Szolnok Megyei Néplap, 1971. december (22. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-12 / 293. szám

6 SZOLNOK MEG VEI NÉPLAP 1971. december 12. András László: Felvágsz a milliómra — Ki az a Tóthné? — kérdi Gigi, ahogy kinyitja a szemét. — Milyen Tóthné? — Akit te „drága angya- lom”-nak nevezel a levél­ben. — Milyen levélben? — Ami alá az volt írva, hogy Tóthné. — Dehát akkor nem én írtam a levelet! — De igen, te írtad, nagy gömbölyű betűkkel. Ki az Tóthné? — Ugyan, hülyeségeket beszélsz. Én nem írok nagy gömbölyű betűkkel. — Tudom, de a levelet álmomban mégis te írtad, tudtam, hogy te írtad. Ki az a Tóthné? — Nem ismerek semmifé­le Tóthnét. —> Ah, ezt te csak ügy mondod. Meg akarsz nyug­tatni. Nevetek. Másról beszé­lünk. Egy óra múlva a für­dőszobában törülközik. Apró vízcseppek gyöngyöznek a hátán. Hirtelen felnéz. — Csak tudnám, ki az a Tóthné. a szemét is kika­parnám. i — De drága angyalom.« — Ne mondd nekem, hogy „drága angyalom”! Annak a Tóthnénak is azt írtad... Végül addig bosszantott ezzel a' Tóthnéval, amíg fel nem pofoztam, visított, rú­gott, karmolt, aztán könyör- gött, hogy ne haragudjak, máskor nem teszi, jó lesz. Megbocsájtottam. Hajaj, gyönyörű, szilaj szerelem volt ez még akko­riban! Csupa váratlan, csu­pa kaland, soha nem lehe­tett tudni, mi fog történni a következő percben. Persze nem ezen a Tóth- nén vesztünk össze, ez az ügy még a régi lakásban történt, egy vasárnap dél­előtt, szakítani pedig már az új lakásban szakítottunk, akkor is Vasárnap volt, de délután. Gigi a létra tetején állt, amikor csöngettek, a szoba­festő itthagyott, rongyos, tarkakockás inge volt rajta, alatta a shortja, de az olyan rövid volt, hogy az ing alatt szinte nem is látszott, me­zítláb állt a létra tetején, a szoba és az előszoba közti ajtó ablaküvegét mosta, ke­zében nedves rongy, az ar­ca piszkos, a feje bekötve. Én mentem ajtót nyitni. Krasznai Rézi jött be, vi­lágoskék nylon és tüli cso­dában, lábán fehér tűsarkú cipő, vidám és repkedős, egy kicsit zavarba jött, amikor Gigit meglátta a létrán. De azért megcsókolta az arcom. Hogy ő csak erre járt ép­pen, mondta, benézett, mi van velem, már régen nem látott, csicsiri-csicsiri; csa­csogott, próbálta áthidalni a kínos szituációt De miért nem telefonált mielőtt feljött? Lenéztem a kapcsolóra. persze. ebéd után kihúztuk a telefon du­góját. — Még folyik a nagyta­karítás? — kérdezte pima­szul, — Még folyik — felelte Gigi a létra tetejéről fagyo­san. — Láthatod. Minden szemetet kitakarítunk innen. Segíteni jöttél? Kétértékű mozdulattal emelte fel a nedves rongyot. Rézi óvatosan mögém húzó­dott. — Áh, nem zavarok — mondta és némi kaján ne- géd érződött a hangjában. — Randim van, éppen csak be­néztem, hogy mi újság. —■ Hát akkor, szervusz — áradt a létra tetejéről az északi szél — menj csak. El, ne késs a randevúról — Szervusztok. Csak ta­karítsatok, takarítsatok. Kikísértem. Az ajtóban még a fülembe sziszegte. — Dög. Aztán ellibegett. Emiatt szakítottunk Gi- givel. Nem lakott nálam, csak az utcán találkoztam vele harmadnap. Elfordította a fejét. Aztán a következő ' két hétben minden éjjel megszólalt a telefon, a leg­különbözőbb időpontokban. Volt, hogy hajnali fél négy­kor telefonált, máskor fél­óránként. Néha bele se szólt a kagylóba. Legtöbbször azonban ilyeneket mondott: — Te rohadt szemét! Az, az vagy, szemét! Szemét­láda! Lassan elmaradtak a tele­fonok is. Aztán letette a kagylót. Vagy egy hónap múlva egy reggel nyolckor telefo­nált. — Jónapot. Nem tudja véletlenül, merre van a Jó­kai utcában a zálogház? — Jónapot. Miért érdekli az magát? — Ahhoz magának semmi köze. Tudja vagy nem tud­ja? — Tudom. Persze azt is tudom, hogy ő is tudja. Május közepe volt. szer­da, kint sütött a nap, fel­vettem az odadobott kesz­tyűt, felajánlottam, megmu­tatom a zálogházat. Este újra találkoztunk, fent aludt nálam. Másnap újra találkoztunk, hogy moziba megyünk. Már a híradó fele lement, ami­kor megjött, zöld baílonka- bát volt rajta, a teddiberjét adtuk előző pap a zaciba, fején narancsszínű muszlin­kendő, lábán fekete haris­nya meg barna antilop cipő, kezében a piros esernyője, mert éppen esett. Azóta tart ez újra. Csak másképp. Ez most egy olyan csendesebb, nyugodtabb idő­szakunk Gigivel. Több ben­ne az elmélyült barátság, mint a szerelem. Fel-feljön hozzám, jól is érezzük ma­gunkat együtt, de érzem raj­ta, hogy rugalmasan el akar szakadni tőlem. Azt viszont szeretné, hogy a ba­rátságunk azért megmarad­jon. 1 Ebben nincs is hiba. Gyakorlott, összehangolt viszony ez a mienk, pompás kis játékokkal, két-három szóból teremtünk olyan helyzetet, amelyből egy pil­lanat alatt szikrát vet a magasfeszültségű áram. Ilyenkor csak hozzáérek és ahogy elhúzom a kezem, máris sziszegve-sisteregve, kékes-lila fénnyel vibrál köztünk az ív. Gyakorlat kérdése. Ha udvarolok valakinek, féltékeny. De erről nem so­kat beszélünk. Ha lehet tart­juk a megállapodást, mind­ketten szabadok vagyunk. Együtt nem ment, külön se, most próbálunk valami középutat. Van, hogy sike­rül. van, hogy nem. Tegnap is ülünk a Metro- pol gyors-étteremben, Gigi beleszúrja a villát a túrós­csuszába, nagyon szereti, az­tán, mielőtt még bekapná a falatot, megszólal. — Ha holnap öttalálatom van, megveszlek. Az testvé­rek között is egymillió. — Egymillióért megkap­hatsz — mondom kegyesen. — Igen, de anyakönyvve­zetőstül, meg akkor minden less; fehér csipke ruha, uszály, fátyol, és a Pálnét elhívom nyoszolyólánynak, hogy tartsa a sleppet. Pálné a gondnoknő a gyárban, Gigi utálja, mert egyszer ki akarta rugatni. — Majd fütyül az neked eljönni. — Miért ne? Kap egy ez­rest. Annyiért neki is meg­éri, nekem is. — Te csak ne szórd ne­kem a pénzt. Nem olyan sok az a millió. — Ki nyeri a pénzt? Te, vagy én? Akkor meg mit jár a szád? — Vége. Kész. Csinálj a millióddal, amit akarsz. Tartsd meg. Én csak azzal a t feltétellel vagyok eladó, ha a lényeges kérdésekben én döntök a pénz felhasz­nálásáról. — Ügy? Még csak bele­szólásom sem lehet, hogy mire költőm a pénzemet? Kegyúr! Basa! Szultán! Te strici! — Nyugi, csak semmi iz­galom. Demokrácia van. Majd összeülünk és megta- nádskozzuk. De a költségve­tést én állítom össze. — És abba nem fér bele a Pálné? Mi? Ezen spó­rolsz? Ami nekem örömet okoz? Egy ezresen múlik? — Jó, nem bánom. Meg­kapod a Pálnét. Szerencséd van. Én is utálom. — Nahát akkor. Meg vagy véve. Most mondhatod a költségvetést. Mit csinálunk a pénzzel? — Hát először is... Szó­val... Igen. Azt teszem, amit isten a bibliában. Embert teremtek a saját képmá­somra. Téged. — De fölvágsz az én mil­liómra, de fölvágsz! — Csönd legyen! így nem lehet tervezni! Folyton bele­gagyogsz itt nekem, aztán kibillenek a gondolatmenet­ből. Na. Szóval, egy: az ösz- szes ruhádat a Vicának ajándékozod. Persze azon kívül, ami rajtad van. Nem járkálhatok egy pucér nővel az utcán. — Mért, azt hiszed, nem néznének meg? — Engedd meg, hogy er­re ne válaszoljak. Kettő: taxin be a Váci utcába. Há­rom: teljesen új gardróbot kapsz, cipőket, táskákat, fe­hérneműt, mindent. Apró kis cuccokat is. A részletek nagyon fontosak.' Topis vagy fiam, ebben az ócska bal­lonban, október végén. — De a zöld teddibere- met... — Egy szót se! Az is a Vicáé. Majd adsz neki két­százhatvanat, hogy kihozza a zacibóL — Egye fene. öltözködés­hez elég jó ízlésed van. — Nem, majd hagyom, hogy a magad gusztusa sze­rint vásárolj be. Jól is néz­nénk ki. — Miért? A barna anti- topot is én vettem egyedül. Talán nem jó? — Az az egy. Azt is én mutattam neked egy körúti kirakatban. Később a Körúton men­tünk. A Barcsay utca sar­kán egyszercsak megáll. — Látod, te őrült? Nincs is lottószelvényem. Aztán megyünk tovább. Erre nem felelek. Világos, hogy hazudik. A lottószel­vény ott van a pénztárcája kis rekeszében. Tudom. Teg­nap kutattam a táskájában. KISS ATTILA RAJZA Mire szabad a szombat ? « „Az idő rendkívül drága költekezés" f A népművelőket kétszer csapta be a szabad szombat. Először: amikor hittek ben­ne. Másodszor: amikor már nem hittek benne. Nem egészen az ő bűnük. Az élet és néhány szocioló­gus ludas ebben. A szabad szombatok ugyanis nem hoz­tak telt házat a közművelő­dés számára;, mire a ténye­ket számbavevő szociológu­sok kijelentették: a kulturá­lis nyereség — nulla. Ám a szociológusok arra voltak kiváncsiak: Mi van? Az emberformálás hivatá­sát vállaló népművelőnek viszont azt kell kérdeznie: Mi lesz?... Csak így tud ma — a HOLNAP kezére dolgozni. Nos, hamarosan kiderült, hogy a szociológusok a je­lenségben — a lényeget ke­resték. A ’tényekből — a tennivalókat „olvasták” ki. És megfogalmazódott a művelődéspolitikai elv e témában: Meg kell taníta­nunk az embereket a sza­badidő hasznos eltöltésére! Kétsébtelen. sziszifuszi munkát jelentő hétköznapi tennivaló. Ám társadalmi hatásában történelmi hord­erejű! •ír „Az idő rendkívül drága költekezés” — mondta egy ókori görög bölcs. S mi, akik a vékonyerszényü idő­vel költekezünk, naponta tapasztaluk. Drága, mert az idő az emberi teremtőerő, a társa­dalmi teremtőerő kategóriá-. ja. Nem kevésbé drága a szabadidő, melyet Marx• „az egyén teljes jejlődésére szolgáló időnek* tart. Témánk ezúttal éppen az: hogy „költekezünk” a meg­növekedett szabadidővel? Hát. pazarlóan! A válasz talán meghökkentő: azért pazarlóan, mert Pénzünket gyarapítjuk általa — nem önmagukat! Nem a magunk személyiségét, kénességét, tudását, energiakészletét. Ne gondoljuk, hogy elvont, humanista iótékorvkodás a szabad szombatok bevezeté­se hazánkban. Ellenkezőleg, része annak a tudatos tár- sadalomépítésnek. melyben nemcsak a technika feüő- dik, hanem mindéi, ekelőtt maga — az ember. A dol­gozó ember. Marx. midőn a történelmi folyamat lendítőerejéül a termelőerők fejlődését je­löli meg, korántsem gondol egyoldalú fejlődésre. A ter­melőerők ugyanis számára mindig két, tényezőt jelen­tettek: egyfelől a termelési eszközöket, másfelől az embert. Nos, a szabadidő növelésében olyasmit sej­tek, hogy a társadalmi fel­szabadítás ma „bensőbb te­rületen” munkál. Az em­berben! Az egyénben. Hogy felszabadítsa képességeit, alkotóerejét, szellemét. S ha millió egyén