Szolnok Megyei Néplap, 1972. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-30 / 25. szám
6 SZOLNOK MEG VEI NÉPLAP 1972. január 30 Csoór István: Termosz A vonatot várta Somogyi Péter. Lapos kocsijával odaáll! az állomás kis kapujához és nézelődött. Nem volt különösebb dolga, csak ez a mindennapi. Reggel behozza a gyerekeket az iskolába, utána idehajt az állomás elé, hátha jön valaki, aki a téesz irodájába akar kijutni. Nincs messze, nincs közel sem. Azért van a kocsi, hogy ne gyalogoljon egy jó- tétlélek sem. Rugós, kényelmes kocsija van Somogyi Péternek. Három lócát csavaroztak a deszkákhoz, a tetejére meg sátort húztak, hogy ne ázzanak, ne fázzanak a gyerekek. Az első ülés fölött nincs ponyva. Péternek nem kell. Nem gyerek már. Ázhat, fázhat, neki nem árt. Komor embernek tartották a téeszben Somogyi Pétert. Azt mondják róla, hogy a padlásra jár nevetni és azt, hogy a tej is megsavanyodik a szájában. A gyerekekkel jól összefért. A gyerekek is vele. Azóta még jobban, amióta a gyors indítást gyakorolják. Ezt szeretik az iskolások. Mind a kilenc a hat fiú is íneg a három lány is. Elevenségük határtalan, olyanok, mint a tűzről pattant ördögök. Zúgnak, kacagnak, a lázadó méhraj nincs nagyobb hanggal. Eleinte civakodtak a helyért. Mindegyik az első lócára akart pakolni és míg osztozkodtak, Péter megbiztatta a lovakat. A rántásra halomra bukott mind. sivítottak és kapaszkodtak, nehogy szétszóródjanak. Azóta gyakorolják. Beszállnak a sátor alá, megáknak a lócák előtt és akkor Péter bácsi indít. Hirtelen^ „ugranak a lovak a ., hámnak, és a kilenc gyerek egyszerre huppan le a pádra: — Na még egyszer! Meg kell állítani a lovakat. hogy újból kezdődjék a játék. így megy minden reggel. Néha túlon-túl nagy a zsivaj. Ilyenkor az ostornyél- íel fenyeget feléjük, ha nem' csendesednek, komoran hátraszól: — Odakorcolok!... De nem lehet, mert az első sorból már a nyakába csimpaszkodik a legkisebb legény, a Kistóth János gyereke. Két mackós karjával átöleli a nyakát, és a régi nótát kérdezi olyan hanggal, mintha ő volna a legvénebb ember a tanyán: — Péter bátyám, hányán vannak a faluban Jánosok? — Ketten, kölyköm, én meg Kerekes András... Kacagnak a gyerekek, és az új makadámúton vígan halad a kocsi. Az akácfák hajbókolnak a szélben. Zöldbe lobbant koronájukat fél- refordítják, hogy a messzi erdő öreg tölgyei is elláthassanak eddig. A csizmaszárig érő vetést borzolja a a szél, és olyan hullámokat vet a hátán, hogy várni lehet, mikor önt el utat, házat és mindent. A harmatcsep- pek csak pislantanak a kocsi felé, cseppenő könnyet ejtenek, mert futhatnak a kerekekkel és nem hancú- rozhatnak az iskolások között. Délután értük megy a kocsi. Az iskolában várnak rá, alig áll meg, már fent van mind a kilenc. Hancúrozás, topogás, csak annak csüng az orra, aki véletlenül egyest húzott a lutrin. De annak sem sokáig, mert az indítás elfelejtet mindent vele. Mert kívánatos jó lehuppanni az ülésre. Hátukkal úgy esnek neki a deszkáknak. hogy szinte reccsen, és a cipők orra olyan kalapálást végez, hogy az érzékenyebb dobhártya kinyílik, mint a virág. Somogyi Péter ilyenkor szokott falatozni. Nagy kenyeret, nagy szallonnát és kolbászt, olyan vastagot, mint a kocsirúd. Ez is jó játék. Még nézni is, A gyöngyháznyelű bicskának olyan az éle. mint a kifent borotvának, csak úgy kanya- rítja a kenyeret, metszi a szalonnát, alig győzik a nagy fogak a harapást. Jut a kis fogaknak is. Egy szelet kenyérre szalonna, kolbász és Kistóth Jancsin kezdi Somogyi Péter: — Kell katona? Nem szégyenlős a gyerek, egyből kivágj?: — Kell! Megy a katona sorban, mire kétszer-háromszor fordul üres a nagybakó. Közben egy-egy szó is elcseppen. Néha Somogyi Péter is kérdez: — Te, hogy szereted a