Szolnok Megyei Néplap, 1971. december (22. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-05 / 287. szám

1971. december 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Találkozások az olvasóval Munkatársaink vissz a em l ék ezés ei a sajtónap alkalmából A tanító Ha megkérdezik, hogy mi volt eddig a legemlékezete­sebb újságírói találkozásom az olvasóval, eszembe jut egy riport, amelyet sohasem írtam meg. Hosszúpályiban jártunk a „téglaszint”, a cigánytelepet. Á tanács titkára kísért. Ott Csizmadia Imréről: hallottam egy idős bácsiról, — Az öreg tanul ám ol­vasni... Megkerestük. Négy-öt bar­nabőrű legényke ülte körül. Középen trónolt az öreg. Hallgattuk, néztük. Egy pál­ca volt a kezében, azzal mu­togatott a gyerekek iskolás­könyvébe: — Ez miyen betű? — U. — Jól van... Hát ez? — Kö-betű — mondta a megszeppent gyerek, s az öreg, amikor megkérdeztük, hogy mit csinál, kihúzta nagy büszkén magát: — Tanítom őket. Kikérde­zem a leckét. Írni, olvasni sohase tanult az öreg, nem is tudott. Oreg­Dörmögöm ezeket a va­sárnapi dörmögéseketü Visz- sza-vissza dörmögnek az ér­dekeltek, hogy befogom végre a számat, vaby így lesz, meg úgy... Volt aki azt ígérte, hogy olyankor üttet ki a ringből, amikor nem is gondolok arra. Ha kell övön alul üt, mondta, de kiüt. Mit dörmöghettem volna erre? Hát azt, hogy ne te­gye már, mert én igyekszem nagyon sportszerűen küzde- :í\jh4 abban a ringben. Igaz, jó „versenyszabályzatom” van. Könyválakban is meg­jelent a Kossuth Kiadónál, ez év elején, 34 ív terjede­lemben, 543 oldalon... Aztán mégis övön alul ütött. Nem ő, valaki más, mindegy. Gurulok szép lassan a köl­csönpénzen, három évi tör­lesztésre vásárolt alig-alig gépkocsimmal. (Motorkerék­párban is van nagyobb, de­kát nekem erre tellett.) Elhúz mellettem egyik va­sárnap egy szép, hadihajó nagyságú fekete állami ko­csi. Benne egy csáládapraja- nagyja. Az állami pilóta mellett feszít az énemberem. Mentek disznóvágásra az anyóshoz. Azt mondja két nap múl­va ez a jóember, hogy lá­A napilapokat böngészget­tük reggel, mikor hirtelen ki vágódott az ajtó és be­rontott egy középkorú férfi. — Ki írta ezt a szemen- szedett hazugságot? — kia­bálta köszönés helyett, mi­közben ujjával görcsösen szorongatott újságját bök- döste. A meglepetéstől szóhoz sem jutottunk. Elhűlve egy­másra bámultunk. Látoga­tónk a hatásra, mi pedig ar­ra vártunk, hogy arról a bi­zonyos hazugságról' valami közelebbit megtudjunk. Azt mondják meg, ki az a K. K.? — harsogta fenyege­tően. Még a szívverésem is el­állt egy pillanatra. — Én vagyok — szólaltam meg összeszedve minden bátorságom. — Szóval maga — for­dult felém inkább csodál­kozva, mint dühösen. — Ha pisztolyom lenne, magát is lelőném — szólalt meg drámai hangon. Hogy rajtam kívül még kinek szánt golyót, nem közölte velem, őszintén szólva én meg nem kérdeztem. Nincs pisztolya. Ez a lényeg. így korára sok betűt megismex't, ne mmindet igaz, a tanítás­ból. A nálam levő újság címlapját már kibetűzte, s úgy örült a sikernek, mintha gyerek lett volna maga is. — Elolvasom én még az egész újságot is egyszer... Meg akartam keresni az öreget újra. Riportot tervez­tem. Egy üveg bort vittem magammal, mert azt szeret­te nagyon. S újságot is, amit majd egyszer végig­olvas. — Elvitte a tél az öreg­embert — mondták. A régen otthagyott újság is cigaretta- papírként égett el azóta. A történetet is csak me­séltem eddig. Most Írom először, mert a szomorú tör­ténetből melenget az emlék: a hajdani öröm. amikor az öreg kibetűzte a címlapot. Sajtónap van. Jólesne hin­ni most, hogy néha sikerül ugyanannyi örömet adnunk az írással, az írást olvasók­nak, betűzgetőknek, mint a hajdani címlap adott. Bartha Gábor tott abban a kis határban. — Miért nem cseréled már ki azt a kis rossz kocsit? Tán nem telik rá a dörmö- gésből? Mert, azt hiszed, nem tudjuk, egy dörmögés: egy ezres. Hogy magyarázzam meg neki, nem kapok én azért, sem másért a jó szakmun- kásnyi fizetésemen kívül egy huncut vasat sem — de miért is kapnék? — csak néha egy-egy ütést az övem alá. Erre már jött is egy má­sik „betartás”, nagy sunyin, viccesen. — Jól lerámoltad azt a gyárat, amelyikről a múlt­kor írtál. Mennyit kaptál ér­te a konkurrens cégtől? Mit mondhattam volna ennek a tréfáskedvű ember­nek? — Nem tudod? Hát, együtt vettük fel a pénzt, ott rög­tön meg is feleztük, ahogy ez jobb körökben manapság illik. Talán kevesled, azért kiabálsz? Várom a következő ütést — az övem alá. De közben olvasgatom ám az előbb idé­zett versenyszabályzatot, hogy fel ne kelljen adnom a meccset valami rossz ütés miatt. Tiszai Lajos talán megtudhatom, mi bő- szítette fel ennyire ezt az embert. — Lejáratott, nevetségessé tett, tönkretett. Ország-világ előtt kipellengérezett — har­sogta felém vádjait. Méghogy ország-világ előtt. Jó ha a megyében ol­vassák a lapunkat — düny- nyögtem magam elé. — A becsületembe gázolt Megrágalmazott. Egy sző sem igaz abból, amit leírt — hadonászott az orrom előtt széles mozdulatokkal. Telje­sen reménytelennek látszó kísérletet tettem, hogy le­csillapítsam. — Nézze — kezdtem tőlem telhető legnagyobb nyuga­lommal — az információt mint mindig, most is hiva­talos helyen és még hivata­losabb, sokpecsétes okmá­nyok alapján kaptam. Maga ellen vádat emelt az ügyész­ség. — Ez igaz. — Oki rat hamisításért. — Ez is igaz, de... — No látja, ezért írtam meg. — Megírta — mondta gú­nyosan — de hogyan írta meg?! Nem is volt abban köszönet kérem. — Nem is azért írtam — jegyeztem meg mellékesen. — Nem maga az egyetlen, aki ilyet elkövet — érvel­tem. Már-már úgy látszott eredménnyel, mikor várat­lanul újra rázendített. Már nem tényeken, csupán sza­vakon lovagolt. De azokon aztán kitartóan. Teltek az órák. s nekem minden kísér­letem csődöt mondott. Mi­kor már szóhoz sem jutot­tam, odamentem a szekrény­hez és elővettem a Katalin névnapra félretett cseresz­Több mint egy éve írom heti jegyzeteimet a televízió műsorairól. Igyekszem hét­ről hétre hűségesen beszá­molni élményeimről; primus inter páres, azaz egy a tévé­nézők közül olyan, aki mer vállalni a véleménynyilvání­tással, ha úgy tetszik kriti­kával járó minden ódiumot. Az eltelt négy év során sa­ját bőrömön tapasztaltam, hogy a néző, aki netán elol­vassa jegyzetemet, soha nem az én véleményemre kíván­csi, pusztán arra, hogy azt mondom-e én is, amit ő gondol. Ha igen, akkor stim­melünk, rendben minden. Ám, ha nem, akkor hétszer rossz nekem. Az egyik szilveszteri mű­sorról irtott jegyzetemben — két esztendeje — bátorkod­tam leírni, hogy a képernyő­ről, még a szilveszteri mű­sorból is ki Kellene tiltani a felszínes, sekélyes bohócko­dást. És minthogy egyik nép­szerű színészünk is ludas Meghonosodott szokás a sajtóban, hogy az írások alatt, vagy fölött egy név szerepel csupán. Az újság­íróé. Pedig, valljuk be, sok­szor megfeszülhetne egyedül, ha sokan nem segítenék munkájában. A névtelen kol­légákra viszont legfeljebb tisztelettel gondolhatunk írás közben, de nevüket megörökíteni oly kevés az alkalom. Jó néhány esztendővel ez­előtt több őszi napot a jász­berényi határban töltöttem. A Liba Rozika sérelmét nyomoztam. Akkor még kéziaratás is járta, és Liba Rozika marokszedö volt a csapatban. Már a betakarí­tás vége felé, ha jól emlék­szem, a brigádvezető meg­verte Rozikát. Nem is verte meg, csak mellbevágta. Ro­zika egy földhányáson állt éppen, az ütéstől megbillent és hanyattesett. Én úgy tudtam, azért, mert a Rozi dolgozni akart, a vele szembenállók pedig nem. Akadt a szövetkezeti vezetők közül, aki fordítva ismerte a helyzetet. A még nemrégen alakult, alig-szö- vetkezetekben gyakori volt az ilyesmi. Engem is az ér­dekelt volna, mi az össze­csapás háttere? A régi el­lentétek egy közösségbe ho­zott fellángolásának ideje volt ez. Tanyai emberek brigádjában sokszor évtize­dek óta hordott paraszti sorsdrámák -gy-egy jelenete tűnt elő. Egy egész napot töltöttem már a tanyákon. Az embe­rek vállukat vonogatták, nem voltak ott, nem is tud­nak róla. Jól éreztem, a mindenttudás hallgatása ez. A csak a beavatottakra tar­tozó élet konok kapuzárása. Vendel bácsi — ha jól tu­dom még a nevét — az el­nöki fogat hajtója minden találkozásomnál jelen volt. Észrevettem, hogy mosolyog magában. Nem is olyan régen tör­tént, akikiortá’t ünnepeltem születésem negyedszázados évfordulóját. Az egyik vállalattól leve­let kapott a szerkesztőség nyepálinkát. Valami olyas­mit motyoghattam, hogy ma van a névnapom, s igazán nem szép dolog... Emberün­ket mintha kicserélték vol­na. Megfeledkezett minden sérelméről és sűrű bocsánat­kérések közepette kért elné­zést* hogy okvetlenkedett, hogy igazán nem így gon­dolta és hogy „majdnem” elrontotta a napom. Lehaj­tott egy kupica itókát és tá­vozáskor az ajtó felé hát­rálva már kedves Katalin­nak titulált. Kovács Katalin volt a dologban, fel is hör­dült menten a szilveszteri műsorral rokonszenvezők né­pes tábora. Jöttek a levelek^ köztük a legkegyetlenebb: nem az ön által megbélye­gezett műsorokat Kellene száműzni a tévéből, — szólt a levél — hanem az olyan kritikusoknak kellene a ke­zét tömi, mint ön, mielőtt tollat vehetne a kezébe. Mi tagadás, az átkos szavak szí­ven döftek és napokig tar­tottam tőle, hogy a levél ha­tására valami különös tör- téniK. Hisz mégis csak a jobb kezemről volt szó. Televoltam szorongással — mindaddig, amíg két nappal később az említett levél után nem állított meg az utcán két régi ismerősöm. Jól meg­írtad a szilveszteri műsor­ról, ez aztán igen! Így kell ezt csinálni! Azt hiszik a tévénézőnek minden jó. öre­gem, be kellene aranyozni a kezedet. Valkó Mihály — Vendel bácsi. Maga so­kat segíthetne rajtam. Egész nap a határt járja, mindent tud, mindenkit ismer. — Én, nem tudok sem­mit — tiltakozott ijedten. Csak azt tudom, nekem azt mondta az elnök elvtárs, mikor erre a fogatra tett: nyugdíjas hely lesz, ha nem látok, nem hallok semmit. Ránéztem. Nyugdíj köze­lében lévő parasztember. Mit is akarnék tőle, igazol­tam gyorsan önmagam. Nyugtalanul telt az éjsza­kám a hideg, szentképek­kel teleaggatott szobában. Korán reggel a lovaskocsi eljött értem. Nagy kedvében volt az öreg. — Szóval az elvtárs addig marad, míg a végére nem jár? — Addig. Elindultunk. A forduló után vettem észre, hogy nem jól hajt. — Nem erre kell nekünk menni Vendel bácsi. — Nem? Tán maga tud­ja? Odaviszem, ahová kell. Még két napifj jártuk az orgonasövény kerítések mö­gé rejtőzött tanyákat. Ma­gas jegenyefák árnyékában rossz lőréket ittunk pohár­ral és hordószám ittam magamba a tanyán élők sor­sának rejtekeit. Másnap es­te jöttem el. Nem írtam egy sort se róla. Családok, nem­zedékek, magánéletét kellett volna kiteregetnem a világ elé. Az öreg kocsissal se ta­lálkoztam soha többet. Az elnök, aki intelmekkel meg­rakta, nincs már a szövet­kezet élén. Az öreg is biz­tosan megkapta nyugdíját. Azért mondom el most már, hogy együtt írtuk vele azt a soha meg nem jelent cik­ket, amit a homokba süly- lyedt tanyákon mégis elol­vasott mindenki, akire tar­tozott. Borzák Lajos amelyben a dolgozók pa­naszkodtak a lehetetlen munkakörülményekre, a szociális létesítmények hiá­nyára. — Na, ez pont jó téma lesz neked. — mondta a ro­vatvezetőm. — Menj el a céghez, nézd meg, hegy va­lóban úgy van-e ahogy ír­ják. Fogtam a tollat, meg a jegyzettömböt, aztán men­tem. Meg sem álltam az igazgatói SEoba párnázott ajtajáig. — Az igazgató elvtárs­nál sajnos vannak, kicsit várni kell — állított meg a titkárnő, miután jól meg­nézett. Mit tehettem vártam másfél óráig, amikoris nyílt az ajtó és sorra jöttek ki­felé a vendégek. — Most már bemehet —■ szólalt meg a titkárnő. Bementem. Az igazgató az asztala mellett áltt, va­Legtöbben így kezdik, akik panasszal megkeresnek ben­nünket. Jönnek fiatalok, idő­sek, középkorúak, nők és férfiak, kicsattanó egészsé­gesek és betegesen sápadtak. Felsorolni is lehetetlenség volna, hányféle ember. Jo­gos, és i esetenként jogtalan sérelem űzi-hajtja őket a szerkesztőségbe. Jaj, de bajos Az idős bácsi alig kapott levegőt, amikorra felért az emeletre. Biztattam, üljön le, pihenjen kicsti. De már kezdte is: — Csináljanak már vala­mit! Ez borzasztó! Szolnokon annyi autó rohangál, és foly­ton dudálnak, kürtőinek. — Nem lehet kibírni. Irtózatos zajjal vannak, — maholnap megbolondul az ember! Annak csak örülnünk kell, hogy egyre több a gépkocsi, a fokozódó zaj — ha kelle­metlen is — tulajdonképpen a nagyvárosiasodás jele — mondtam. A bácsi zavartan figyelt egy darabig, majd jobb kezét a füléhez tar­totta. — Hö... Hogy!? Üjból soroltam. — Hangosabban tessék, mert egy kicsit nem jól hal­lok... öt pere múlva a fél szer­kesztőség összeszaladt. Mi történt? — Ki hangoskodik ennyire? Csak én magya- rázgattam... A bácsi eljött még „zaj­ügyben” vagy háromszor. A Telefonon érkezett a meg­hívás. Nagyvállalati vezető kérdezte: ráérnék-e egy órácskára? Mondjuk hol­nap. Jó téma lesz, meglátom. A jó témát világéletemben áhítottam, mi több, keres­tem, keresem. Ha olykor tálcán hozza az élet... Az sem egy szerencsétlenség. Másnap kocsi jött értem — hívatlan újságírónak elő- szobázni kell, gyalogolni — meghívottnak kocsi dukál, meg gyors fogadás. Kényel­mes karosszék. jó kis fekete. Nem, konyakot nem kérek, igazán nem, egy szimDlát sem. Jegyzetfüzet, toll, kéz­ben. És a főnök beszélni kezd. Kicsit ráérősen kezdi. A ké­nyelmes karosszékre mutat, amiben elterültem. — Tudja mi lett azokból, hányán nem is élnek már. akik ebben a székben mos­tanában üldögéltek? Kis koccanás a fogaim kö­zött. Lehet attól, hogy há­tam mögött, a nyitott abla­lakivel még bszélgetve. Jó hangosan köszöntem, de ők rám se nézve tovább foly­tatták az eszmecserét. Vagy félóráig ott topogtam az aj­tóban, egyik lábamról a másikra állva. Nagysokára elköszönt az utolsó vendég is, és az igazgató felém fordult: —- Na, mit akarsz öcsi? — Én... — hebegtem kis­sé meglepetten — izé.... új­ságíró vagyok és egy pana­szos levél ügyében jöttem. — Elnézést. — váltott hangnemet az igazgató — Foglaljon helyet az elvtárs. Ne oda, ez kényelmesebb. Klárika! Főzzön két kávét, hozzon be konyakot is. De a jobbikból... Zámbő Árpád panaszát sajnos, nem tudtuk elintézni. Egy csokor rózsa Levél érkezett egy szol­noki nagyüzem szocailista brigádjától.— Szeretnének anyagilag támogatni egy ilyen és ilyen idős embert. Már a pénzt is összeadta a brigád. Aki keres, az talál — tart­ja a közmondás is. Sikerült az „előírásnak” megfelelő embert találnom. Szóltam te­lefonon a brigádvezetőnek. Egy óra sem telt el, már itt volt, kezében nagy csokor rózsát tartott, kissé esetle- nüL Még ő köszönte meg, hogy akadt, akin segíthetnek... Korrupció Az öreg nénike vidékről érkezett, autóbusszal. Fekete ünneplőruháját a sublótból szedhette elő. Sok időbe tel­lett — a telefon is megsza­kította beszélgetésünket né­hányszor —, míg elmondta jövetelének célját. Tulajdonképpen az egész Martfű és Környéke — bele­értve a Tisza ipőgyárat is — az övé. Több ezer holdas lenne a birtoka, ha el nem vették volna ezek... Halkra fogta a hangját, úgy mond­ta: ad nekem ezer foirntot, ha elintézem ezt a dolgot. örömmel vállaltuk, hogy az elintézetlen ügyek száma eggyel több lett. F. J, kon friss novemberi szél ci­rógat? — Négyen nem élnek — mondja —, s nekem ettől a térdem kocog. — És fiata­lok, életerős emberek voltak. Szív, autóbaleset, cukor. Részletesen elmagyarázta, hol, ki, mit. mivel. Aztán irodalomról is beszélt még, majd átcsapott általános nemzetgazdasági kérdésekre. Tartott mindez vagy há­rom órahosszáig. Aztán öt mondatban elmondta a té­mát. amiért tottem. Estébe hajló diiután volt, mikor búcsúztam. A titkár­ságon még elém tett egy vaskos könvvet. — Ez lesz még egv jó té­ma! Három hónapja vezet­jük naponta hány emberrel tárgval az ember hány órát, néha semmi ügvekben. Kód- zelje el van 5—6 órás tár­gyalásom Is egy-egy ember­rel. Rögtön nem csodálkoztam, hogy abban a székben „ha­lálraítéltek” ülnek. Sóskúti Júlia Dörmögés a dörmögésxől Ha másképpen nem megy, pálinkával __ K olléga a bakon Konyak a jobbikból Törjön ki a kezem Volna egy kis panaszom... Ráér egy órácskára?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents