Szolnok Megyei Néplap, 1971. december (22. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-23 / 302. szám

1971. december 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 „Ha nem mos — nem romlik el” Képzeletbeli riport az emberi akaraterő diadaláról helyszín (amely kétségbe? ejtően — valóságos): Szol­nok Ady Endre út 56. At üzlethelyiség bejárata felett még a KOZMETIKA fel­irat rozsdásodik, de az óriási kirakatüveg mögött már ott díszeleg egy tetszetős külse­jű. monumentális mosógép, aranyozott felirattal: SIRIO- hlAEST RELLI. Láthatóan olasz gyártmány. Körülötte a helyiségben még a követ­kező tárgyak bizonyítják az ember jelenlétét: másfél ka­lapács taz egyiknek ugyanis nincs nyele) két tartó bak. rajra két szál palló, ezen pedig egy pár bakancs. A mosógép mellett egy étel­hordó és arrább egy ossz gyűrt Népsport. Úgy tűnik, itt a tárgyak felett hónapok óta áll az idő. (Legfeljebb a Népsportok változó dátu­mai jelzik, hogy olykor­olykor járnak ide emberek.) Kérdés: miért nem adták már át a mosodát? íme a képzeletbeli válaszok. Szeder Dezső, a kivitelező vállalat művezetője. Jó kér­dés! Fenemód jó kérdés! Hinye, de jó kérdés! Szóvá’, hogy■ miért nem adtuk már át? Az anyja, milyen jó kérdés! Hát nézzük. Az okok természetesen objek- tívek. Ez világos. Mert ugye a határidő az olyan, mint a kinőtt cipő — mindig szorít. Kinőtt cipőben meg csak tot og az ember, nem igaz’ Nézze kérem, én nem vagyok egy szószátyár ember, meg­mondom kereken, mi itt a hiba: ezt az átalakítást 1985- re kellett volna vállalnunk, akkor nem piszkálnának minket. Kredenc Samu, az átala­kítást végző szakmunkás: ‘Ne tessék körül nézni, mert ínagy a rendetlenség. Mé'> mem ágyaztam be. Tetszik tudni itt a Sirio mögött szoktam szunyókálni egy kicsit, ha rám jön az álmos­ság. Én nem is bánom, hogy nem adtuk még át ezt a mosódét. mert nagyon jól berendezkedtem. Rádióm, televízióm is van itt, csak a kert. az nagyon hiányzik! Hétvégén ugyan meglátogat Rékasról a fiam a kisuno- kámmal... Meg vagyok elé­gedve, na! Három év múl­va nyugdíjba megyek, ad­dig remélem nem háborgat­nak... Foltos József, a Patyolat üzemvezetője: a Sirio — Maestrelli típusú mosógépek egyik jellemző tulajdonsá­ga. hogy nagyon jót tesz ne­kik az, ha nincsenek üzem­behelyezve. Azzal tehát, hogy a mosódét nem adtuk még át, tulajdonképpen a gép működésének biztonsá­gát is elősegítettük. Ha nem mos — nem romlik el! Ez. azt, hiszem, nyomós érv. A gép rengeteg pénzbe ke­rült. nem szórhatjuk ki az ablakon azt a drága valutát csak azért, hogy mossunk is azzal a masinával. Petőhegyi Kázmérné, ház­tartásbeli, hat gyermek any­ja: (Képzeletbeli riportala­nyunk válaszát sajnos nem áll módunkban közölni ugyanis a kérdés hallatára olyan válogatott cifraságok kai tört ki magából, hogy az minden képzietet felül­múl...) Czibulás Péter HIRDE1 ME\Y Zagyvaparti lakótelep köz- világítási kábeleit 1971. de­cember 22-től feszültség ala helyeztük. Szolnok megyei Állam; Építőipari Vállalat Szolnols Karácsonyfa születik A Középtiszai Állami Gazdaság épülő székháza Kunhe­gye sen Gépesítik a postahivatalokat bélyegzőt, feltünteti a to­vábbi kezeléshez szükséges bevételi és