katonát? Jancsi is úgy, mint a többiek: — Nagy kolbász, kicsi kenyér... így jobban telik az idő. Addig is telik valahogy, míg a vonatot várja. Nem sokan szálltak ki a vonatból. Egy embert közülük rögtön megismert. Még tavalyról. Járt már a téeszben. Akkor könyveket ajánlott, mindenfajtát. Erre tartott, a kocsi felé. Nagy öblű táskáját és kalapját a kezében lóbázta. A gyenge? szél keresgette feje tetején a hajat, amit talált, meglebegtette, és úgy csapta le a koponyájára, hogy keresztbe akadt mind. Fénylett az alacsony ember feje,, mint az olaj. A napfény is kalimpálódzva nyargalt végig rajta és nyakaszegetten surrant le róla. neki a kocsi fakult ponyvájának. Integetett a kicsi ember, és nevetve kiáltott Somogyi Péter felé: — Engem vár az elvtárs? Péter böffentett: — Nem! — Hát? — A fürdőgalyás Piuszt... Nevetett a könyves ember és Péter intésére felcihelő- dött a kocsira. Az ülésen fészket csinált magának és a táskájának. Péter a fény felé pislantott. de csak any- nyit, mintha hunyorítana egy keveset. Eszébe villant a múlt esztendő, amikor nagyon emberesen lepocskondiázta a téesz udvarát. Széjjelrúgott a ganédomb. A szalmakazlat kikezdte az idő, a dereka vályús, mesz- szire látszik, hogy dudváso- dik. Az ekéket olyan falás- sal marja a rozsda, hogy ki- hallatszik a köves útig. Az emberek alig álltak vele szóba. Ténferegtek. Egy ba- gónyi könyvet sem adott el. Akkor felhős volt a kicsi emberke. De az régen volt. Most nézzen majd széjjel. Most nem mondhat semmi rosszat. Segített is neki a felszállásnál, és míg a tavaszi kabátját hajtogatta fel, a lovak megrántották a kocsit. Nem nagyon, csak egy kicsit, ügy huppant le az ülésre, mint a gyerekek játék közben. Annyit nyögött csak: — Hunnye! Megfogta a ruganyos ülés sima fogóját és felguggolt. — A termosz!... — Hó! A lovakat visszarántotta Péter: — Mi baj? — A termosz! — Mi van vele? Mutatott a táskájára és az ülésre, amire ráhuppant: — Igencsak összetört... — Mi volt benne? — Tea. — Akkor nem kár... — Rummal! — Akkor kár!... A táska erős szijpántját csatolgatta és a nyitott szájából előhúzta az üveget. Nem zörgött, csak lötyögött, nem csepegett. Örömmel pakolta vissza és indultait tovább. A könyves ember nézte a tavasz fényeit. A nyakkendő bogját megengedte és odatartotta a nyakát a napnak, mintha ketté akarná nyisszantani vele. Egy ideig szótlanul ültek. A könyves ember durálta magát neki, mert nem ülhettek egymás mellett, mint két száraz fa, hiszen az is beszél, ha percent benne a szú. — Hallom, új elnökük van. Igaz? — A... — Milyen ember? Hunyorított Somogyi Péter szeme, villant is egy keveset. de csak annyit, mint amikor a tapló szikrát kap a kovától: — Olyan istenes... — Na! Templomos? — Pap volt annak előtte... — És most is tartja a regulát? — Ügy-ahogy... Gondolkozott a könyves ember és előrenézett az úton. Messzebbről fehéren emelkedtek ki a dombhátról a központ épületei, úgy terpeszkedtek, mint a gőgös óriások. A megnőtt fák körülölelték s a gyenge szélben úgy legyezték, mintha csak legyet hajtanának a házak orráról. A levegő tek- nőjében varnyúcsorda lak- mározott, és jóllakott hanggal kiabáltak a kocsi felé: — Kalács! Kalács! A varnyúkról Somogyi Péter felé fordult és kérdezett új ra: — Templomba is jár? — Gyónni is szokott... — Ni csak ni... Ni csak ni... Rázta a fejét a kis ember, és úgy csodálkozott, mint a kőrisfáról feléjük tekintő fakopács. Kicsit félrefordította a fejét, és mintha csak a madárnak mondaná: — Hogy köszönnek neki? — Ahogy szoktak, dicsértessék... — így szereti? — Nagyon... Annak nyert ügye van, aki így közelít felé... Az iroda kétszárnyú ajtójáig még töprengett a könyves ember, de ahogy leszállt a kocsiról és a tornác kőoszlopai között ment az iroda felé, legyintett. így kerek a világ. Somogyi Péter nem töprengett. Az istrángot leakasztotta a hámfáról és öles lépésekkel a táskás ember után ment. Akkor érkezett az ajtóhoz, amikor a könyves köszönt. A firhang mögül látta az elnököt, a könyvelőt és él agronómust, amint csodálkozó tekintettel fordultak felé: — Dicsértessék! Megropogtatta a szót, ha lúd, hát legyen kövér. Az elnök állt fel elébb. Két nagy szemét olyan nagyra kerekítette, amin befért az egész világ. Nem kellett a könyves embernek magyarázni. Elébe ment két rövid lépéssel: — Az istent abba a nagy dromedárba... A nagy öblű táskáját két kézre fogta, és úgy vágta az üres asztalra, hogy benne a termosz jajdulva csapódott szét. A tea megindult, és lassú folyással futott szét a lejtőn, onnan pedig a földre. Erre már nevetett az elnök is, a főkönyvelő és kívül az ajtón Somogyi Péter is. Péter nem hangosan, csak úgy magának, befelé. De belül reszketett még a bélé is. és kint a tavasz úgy ölelte át a nevetős embert, mint az anya a szopós gyedekét? FAZEKAS MAGDOLNA RAJZA Hegedűs László; VADKÖRTEFA Evek után itt kellett megtalálnom, a múlttól terhes várfalak alatt, hol fény és árny, dicsőség s gyász színeben telt el egyszerre minden pillanat. Hétszázesztendös kút, Zách Klára vére Mátyás pompája, könyvek, fegyverek, zord páncél, kődisz, — a szél együtt hordott lantpengést és müezzin-éneket. Mindez együtt élt föld és kőhalom közt, meredő, csonka várfalak között. A táj félig fénybe s pár messzi orma esöutáni ködbe öltözött. Padra leltünk a kerengő tövében, ■át mellett, — körül bokrok, sűrű fák. Pár lépésre mint rég látott barátot láttam meg a görbe vadkörtefát. Meleg futott át rajtam, mintha régi szívbéli jóbarát, elfeledett szerelmünk toppan elénk. Állt ott némán, s úgy láttam, mosolygott, integetett. Míg párom haját rendezte, cipőjét, föltolultak gyermek-emlékeim: a régi öreg vadkörtefák árnya, lombja, gyümölcse rétek szélein. Számban a vadkörte fanyar ízével, csak néztem hatalmas elődei korcs utódját, azon is meghatódva: ■már látszanak apró gyümölcsei. JÁVOR PÁL (1902—1959) Furcsa elgondolni, hogy január 31-én hetven eves volna, ha élne. Jávor Páka úgy emlékeznek vissza a mai negyvenen túliak, mint a férfias fiatalság egykor abszolút típusára. A magyar hangosfilm első évtizedének ő volt a színészcsillaga, bajuszosan vagy bajusztalanul örökharmincéves, ellenállhatatlan mosolyú, mindenen győzedelmeskedő erejű és egészségű. Ha elegáns szabású szalonruhában játszott, akkor is volt benne valami „népmeséi”. Egy kissé a mesebeli hőst testesítette meg a mozik nézőterét megtöltő milliók szemében, akibe önmagukat „láthatták bele”. Miért ne diadalmaskodhatnának egyszer ők is úgy. mint. Jávor Pál a filmeken? A színész hallatlan népszerűsége tehát nem is annyira színjátszó tehetségének szelt, inkább annak a típusnak, amelyet megtestesített. A harmincas években s a negyvenes évek elején készült magyar filmek zöme voltaképpen nem adott Jávor Pálnak igazán művészi feladatokat Az igazi színművészet rajongói úgy is tekintettek rá egv kissé: filmcsillag, nem Jobb sikerember. Aztán a Nemzeti Szinházban, olyan szerepekkel, mint a Rómeó és Júlia Mercutiőja. a Nóra Rank doktora, vagy Peer Gynt: kiderült — Jávor Pál színész a javából. — S az előretörő fasizmus éveiben az i? kiviláglott, milyen becsületes ember. Magvar- ország német megszállása után le is parancsolták a színpadról, majd börtönbe s koncentrációs táborba vitték. A felszabadulás után a Művész Színházban A makrancos hölgy Petruchióját játszotta el, majd kiment Amerikába. Csak 1957 késő őszén tért vissza, sok csalódással a háta mögött, nagybetegen. „Hazajött meghalni” — mondtak rá, akik a hajdani férfiszépséget romjaiban látták viszont.-w u, b. y ..... .... v .
