Szolnok Megyei Néplap, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-30 / 101. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. április 30. MÁJUS Visz a vonat. Megyek a tavasz után. Füvek, fák, bokrok, illatok után. Mintha növény-avatási ünnepségre készülődne a természet, a földhányások karzatán galambok gyülekeznek, büszkén kimagasodva a fák kibontják zöld sely- mű lobogóikat, a vetések hallgatag, rendezett sorokba tömörülnek, üdvözlő beszédet sugalmaz a szél, s díszlépésben gyűrűzik a folyó a még oly távoli tengerek felé is. Hiányzott a tavasz, hiányzott idegeinkből, mindennapjainkból, hiányzott a tavasz a gyárak, házak, játszóterek változó de örökérvényű háttereként. Hatalmas, élő organikus szervezetét lassan támasztotta fel a március, nevelgette a kamasz április, s ime, május boldog s boldogító ifjú felnőtté érlelte. Falutól városig terjed, országtól országig a füvek, virágzó fák, termést fölnevelő szántások, szemet gyönyörködtető parkok, erdők panorámájának nemzetközi szolidaritásában. A virágok érzelmeket rejtegetnek, derűt és jókedvet évszázadokon át módosuló szirom és levél formáikkal, ők egyszerűen, öncélúan szépek. A kerti virágok hasznossága az esztétikum. A megújulás harmóniájában építkezik a táj, reggeltől, kora hajnaltól a déli harangszóig, harangszótól alkonyaiig. Mennyi csicsergés, játékosság, madárfütty, lomb-meditáció, s ugyanakkor rejtve a szárakban, gyökerekben mennyi megfeszített, szorgos munka, küzdelem a napfény, eső kedvező körülményeiért, ápoló, gondos munkáskézért. Csak általa valósul meg az élet a földön. A határozott céllal történő erőkifejtés a leglényegesebb mozzanat az emberré válás ősidői óta változatlanul. Boldog az az ember, aki szereti a munkát. Aki megtalálja hivatását és konok elszántsággal, kalapácsot, vésőt vagy bármilyen munkaeszközt markoló kezével monumentálisán a hétköznapok fölé nő. Az ímmel-ámmal végzett munka silányítja az embert, az örömmel végzett munka fölmagasztalja. Visz a vonat. Megyek a tavasz után. Fűvek, fák, bokrok, illatok után. Május van, május elseje. Pardi Anna Csontos Gábor: Néha röpdös az ember H alló!... Nem tudom, jó számot hívtam-e- — Milyen ügyben...? — A hirdetés miatt... — Azt hiszem... Bár nem tudom. — A nő hangján bizonytalanság érződik. — Ha tudja a telefonszámot, nyilván beszélj már a nagyné- némmeL O, sainos, nincs itthon. — A nagynénje? — lepődik meg a férfi. — Megmondaná, hány éves a nagynénje? A nő nevet egy picit, de azért komoly a hangja. Tiszta, szép női hang, inkább alt, mint szoprán. — A nagynéném ötvenkilenc éves. — Akkor mégsem róla van szó — könyebbül meg a férfi. — Ki mondta, hogy róla...? De ő tud felvilágosítást adni. — Mégis csak maga az! — rikolt közbe örömmel a másik. — Ne haragudjon, de én már kezdettől fogva tudtam, hogy maga az! — És ha igen? — Kihívás van a nő hangjában, de sokkal több bizonytalanság. — Örülök neki — mondja derűsen a férfi és rágyújt. A telefonban jól hallani az öngyújtó kattanásának finom zaJát- — Ugye, mégis csak ránk tartozik a dolog. Akarom mondani, a felekre... Hiszen érti — Értem — habozik a nő. — Viszont maga is megértheti, hogy zavarba hoz ez a beszélgetés. Meglehetősen furcsa helyzet... — Miért lenne furcsa, csókolom a kezét...? — Maga az, hogy hirdetést adtunk fel. Ha rajtam állt volna, az a hirdetés soha nem jelenik meg. Aztán ez a telefon. El sem hiszem, hogy nem a nagynéném sza- badítota rám magát is. — Biztosíthatom, hogy téved. Csakugyan nem beszéltem a nagynénjével. — Mindegy... Nekem akkor is kínos. Persze, végül beleegyeztem a dolgokba, így liát nem szólhatok semmit. — Akkor most nyugodtan beszélgethetünk — örül a férfi. — Természetesen, ha maga nem zárkózik el. — Igazság szerint nem lenne szabad- Ez így, telefonon, egyszerűen zsákbamacska. Az ember elhallgatja a legfontosabbat. Ne sértődjön meg, önmagámra gondoltam. — Ugyan! Mit hallgatna el? — méltatlankodik érre a férfi. — Szabályos adásvételi szerződésről van szó, csakhogy nem én vagyok a gazda. Én csak az adásvétel tárgya vagyok. Ne szóljon közbe, úgyis hiába. Ezután mondom a még szörnyűbbeket. Nem a rabszolga választ, őt választják. Ö legfeljebb igyekszik rejtegetni fogyatékosságát, hátha jobb gazdára talál. — Igazságtalan! Halálosan igazságtalan önmagához és hozzám is. — A férfi őszintén méltatlankodik. — A mai modern korban annyi minden előfordul... Hol vagyunk már a rabszolgaságtól! Az ember egy személyben rabszolga és rabszolgatartó... Mert magányos! Ez a mi bajunk... Jaj, bocsásson meg, hogy így belelendültem... És a maga nevében is nyilatkoztam. — Lehet, hogy igaza van— Az a gyanúm, hogy maga túl szerény. —Az én helyemben maga is az lenne. — Bevallom, időnként nekem is vannak, voltak gátlásaim. De látja, én is erre a — maga szerint — zsákbamacskára vetemedtem. Mi rossz van abban, hogy így próbálok társat keresni? Ügy értem, egy életre... — Ezt most mért mondja? — Hogy ne legyenek rossz gondolatai. — Nem erre értettem. Azt miért mondta, hogy „egy életre” ?-— Nem is tudom — hökkent meg a férfi. — Azt hiszem, csakugyan felesleges volt. Nincs szükségünk frázisokra. Igaza van, csak őszintén szabad beszélnünk egymással. A nő hallgat. A férfi a készülékbe hallózik, mert azt hiszi, megszakadt az összekötetés. Végül megszólal a nő, nagyon közeli a hangja: — Ezért mondtam, hogy a nagynénimre volna szükség. Ö megmondhatná azt, amit én nem merek- De talán — dönt hirtelen — mégis megmondom. — Várjon! — kiált a férfi. — Bocsásson meg, ha túl hangos voltam. Szeretném, ha nem mondaná ki, amit már majdnem kimondott. — Honnan tudja, hogy mit akartam mondani? — A nő hangia ismét bizonytalan és szorongó. — Nem tudom. Legfeljebb sejtem. Önmagáról akart mondani valamit. — így van. De mire gondolt? — Nem akarom megbántani, de csak arra gondolhattam, hogy el akart ijeszteni. Ö, meg ne sértődjön! — Nem, dehogy! Eltalálta. — A nő hangjában több a meglepődés, mint a szégyenkezés- A férfi folytatja: — Magának felesleges bármit is mondania. Én ugyanis tudom... Tudom, hogy mi a helyzet. — Ügy érti, ismer engem? — csuklik el a nő hangja. — Igen. Épp ezért előnyben vagyok. — A nevemet is tudja? — Természetesen. Ismerem magát. Sőt maga is engem. — Nem mutatkozna be... esetleg? — Attól tartok — habozik most meg a férfi —, hogy a nevem nem mondana magának semmit. — Lehet hogy mégisem ismerem ? — Az a valószínűbb, hogy nem emlékszik rám. A bemutatkozást legszívesebben elhalasztanám- Maradjon meg az illúziója, hogy csak egy hang vagyok... egyelőre. Remélem, nem ellenszenves hang. — Nem. Csöppet sem. E nnek örülök. így, látía, megismerhet anélkül, hogy tudná, milyen is vagyok külső mivoltomban. — Gondolja, így köny- nyebben magába szerethetek? — gúnyolódik a nő, de nem bántón, inkább ka- céran. A férfi is könnyedén hazardírozik: — Ha már kimondta, bevallom : ebben reménykedem. — Maga szerint telefonon meg lehet ismerni valakit? Természetesen csak az első benyomásokra gondolok. Tudja, milyen fontos az? Ha az első benyomást, teszem fel, a bicegésemről nyeri, talán sose hallja meg, mi van bennem, akármilyen szépen mondom is el. Látszatra önző vagyok, hogy meg akarom fordítani a sorrendet, de higgye ei magának is jobb így. — Talán igaza van — gondolkodik el a nő. Aztán felnevet. Viszont, ha maga ismer engem és mégis felhívott. ez jelent valamit. Tetszem talán magának? Tudomást szerzett a hirdetésről, ki tudja honnan, ráadásul kiszimatolta a telefonszámot, s most udvarol. A végén még szerelmet vall itt nekem. — Istenemre, provokál! — nevet a férfi. — De örülök. hogy így beszél. És hát igazság szerint eltalálta. Ré- gesrég imádom magát. így, ahogy mondom, ezzel a divatjamúlt kifejezéssel. — És miért nem mondta eddig? — évődik felszabadultan a nő. — A nagynéném megspórolhatta volna a hirdetést. , — Maga gúnyolódik velem. •— Baj? Vagyishogy nincs rá okom ? Ha maga látná azokat a leveleket! Mert a nagynénémnek az a mániája, hogy nekem kell őket megválaszolnom. Hogy miket kell írnom magamról! Persze diktálás után. „Zenekedvelő, művelt, szőke gödrös állú”, képzelheti! Aztán: „elmellőzhető testi hibával”. „ok nélkül, kérem, ne zavarjon”, „legyen megértő és tapintatos!” Mint valami ügynök de legalábbis lelki klinika. Apropó! — emeli fel hangját —, maga milyennek