos tetszésnyilvánítás. Lényegesen kevesebb le­hetőség jutott a másik tri­ónak (Hollósi Frigyes, Hal- mágyi Sándor. Kürtös Ist­ván), de az író, a zeneszer­ző és a színigazgató sürgő ü 'buzgalmának karikírozá- sával derűs perceket szerez­tek. A többi szerep nyugodtan el is maradhatott volna, nemkülönben a táncok több­sége is, kivéve talán a má­sodik felvonás revűjelenetét, ahol Somoss Zsuzsa koreog­ráfiái leleményéhez Rónay Beáta és Magyar Imre sze­mélyében akadt két táncos is. Hangulatos volt még „táncok fenkölt csúcsa”, a finálé shimmyje. A díszlettervező (Jánosa Lajos, ugyancsak vendég), mintha teljes igyekezetével azon dolgozott volna, hogy minél kevesebb hely legyen a színpadon. Hubay Anikó és Baranyai Ibolya kosztü­méinek kivételével a jelme­zek is meglehetősen szegé­nyesek voltak. Szabó János MALOM U1CA Segítsége* nyújtani mind­azoknak, akik a kor útvesz­tőjében bolyongva keresik a kivezető utat, ez Vihar Béla szerint a költő feladata. Hogy a líra világából — immár másodszor — a hang- játékírás területére is ki­ruccant annak az az oka, hogy vannak olyan gondola­tai, melyek megfogalmazá­sára ez a műfaj kínálkozik. Furcsa talán az állítás, hogy a hangjáték is lehet szükségszerűen választott forma. Ez a darab azonban bizonyíték. Noha Vihar Bé­la költő voltát itt sem ta­gadja meg, olyan drámát szerkeszt, mely igazán csak a láthatalan színpadon a mikrofon előtt valósítható meg. Resignatius Tamás, a fő­hős egy életút végén készít furcsa, meglepő gondolat- társításokkal fűszerezett leltárt Gyermekkorának helyszínére, a nógrádi kisfa­luba visszatérve keresi ön­magát. A Malom utcai régi ház az egykor oly kedves kerti pad, melyen most el­üldögélve gondolatai, már- már víziószerűen, idézik éle­te állomásait. Nem könnyű mű Vihar Béla hangjátéka. Az álom­világ, a látomások, a révü­letbe vesző képek fonódnak össze a jelen realitásával. Önmagát tárja fel maga előtt, nem a tudatos elem­zés. inkább a szabad asszo­ciáció ki nem mondott igé­nyével. A fel-feltűnő alakok mind egy-egy általánosabb, emberibb síkra utalnak. Az öreg, a jóisten, gyermekko­rának tiszta lelkesedését idézi, Raszkolnyikov. a ked­venc regényhős ifjú korá­nak forradalmi hitét, s hite- hagyását kéri számon. Meg­jelennek életének asszonyai, a jelentősebb állomásokat kí­sérő figurák, hogy gondol­kodásra késztessék hősünket — és a hallgatót. Tiszta hangjáték ez a darab. Nem­csak a gondolati vonalveze­tés szempontjából, de úgv is. hogy a kifejező erő egye­di lehetőségeit adja. Az, ami látható színpadon nem old­ható meg illúziótörés nél­kül. itt maradéktalan hatá­Lászjó Endre mértéktartó rendezésre törekedett, a technikai játszadozás — no­ha az anyag lehetőséget adott volna — nem nyomja el az emberi mondanivalót. Kitűnő együttes vitte mik­rofon elé a játékot, élén Sinkovits Imrével. Mellette Páger Antal (Jóisten és Apa) alakítása érdemel említést. O a test, én az árnyéka Pirandello mégiscsak vi­lághírű. Színpadi művei a modern, abszurd-anti drá­mának és brechti drama­turgiának előfutárai. Vi­lághírű, mint próza író is, harmincnégyben Nobel-díjat kapott. Ezért vártunk és várhat­tunk joggal többet dramati­zált novelláitól. Három ha­sonló gondolatmenetű el­beszélése közül mindössze az első tudott illúziót, hangu­latot teremteni, de ez is a kidolgozatlanság, a tucat­műsor érzetét keltette. A feleség-gyilkos írástu­datlan paraszt bírósági tár­gyalása, az öreg lámpagyúj­togató (Páger Antal figye­lemre méltó alakítása), majd. a furcsa szinte vígjátéki öt­lettel bosszuló, felszarvazott férj története, ahogy hala­dunk előre az időben egyre elnagyoltabbnak tűnik. Kár, hogy a rádióra al­kalmazó Major Anna nem fordított kissé több munkát a dramatizálásra. mert ígv ezek a novellák még annvit sem adnak, mintha olvas­tuk volna őket. — trömböczky —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents