Szolnok Megyei Néplap, 1972. február (23. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-20 / 43. szám
1972. február 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP / A ZENE VILÁGA Miért beszélnek énekelve az operában ? Aki életében először találkozik az operával, annak nagyon furcsa hallani, ahogy a szereplők énekelve beszélnek, ahogy mindent, még az érzelemtől mentes, tárgyszerű közlendőiket is dalolva adják partnereik, illétve a közönség tudtára. Lám, micsoda bolondság, gondolhatná az ember. Ki hallott már olyat az életben, hogy ketten vagy többen énekelve diskurálnak? Megesik ugyan, hogy dalolnak az asszonyok, a férfiak, de csak bizonyos alkalmakkor. A mulatás például elképzelhetetlen volna nóta nélkül; munka közben is szoktak dúdolgatni; a katonák is fújják a menetdalt, ha masíroznak. A különböző vallásos szertartásokhoz is hozzátartozik a muzsika, az ének — de a beszélgetés mindig prózában zajlik. Nos. lehet, sőt biztos, hogy a való életben , nem s-oktak énekelve társalogni, de az opera nerc azonos a való életteL Több is, kevesebb is annál — művészet. Az operát sok hibája miatt lehet támadni, de a bírálat sokszor felszínes és igazságtalan, mert épp amiatt marasztalja el a műfajt, ami miatt dicsérni kellene: hogy következetesen ragaszkodik legfőbb kifejezőeszközéhez, a zenéhez. Minden művészeti ág a maga sajátos módján, a maga eszközeivel fejezi ki mondanivalóját, a való élet egyes jelien: ző vonásairól önként lemond, hogy más vonásokkat annál jobban kidomborítson. A festő például teljesen eltekint a hallható világtól, és a látható valóságot is — a tér és a mozgás kikapcsolásával — pusztán a sík formák és a színek segítségével ábrázolja. Az opera ókkal összetettebb művészet, mint a festészet: színházi, képzőművészeti (díszlet, jelmez) és zenei elemekből tevődik össze. Ezen belül azonban kétségtelenül az éneké a vezető szerep. Elszakítha- tatlanul ez a műfaj lényege. Furcsállani azt, hogy az operában énekelnek épp olyan dolog, mintha szemrehányást tennénk valamely festmény figuráinak, rc.iért némák, miért nem szólalnak meg. Tegyük még hozzá: a zeneszerzők egész másképpen zenésítik meg operáikban a szövegkönyv hétköznapi sorait, mint a gazdag érzelmi tartalmat hordozó mondatokat. Miből származhat ez az ellenérzés egyes emberekben a színpadi „kornyikálás” iránt? Nos, nemcsak a „való élettel”, hanem a prózai színházzal való összehasonlítás miatt is. Pedig — bármilyen furcsának látszik — nem a zene telepedett rá felesleges caf- rangként az opera műfajában a színházra, hanem — éppen fordítva — a prózai darabok váltak muzsika-nélkülivé a fejlődés folyamán. Az európai színház ősében, a klasszikus görög drámában e. ze.ip, az ének, a tánc éppoly fontos tényezője volt az előadásoknak. mint a nemesveretű szöveg. Shakespeare vígjátékaiban, majd az 1600-as és 1700-as évek barokk színműveiben is a műfajból eredő természetességgel szólalt meg a dal, a muzsika.' És nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a vers is származását tekintve szintén zenei fogantatású. Gondoljunk csak a népdalokra és balladákra, vagy a magyar irodalom hőskorából Tinódi Lantos Sebestyén krónikás énekeire. Felvetődhet még a kérdés, miért* nem zavarja a színpadi éneklés az operettben azt. aki ugyanezt kárhoztatja az operában? Két okból. Egyrészt azért, mert az operett cselekményes részei prózában játszódnak, ezekben található a legtöbb olyanfajta hétköznapi párbeszéd, amelyről a cikk elején szóltunk. A különálló zene- számok már emelkedettebb helyzetre utalnak, a lassúak valamilyen érzelemre. mint a szerelem, vagy a bánat; a gyorsak pedig tréfára, incselkedésre, vidámságra A felfokozott hangulat indokolja és igazolja a dalt, a táncot az operettben. A másik ok, ami a zavart áthidalja: az operett-dallamok sokkal könnyedebbek, fülbemászóak, mint az opera melódiák. Körülzsongják a közönséget, befogadásuk jóformán semmiféle szellemi erőfeszítést nem kíván a nézőtől. Az operazene ennél sokkal súlyosabb, bonyolultabb. Mégis, hogyan lehet megérteni? Erről majd a következő alkalommal Kertész Iván A tanuló tanul, de mit? A régi anekdota szerint valakinek elromlott a hűtőszekrénye — mások autóval ismerik, de lehet, hogy az eredeti történet még lovaskocsiról szólt —, s a kihívott mesterember egyetlen gyengéd kalapácsütéssel megjavította a szerkezetet. Ám, amikor fizetésre került sor, száz forintot kért. A — mai szóval — megrendelő sokallta a munkadíjat, mondván, hogy egyetlen ütés volt csupán az egész. Az igaz — mondta a mesterember. — kalapácsütésért csak két forintot számítok fel. A 98-at azért kérem, mert tudtam, hogy hova kell ütni! Meleget, biztonságot sugárzó, szép asszony, ös-hit- tel megáldott művész. Hangja fátyolos és érces egyszerre, aszerint változik, ahogyan hajlítják a szavak. Mi lehet a nyitja egy személyiség varázsának? Nőiért rejtőzik megfejthetetlen titkok homályába az egyik ember, és miért tárja elénk nyíltan önmagát a másik? A titokzatosság izgalmas. ,A nyíltság megható. És szeretetet, gyengédséget vár. Szemes Mari, a József Attila Színház művésznője ez utóbbi típushoz tartozik. Vas megyében született Sárváron, ám két éves korától Gyöngyösön nevelkedett. A mátravidék színeit, álmokat tisztító emlékét vitie magával a főiskolára. A főiskola: itt meg kell állni a beszélgetésben. Egy ember emléke előtt, akj zuhanó halálával magával húzta, anélkül, hogy tudta, volna, a feléje, Szemes Mari felé áramló szeretetet is. Gellért Endre tanár úr volt ez az ember, akinek óráin oly sokat megtudtak hivatásról, szépségről a növendékek. Évekkel később is szaggatott szavak törnek fel az emlékezetből, a tapintatos figyelemről, a mindenre és mindenkire kiterjedő érdeklődésről, tiszteletről, az emberről, aki önbizalmat adott a színésznek, amire jaj, de nagy szüksége van... A színész magasba száll és mélybe zuhan. Középút nincsen. Érzékeny-fogékonyán magába szív mindent a körülötte lévő világból, hajlamos elhinni a dicsérő szót és hajlamos hosszú időre megdermedni az első rossz kritikától. i / És kiszolgáltatott. A szerepének, a kollégájának, a közönségnek, a rendezőnek, az igazgatónak. Ha sikerre visz egy gyenge darabot, megfürdik a feléje nyúló fényárban.' Ha hónapokig, netán évekig nem kap szerepet — emlékezetében mor- zsolgatja addig megélt sikereit, mint különös imát az erőért, a fennmaradás erejéért, a hitéért, amitől minduntalan meg akarják fosztani. A siker jó érzés. De meddig? A tapsoló közönség előtt meghajolva már a másnapi sikerre gondol. Vajon holnap is sikerülni fog? És mi lesz, ha nem? Szemes Mari Budapesten, a József Attila Színházban Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című, könnyes-mosolyos színművének Pólika szerepében mutatkozott be. ö rácsodálkozott a szerepre — a közönség rácsodálkozott a különös, izgalmas egyéniségű színésznőre. És ez a kettős csodálkozás azóta is tart. A színésznő — ez nála természetes — minden szerepénél a felfedezés, a megismerés útját járja végig. A közönség pedig újból és újból felfedezi magának a színésznőt. Szemes Mari a nehezebb, de biztonságosabb útját járja a művészéletnek. — Szeretnék emléket hagyni az emberekben — mondja. — Hogy megtartsanak emlékezetükben akkor is, ha a Múzsák földi helytartói éppen megfeledkeztek rólam. Ha nem kapok szerepet, ha nem vagyok a fókuszban. Népszerűsége, a feléje irányuló szeretet, amely megnyilvánul a levélírók, ismeretlen telefonálók kedves szavaiban — mind bizonyíték arra, hogy ez a vágya valóra vált. Minden szerepétől hideglelősen fél. Talán egyszer fordult elő, O’Neil Egy igazi úr című darabjában. hogy nem félt a szerepétől. Anv- nyira ismerte, annyira az övé volt a figura, hogy szinte csak a szavait kellett átvennie. Játszott Osztrovszkij drámában és modern zenés vígjátékban. kitűnő ^és silány szerepekben, — amelyeket a közönség számára mindie észrevétlenül — felöltöztetett igazsággal. emberséggé' Őszinte rajongással beszél utólag is a „nagy” szerepről Németh László Nagy családjának főszerepéről. Azt hiszem, képtelen a hazugságra. Az élet nyers, igaz valósága számára az egyetlen közeg, ahol jól érzi magát. Hogy a valósághoz hozzátartozik a rossz is. azzal tisztában van, felkészül rá. Munkával. Egyetlen kívánsága van • hogy szeressék. László Ilona Tulajdonképpen a mai szakmunkás-tanulókat is arra akarják kiképezni, hogy — az előbb; példával — tudják: hová kell ütni. Csakhogy ma egyre több és egyre bonyolultabb gép, alkatrész, építőelem, használati cikk kerülhet a szakember kezébe, s neki szakmáján kívül mindegyikhez értenie kell. Hét évvel ezelőtt még 305 szakmában képeztek szakmunkásokat, az 1969-ben alkotott törvény alapján ebből 186 maradt meg. Ez is a korszerűsítés irányába hatott: megszűnt a szakmunkástanulók oktatása az „elöregedett”. technikailag túlhaladott. többnyire csak a kisiparban élő szakmákban. A megmaradt 186 szakmában (amelyből 20 szakmában csak felnőtt korúak szakmunkásképzése lehetséges. figyelembe véve az egészségügyi követelményeket és az alacsony képzési létszámot) ma háromféle — A, B és C tagozatba sorolt — képzés folvik. A7 elsőbe tartoznak, azok a mesterségek. amelyek elsajátításához elsősorban nagvobb begyakorlottságra van szükség. Ezek többsége haevománvos szakma — a kovács, öntő. kőműves. . stb — és ez jelenleg még 40 százalékot kénvisel. Ojszerű és az eddigi tapasztalatok szerint bevált forma a B tagozat ismertebb nevén em»Tt szintű szakmunkástanuló képzés amelv után. két év alatt munka mellett leérettségizhetnek a fiatal szakmunkások. Az ilyen, magasabb igényű képzés előretörését mutatja, hogy 56 szakmában tanítják ma így a . jövő szakmunkásait. Végül a C tagozat a középiskolát végzett fiatalok képzését biztosítja. Maradjunk ezúttal az első két tagozatnál. Az elmúlt évek és évtizedek képzési politikáját és propagandáját ismerve, aligha mond bárki számára is meglepőt az, hogy — éppen a fiatalok elé tárt távlatok eredménye — vagy inkább következményeként — szakmunkástanulónak azok a fiatalok mentek akik gyengébb .eredménnyel végezték el az általános iskolát. (Természetesen kivételek itt is vannak, s egyes szakmák túlzott vonzása miatt elég magas számban.) Tizennégy —tizenöt éves korban azonban még kevesen tudnak telies biztonsággal dönteni jövőjükről. A törvény az emelt szintű szakmunkásképzés bevezetésével megadta a lehetőséget a ..későn érő” fiataloknak arra is. hogy korábban 'félbeszakított tanulmányaikat folytassák a szakmunkás-bizpnyít- vánv megszerzése után. Addig azonban az az első és legfontosabb, hogv a szakmát jól, alaposan megtanulják. elméletileg és gyakorlatilag egyaránt. Mindez egyértelműen korszerű. Nem ilven derűs a kép ha az elméleti — és részben a gyakorlati — képzés alapjait, a tankönyv- helyzetet vizsgáltuk. Közhely ma már hogv a technika rohamléptekkel halad, s ezt könyvekkel követni nagyon nehéz. Különösen ; t akkor, ha a hazai viszonyokat tekintjük. A szakmunkásképző intézetekben előbb felmérik a követelményeket, megállapítják, melyik tárgyból van szükség új könyvre vagy esetleg van-e újabb, a korábbi tantervben nem szerepelt tantárgyakra is szükség. Ezek után következik a tankönyv megírása, amire egy évet kap a vállalkozó szerző. (Külön nehézség, hogy minden szempontból megfelelő tankönyvírót szinte .lámpással kell keresni.) Az elkészült kéziratot két-“ három szaklektor, majd az illetékes minisztérium két osztálya is elolvassa, s csak ezek- után kerülhet nyomdába. Azt pedig, hogy Magyar- országon milyen lassú a nvomdai ..átfutás”, ma már mindenki tudja. így tehát egy új tankönyv legjobb esetben is két de inkább három év alatt születik meg. S közben hol tart már a technika! A Munkaügyi Minisztérium illetékesei úgy igyekeznek segíteni mindezen, hogy az új tankönyv megjelenése előtt már elkezdik a felmérést a legújabb tankönyvhöz. Végül is elmondható: a korszerű szakmai tananyag nem minden — fontos és nélkülözhetetlen eszköz — á szakmai képzés színvonala azonban nagy mértékben függ a pedagógusok munkájától, az oktató-nevelő munka hatékonyságától is. Van ahol rugalmasan kezelik a könyveket s a tanárok, szakoktatók hozzáadják a maguk tudását, a könyvek megírása óta született újdonságok ismeretét. Másutt ragaszkodnak az .írott betűhöz, vagy éppen csak a gyakorlatra fektetnek súlyt. Ma egyszerre több. mint 210 ezer fiatal tanul valamilyen szakmát. S*az egész ország érdeke — no meg. nem utolsó sorban személy szerint az övék —, hogy a lehető legjobban tanulják azt meg [ Révész Napsugár: Tanya, íc ti holdkor
