Szolnok Megyei Néplap, 1972. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-09 / 7. szám

1971. január 9.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

7

Meggyes László: MŰTEREM

Tersánszky J. Jenő

AZ ELKESEREDETT

Az öreg Kolofaásnak az ügye következő volt:

Harminc évig szolgálta a kohót. Ö vitte fizetéskor a nagy pénzes táskát és ünnepkor, a parádén, ő lépdelt a munkások sora előtt, a rezesbanda hangjára, büszkén, ö volt a kohóhivatalnak az a bizonyos Gyuri bácsija, akivel a főnök is kezet fogott, szolga létére.

Ott kezdődött a csúszása, hogy az öreg főnök meghalt, közvetlenebb föíöttesét, a tanácsost, pedig áthelyezték. Mind a kettő helyett fiatal ember jött.

Nos, a fiatal tanácsos igen pedáns és szigorú ember volt. Mint új hivatalnok, megtette ugyan ő is, hogy a- vén Kolobás- sal tájékoztatta magát. De ezt aztán Kolobás félreértette, s így járt pórul. .Korn ázni kezdett a fölöttesével s mikor aztán az keményen ráncba szedte, ugrált, duzzogott, a nyugdíjaztatását kérte.

Azt hitte, hogy marasztani fogják, mint régebben egy páfszor. Ehelyett az új főnök azt tette vele, hogy betű szerint járt el az elbocsátta tágénál. Néhány hiányzó hétért a szolgálati idejéből Kolobás egy évet vesztett nyugbéréből.

Csak ez kellett még, hogy az öregnek minden csöpp vére a sérelmén ordítson.

Nosi hát Kolobás kicseppent. És hát megkezdhette élvezni nyugbérén a megérdemelt pihenést. Kinézhetett naponta kuglizni és preferáncozni a Kohó-egyletbe.

Itt, ebben az egyletben, afféle demokratikus viszonyok uralkodtak. A telep messze volt a várostól s az ilyen eldugott helyen az unalom az, ami összébb hozza az embereket. Rendes dolog volt, hogy például közönséges munkások neve is odaíródott a kuglinál a krixpartis táblára a kohó tiszteké mellé. Persze, a rangnak járó tisztelet fönntartásával.

Azonban egyelőre az öreg Ivolobasnak mir den moccanását az igaztalan nyugdíjazás birizgálta. Az öreg kegyetlen el volt keseredve és kohóbeli jóemberei teljességgel méltányolták ezt, kivált ha illetékes fülek nem hallották.

Ha az új tisztek nem voltak jelen, nem akadt fő, amely ne bólintott volna, ha az öreg Kolobás háborogni kezdett. Éppígy az sem volt csodálható, ha a keserűségében többet nézett a pohárba, mint azelőtt. Csak helyesléssel találkozott az is, hogy sérelmét nem hagyja annyiban. Hogy ügyvédet fogad a városban, instanciát készített s így tovább. Senki sem botránkozott meg azon sem. hogy kalapot sem bök többé az öreg az új tisztek előtt, sőt, ha akárhol közelükben van, nem válogat a teremtettékben, nyíltan, példálózva, ahogy jön. '

Így folyt már hónapok óta. Az öreg Kolobást már úgyszólván el is feledték másként ismerni a telepen, mint akivel a sorsa gáládul bánt el, keserűvé tevén hátralevő napjait a megszolgált béke helyett. Az öreg úgyszólván új népszerűséget szerzett magának megcsúfoltatása árán

☆

Hát újabb hosszú hónapok maiv., egy nap, két félliter közt, azt újságolhatta az öreg Kolobás ismerőseinek az egyletben,

hogy ügyvédje sürgetésére a napokban leérkezik a miniszter őkegyelmességétöl a döntés ügyében.

Miközben beszélt, nem nagyon tett hangfogót a szájára most sem, hogy behallanék a tiszteknek fönntartott szobába teremtettézése. Kivált hogy tudta, ott van véletlen a tanácsos is, baj szerzője.

Egyszerre csak az ajtóban ez jelent meg. Semmiképp sem várták ami történt. A fiatal tanácsos egyenest a Kolobásék asztalához tartott.

— Nézze öregem, — szólította meg Kolobást — tudomásom van róla, hogy maga engem nem a legválogatottabb kifejezésekkel illet elbocsáttatása miatt. Pedig nem tettem egyebet, mint óhaját teljesítettem, hogy azonnal mentsem fel az állásából. Hanem most szeretnék valamit mondani magának. A maga folyamodványa ügyében tőlem kértek jelentést, s kár, hogy annyira ellenségesnek tart. Ha tetszik, megnézheti az iratokat. Csak az én jelentésemre, történt, hogy a minisztériumban kedvezően döntöttek, s a jövő hónaptól betudják magának az utolsó évét is szolgálatába. A napokban megkapja. De legyen jobb véleménnyel rólam. Isten áldja!

Sokat ehhez tenni nem kell. Az öregnek már csak társai gratulálhattak és áldomás következhetett, ami meg is történt.

Nos hát erre valójában csak egy következhetnék. Az, hogy az öregnek mindent jóvátevén a sorsa, amit vétett ellene, mint a mesében, boldogan élt, míg meg nem halt.

Tényleg így is indult. Másnap megkapta a hivatalos írást a tanácsos szavai szerint, s újabb gratulációkat fogadhatott. Harmadnap még épp így tárgyalhatta az eseményt, akikkel még nem rágta meg a részleteket.

Negyed- vagy ötödnap azonban, amint az öreg hazafelé ballagott az egyletből, valami különös érzése volt. Ez az érzés a belátásé volt, de mégis sokkal rosszabb, mint amikor magában füstölögve, hábo- rogvá lépegetett így, a tanácsost becs- mélve s a hivatal hálátlanságán szitkozódva.

Eszébe jutott, amint bajszát pödörve s kalapját dacosan szemébe vágva ment el a tanácsos mellett. Most meg kellett süvegeimé s elfeledni a haragot iránta. Aztán, ahogy az egyletben nap nap mellett az asztalra csapott és az ismrősök bólint- gató figyelme mellett dörgött a sérelmén, úgyhogy nem győzte öblögetni az elbúsulását. És a beruccanások a városba, az ügyvédhez. És családja egyetértése és a többi. Most ez mind szélnek ment. Más ügyek jönnek, mások ostoba tereferéi. ö már csak szekundálhat legföllebb mások bajánál. A győzelme a világ legközönségesebb vén, nyugbéres hivatalszolgájává tette.

Az öreg Kolobás egyszerre mélységes levertséget érzett. Unalmat„ és vigasztalanságot. Kegyetlent, mert igazit s olyat, ami ellen el sem keseredhetett, hiszen csak nem zúgolódhatott azon, hogy nem keseredhet el, mert nincn oka rá többé.

(1926)

Tél a tanyán

Goromba szél gyötri a jegenyéket, a tanyaudvaron lévő kukorioaszárkúpokon varjak feketéllnek, az udvaron túl őszi gabonák zöldje csillan elő. A lakóépületen háztábla hirdeti: a 24-es számú tanya előtt állok. A kövesút innen három kilométerre található, a legközelebbi villanylámpa a téesz majorjában ég. az két és fél kilométer, ugyanott van az iskola és a bolt is. Cserepesék nádtetős tanyája az ide legközelebb eső emberi hajlék, háromszázötven lépés Csöndes János bátyám házától — ezt már magam mértem le.

Csöndes bácsi hatvannégy éves, most éppen itthon van, a kötelesség különben a téesz tanyája mellé parancsolja, mert juhász a mestersége.

Ül az öreg a karoslócán, fagyosszalonnát eszik, mozog a kormos bajsza, néha végig is simítja mutatóujjával a majd fél évszázada ápolt férfiékességet... Csöndes bácsi és felesége írástudatlanok. Annakidején nem volt ezen a vidéken iskola, később már az idő és a türelem hiányzott, hogy megtanulják a betűvetést.

— A rádiót azért nagyon szeretjük — mutat a néni a telepes készülékre. — Különösen, ha az a kedves Jan- csó Adrienne 'nekel.

Ök még a népdal világában élnek. Ezt bizonyítandó, János bácsi csak úgy, sza- lonnázás közben eldudorász- sza nekem:

Juhász vagyok az Alföldön, nem gulyás Ostor fityeg a vállamon karikás.

Kiválasztok a ménesből egy derest

Ezért még a varmegye is megkeres...

S hogy a lónak még ma is becse van a tanyavilágban, az a következő mondatból tüstént kiviláglik:

— Mi már nem szívesen ülünk biciklire — mondja a néni. Itt van ez az öreg lovacskánk, ez elhúz bennünket ahová csak kell...

Vagyis hetenkint egyszer a városi pacra, ahol vesznek vagy eladnak valamit. Be a faluba, a borbélyhoz. A majorba a bolthoz. Aztán ha nagy a hó, viszik az iskolába az unokákat.

Bizony, nem könnyű a tanyai iskolásgyermek élete. Az alsótagozatosok egy csoportban tanulnak a majori kisiskolában. Elmegyek, megnézem a Csöndes unokákat, miként oltják be őket a tudományokkal.

Az iskola a templomnyi téesz magtár falához búvik. Egyetlen terem. A négy osztállyal párhuzamosan foglalkozó fiatal tanító n^oi egyik szeme mindig ott van a terem végében játszadozó kétéves kislányán, akit nem tud kire hagyni, míg ő a szorzás mesterfogásaira tanít egy bozontos hajú tanyai fiút. A tanulók száma öszsesen tizenhét. Elsős egyetlen egv van: a másodikosok száma kettő: nyolcán tanulják a harmadik osztály tudnivalóit; hatan negyedikesek.

Furcsán keverednek az apróságok tudatában az ósdi és a vadonatúj elemek. Azt kérdem tőlük:

— Ki látott közületek mozit?

Zsibongás. hadakozás, hogy ő felel először. meg hogy ő tudja jobban. Végül egy kétarasznyi bab- szemjankó fölpattan:

— Én láttam a Szerelmet.

Kuncogás. N éhányan Tö- rőcsik Mari nevét hadarták. Kis számvetés: a gyerekek fele még nem látott belülről mozit. Ketten voltak eddig színházban. Tévét viszont már mind látott, többször is. A fiúk. kettő kivételével, már mind látták a tévében a magyar labdarúgóválogatottat, a város csapatát viszont egyikük sem nézte meg. Azt sem tudják, hol van a focipálya.

Kis pályaválasztási tájékozódás :

Négy gyermek még nem gondolt arra, hogy mi legyen. Egy úgy mondja, azt választja majd, amit a szülei akarnak. Ketten boltosok szeretnének lenni. Egy sápadt kisfiú téesz elnök- helyettesi munkára vágyik. (Ki tudja, miért éppen helyettesire!?) Aztán a hagyományos gyermekválaszok: „én cukrász leszek... én pilóta... én tanító bácsi.. én borbély, mert az melegben van...5

Hallgatom nz álmok záporozását, végül egy negyedikes kislány szava zökkent ki a hangulatból:

— Én művésznő leszek.

— Igen? — nézek rá. Szőke haja varkocsban, világoskék melegítő van rajta, mint az edzőtáborban élő sportolókon. — És milyen művésznő?

Zavart hallgatás. Valaki fölrikkant:

— Mint Zalatnay.

A kislány pirosán fordul a fogadatlan prókátor felé:

— És ha olyan? Vagy ha én leszek majd Venczel Vera?

A kipukkanó nevetésben

tudom meg, hogy a művésznőjelölt Csöndes bácsi nagyobbik unokája, öt is, Feri öccsét is hazaviszem óra után a tanyára.

Otthon addigra üres a ház. Az asztalon írott üzenet várja a művésznőjelöltet a városban dolgozó anya írásával:

„Marikám, háromkor adj szénát a tehénnek, a malacoknak adj egy lábas kukoricát, az öreg disznó elé dobj répából ötöt, hatot, a tyúkok kukoricáját se felejtsd el.. „ Sietek haza, Anyu”.

A háztájiban az öreg Csöndes és a veje összesen hét marhát, három anyakocát, két hízót, tucatnyi malacot, száznál több baromfit tart. Az idén már eladtak száznál több kacsát. Ezenkívül a részesművelés is olyan pénzt hoz nekik, amit városon soha nem keresnének meg...

A kislány teljesíti a szülői előírást, a kis Ferkó roppant buzgalommal valami kézimunkán serénykedik. Bealkonyul... Irhabundás fiatalasszony veri le a sarat a konyhaajtóban. Csöndes bácsi asszony leánya. Pénztáros a város egyik illatszerboltjában.

— Nem illek ide a nádtetős tanyára? — nevet szótlan csodálkozásomon. — Kétszázhúszezerbe kerülne odabenn egy olyan ház, amiben az öregékkel elférnénk, És rögtön majdnem a felére zuhanna a jövedelmünk.

— És a kényelem? És a színház? És az, hogy nem magányban élnének?

Az asszony előbb vállfára helyezi bundáját, majd most már komolyan így válaszol:

— Apám talán meg is halna ott benn. A sógornömék- nél kellett aludnia ey^zer Pesten, a Rákóczi úton. Egész éjjel ébren volt mert zavarta az éjszakai zaj, a levegőtlenség.

— De maga nem volt pásztor és a gyermekei sem lesznek azok ...

Szótlanul bólint. A szekrényből telepes magnót vesz elő és talán, hogy a párbeszéd komor színeit föl- oldja, Koós Járfcs egvik tár rdalresztivál nyertes számát szólaltatja meg. Közben halkan elmondja, nincs ideje és ereje, hogy a gyermekeket segítse '-nul''-"k- ban.

— Higgye el — mondja — annyi pénzünk gyűlt ösz- sze a takarékban hogy bármikor vehetnénk két autót. De se én, se a férjem nem jutunk hozzá, hogy égy nevetői tanfolyamot elvégezzünk.

Marika, aki figyeli a beszélgetést, közbeszól:

— És hogy jönnél be a földúton három kilométert?

— Sehogy — feleli az asszony. — Legföljebb ott hagynám a köves út mentén, Símonék tanyáján.

Ugatnak a kutyák. Kinéz az asszony — senki. Aztán megirit csaholás, valaki megkocogtatja a szobaablakot. A harmadik tanyaszomszéd.

— Erzsikém nincs itthon néhány vegacillinetek? Balázsba lázas.

— Orvos ajánlotta a ve- gacillint? — szólok bele illetéktelenül.

— Nem — mondja a kucs- más ember. — De a múltkor is ez a baja volt és akkor azt rendelt.

— És tudja, hogy ezt a gyógyszert csak orvos rendelheti a betegnek?

Az apa megértőén rámnéz és így szól:

— Hadifogságban megtanultam egy orosz mondást, így van magyarul: az ég magas és a cár messze van. Érti?...

Értem.

...Elmegy a szomszéd a vegacillinnel, megjön az esti sötét, majd a gyermekek apja, Csöndes bácsi veje. Derűsarcú, szőke férfi, bőrruha van rajta, motoron közlekedik. Művezető a városi műszergyárban. Már háromkor befejezte a munkát, de volt egy problémája, amelyre választ remélt a helyi Műszaki Klub egyik előadásától.

— Milyen probléma volt?

— kérdem.

— Mostanában nagyon izgatnak a számítógépek — magyarázza sebtiben a fiatalember és közben eltesz az útból egy szakajtó kukoricát. — Egy pesti egyetemi tanár tartott lenn konzultációt, arra mentem el.

— És a probléma? —í tnakacskodom.

— Ja — biccent a művezető. — Az elektronika rendkívül könnyedén bánik a binárisokkal, egyetlen két- állású jelfogó, egy dióda át- bocsátja vagy kikapcsolja az áramot, egy ferrit az egyik vagy másik irányban| mágnesessé válik...

— Mi válik mágnesessé?

— kérdem zavartan és a pillanatnyi szünetet kihasználva kétségbeesetten vallatom emlékezetemet: hol. mikor és mit hallottam a diódákról, meg tulajdonképpen mi is az a bináris.

Szerencsémre öreg Csöndes János ebben a pillanatban ránknyitotta az ajtót. Csuda jókedvvel érkezik, bizonyos Csirmaz Cápsár új borát kóstolta meg.

— Ehhez mit szólse. te nagyokos — méri végig évődő szeretettel a veiét.

— Csirmaz azt mondja, hogy az egész Holdra szállás mese beszéd volt. Mert ha a Holdra megy egy ember, akkor fe'jel lefelé van a Földnek és akkor kiesik minden a zsebéből.

A fiatal fél fi mosolyog. Odasúgia nekem, hogy Csehov első írásában is előfordul ez a feltéttlezés, persze csak tréfás formában. Aztán úgy felel hangos szóval apósának:

— Nem jártam napa a Holdon. Maid ha, fölmentem, megmondom.

—> De megmondd ám — fenyegeti tréfásan az öreg, majd kimegy az istállóba, mert reggel az egyik ma-ha úgy viselkedett, mint aki beteg. Kinn goromba szél gyötri a jeeen, éket s az ember az égre nézve eltűnődik: mi tágasabb a Teiút, vagy a föld* tanyák fénylő ablakú. reszxeteg csillag- rendszere. ..

Bajor Nagy Ernő