fej­leszti „személyiségét” — az egész társadalom lesz több általa. Végső soron a szabadidő növelése a dolgo­zó milliók hosszútávú fel­készülését hivatott szol­gálni. Felkészülésüket a társadalmi élet eljövendő feladataira. És mit mutat ezzel szem­ben a szabad szombatok „kórképe”? A szociológusok megálla­pításai nem hízelgőek. Ki­mutatták például, hogy 1969- ben 1 millió 460 ezer ember túlórázott, többségük éppen a szabad szombaton. Követ­kezésképpen nem arra „sza­bad” amire hivatott lenne. Nem több tudást, több al­kotóenergiát szül — csupán több jövedelmet! Máris adva a feladat: a szabadidőt tartozunk fel­szabadítani a pusztán for­mális szabadság alól, hogy mind az egyén, mind a kö­zösség számára hasznos idővé változzon! Hogyan? A szabadidő kategóriáján belül Marx megkülönböztet­te a szabadidőt és a termé­keny időt. Erre kérdez rá A szocialista kultúra prob­lémái című könyvében Her­mann István: Hogyan válhat a szabadidő termékeny idő­vé? És válasza a következő: „Csak akkor, ha társadal­mi termelési folyamat és a társadalom egész szerkezete, belső szervezettsége leh~tő- vé teszi, hogy a szabadidő ne elidegenedett szükségle­tek kielégítésére szolgáló idő legyen, hanem valóban o magasabb rendű tevékeny­ség számára szolgáló idő, amely más emberré változ­tatja a szen,élyiséget, aki aztán megújult emberként kerül vissza a termelési folyamatba”. Vagyis a szabadidő me­tamorfózisát (átváltozását) sürgeti. Mindez azon múlik,, mi­ként „költekezünk” szabad­időnkkel. Mert lehet az em­beri, egyben társadalmi fej­lődés előrelendítője, ám lehet a káros kedvtelések szülője is. Figyelmeztető egy svájci szociológus sokat se'j-”' tető megjegyzése, miszerint az emberi társadalmat há­rom nagy veszély fenyegeti: az atombomba, a túlnépese­dés és a szabadidő. Mi kissé megmosolyogok ez utóbbi „veszélyforrást”, bár a nyugati életforma kö­rülményei talán kedveznek a bűnös időtöltésnek. A szo­cializmusban aligha kell tar­tanunk hasonlótól, hiszen a technikai forradalom páro­sul a társadalmi forrada­lommal. Ám attól joggal félhetünk, hogy a több sza­badidőhöz jutott dolgozó eltékozolja a társadalom eme adományát. Elegendő-e tehát, hogy a munkásnak legyen szabadideje a műve­lődésre, testi és szellemi megújulásra? Nem. Sokkal fontosabb, hogy maga a munkafolyamat és a társa­dalmi összfolyamat meg­szülje ezt az igényét! A szabadidő eltöltése nem az egyén magánügye. Éppen annyira a társadalom köz­ügyé is! Ért'netelen, hogy az üze­mek, vállalatok — miután megteremtették a szabad szombatok bevezetésének termelési, technikai felté­teleit — nem sokat tőröd­nek munkásaik szabadide­jének „termékennyé” téte­lével. Mintha a gazdaságvezetők többsége nem ismerné fel természetes szövetségesét a kultúrában. Termelés és művelődés összefüggésére világít rá Hermann alábbi megállapítása: „...a kultúra igazi nagy funkcióját ab­ban lehet látni, hogy az cm- • bér, aki kikerült a termelési folyamatból, a kultúra se­gítségrévei — amelyet egy­részt ő maga teremt, más­részt mint általános kultúrát magába szív — más szub­jektumként kerüljön vissza a termelési folyamatba. Vagyis, ha a szabadidő metamorfózisa megtörténik; ha a szabadidőtől termé­keny idő lesz. akkor e2 egyet jelent a szubjektum meta­morfózisával is: mássá vá­lik, s úgy kerül ismét szem­be a maga termelési fel­adataival”. Balogh MS* ,

Next

/
Thumbnails
Contents