Szolnok Megyei Néplap, 1972. március (23. évfolyam, 52-77. szám)
1972-03-26 / 73. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. március 26. Maurice Béiart § nemzetközi üzenete z a szó, hogy színház, nekem egyértelmű az egységgel. Sokat beszéltek már erről az egységről, erről az „egyesülésről” színész és néző között, és az utóbbi évtizedekben a színházi emberek egyik legnagyobb problémája volt, hogy eltüntessék azt a sorompó t, azt az árkot, azt a valóságos vagy lelki rivaldát, amely a nézőt elválasztja attól, akit néz. Van-e olyan színész, aki valamikor is nem szenvedett mélységesen attól a megkülönböztetéstől, amely a sötétben ülő embert a maga megszokott öltözékében elszigeteli tőle, aki jelmezt visel, és akit eláraszt a fény. Hogyan töröljük el ezt a megkülönböztetést, hogyan találjunk rá erre az egységre, hogyan valósítsuk meg? A probléma megoldása, azt hiszem, másutt rejlik. gy szorongásos napon, amikor az egész emberiséget távolinak és ellenségesnek éreztem, egy barátom, akinek mindezt megvallottam, azt mondta: „Hogyan akarsz megbékélni másokkal, amikor önmagaddal sem vagy békében”. Hogyan fogja tehát megtalálni a színész ezt az egységet a közönséggel, ha előtte nem talál rá saját lénye különböző részeinek az összhangjára. A szív és a test, a fej és az izmok szoros egy- gyéolvadására, a tökéletes nyelvre, ahol a keze jelzés, ahol a törzse táncol, és ahol a beszéd a teljes zenekarnak: az emberi lénynek csak egyik összetevője marad. A színész, akinek a gondolat a lábujjában is kifejezésre jut, és az ihlet végigsiklik a gerincoszlován. és akinél a hangszálak ismét hárfává lesznek egy egész test szolgálatában, ez a színész nem ismeri többé a szétsza- kítottságot. A század elején Szergej Gyagilev, akinek most ünnepeljük a 100. születésnapját, izgalomba hozta a színházi világot. Olyan műveket mutatott be, amelyek közös alkotásban egyesítették a legnagyobb festőket, írókat, koreográfusokat, zeneszerzőket. És az ő nyomában mindannyian keresni kezdtük azt a híres „totális színházat”, ahol az ének kitartja a táncot, ahol a szobrászat versenyre kél a mozgásművészetekkel, ahol a mai technikai eszközök teljes spektruma egyetlen nagy látványban tárul szét. Nem tévedünk? z egyesülés nem feltétlenül azonos az egységesítéssel. A színház lényege a színész. Mert minden elhagyható, a díszlet, a jelmez, maga a szöveg is, minden, csak ö nem. Ne legyen hát többé beszélő gép, jusson eszébe, hogy falvainkban egykor a körtáncok egyesítették az éneket és a táncot, ő legyen saját testének szobrásza, érzelmeinek festője, önmaga áldozati papja, felejtse el a „csinálni” szót a „létezni” ige kedvéért. A közönségtől elválasztó határ addig nem omlik össze, amíg saját házunkban sorompók lesznek, és amíg különböző színházféleségekről beszélnek akkor, amikor nyilvánvalóan minden az egységre ösztökél bennünket. V A tizenegyedik Színházi Világnap alkalmából. — Maurice Bejárt, — a világhírű francia balettművész köszöntője hangzik fel a világ színpadjain, — a modern táncművészet forradalmi megúiítóiának szavait idézik — más-más nyelven. Minthogy a szolnoki Szigligeti Színházban ezen a napon előadást nem tartanak, ezért közöljük M. Bejárt nemzetközi üzenetét, hogy Így ismerhesse meg a színházszerető közönség A nagykunsági farkaskergetések Nagykunság. Szél és víz járta, kemény fekete föld a XVIII. század második felében. Népes helységek. Paraszt-polgárosodó, bonyolult képletű helyi társadalmak — Karcagon, Kisújszálláson, Túrkevén, Kunmadarason, Kunhegyesen, Kunszenti! ár- tonban — átszőve sajátosságokkal. szélsőségekkel, fájdalmas ellentmondások miatti reménytelenséggel, föld- hÖL és földnagysághoz kapcsolódó jogokkal, jog nélküli kötelességgel. Most — • a teljes akkori élet megszólaltatása helyett — a terheket idézzük. Királyi adó természetben: gabonában, lisztben, kenyérben, húsban, szénában és pénzben fizetve, vagy gyalog- és igás robottal: töltésépítéssel, híd- és útreparációval; élelem és poggyász-, só-, fa-, kőfuvarozással; kártékony állatok pusztításával is. Katonaállítás és elszállásolás. Szablya- pénz, pipaadó. kerületi adó, alkalomszerű terhes kötelezettséggel. A helység robotja, majorsági 'öldjének művelése: kaszálással, szántással. vetéssel. Árvízgátak