Szolnok Megyei Néplap, 1972. március (23. évfolyam, 52-77. szám)
1972-03-05 / 55. szám
/ 1972. március 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 RíDtP GÁBOR: / A szolnoki képzőművészet története t. A magyar Barbizon? Mészáros Lajos rajza k\ \ \\'- v \\v>- <L \ y. "• - ”*• ZELK ZOLI ÁV: Egy-szál ingben Egy-szál ingben mezítelen talppal, a tél göröngyös tócsáin át futott hozzám s bebukva az ajtón, mellemre zuhant az a leány. Kuporogva megült a fotőjben — nem illett hozzá most semmi fény, nem illett a szép fiatal térdek sose szűnő nyári mosolya. Fölemelte lassúdan a csészét s félúton eltört a mozdulat — úgy bámult a kihűlő teába, mint kútba hajdan a kis cseléd. Apja voltam? bátyja? szeretője? mindenképpen rokona, hiszen a rémület vert tanyát szívében, s megőszült egy pillanat alatt. Megnyugodva? Csak letörölt könnyel ment el aztán. Kucsma és kabát. De én láttam, kusza, fehér hajjal mezítelen fut az úton át! HUNYADI IS VAN: Idő mélyén zlrdjtőzíél Megvillanó gyerekkorom bujdosó hold, Boda Kati! Régi város, tűz vigyázó nagy fiait megszólító ré<?i utca, változatlan sallangos ház, boltos kapu. Fordult az év ötvenedszer holdas arcod hol keressem? Merre futott könnyű lábad? Csak a hangod, csak a hangod az is fölrebbenő sejtés esőző ősz-verte illat. De ha voltál valaha is iszap alián fényes kavics. Kutas Guszti, Szollár Laci élt valaha Boda Kati? E7 a város nem tart számon mintha nem is éltél volna, régi város múltat őrző nagy fiait megszólító mit érhet, ha nem vagy benne? Nem sirat el, nem idéz már mintha nem is éltél volna kurta szoknyád nem lobogott nem kopogott szapora lábad szemed kékjén sem úsztattál szűkös udvart, boltos házat csontod rejti idegen föld™ Boda Kati, Boda Kati elrejtőztél idők mélyén iszap alján fényes kavics — Lehettél te valaha is? Szerelmem Margarita... A közelmúltban Párizs egyik jelentős galériájában mutatták be a jelenleg Szolnokon látható kiállítási anyagot, Niko Piroszmanas- vili legszebb munkáit. Különleges érdeklődést keltett a francia közönség körében is a századforduló vándorfestőjének egzotikus mesevilága. Ezüstös, holdfényfür- detett tájak, emberszemű, puhatekintetű őzek. zsiráfok, öszvérek, telt idomú, rózsástestű szépségek és vidáman falatozó hercegek. Házmes- |er, aki egy olyan álomvilág kapuját őrzi, ahol fehérbe öltözött szakács főzi-süti a finomságokat: teherhordó, aki mosolygós arcú tevéjével beszéli meg az útközben látott furcsaságokat; grúz szépleányok, akik ha nem nézik őket kiváncsi szemek, le- szállnak ágyaikról, hogy a hercegek asztalához telepedjenek mulatozni. Nemcsak a Piroszmanasvili által viaszosvászonra álmodott vidék ragadja el a fantáziát, de a képzelet vágyódva kíséri el az apró szamarán ügető er- nyős orvost, akit a dombhajlat mögött vidám kaukázusi kocsma vár, ahol Datiko Or- ganscsik muzsikál. Szinte érezni a pirosrasült hal, vagy a saslik csiklandó ízét, a tömlőből csörgő bor csusz- szanását, a gyümölcsök illatát. A párizsi tárlatlátogatók között feltűnt egy fehérhajú, hajlotthátú öreg nénike, aki nap mint nap betipegett a galériába, végigjárta a kiállítótermeket, meg-megállt egy kép előtt, bólogatott, s aztán mint aki végre megtalálta amit keresett, megállt egy karcsúderekú, fehérruhás fiatal nőt ábrázoló kép előtt. A hosszúhajú, teltkeblű lány