Szolnok Megyei Néplap, 1972. május (23. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-28 / 124. szám
1972. május 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A könyvnapok krónikájából Szenti Ernő rajza Történetek a színház történetéből Or a hódé tetején A könyvnapok alkalmi történetírása” általában úgy tartja nyilván, hogy a húszas évek második felében, az olaszországi tapasztalatok, hírek és beszámolók hatására rendezték meg Magyarországon az első nyilvános könyvünnepet. Kevesen tudják, hogy maga az ötlet mintegy harminc esztendővel korábbi. Mikszáth Kálmán utal rá, az egyik Almanach- előszavában, 1895-ben. Megkérdezték tőle. milyen sikere lehetne egy „demonstratív utcai könyvárusításnak”. A magyar irodalom azokban az években — mint később is. a felszabadulásig igen sokszor — válságos helyzetben volt, az írók tengődtek, a könyvek nem fogytak. Mikszáth keserűen kifakadt: „Minek, kinek rendezzék meg; az egereknek?. Mert ebben az országban más aligha nyúl könyvhöz”. Az igazi történelem valóban a húszas évek végén kezdődik. A Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesülete 1927 júliusi közgyűlésén Supka Géza terjesztette elő az indítványt. Melyik az a kormányzati szerv, amely megtagadja a támogatást ilyen nemes ügytől? Horthyéknak. a frissen „konszolidált” ellenforradalmi Magyarországon szükségük lett volna a neves írók támogatására — később durvább formákban tettek kísérletet megnyerésükre, — s jó alkalomnak vélték erre á könyvnapokat. A közel; múltban vált ismertté Kle- belsberg Kuno gróf, akkori vallás- és közoktatásügyi miniszternek egy belső utasítása, a minisztérium kulturálisügyi tanácsához. Kle- belsberg, a könyvhetek listájának „előzetes átvizsgálására’’ hívja fel a figyelmet, kéri: gondosan ügyeljenek arra, ne legyen a terjesztett anyagban „nemzetellenes” (értsd: haladó, szocialista szellemű, a fennálló államrenddel szembeni elégedetlenséget kifejező) mű. A kormányzat „könyvheti programja” nem valósulhatott meg. Az irodalom ellenállt. A könyvnapi listákon alig akadt olyan mű, amely Az alcímben jelzett; „ami” az a különös valami, aminek írás közben érzi magát az ember. Furcsa, meghökkentő megállapítás ez. De neki, Jókai Annának, kit többször láttam író—olvasó találkozókon legutóbb Hevesen, a Háziipari Szövetkezet asszonyai, leányai között, — elhiszem, mert úgy bele tud pirulni abba, amit csinál, mintha valami rosz- szat tett volna, holott — és ezt mindannyian így éreztük, jót tett velünk, pedig csak hallgattuk őt. Nők között egv írónőt. Jókai Anna 18 éves kora óta dolgozik és 33 éves kora óta ír. Két gyermeke van. egy 17 éves fiú és egy 15 éves kislány Akkor járt egyetemre, mikor ők születtek „Rendes” polgári foglalkozása van. tanárnő. Hetente három napot félállásban dolgozik, örül. ha hajnalban csörög a vekker, talán mert az órára hívó csengőt hallja benne. Általában délután 3—6-ig szabad, ilyenkor ír. Első regénye 1968-ban jelent meg, 4447 címmel. A regényből rövidesen színmű is született és a szolnoki színház vitte sikerre, országos elismerést aratva. — Színpadi szerzőként, tehát Szolnokon debütáltam. A következő mű melyből ugyancsak színpadi változat született a Tartozik és követel. Jelenlea a Thália a klebelsbergi célt megközelítette volna, vagy ha igen: értéktelen fércmű. Igazi alkotóművész nem vett részt a fasizmus szellemi előkészítésében. Nézzük meg például az egyik fel- szabadulás előtti esztendő, 1938 ünnepi könyvheti listáját. Csak néhány cím, a fontosabbak közül: Arany János prózai dolgozatai és műfordításai, Ady Endre összes műfordításai, Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig, Darvas József: A törekvő, Illyés Gyula: Petőfi, József Attila gyűjteményes kiadása, Benedek Marcell: A magyar irodalom története. Karinthy Frigyes: Amiről a vászon mesél. Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső... Kivétel nélkül értékes művek, — igazi irodalom. Ami a könyvforgalmat — az akkori könyvheteknek is fontos célja — illeti, az eredmény vigasztalan. Nyomorgó országnak a legjobb könyv sem kell. legalábbis nem megvásárlásra; miből vett volna könyvet a magyar munkásság a harmincas években? A kevés példa a tömeges vásárlásokról: örvendetes kivétel. A könyv első felszabadulás utáni ünnepe 1945 júliusában volt. Két hónap telt el a második világháború befejezése óta. Büszkén emlékezhetünk: a könyvkiadók az elsők között tértek magukhoz s kezdtek el dolgozni. A Szikra Kiadó például, a párt kiadója, amely 1944 késő őszén a felszabadított Szegeden kezdte meg működését, már fegyverzaj közepette (1945 januárjában) könyvnapi listát készített. Kilenc könyvet terveztek, közöttük a Kommunista Kiáltványt — első legális magyarországi kiadványként. 1945 július 12-én nyílt meg a könyvhét. A Nemzeti Színház előtt állították fel a központi sátrat. Köröskörül még romházak, feltépett villamossínek, aknaszaggatta úttestek. Kállai Gyula miniszterelnökségi államtitkár tartotta az ünnepi beszédet. Ott voltak a pártok, a kormány vezetői, — s igen nagy számban — mint Tersánszky Jójátssza telt házakkal. És novemberre jön (ha a nyomda is úgy akarja!) az eddigi legterjedelmesebb, és mert a legutolsó, a legszeretettebb regény, Napok címmel. Bár regényeim hozták meg az úgynevezett közönségsikert, mindig a novelláimat szerettem jobban. Ügy éreztem, hogy azokban tökéletesebben el tudtam mondani, amit a világról gondolok. Nos. ez a regényem most ezért kedves nekem, mert abban reménykedem, hogy a novellák szintjén oldottam meg benne mindent. Ugyanakkor remélem érezhető lesz ebből a könyvből az, amit én magam egy kicsit hazárd vállalkozásnak nevezek, de meggyőződésem: csak olyan dolgokba érdemes fogni, amiről az ember nem tudja az elején, hogy sikerül-e. — Regénytechnikailag is, már ami az eddigi műveimet illeti, sok újat próbáltam ki a napokban. Alapjában véve könyvem sajátja egy úgynevezett folyamatos jelenidő, tehát az adhock történés az „éppen most így látom a világot” törvénye. Az ábrázolásnak ez a folyamatos jelene, a jelen valódi természetének megfelelően, eredményezi azt, hogy az idő hármasságával (múlt, jelen jövő) való játék végigvonul a regényen. — Más lesz ez a könyv abban is, hogy itt a hős egy zsi Jenő tréfásan emlékezett később: „mind, akik éltek és nem éltek” — az írók. Az első ünnepi könyvhétre csaknem harminc kiadóvállalat 56 könyvet jelentetett meg. Az ünnepi lista a következő volt — egyebek között, természetesen: — Darvas József, Déry Tibor, Erdős Re- née, Fodor József, Gergely Sándor, Illés Béla, Illyés Gyula, Márai Sándor, Szabó Dezső, Tersánszky J. Jenő, Veres Péter és Kovái Lő- rincz egy-egy szépirodalmi műve, továbbá Andrics Erzsébet, Jócsik Lajos, Karácsony Sándor, Molnár Erik, Péter Rózsa, Rákosi Mátyás, Révai József, Sándor Pál és Vas Zoltán egy-egy ismeret- terjesztő. tudományos, illetve politikai könyve. A sátraknál Gobbi Hilda, Major Tamás és Várkonyi Zoltán szavalta klasszikus és élő költők verseit. A Kommunista Párt lapjában, a Szabadságban Nagy Lajos írta az első méltató cikket az ünnepi könyvhétről. Néhány mondatot idézek belőle: „Eszmei tekintetben a mérleg kedvező. Nagy számban jelentek meg a felszabadult lélek könyvei s akadt vásárlójuk szépen. Inkább a dolgozók közül. A dolgozóknak azonban még kevés a keresetük s nemigen telik nekik sok könyvre. Most még csak azok tudnak . vásárolni, akik húst és őszibarackot esznek és igazi feketét isznak. Ez a réteg viszont az idei könyvhéten már nem kapta meg a maga csemegéit: a Földi Mihályt, a Harsányi Zsoltot, a Boz- zay Margitot. Ezért is volt sikeres az idei első könyvhét eszmeileg”. A lapok, a kiadók, a könyvterjesztők egyesülete s az írószövetség — akkori nevén Az írók Szabadszervezete — ünnepi mérleget készített s ezeknek summáza- ta közös volt: megállapították, hogy azokat az irodalmi alkotásokat, amelyeket a Horthy-rendszerben nem lehetett kiadni — s amelyek egy részéről még a kiadók sem tudtak — örömmel és szeretettel fogadták az olvasók. T. I. másfajta környezetből emelkedik ki, mint az eddigiek és helyzeténél fogva inkább az értelmiségi réteghez kapcsolódik. A könyv, ahogy a Eülszöveg mondja arra ad választ, hogy az értelmiségi rétegeknek sokszor a legjobbjai is miért és hogyan hullanak ki a történelem rostáján. Egy értelmiségi tragédiáról van tehát szó. Végül úgy érzem, hogy ez a hősöm bizonyítja elsőnek — mert hisz eddig majdnem minden hősöm azt bizonyította, hogy az emberi életben nagyon nehéz a változás, és az emberek szinte változtathatatlanok. hogv van változás, csak nem egyik évről a másikra, hanem egy egész emberi élet szükséges hozzá, s ez a változás sem olyan, hogv az ember alaptermészetét ne vegye figyelembe. Lehet változni, de mindig csak valahonnan valahová. Bizonvos fokig tehát bölcseleti problémákkal is foglalkozik a könvv és én nagyon hiszem, hogy mindazt el tudtam benne mondani, amit eddig még nem. Közben annyira kifáradtam. hogy hosszabb ideig már csak erőt gyűjtök arra. hogy még valami értelmeset írjak. Mert a szószaporítást legalább annyira gyűlölöm, mint a hazugság mind°n fajtáját”. Pálréti Ágoston Nagykerekű, nehéz kordé gördült be a város főterére. Falusiak ültek rajta és a bámészkodó városiakat, egyáltalában nem zavarták el. Ellenkezőleg: hívták őket, jöjjenek közelebb. Csak a hátuk mögé ne álljanak, mert ott nem fognak látni! A kordéról kecskebőröket szedtek le , meg szőlővesz- szőt, koszorút és borseprőből készült arcpirosító festéket. Az egész hercehurca láthatóan az egyik férfi irányította akinek — ez is hamar kiderült — a városiak között is akadt ismerőse. Valójában a városiak hívták meg őket, azok, akik már látták a játékukat. Az ügybuzgó játékmestert, Theszpisznek hívták, s a kordés bevonulás Athén városába nem kevesebb, mint 2500 évvel ezelőtt történt. Ha hinni lehet, az egykori elbeszélőknek, akik tovább adták e történetet: egész pontosan időszámításunk előtt 534-ben mutatkozott