építése és folyamatos rendben tartása. Egyházi adó: ágyvagy párbér és természetbeni juttatások. így együtt, de külön-külön Is folytonos gondot jelentett. Különösen akkor, ha a zabolátlan Tisza és Berettyó gyilkos vize a kertek aljáig ért. mint az 1770-es években. S ha a háború lángja is felcsapott mée hozzá, mint 1788-ban a török végeken — s a vele járó kötelességek a tetőpontra hágtak, bizony megszaporodtak a sirámok és esdeklések. Vagy, ha „rettenetes”, ... rendkívüli és példátlan szükségben, sovány szárazságban való esztendők” következtek, mi t 1790-ben és 1794-ben — újabb tetőfokra hágott a kétségbeesés. Ilyen végletek között élve. nem egyszer fizikailag is érezve a halál közellétét — a nagv többség számára — nyűg és bai vol* minden adó ér minden szolgálat. Az izgalmasnak tűnő ..kártékony” állatok pusztítása is. Nem lelkesedtek hát érte. Pedig az 1770-es évektől kezdve, iá három évtizeden át, nem igen maradt el a kirovás. Pontos kimutatásokban tüntették fel az adózó személyekhez, vagy adóforintnyi (quantum) egységhez kapcsolódó, elpusztítandó „ártalmas állatok” mennyiségét. Sasok, vércsék, varjak, verebek, ölyvek, kányák, karvalyok, szarkák, csókák, hollók, vadludak, darvak, túzokok ... fejével — és ürgék, hörcsögök, görények, rókák, vidrák, patkányok, egerek, vakondokok..., farkasok bőrével kellett adóban elszámolni: teljesítését félévenként jelenteni; bőröket, madárfejeket Kisújszállásra vinni, s ott összegyűjteni. A sorozatos és szigorú felszólítások, hátralékok arról vallanak, hogy a teljesítés akadozott Nem egyszer megkapták „bírák uramék”, hogy — a teljesítés elmaradása esetén — saját erszényükből fognak fizetni: minden 4 veréb főtől 1 dénárt, nagy madárért 1 krajcárt, farkasonként 1 forint és 30 krajcárt. Végső esetben a helység kasszájához nyúltak, hogy elkerüljék a hátralék miatti „kemény büntetések” vállalásának és kiosztásának következményét. Bizony nem kis számokról volt szó, ha meggondoljuk, hogy az 1778/79-es katonai évben pl. 29 db farkasbőrrel, 11651 db varjú- és nagymadár-. valamint 58 260 db verébfejekkel s egyéb elpusztítandó apró kártevőkkel számoltatták el a nagykunságiakat. Az 1784- es évre pedig — hátralékkal egvütt — 1707-re nőtt az elpusztítandó „nádfarkasok” száma a Nagykunságban. Ebből — az adó összegétől és a korábbi teljesítés mértékétől függően — Karcagé 39. Madarasé 19, Kisújszállásé 16. Kunszentmártoné 13. Kunhegyesé 11 ás Túrkevéé 9. Téli időszakban a „nemes helységekbe” belopakodc ordasok nagy riadalmat és felmérhetetlen károkat okoztak az ólakban és tákolmányokban teleltetett ál’atállomány- ban. Üldözésük és fogásuk tehát helyi érdek is volt. Re 'dszerint léién és koratavasszal szerveztek összehangolt farkasvadászatot az egész Nagykunság lakosságának bevonásával, Ilyen' kor a nagykun kapitány rendelete szerint és előírása alapján történt a hajtás. Hangsúlyozva, hogy „... a farkasok kergetéséhez nem tsak ímrr.el ámmal kell látni ... hanem bírák uramék jó rendelést tegyenek és commendánsokat rendeljenek, akik vigyáznak a népre”. Minden helységből kutyákkal, gyalogosan, lovon; ütő- és szúrószerszámokkal, puskákkal felszerelve — kora reggel indultak el meghatározott irányba és helyre a hajtóvadászatra összegyűjt lakosok. A karcagiak saját rétjükről, s a Horto- bágy-sziget felől hajtották a farkasokat Kisújszállásnak és Kevinek. A keviek a Berety- tyó mentén Kenderes Szigetig, onnan Kisújszállásnak. A kisújszállásiak egy része Marjalakáról, másik része a Kurvahátról hajtott Kenderesnek, Kunhegyesnek és Madarasnak. Madaras Kunhegyes irányába. Kunhegyes a kakati és kolbászi rétjeit hajtotta fel lakosaival. A vizekre pedig „mindenütt hajós, pákász embereket” rendeltek ki. A nagykun helységek határából összeterelt farkasok lepuffantgatásában a jász- kunkerületi „tiszt urak” — kedvüket lelve — jeleskedtek. Így fejeződött be egy sikeres XVIII. század végi farkaskergetés. Ám a feljegyzések azt is elárulják. hogy „az ártalmas farkasok üldözése s azoknak fogások” nem egyszer semmi haszonnal nem járt, „mert a nép szófogadatlan, tized része a lakosoknak sem megyen ki ..” Az igazsághoz tartozik, hogy a kenvérgon- dokkal küszködök többnyire kedvetlenül. tessék-lássék- ból vettek részt a hajtásokon és inkább csak hátra- mozdítók voltak. E darabka történelem kis eseménye önmagában véve jelentéktelen. A felvillantott egész viszonvrendszeré- ben mégis hasznos tanúsáé"* szolgáltat. Azt. hogv bizonyos dolog más korban mást jelent és csak saiát összefüggésének rendszerében van igazán értelme A far- kaskergetésnek is. Dr. Szabó Lajos HÍDIG GÁBOR: A szolnoki képzőművészet í története A kritikai reá ^zmus kezdetei: Deák Ebner és Bhari Az előző korszak tárgyalásánál nem foglalkoztam a Szolnokon dolgozó két legjelentősebb Munkácsy-tanít- vánnyal: Deák Ebner Lajossal és Bihari Sándorral. M!m említettem, az ő tevékenységüket érzem az összekötő kapocsnak az életképfestésze* és az érett realizmus között. Sőt munkásságuk nemcsak ígérete ennek a realizmusnak, hanem első beteljesülése is. Festői felfogásukban talán ők ketten távolodtak ben belső, művészi útkereséstől indíttatva már meglehetősen korán szakított a Munkácsy-iskola hagyományaival, amelynek hatására világosabbakká, tónusgazda- gabbakká váltak képei. A természet megújító, sőt megformáló erejével találkozott Deák Ebner is Szolno kon. Művészete itt teljesedett ki, realista látásmódja itt mélyült el, legjobb figurális műveit a szolnoki nép élete ihlette. A szolnoki táj, a tiszavidéki környezet képeit is. Az új telepen meginduló művészi munka azonban nem jelentett mást Bihari számára, mint azt, hogy folytatta, amit már régen elkezdett. Művészi pályája nagyon egyenetlen. Állandó kettőség munkálkodott benne. Egyfelől a megélhetés kényszere és a népszerűség keresése vezette, másfelől a magas művészi igényesség, belső kényszer, művészi mondandójának mindenáron való kifejezni akarása. Ezért el legjobban a tanítványok közül a Munkácsy-hagyomá- nyoktól, bár színhasználatukban rokonságot mutatnak mesterükkel. Együtt érkeztek Szolnokra, amely mindkettőjük művészetében fontos állomás lett. Lyka Károly szerint kettőjük közül Bihari képviseli a régies, anekdotázó stílust; míg Deák Ébner „az új idők embere”. Nem lehet azonban ilyen kategorikusan különbséget tenni a két festő művészi felfogása, ábrázolás- módja között. Az ugyan kétségtelen, hogy festői erőt tekintve Deák Ébner volt a jelentősebb, de legjobb műveiben Bihari is túljutott azon a bizonyos anekdctáz' stíluson és elsősorban olyan szo- c!ológ;ai témáiú kéDei, mint oé’dáui a Programbeszéd (180? körül), a Munka után 'i890—92) va°y a Vasárnap dé’ntán (18931 híven tükrözik a századforduló magyar valóságát. Deák Ébner részben az igényekhez alkalmazkodva, részhatására bomlott ki teljes szépségében plen-air festészete, itt vált színgazdagab- bá palettája is. Művészetében akadnak kitérők is, munkássága kisebb- nagyobb kompromisszumoktól sem mentes, de legjobb munkái láttán, ".melynek jelentős része szolnoki fogan- tatású, igazat kell adnunk Végvári Lajosnak, aki Szolnoki művészet című könyvében munkásságát summázva azt írja: „Deák Ébner Lajos leíró realistából a kritikai reakzmus harcos mesterei közé emelkedett.” A festő-pályatárs és barát. Bihari Sándor egyike lett a szolnoki művésztelep alapító tagjainak. Neve szerepel azon a folyamodványon is, amelyet a művészek a kultuszminiszterhez nyújtottak be támogatást kérve a telep megq’apftásáboz. Négy évig, 19r6-ban bekövetkezet haláláig dolgozott is a művésztelep egyik újonnan felépp tett műtermében. Ekkor festette többek között a Búcsúsok és a Mézeshetek című munkái között egyaránt találhatunk tetszetős formájú, de tartalmában sekélyes és kiemelkedően rangos műveket is. A legjobb képeinek színkezelésére jellemző ezüstös tónus a sajátos szolnoki atmoszféra elmélyedt tanulmányokon alapuló szerencséi. megjelenítése, hiszen valami hasonlót figyelhetünk meg már Pettenkofen színkezelésében is. Néhány alkotásában Bihari is eljutott az érett, másképpen a kritikai realizmus magaslataira, Ahhoz a művészi szemlélethez, amely a falu, a nép életét nem idealizálja többé, hanem kora telje, valóságában, lényegének feltárásával ábrázolja. Utolsó szolnoki korszaka — 1900-tól haláláig — fe’fnssülést hozott az idős festő művészetében. A na"v méretek helvett visszatér a kis képek festésére. ámelvek módot nyújtottak megfigyeléseinek, benyomásainak közvetlenebb művészi rögzítésére is» Deák Ebner: Kofák a szolnoki vásáron