kezében virágcsokor, alakja körül madarak rep- desnek, széttárt karjaival mintha szerelmét hívná. Így látta Piroszmanasvili ébren és álmában Margari- tát, a Tbilisziben estéről estére fellépő francia származású színésznőt. A vállára omló vörös hajerdő, fekete szemének kiismerhetetlen tüzes mélysége, csodálatos, bűvölő hangja, megközelíthetetlen, titokzatos magánya egy életre lebilincselte a vándorfestöt. Minden estéjét abban a kerthelyiségben töltőké. ahol Margarita fellépett, le nem vette szemét bársonyos bőréről, az ének dallamára hajlongó alakjáról. Szinte magába akarta szívni fülein, szemein keresztül a csodálatos lány minden rezdülését. Grúziában mai napig sok mese kering Margarita és Niko Piroszmanasvili szerelméről. A lány nem viszonozta a festő lángoló érzelmeit, feltehetően mosolygott Sokszor az kerüli el leginkább a figyelmünket, ami legjobban a szemünk előtt van. Nem egyszer így lehetnek a szolnokiak és a Szolnok megyeiek a város képzőművészetével is. A jelent sokan ismerik, de. ha e művészet múltjának értékeit kellene felsorolni, vagy történetének csak fontosabb állomásait, bizony még talán a művészetben, s a magyar képzőművészet történetében legjáratosabb olvasóink is bajban lennének. Pedig a magyar képzőművészet történetének krónikásai sokszor hivatkoznak Szolnokra. Hol elismerően, hol elmarasztalóan írnak egy-egy korszakáról, de a hely szellemét nem feledhetik el a szolnoki képzőművészet egyetlen kiemelkedő egyénisége életművének tárgyalásakor sem. Sokszor és sokan emlegették (és ez még ma is közszájon forog), ha a szolnoki művészetről volt szó. a .,magyar Barbizon’’ kifejezést, elsősorban a tájképre gondolva, holott az itt kialakult képzőművészetnek ennél jelentősebb „profilja” is volt. Mégis, e művészet történetéről csupán egyetlenegy összefüggő munka. Végvári Lajos Szolnoki művészet című könyve íródott. Ez sem a magyar művészettörténet írás legszerencsésebb korszakában. hiszen az ötvenes évek elejére, amikor Végvárinak ez a könyve napvilágot látott, éppen nem az esztétikai tisztánlátás volt a jellemző. Sokszor a legfontosabb alapkérdésekben volt a legnagyobb bizonytalanság. így például egyes teoretikusok nem tudtak, vagy nem is akartak különbséget tenni módszer és stílus között, ebből következően nem egyszer felcserélték a szocialista realizmus elképzelt „stílusát” a naturalizmussal. Ennek, a lényegében naturalizmussal azonosított „szocialista realizmusnak” a történelmi hagyományait kutatva jutottak többek között olyan megállapításra, amit kicsit eltúlozva, az irodalom „zászlónk Petőfi” analógiájával élve, úgy lehetne meghatározni, hogy „zász- lónk ]Munkácsy”. Természetesnek mondható, hogy ebben az időszakban gyakran emlegették Szolnokot, mint a realista magyar képzőművészet egyik bölcsőjét, mint ahol valóban a művész naiv mesevilágán, országutakon, kocsmaasztalok mellett született álmain. Tbiliszi vidám mulatóinak dédelgetett kedvencét nem vonzották a vándorútok, a pénztelen csavargó élet. Mikor a festő remegő, túlcsordult érzelmeivel megfestette alakját, durcásan hátat fordított a művésznek. Ügy érezte, ö szebb, mint a képen látható Margarita, s ezért komolyan megharagudott. Nem látta, hogy a szemében bújkáló tűz, testének, karjainak vonala, a madarak, virágok azt a Margarint örökítik meg, aki szerelmével boldogítja a festőt, s nem azt, aki értetlen-kegyet- lenül mindig nevetve elutasította. S most már mindörökre ilyen vágyakozva, hívón, madarak között fog állni az emberek előtt, úgy, ahogy őt egy szerelmes művész magának megálmodta. Niko Piroszmanasvili, hogy kiengesztelje a duzzogó kedvest, hogy újra láthassa mélységes pillantását, hallja hangjának különös muzsikáját, ugyanolyan őrült módját választotta a bocsánatkérésnek. mint amilyen őrült és féktelen volt szerelme Több szekérderék virággal hintette be Margarita küszöbét, utcáját. A kettejükről éltek —dolgoztak Munkácsy- tanítványok, de ez a szolnoki művészet jelentőségét gyakorta eltúlzó, példakénti emlegetés nem egyszer többet ártott, mint használt (elsősorban a későbbiek során) a szolnoki képzőművészetnek. Nem beszélve arról, hogy itt mások is dolgoztak, nemcsak Munkácsy-tanítvá- nyok, akiknek az életművét éppen mert nem volt beilleszthető abba a „töretlen” fejlődési vonalba, amelyet Munkácsytól a „szocialista realizmusig” meghúztak, figyelmen kívül hagyták. Mostani sorozatunkban, mindenekelőtt az ismeretnyújtás szándékával igyekszünk megközelítően reális, valós képet adni a szolnoki képzőművészet történetéről. És bár a napilap keretei nem teszik lehetővé a témá teljes és átfogó kibontását, az eddigi művészettörténeti feldolgozásoknál időben jóval nagyobb korszak történetével szeretnénk megismertetni olvasóinkat: a kezdetektől a közelmúltban lejátszódott eseményekig. A szolnoki képzőművészet ismertetésében természetesen magának a művésztelepnek a története foglalja el a központi helyet. E történet fel- szabadulás utáni két és fél évtizedéről eddig semmiféle tanulmány vagy könyv nem jelent meg. V Egy Párizs környéki, s erdőktől övezett kis falu, Barbizon nevét azok a' festők örökítették meg az emberiség kultúrtörténetében, akik itt találva meg a nyugodt alkotó munka lehetőségét, a természetre apellálva kezdték meg a realista művészet forradalmát a múlt századiban. Itt dolgozott Corot, Courbet, Millet — a franciák közül, és itt a magyar Padi László is. A természet nyújtotta az ihletet és a természet volt a téma is. Vajon Szolnok valóban a „magyar Barbizon” volt? — Igennel kell válaszolnunk, ha a realista művészetnek az akadémizmus elleni lázadását tartjuk Barbizon lényegének; nemleges a válasz, ha csak a témát, a tájkép fontosságát tekintjük. A kérdésre megadhatják a feleletet a nemrég elhunyt kitűnő művészeti író, Gent- hon István egyik tanulmányából (Magyar művészet a századforduló korában címűből) idézett gondolatok is: keringő históriák egyike szerint a meglepett és meghatódott lány ekkor adta az egyetlen forró csókot a festőnek. De minden szép perc a következőben már a múlté, Margarita idővel elhagyta Tbiliszi zenés kertjeit, hogy másutt kergesse sorsának kékmadarát, egy polgáribb foglalkozású, kevésbé álmodozó, de feltétlen nagyobb pénztárcájú férfire bízva szerencséjét. Niko Piroszmanasvili sokáig bánkódott utána, soha nem tudta elfelejtene vará- zsos alakját. Festette tovább Grúzia hegyvölgyes tájait, megértő tekintetű kis állatait. Egy-egy tál ételért, italért azóta már híressé vált cégtáblákkal látta el az útmenti véndéglöket, s munka után bor, mellett vissza-visz- sza idézte Margarita búgó hangját, büszke tekintetét. Halála után