be Athénben. Theszpisz és társulata. Ez a bevonulás az európai színjátszás születésnapja. Miért hívták a művelt athéniak a bumfordi vidékieket, hogy játszanak a városban? Mit tudott Theszpisz, amit Athénben nem tudtak? Ebben a városállamban is háromnapos ünnepségekkel adóztak Dionüzosznak, a vidám, borkedvelő istennek. Athénben is divatban volt, hogy Dionüzosz szent állatának, a kecskének bőrébe öltözve kórusok dalokat énekeljenek, elbeszélve az istennel kapcsolatos különböző vidám, meg borsos históriákat. A kecskeének görögül „tragoidia”. Máig is tragédiának nevezeik a színház egyik alapműfaját. Ez a vidéki színjátszó, Theszpisz egy lépéssel tovább ment. mint a hagyományok: fogta magát és beöltözött Dionüzosz istennek. s amíg a kórus elszavalta a történeteket, a megfelelő helyeken maga vette át a szót. mintha vele éppen most történne meg ez vagy amaz az esemény. Ügy csinált hát, mintha ő lenne Dionüzosz. Űh'tása mindösz- sze ennyiből állt. Alig telt bele egy emberöltő. és Theszpisz utódai már nem az Agorán. a város piac-főterén játszottak, hanem olvan hatalmas szabadtéri színházban, melv leginkább a mai sportstadionokra emlékeztet. Már nemcsak Theszpisz személyesítette meg Dionü- zoszt. hanem más színészek is, először csak kettő, a legkülönfélébb isteneket és főisteneket. Azt a fiatalembert. akinek először eszébejutott, hogy két egvmással vitatkozó színészt állítson a színpadra, végig megeleve- nítvp valamelyik közismert történet figuráit: Aiszkhü- losznak hívták. A dicsőséget osztogató utókor a drámaírás atyjaként emlegeti. Igaz, ami igaz. sok mindent kitalált, még azon felül, hogy gyönyörű versekbe szedve tudta elmondatni szereplőivel gondolataikat, érzelmeiket. Egyszer egy olyan darabot mutattak be, amelyben egy vezéri sátornak is kellett szerepelnie. Építettek hát a csupasz játéktér végébe, oda, ahol nem ültek nézők; egy fából eszkábált; lapostetejű sátrat. Onnan jött ki a vezér, s oda ment vissza. Aztán a színészek nem hagyták többé lebontani ezt a faépítményt, a scénét — mert így nevezték, s ma. is így nevezik a világ igen sok országában a színpadot —, ott öltöztek át, ott cseréltek maszkot, pihentek. Megvolt hát a sátor, s amikor Aiszkhülosz egy olyan darabot talált ki — Agamemnon volt a címe —, amely azzal kezdődött, hogy Agamemnon király várának kapuja tetején hasal äz őr és figyeli az utat, hát fogta magát és felmászatta az őrt a fasátor tetejére. (Akkoriban az írók maguk rendezték darabjaikat.) A színészek aztán egyre kevesebbé távolodtak el a sátortól, egyre többször játszottak a sátor lapos tetején. Nem ritkán ott másztak be a sátor mélyébe, az isteneket meg egy gépezet, egy masina segítségével itt húzták föl a lapos tetőre, hogy ünnepélyesebb, szokatlanabb váratlanabb legyen a megjelenésük, amely megoldotta a problémákat. (Isten a gépezetben, isten a masinában: pontosan ez a fordítása a Deus ex machinának, ahogy ezt a görögök nevezték és ahogy máig is mondani szokták, ha egy darabban váratlan, nem természetes befejezést találtak ki, hogy így kicsit isteni módon helyre hozzák a kialakult rendetlenséget.) Miként hallotta a 30 ezer néző a szöveget, s mit látott a művészek játékából? Jól láttak és jól hallottak, mert az előadás felkészült erre. A színészek nagyon magas, majdnem gólyalábszerű fapapucsban jártak, ez volt a „kothumus”. anfit ugyancsak emlegetnek manapság is, (átvitt értelemben) a testüket pedig földig- érő, a kothornust is eltakaró leplek fedték. A színészek arcából meg semmi sem látszott. Mindegyikük fején maszk volt, olyan, amely jelezte jellemét, indulatait. A maszkok mindig nyitott szájjal készültek, bennük hangtölcsér volt, így az athéni „kakasülőn” is mindent kitűnően lehetett hallani. A kóruson, a szöveget, éneket mondó karon kívül, ami soha sem hiányzott a görög színházból, egyszerre legföljebb három színész lehetett a színen, akkor is ha a darabnak hat vagy hét szereplője volt. S az ok? Ki hinné: a verseny igazságossága. A háromnapos ünnepen ugyanis mindig három szerző versenyzett, három tragédiával meg egy komédiával, s a versenyek főbírája az egyenlőség érdekében minden írónak csak három színészt adott, egy elsőt, egy másodikat és egy harmadikat, s ez a sor egyben a színészi rangjukat is jelentette. Most még csak egy történet hiányzik a korból. Egy furcsa összeesése a véletlennek. A kis görög városállam ellen felvonult az akkori világ leghatalmasabb uralkodója, Dárius király, ám a partraszálló perzsákat a görögök Marathonnál megverték. Dárius meghalt és tíz év múlva fia, Xerxes, még nagyobb hévvel támadt szárazföldön és vízen. A tengeren Salamisnál azonban végleg győztek a görögök. A csata egyik hőse egy fiatal hajóskapitány volt, éppen az az Aiszkülosz, akiről már szó esett. Amikor Athén városa népe diadalűjjongással és pompával fogadta a hazatérő hősöket, a fiatalok kardtáncot lejtettek, a táncosok között volt egy 16 éves fiú, akit Szophoklésznek neveztek. Ugyanezen a napon — szeptember 23-án — éppen Salamis szigetén egy viskóban gyermeket szült egy anya, s az újszülött fiú az Euripidész nevet kapta. Aiszkhülosz, Szhopoklész. Euripidész, a görög dráma három leghatalmasabb egyénisége. Rajtuk kívül nem is nagyon maradt fenn más szerző műve, legfeljebb a komédiairó Arisztophaneszé. Képzeljük el, ha most valaki úgy akarná eljátszani drámáikat, ahogy annakidején előadták. Magas fapapucsban, maszkkal, amiből csak egy hangtölcsér segítségével lehet kibeszélni, egy öltözőnek használt sátor előtt és annak a tetején; mit szólnánk hozzá? Nyilván csodálkoznánk, s valószínűleg nevetnénk is rajta, mert természetesnek tartjuk, hogy a színház kifejezési eszköztára változik. A modern technika, a rafinált világítástól az elektromos hangerősítésig, a süllyesztőtől a zsinórpadlásig, az egész színpadot elforgató berendezésig sok mindent adott már a színháznak. Ám, bármelyiket, vagy akár az összesét el lehet hagyni, s akkor is nagyon hatásos színpadi előadás születhet Mert a dóig lényege ott van, hogy a néző elhiggye Theszpisznek, miszerint ő most Dionözosz isten, vagy elhiggye Gábor Miklósnak, hogy ő most Oidipusz, a saját anyját meggyalázó, kárhozott sorsú király, vagy a torz jellemű, gyilkos III. Richard. Ha ez a varázslat létrejön — mert a szöveg, a helyzet, a jellem annyira hiteles, s mert, a színész emberi indulatai mindezt elhitetik —, akkor már csak másodrendű kérdés, hogy magas fapapucsban, függö- nyös színházban, vagy éppen utcai ruhában, esetleg görögös leplekben mondják-e ezt el nekünk. Bcrnáth László Jókai Annáról - Jókai Annával Ami rosszabb a legrosszabbnát és jobb a legjobbnál