talál, tényleg mellőzhető a testi hibám? — Engedje meg ,hogy nevessek ! Egyszerűen nevet- hetnékem van. Mi feltűnőt találhat egyik tojás a másikon? — Tényleg? Maga is? — Naná! A pró szünet, aztán a nő óvatosan újra megkérdezi : ■— Tényleg? — S vár. De mivel a férfi csak igenei, meg is mondja, hogy mit szeretne. — Megismételné azt, hogy „naná”? — Hogyan? — csodálkozik a férfi, majd mentege- tődzik, — Buta szokás, hogy mindenre ezt mondom. Amolyan hülye beszédfordulat. — Mostmár tudom — kottyantja el a nő. És mindjárt fecsegni kezd, mert nem akarja még elárulni sejtését. — Olyan szépnek és tökéletesnek képzelem magam, mióta lánykérő levelekre válaszolok, mint egy színésznő. S hogy miket álmodok ! Világhírű zongora- művésznő vagyok, meg úsJóbajnoknő, és ... Ne nevessen ki, gyakran azt álmodom ,hogy tudok repülni. Ha kedvem tartja, röpdösök egy kicsit. Mit szőj hozzá? Maga nem tud röpdösni? A férfi mintha csuklana hirtelen. Fátyolos hangon válaszol: — Imádom! — Tessék? — képed el a nő. — Elnézést kérek. Mondtam valamit, amit túl korainak tarthat. De azért, amit az előbb mondott, meg tudnám csókolni. — Hogy érti ezt? — Már nem annyira csodálkozó, mint inkább sürgetően kíváncsi a nő hangja. — Amikor azt említette, hogy röpdösni szokott, én abban a pillanatban leborultam maga előtt. Én ébren is úgy érzem, hogy tudok repülni. Néha már őrültnek bélyegzem magam, ha azt veszem észre, hogy a semmibe bámulok és közben röpdösök. Siklok, jobb- ban mondva. A lépcsőn például úgy siklóm le, mintha sítalpon kanyarognék az Alpokban. A talpamat bizonyos szögben tartom és egy pillanat alatt lesiklok az ötödikről. Mint egy gyorsított felvétel. Nem kell fel- kunyerálni a liftet. A nő felszabadultan kacag. — Mit nevet? — hökken meg a férfi. — Elárulta magát. Most már tudom, amit csak sejtettem... Mondja, miért telefonon hívott? Nem lett volna egyszerűbb, ha lejön egy emeletet és becsönget? Kis szünet után nagyot sóhajt a férfi ,hogy megúszta a bemutatkozást. Hevesen magyarázkodni kezd: — Látja, itt élünk pár méterre egymástól, évekig... Mint két tojás a szatyorban — bocsánat a triviális hasonlatért! — és ez kell hozzá, ez a hülye hirdetés, hogy szóljunk egymáshoz... — Naná! — A nő még most is ezt a szót ízlelgeti. — Hányszor hallom ezt a nanát! A lichthófon át hallom, amikor az anyjával vitatkozik a konyhában. Onnan ismerem a hangját is. Persze egy kicsit torzít a lichthóf. — Mondja — vág közbe a férfi, — megmutatná azokat a leveleket. A nő cinkos hangon azonnal válaszol: — Jöjjön! — Rönülök. — Mint egy gyorsított felvétel. — S amikor leteszi a kagylót, felpattan vidáman. — Néha röpdös az ember... J Kiss Attila rajza JUHÁSZ FERENC: KINEK KARJA VAN Te ekével, te kalapáccsal, tollal, a rózsa, amely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával, te ekével, te kalapáccsal, tollal, a gőzfűrész ferde fémfogával, a vas az erejével, a felhő azzal, hogy esőt ad a földnek, a föld azzal, hogy kenyeret terem, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa, mely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával, kinek karja van, a két kezével, kinek karja nincs, a mosolyával, , mindegy, hogy hogyan, , kinek fényes a lelke, szép szavával, akire hallgatnak a vizek, az dalával, szelídítse meg a vizeket, az erős gyúrja meg a fémeket, adjon lelket a lelkes anyagnak, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa illatával, mindegy, hogy hogyan, csak építse, építse, építse ezt a hazát! VÁCI MIHÁLY: CIRÓGATÓ A nyírlevelek billentyűin a szél futamai felragyognak; a távolok kirántott kardjain reszket a fény, s a felhők torlódó lavinája a tájra legördül. Szelíd ostoraikat suhogtatják a rozs-szálak, s kalászaikat a keresztelő sugarak alá hajtják; vakító tűbe fűzi dalát a pacsirta, mély lélegzettől emelkednek a dombok. A barázdák tömött hajfonatát lazára fésülték a boronák bontó ujjal, kérges kezek esetlen hízelgéssel kérlelgetik a táj kerekded arcától a mosolyt. Gyalogmunkások lábnyoma, kapások hajladozása, kasza- és sarlósuhanás, a fel-le vonuló traktorok széles tenyerű cirógatása A tájak homlokán elsimítja az összevont redőket.