műértő művészek, költők összegyűjtötték munkáit, neve lassan ismertté, keresetté lett. A műveiből rendezett kiállítások ezreket vonzanak s késztetnek csodálatra. A képek között általában a főhelyen ott áll mindig Margarita, a szép, az örömöt, a boldogságot ígérő. Vállára omló hajával, madarakkal alakja körül, virág„Az akadémikus művészet után a magyar festőművészet további alakulásában két fejezet szükségszerű; Nagybányáé és a szolnoki festőiskoláé (?). A hivatásos művészet bombasztikus és hamisan méltóságteljes tartalma a polgári művészedet kétfajta témaválasztás felé vezette, a természet és a népi életkép felé. A nagybányai művészet jellegzetessége a tájkép megnövekedett fontossága, a szolnokié a nép életével való foglalkozás, ami nem jelenti azt, hogy Nagybányán ne festettek volna figurális, sőt a népi életből választott kompozíciókat, Szolnokon pedig tájképeket.” Ebből az idézetből nemcsak az derül ki, hogy a szolnoki művészetben a „népi életből választott kompozíciók” játszották a döntőbb szerepet, hanem az is, hogy a szolnoki művésztelep létrejötte szükségszerű mozzanata volt a magyar festészet fejlődésének. Méghozzá egy sajátos módon polgárosodó ország művészetének fejlődésében volt szükségszerű és meghatározó jelentőségű. Hiszen a polgári átalakulás Magyarországon, Európához viszonyítva későn kezdődött. Az 1848-as forradalom nem tudta megoldani a polgárosodás legfontosabb kérdéseit, és a kiegyezés is csupán szűkre szabott lehetőséget biztosított a fejlődésnek. Mindez döntőn befolyásolta a magyar polgári művészet kialakulását is. A századfordulón és a XX. század első évtizedeiben az a különös helyzet alakult ki, hogy a fejlődésben, alakulóban lévő polgári művészet megrendelői, mecénásai többségükben arisztokraták, a középnemesség vagy a földbirtokos dzsentri rétég tágjai voltak. ,A XIX. század vége volt a magyar polgári művészet, elsősorban a festészet kibontakozásának kora. Ekkor alakult meg Hollósy Simon, majd Ferenczy Károly és Réti István vezetésével a nagybányai művésztelep és a század utolsó éveiben már szerveződött ■ a szolnoki is. A szolnoki képzőművészet azonban már a művésztelep hivatalos megalakulása előtt gazdag múlttal, hagyományokkal rendelkezett. (Következik: 2. A magyar életképfestészet kialakulása: Pet- tenkofen és a Munkácsy- tanítványok) csokorral. Lábai alá puhán simul a fű, bőre sima, bársonyos, két karja ölelésre kész. A kicsi öregasszony a párizsi galériában napról napra megállt Margarita előtt, sokszor teljesen magába feledkezve, órákig nézte a fehérruhás lányalakot. A teremőrök már ismerték, távolról figyelték különös viselkedését. Egy Ízben megemlítették a furcsa látogatót a kiállítás rendezőjének, akit megragadott a néni áhítata. Egyik délután, mikor az idős asszonyon és rajta kívül senki nem tartózkodott a kiállítóhelyiségben, odalépett a nénihez és megkérdezte: — Tetszenek önnek Niko Piroszmanasvili festményei? Az öreg hölgy felocsúdva kábulatából különös mosoly- lyal nézett fel. — Én ismertem őt személyesen. Igen, valamikor nagyon nagyon régen, én igazán ismertem őt — mondta, aztán még egy emlékező pillantást vetett Margaritára, rábólintott hosszan, és lehajtott fejjel, szótlanul kitipegett a teremből. A délutáni napfényben úgy tűnt, Margarita elmosolyodott. Egri Mária