ellenőrzési szá­mot, valamint a felvevő aláírását helyettesítő betű­jelzést, s végül a feladónak visszajáró szelvényt levágja. A pénzkezelést és a pos­tások munkakörülményeit javító gépekből januárban 22 vidéki postahivatal is kap. Az utalványfelvételt meg­könnyítő gépesítéshez még 30t—400 ilyen berendezésre van szüksége a postának, amely az anyagi lehetősé­gektől függően a IV. ötéves A postahivatalok munká­jának korszerűsítésére az utóbbi években egész sor intézkedést hoztak. Meg­kezdték egyebek között az utalványfelvétel gyorsítását szolgáló gépesítést. Ennek érdekében a nagyforgalmú postahivatalokban már ko­rábban a felvett utalványo­kat nem egyenként a keze­lőhelyen, hanem központilag könyvelték. Ez év elején egy­ségesítették, szabványosítot­ták a csekkeket és a pénzes- utalványokat. A gép a pén­zesutalvány mindhárom szel­vényét egyszerre érvényesí­ti, rányomja a három kelet­tervben szerzi be ezeket a gépeket. Vall a Duna mélye Hatvan esztendővel ez­előtt, 709 méterre a tenger szintje fölött a Borsodi Er­dő és Fafeldolgozó Gazda­ság háromhutai erdészeté­ben született az a fenyőfa, amely az idén az ország fá­ja lesz amely az idén az Országházban vendégül lá­tott úttörők díszes kará­csonyfája. A 20 méter ma­gas fenyőóriás a huták vi­dékén született és emelke­dett, ott, ahol Valamikor a tokaji bornak helyet-üveget csináltak: Háromhuta. Ohu- ta, Üjhuta. Középhuta, Nagyhuta, Kishuta, Vágás­huta körzetében. Amíg a fe­jét büszkén, magasan hord­ta, n Gerendás rétre látott, hallotta a Komlóska patak csörgedezését, a háta mögött a cserepes tető nyújtott szélárnyékot, ő pedig az úgynevezett Eszkála sovány, savanyú, sziklás talajából nőtt ki. Ki vágja? Lent a völgyben makacs köd állta utunkat és látótá­volságunkat A terepjáró mint; valami fiatal csikó, úgy járt alattunk és járt ve­lünk egyre följebb a hóval borított úton. Fent a tetőn emberek vártak ránk és nagy tűz, amelyen élőfa sis- tergett, égett, amely körül elolvadt a hó, s amely körül a fákon, a fák gallyain eső­köpenyek, viharkabátok, ta­risznyák _ függtek. Gumicsiz- más, fejszés lassúbeszédű, nagytenyerű emberek üdvö­zöltek bennünket, ahogv a fenyőlombukra hullott hó­takarón — mint valami mű­anyaghabon — lépkedtünk a fenyő avar felett. Idefent sütött a nap, egészséges, szá­raz. friss levegő burkolt be bennünket. A favágók már korábban kisorsolták, egy 10 fillérest dobtak a levegőbe, ki fogja dönteni a fát. A szerencse Bárány Bemát brgiádvezetőnek kedvezett, övé a fa, így mondták. De a döntésig, még sok minden mást meg kellett csinálni. Megtisztítani a környéket, utat csinálni a szállításhoz, karókat kellett vágni a dön­téshez és el kellett helyez­ni a súlyos vascsiga rend­szereket a szomszédos fákon. Ez a fenvő nem dőlhet le a vágás után. Nem törheti el a gallyait. Még élt a fa, amikor már kötelek feszültek a testére. Bárány Bernát begyújtotta a motorfűrészt, szinte ünne­pélyesen odalépkedett a fá­hoz, letette a gépet a fa tö­vében megállt, végignézett a fán mintha bocsánatot kér­ne tőle. Aztán felbődült a motorfűrész, belemart a fá­ba. És a brigádvezető úgy vágta a gépet, mintha nem is valami ünnepi munkáról lenne szó, hanem mint más­kor, mint hétköznap, mint minden nap. A fa már el­szakadt a tövétől, beállt a klinikai halál állapota, de még mindig állt, mintha semmisem történt volna. A legszebb fa volt Tartotta a súlya, az a 20 mázsa és tartották a köte­lek, az emberek, akik nem akarták. hogy lezuhanjon, hogy összetörje magát. A fa nem adta még könnyen ma­gát. Akik kötelet vittek rá, mondják. hogy fészkeket hordott a vállán és a nagy­kiterjedésű erdőség legszebb fája volt. De aztán az ékek, a kötelek és a kötelek erő­iránya arra döntötte az óriást, ahol aztán futós te­hergépkocsi várta. Aki em­ber volt a környéken, mind az óriás koronáját nézte, fjesztő volt, hogy megino­gott, dőlt volna is, nem is, félelmetes volt, ahogy elvált a koronája a többiekétől, ahogy lassan a föld felé haj­totta súlyos fejét és ahogy a többiek utána hajlottak, ahogy a többi fa utána bó­lintott, ahogy a többi fenyő­fa utána köszönt, elköszönt tőle. Ott, ahol a motorfűrész és a fejszék megsebezték a testét, a fenyőfa sebeiből balzsamcseppek gyöngyöz­tek. A sok százezer fa ha­lálát előidéző és látó fa­vágók, fakitermelők odase- reglettek és nézték, és hall­gatták, ahogyan a vágás nyomán az óriás utolsó szá­lai elpattannak, ahogyan haldoklásának utolsó hang­jait adja. Amíg lassan dőlt a fa. addig mindenki felfe­lé nézett és a fák lombkoro­náján túl látni kellett a gyorsan járó felhőket is. Amikor a fa ledőlt, min­denki a földet nézte, a ha­vat, a hó alól kilátszó avart, az avar alatt a sovány föl­det, a földben az új életet. önkéntelenül is az jut az ember eszébe, vajon ki volt az a gyerek, ki volt az a lány, ki volt az az asszony, ki volt az az öregember, aki ezt a fenyőt több mint fél évszázaddal ezelőtt elültette. Vajon milyen volt akkor a tavasz, vagy az ősz, vajon mire gondolt a palántát el­ültető ember, azon a napon, abban az órában. Sok idő eltelt. Nagyot fordult azóta a világ. A facsemete óriássá növekedett, ültetője meg­öregedett és talán már meg is halt. A fa azonban az úgynevezett szabadállásban csodálatossá fejlődött, ma­gasra nőtt, sudár egyenes a tartása és formás az al­kata. Az emberre hasonlít Szép ez a fenyőfa, az or­szág karácsonyfája, az Or­szágház fenyőfája. Nem at­tól, hogy óriás, hogy tiszte­letet parancsolóan méltósá- gos, hogy egyenes, sudár a törzse, hogy szimmetrikusan növelte ágait, hogy a legsok­oldalúbban felhasználható fafajta, hogy balzsamát gyógyszerként használják, hogy tűlevelei illatoznak; nem azért szép, mert dísz­növény és értékes, hanem azért, mert a növényzet, a fák közül a fenyő hasonlít leginkább az emberre. A fák közül afenyő hasonlít leginkább az emberre, mert eredményesen szembeszáll a zord, életet kioltó hideggel, napfénytelenséggel, viharos, orkán-szelekkel és zöld ma­rad és zöldell, minden apró tűlevelével hirdeti az életet, az ember legyőzhetetlensé­gét, az emberek békeszere- tetét Az igazi karácsonyfák ezért nem halnak meg iga­zán. Jaj annak a fenyőfá­nak, amely csak állványa a díszeknek, a sok csecsebe­csének, gyertyáknak, csillag- szóróknak. cukorkáknak, édességeknek. A fenyőfa fel­díszítve és dísz nélkül a ter­mészet jelképe, a tél kará­csonyának — nyarának jel­képe a fűtött szobában amely nélkül az ember nem élhet. Az a faóriás, amely tegnap lelte halálát a Zemp­léni hegyekben, s amely több mint 300 kilométert utazik majd az ország szí­véig, mégsem halt meg Nem halt meg. mert sorsánál fog­va szerencsésebb, mint osz­tályostársai. Nemcsak örök­zöld. hanem örökéletű is. Hiszen gyerekek ezreinek csillogó szemében él majd sokáig, emlékezetükben pe­dig örökké. Oravec János A Duna mélye gazdag ré­gészeti lelőhely, ezt jó ideje tudják a szakemberek. Ar­ról azonban kevesen érte­sültek, hogy nemcsak a ré­gészek vállalnak a hajdani leletek feltárásában fontos szerepet, hanem a meder­szabályozást végző szakem­berek is. A Folyamszabályo­zó és Kavicskotró Vállalat hatalmas kotrógépeivel ugyanis rendszeresen végzi a fontos nemzetközi víziót ..karbantartási” munkáit, s eközben — az utóbbi idő­ben egyre nagyobb arányok­ban — termelik ki a nélkü­lözhetetlen folyami kavicsot A munka „melléküzem- ága” azonban ennél is ér­tékesebb, a mederből a kotrás alkalmával időn­ként vissza-Visszatérően je­lentős — elsősorban római- kori — leletekre bukkantak. A hajdani impérium tárgyai elsősorban bronzedények, de akadt közöttük már fegyver, agyagedény is. A Nemzeti Múzeumba beszol­gáltatott római kori régisé­gek feltehetően egykori csaták, szerencsétlenségek nyomait idézik: a leletek ugyanis elsüllyedt hajók roncsai közül kerültek elő. A legtöbb bronzedény egy Százhalombatta és Tököl kö­zötti zátonyból való, de hasonló tárgyakat talált? k Lórév és Tahitótfalu térsé­gében is. Az előkerült tár-: gyak legtöbbje gömb-alakú. A nagyméretű bronzedé­nyek, kalapáccsal készült üs­tök és fazekak, a vasból ké­szült fogók minden bizony­nyal a római hajókonyhák­hoz tartozó edények voltak^ és muzeológusok véleménye szerint az időszámítás utáni II—III. század aquincumi lé­gió őrnaszádjainak hajóiról kerültek a Duna mélyére. Ötéves lehettem, amikor életemben először utaztam vonaton. Nagymamához utaztunk, a szomszéd város­kába. Apám előre sietett, helyet keresett a hományos kupé­ban. Aztán visszajött ér­tünk, a levegőbe kapott, úgy emelt át a magas lép­csőkön. meg a batyukon és kosarakon, amelyek eltorla­szolták a péront. Csodálatos hely volt ez a vonat A széngáz savanykás szagával, sistergő gőzfelhők­kel. falusi nénikkel, nevet­gélő diákokkal. a vonat mellett futó ezüst sínekkel, kiabálással. — Erre, erre... — mutat­ta édesapám, és félrehúzott egy ajtót. A fülkében egy férfi újságot olvasott. két termetes asszonyság a padra terített asztalkendőn kol­bászt és kenyeret szelt Az ablaknál, a sarokban egy szürke felöltővel leborított valami vagy valaki mocor- gott — Ott a farkas — mondta édesapám anyámhoz fordul­va. — Alszik. — Jó, — felelte anyám. — Hát akkor üljünk le. Megrettenve bámultam anyámra. Hogyhogy üljünk le? Hiszen most mondta apám, hogy a farkas... Szüléimén azonban nyoma sem volt a rémületn k. Apám feltette a polcra a bő­röndöt. a nagymamának szánt kosarat, amelyet reg­gel borral, süteménnyel, gyü­mölccsel töltöttünk meg. Ró­lam levették a kabátot, hagyták hogy á fülke túlsó ablakához húzódjam és mit sem törődve szepegő félel­memmel — anyám elővette a könyvét, apám az újság­ját és engem sorsomra hagytak. A farkas pedig aludt. Néha horkant effvet. ilyen­kor meerebbent feje fölött a kabát. Máskor előrvúitotta bosszú lábát. A lábán való­ságos fekete cipő volt. de ez persze nem tette kevésbé féielmessé. Minder val-rmr való gverek tudja hogy a farkas liszttel szekta beken­ni a mellső lábát, hogy be­csapja a kecskegidát. cipőt húz és elváltoztatja a hang­ját. amikor Piroskát akarja felfalni. Bejött a kalauz, kérte az új felszállók jegyeit apám­mal barátságosan üdvözöl­ték egymást, majd a farkas felé bökött: — Hadd aludjon. — Persze — mondta apám. Persze, — nyugodtam meg én is. Hát persze. A farkas most alszik. Nem szabad íangosan beszé'ni, nem szabad sokat mocorogni, nehegy... Jaj. A kabát most félelme­sen mozogni kezdett, a far­kas szuszogott, morgott, ci­pőbe bújtatott szőrös lábát előre-hátra csúsztatta a pad­lón. Aztán megint elcsitult, békésen hortyogott tovább. Szerencsénk volt. nem érez­te meg az emberszagot. — Kérsz almásrétest? — kérdezte édesanyám. Csak némán ráztam a fe met. Nem kérek, dehogvrí kérek. — Mindig ilyen jó ez a kislány? — érdeklődött cso­dálkozva az egyik asszony­ság — Talán beteg — tódítot- ta a másik. — Dehogyis. Csak először utazik vonaton. Meg van il- letődve — így édesapám. Istenem, istenem, miért beszélnek olyan hangosan? — akadozott a lélegzetem. Nem látják az út mentén húzódó sötét erdőket? A piros cseréptetőket kivillan­ni a fák közül? Valamelyik­ben ott lakik ez a farkas, mielőtt leszáll, felébred, ha felébered, szőröstől-bőröstől bekap minket. Ha volna va­lami varázsszerünk. Ha kő­vé lehetne változtatni a go­nosz farkast Vagy önma­gunkat láthatatlanná. Ha jönne egy jóságos tündér, aki azt mondja, iótett he­lyébe jót várj. Ha jönne a mesebeli vadász, vagy leg­alább egy tündérkirályfi... A vonat zakatolva nyelte az utat. Erdők, patakok, so­rompók falvak, felhők sza­ladtak visszafelé, és a far­kas még mindig aludt. Egy- egy állomásnál vészesen horkant — A következő állomásnál leszállunk. készülj — mond- tr édesapám. Megint levették u bőrön­döt. a kosarat, a kabátormt. még piros sapkát is nyom­tak a fejembe. Igazán olyan voltam, mint a mesebeli Piroska, csak az hiányzott, hogy a farkas megegyen. Még mindig nem mertem elmoccanni a sarokból, meg­babonázva néztem a farkast, Tudtam. hogy komiszság, amit kívánok, de szívből óhajtottam, hogy még egy kicsit aludjon, még 1c 'alább egy negyed órát legalább addig aludjon, amíg mi le­szállunk. Egye meg helyet­tünk a barátságos néniket és az újságot olvasó, idegen bácsit.. A vonat sípolva megállt — Te. én felkeltem a far­kast — mondta ipám. — Erdőbényén neki is le kell szállnia... — Ne... apu... ne kel d fel — kiáltottam magamon kívül. — Igaza van a gyereknek — mondta anyám. — Majd a kalauz. Másnap nagymama üres teára és ricinusra fosott mert szerinte csakis elron­tott gyomrom okozhatta, hogy egész éjjel fogcsikor­gatva ordítoztam. hogy a kalauz bácsit se egye meg a farkas... Már a vonaton Is olvan szótlan volt. mée almás­rétest sem akart — mondta apám. — Ja. igen nem is meséltem, mama Egv kuné­ban utaztunk a Farkas Jenővel tudod, most nevez ték ki Erdőbé..yére...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents