Szolnok Megyei Néplap, 1972. március (23. évfolyam, 52-77. szám)
1972-03-19 / 67. szám
ö SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. március 19. VÉGH ANTAL: T óth néninek azt mondta a portás a gyárkapuban, hogy menjen csak fel egész nyugodtan, belépőt se ad, mehet anélkül is, dehogy küldik vissza, majd meglátja, hogy tárt karokkal fogadják. Furcsának és idegennek érzett itt mindent, ahogy belépett a kapun. Harminc évet töltött el eddig gyárban, de nem ebben. Még jó, hogy itt a portás megmutatta, melyik lépcsőházból jut el a személyzetishez. Tegnap munka végeztével Kenyeres bácsi megkínálta egy pohár musttal. Van az öregnek otthon egy lugasa a ház mellett, arról szüretelt. Mindig be-behoz egy- egy üveg piros szőlőlét — azt kínálgatja kicsi poharakból. Mintha csak sejtette volna az öreg — hogy ez neki — Tóth néninek — amolyan búcsúztató pohárkoccintás. De Tóth nénin kívül nem tudta senki. Egyszóval ; nem mondta, hogy ő ide többet már nem jön, mindent elrendezett magában; ennek vége, odafent az irodában tudják, de a munkatársak közül senki. Mindegy, ennek így kell lennie, ahogy van! Kenyeres bácsi egy pohár mustot félretett — hogy ez meg a Tóth néni lányáé... Editkéé. Várták, hogy lejön az anyjához munkaidő után, de nem jött ö ugyanabban a gyárban műszaki rajzoló, ahol az édesanyja takarít Vagyis, ahol eddig takarított Edit felnőtt, szép lány lett Igazán szép. Nem csodálkozott rajta senki, hogy nemsokkal aztán, hogy idehelyezték a TMK-hoz azt a fiatal mérnököt — a Csernyeföldyt — még egy hét se telt el, egy délután megvárta a gyárkapuban, aztán együtt indultak el hazafelé. Persze, ki tudja, mi minden előzhette már meg ezt az együttes elindulást. Régen Edit mindennapos volt lent a műhelyben, ahol a mama takarított. Onnan ment iskolába, ha délutá- nos volt, estére oda ment vissza. A fiúk betettek az egyik esztergapad mellé egy kis asztalt — az lett az Editkéé. Azon mindig volt valami, ha Edit jött — ha más nem, egy szem dió^ a Kenyeres bácsi kertjéből. E dit és a mama ketten vannak — nem is tudja itt a gyárban senki, hogy a papa meghalt-é, vagy elmaradt a családtól; Edit és a mama, ők így ketten voltak egy egész család; mintha testvérek is lennének — a papájuk meg ez a gyár, a műhely, hosszú évek óta. Ment a folyosókon Tóth néni. Vajon ezeket az új, idegen falakat mikor szokja meg? A kis táskájából kivette az iratait már a folyosó elején. Hátha nem lesz a személyzetisnél senki, egyből őrá kerül a sor; ne kelljen majd ott kotorászni. Ment, és hallotta, hogy visszhangoznak a folyosó végén cipőjének koppanásai. Félt a zajtól, amit vert a lépteivel. Ha látnák a munkatársai ... — Megbolondultál, te Eszter? — biztos ezt mondanák neki. Dehogy bolondult ő meg, igazán tudja, mit csinál, tudta mindig is. Egyedül nevelte fel a gyerekét. Editet, de nem akárhogy. Megadott Editnek mindent. Megad most is. Nincs még Editnek sok fizetése; kezdő. E gyszer a mama is látta Editet azzal a Cser- nyeföldy nevű mérnökfiúval. De nem tudta jól megnézni, alig mert odatekinteni, ahol ők mentek, pedig szeretett volna. Este megkérdezte Editkét. A lánya szívesen beszélt arról a fiúról. Ebből Tóth néni már sok mindent megtudott. Nem is abból, amit Edit mondott, hanem inkább ahogy elmondta. Később arról beszélgettek, hogy Edit mostanában sose jön le a műhelybe, pedig a Tóth néni társai mindig kérdezik Editkét. Kenyeres bácsi pirosbélű körtét is hozott — abból félre tett kettőt — be az asztalfiókba, hogy az az Editkéé. Ott fent az irodában rengeteg a munka. És fárasztó. Nincs olyan nap, hogy Edi- téfc ne túlórázzanak. Szoktak a mamáék is, de ő már fel se veszi az ilyesmit. Edit még fiatal, hamar fárad, kímélni kell. Meg aztán mindig is olyan kis gyenge, fáradékony volt... Este, ahogy beszélgettek, a mama nem is szólt rá semmit, amikor Edit azt mondta, hogy mit járjon ő folyton le abba a rohadt műhelybe, talán azt hiszi valaki, hogy olyan nagy öröm az neki? Ki az, aki szívesen látja viszont a gyermekkori nyomorúságát? Ezt mondta. A mama meg akarta kérdezni, hogy miféle nyomorúság volt az, hiszen meleg volt a műhelyben mindig, meg kényelmes az asztal, igazán tanulhatott, olvashatott Editke az asztal mellett mindig, és várta is a műhelyben mindenki, hogy mikor jön már Edit. Most már holnaptól kezdve, ha minden jól megy, ide fog járni az új helyre. Elég hosszú sor áll ott a folyosó végén, az lesz a személyzetis szobája, egész biztos. No, mindegy, ha sorba kell állni, hát áll, majd csak rákerül a sor.,, ezt a napot úgyis erre szánta. Csak azt tudná, mi szorongatja őt most belülről, mintha félne, pedig nincs mitől. Beáll a sor végére, nem telik nehezen az idő, ha van az embernek min gondolkodni. Edit; furcsa egy idő óta. Azt mondta, szeret a gyárban dolgozni. Nemrég meg arról beszélt, hogy miért is volt ilyen hülye, miért ide jött, ment volna máshova. — Dehát akkor vissza kellett volna fizetned az ösztöndíjat! — , Na és? Visszafizettem volna! Inkább éheztem volna meg! Egy-egy ilyen beszélgetés után mást, egyebet Edit nem mondott, a mama sem kérdezősködött, ültek az asztal mellett, vacsoráztak. Edit néha egy-egy pillanatra megállt a7 evésben, maga elé nézett, vagy messze a fal felé — és hallgattak. Edit akkoriban már minden este Csernyeföldyvel jött ki a gyárkapun. Elkísérte a fiú egészen hazáig. De — érdekes — sose jött be. A mama — Tóth néni — várta, hogy egyszer majd Edit megemlíti, hogy az a fiú eljön vasárnap délután. Vagy talán ebédre; vacsorára. Igazán szívesen látná, paprikás csirkét főzne, tejfelesen, petrezselyem levéllel — jó apróra vágná a petrezselyem levelet, a csirkét a piacon venné; falusiaktól, annak a csirkének sokkal jobb íze van. D e vajon nemcsak szórakozni akar ez a fiú Edittel? Mérnök, fiatal is, jóképű is, hány lány akadhatna neki, aztán mindig Editet kísérgeti. Igaz, Edit műszaki rajzoló, van végzettsége, de akkor is; mostanában már mindenkinek van végzettsége, de jó volna tudni, mi rejtőzik abban a fiúban legbelül, ha Editre gondol, ök mégis így ketten; egyszerű emberek. Ezt így mondják. Az a fiú meg ... egyszer elmesélte Edit, hogy Péternek a nagyapja szolgabíró volt; annak az apja meg alispán, de a Péter szülei már igazán rendes emberek. Ebben Tóth néni nem is mert volna kételkedni. Azon gondolkodott egyszer, hogy vajon Edit tudja-é, ki volt régen a szolgabíró, meg az alispán, vajon honnan tudhatja. Valahonnan biztos tudja, mert nem kérdezte meg. Hogy a vizitre sose került sor, Tóth néni csak várt, várt, nem faggatta Editet. Egy este Edit korábban jött haza, mint ahogy a mama várta. Kedvetlen volt, meg nagyon szomorú. Alig evett; mindig csak messze- messze nézett a tányérja fölött. A mama azt gondolta, ''! '' , f 1 no, most bekövetkezett az, amit ő kimondani sem mert soha, sőt még magában végiggondolni se nagyon — egyedül maradt Edit. Nem ez történt. Moziba akartak menni, nem kaptak jegyet. Csernyeföldy hazakísérte Editet, de a fiú nem jött csak az utca elejéig, Edit soha nem engedte, hogy tovább jöjjön, rossz, lucskos idő volt odakint, hamar elbúcsúztak, kevés ideig voltak ma együtt. Ekkor mondta a mama, hogy miért nem hívta be. — Behívni ide? Egy ilyen udvarra? Egy ilyen lakásba, mint a mienk? — Dehát, kislányom, mi itt lakunk. Rendes és tiszta itt minden. Nem hanyagoltunk mi el soha semmit ebben a lakásban. Jól érezzük magunkat mindig. Hogy egy kicsit szegényesen vagyunk, hát na, istenem! Nem ez a szégyen! — Ha tudná anyuka, hogy undorodok ezektől az anyuka-féle példabeszédektől... a szegénység! Hát anyuka azt hiszi, hogy ez még mindig dicsőség? Mint a maguk idejében? Legyek rá büszke, igaz? — Azt én nem mondtam, kislányom! Akkor este úgy feküdtek le, hogy Edit nem lépett oda villanyoltás előtt a mamához, és nem csókolták meg egymás arcát. Pedig ezelőtt ezt mindig megtették. A mama nem aludt, talán Edit se, csak forgolódott, a mama egy ideig számolta, hogy rövid idő alatt Edit hányszor fordul meg az ágyon, de közben gondolkodott is — Editen, meg sok minden máson. Nem haragudott rá, dehogy haragudott, sőt, sajnálta, olyan kegyetlenül mar- dosó szánakozó sajnálat fogta el a szívét a lánya iránt, hogy azt hitte, már nem is bírja tovább, felkelt, odalépett az Edit ágyához, nézte az arcát, nézte sokáig, ez, aki itt fekszik, ez a gyerek, ez az ő nagylánya, sírni szeretett volna, meg könyörögni Editnek, hogy ne haragudjon őrá, bocsásson meg neki, — de nem keltette fel. Akkor éjjel határozott el mindent, ezért áll most itt a személyzetis szobája előtt. Bekérték az iratait, állt, és várt. Nem sokat. Kijött egy férfi, kezében a Tóth néni irataival, azt mondta, a papírjai mind-mind rendben vannak — dehát tudja ezt Tóth néni is. A z • az igazság, akkor éjszaka nem határozott még el pontosan semmit, majd csak később. Délután a műhelybe mondták Kenyeres bácsiék, hogy mennyire megváltozott ez az Edit. Tóth néni nem szólt semmit. Este felemlítette Editnek. Halkan, félve mondta, hogy mégiscsak be kellene jöjjön a műhelybe egy- szer-egyszer, a látszat kedvéért. Legalább neki békét hagynának miatta; így meg mindig emlegetik, mondják. — Nem megyek. Semmi közük hozzám — így kezdte. — Elég volt nekem már a szégyenből. A múltkor is bent vagyok a mosdóban, jött két lány a műszaki irodából, hallom, hogy mondják: a takarítónő lánya, meg Csernyeföldy... az a fiatal mérnök. Nem vették észre, hogy bent vagyok. — Senki nem mondja nekem úgy, hogy a takarítónő. Még az üzemvezető elvtárs is úgy mondja nekem, hogy Tóth néni, kedves. — Én csak a takarítónő lánya vagyok itt... az is leszek mindig! Azt hiszi, anya, hogy Péternek megmondtam? Nem is fogom! Soha! Érti! Letagadom! Azt mondtam, a szerszámraktárban dolgozik! — Nem szégyelled magad, kislányom? — a mama csak ennyit szólt. — Én szégyelljem magam? Én? Miért nem szégyelli magát más? Hány év telt már el, hogy mindenkiből az lett, amit akart... maga meg... így mondta, hogy maga! — és akkor én most nem lennék a takarítónő lánya ... Szégyenszemre! — Csakugyan — ő csak ennyit szólt. Nem vesztek össze; ők ketten. Hallgattak együtt, akkor este is sokáig. A régi nagy nevetések helyett mindig csak hallgatnak mostanában! Később is, másnap is, meg aztán Tóth néni végiggondolt újra mindent! Senkinek se szólt, csak magában gondolkozott. Edit nem mehet el innen; butaság lenne az ösztöndíjat visszafizetni. De örökös szégyennel nem élhet az ember... ha ez neki az., ö könnyebben mozdulhat. Nem akarja elveszíteni Editet. Hiszen akkor elveszt mindent. Az egész életét... Majd meg fogja szokni ezt az új helyet. Csak ne félne itt mindentől ennyire! Több fizetést se kér; nem azért jött el onnan — meg itt se akar mást csinálni, csak ta- kan'tani. De szégyen nélkül... Révész Napsugár: Kopár fakorona (litográfia) Zclk Zoltán: Miért ? Mint a szikes föld, mely kórót se ringat, olyan az öreg ember térde ha nem kúszik föl rá gyermek, unoka, mért zúg a nap, miért gyüremlenek, hasuk mért tépik föl a fellegek, ha csont, csak csont, csak csont, csak csont e táj, csontszínű föld s egy csontszínű madár — egy réti sas csontváza áll az égen. Miért jössz? Szemembe süt az arcod — menekülök a fénybe, tegnap is egész éjjel ültem a villanyfényben. Arcod nem perzselt már. de hangod nem szűnt fülemben — miért jössz, hogyha nem vagy, miért vagv ilyen kegyetlen? Te aki a nemlétet már fényévekkel méred, ily gyorsan elfeledted, milyen hosszú az élet? PARDI A'NA: tudom hogy elveszíthk tudom hogy elveszítlek s nyílt pályán veszteglő vonat lesz simogató kezem s megszakad a kapcsolat a szél és a karod érintése között megszakad egy lágy dallam a szívverések szövegével megszakad tekintetünk dokumentumfilmje a boldogságról az általános és alapvető közhelyekkel minden ízemben érzem a veszélyt kivégzőfalam ez a tapéta szószékem megüresedő templomom a szám térfogata Pilinszky János: Kezed, kezem Hová rejtsem kezeimet? Anya, a te kezedet örököltem, de királyságom, tudom, nem kívánod. Lemondok hát leköszönök a trónról, odahagyom a kéretlen hatalmat Itt a kezed. Ki vagyok fosztva. Űjra semmim sincs, édesanyám.
