Szolnok Megyei Néplap, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-28 / 281. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. november 28. CSEHOV: SIRÁLV Céltalan élet nem lehet tiszta (CSEHO V) A drámai remekművek bemutatásának soha nem feltétele valamilyen jubileum vagy egyéb társadalmi alkalom, ürügy. Attól kezdve, hogy bemutatjuk őket, autonóm életet élnek, saját pályájukat járják, és állandóan jelen vannak a világ színpadi vérkeringésében. így Anton Pavlovics Csehov Sirályának szolnoki bemutatója sem kötődik semmilyen nevezetesebb eseményhez. Ha csak azt nem vesszük számításba és nem említjük meg, hogy a Sirály csúfos bukással végződő ősbemutatója éppen 75 éve zajlott a pétervári Alekszandriszkij Színházban. Az újító Csehov színpadi müvét éppúgy meg nem értéssel fogadta Pé- tervár konzervatív kispolgári filiszterkö- zönsége azon az estén, mint ahogyan a Sirályban is elutasítja a maradi környezet a fiatal, törekvő színpadi sZerző szokatlan játékát. Mintha a drámának ebben a jelenetében Csehov a maga keserű kudarcát jósolta volna meg, látta volna meg előre. A botrányos bukás, a megsértett nyárspolgári társadalom bosszúja az őt ért csehovi kellemetlenségekért csak egy rövid időre tudta azonban kedvét szegni a drámaíró Csehovnak. Mikor két évvel az említett kudarc után a Moszkvai Művész Színház, amely akkoriban az új színpadi törekvések otthonává vált, sikerre vitte a legyőzhetetlen emberi akarat, a szépséggel párosuló igazság győzelmének akarását hirdető cséhovi művet, a Sirály elindult világhódító útjára. Nem sokkal később már a század elején láthatta a magyar közönség is: 1912-ben már játszották a fővárosban, a Várszínházban. Azóta sok emlékezetes magyarországi előadás jelezte a Sirály diadalát. Most pedig, 1971-ben három színház is műsorára tűzte, szinte egy időben: a kaposvári, a budapesti Madách és a mi színházunk Szolnokon. Az évek során kialakult Csehov-előadások nemes hagyományát folytatva a Három nővér, a Cseresznyéskert után most tehát a Sirály bemutatója következik. A Sirály színpadra állítása számomra nem egyszerűen soron következő művészi feladat, bár annak is szép és felemelő. Több: személyes vallomás leghőbb művészi vágyaimról és elképzeléseimről; a korszerű, tartalmi és formai megújulásra mindig kész színházról vallott rendezői ars poeticám kifejezésének lehetősége. Ami közvetlenül a darab színpadra vi'.elét illeti, az az érzésem, hogy a csehovi, ma is időtálló, kortól és helytől függetlenül is érvényes gondolatok megszólaltatásához egyáltalán nincs szükség a színpad konvencionális környezetének közvetítő szerepére, a játék naturális környezetének megteremtésére. Csehov színháza, a fantázia színháza, a gondolati lényegre történő összpontosítás érdekében bízik a néző képzelőerejében. A színhely illúziójának megteremtéséhez elegendő tehát néhány jelzés is a képzelet felgyújtására. Függönynélküli színpad az övé, a drámai cselekvés és gondolatok nyílt színpada, a formalitásoktól mentes valóság színtere. Rendezői elképzeléseim a Sirály bemutatásában ehhez igazodnak. Sajátos felfogásban szeretném bemutatni Csehov művét, friss szellemű előadásban, a dráma érzelmi és gondolati töltésének maradéktalan kifejezésre juttatásával. Nyírta: Bodnár Erika. Más közegben bár, de hasonló körülmények között bárkivel megtörténhet, fiatal lánnyal az, ami Nyinával történt; tudniillik, hogy szerelemre lobbant egy nálánál jóval idősebb férfi iránt. De, aminek a legjobban örülnék: ha az én Nyinám esetéből mások is megtanulnák, amit hittel vallók magam is: nincs olyan fájdalom, amit az élet okozhat — akár szerelem formájában is, — amelyre ne lehetne hasznos gyógyír az értelmes, alkotó, emberi munka. Trepljov: Kránitz Lajos. Bármelyik mai fiatal szembe találhatja magát hasonló problémákkal, mint az én Trepljovom. Küszködhet hasonló kételyekkel, és birkózhat a hovatartozás nem könnyű erkölcsi kérdéseivel. Ezért érzem izig-vérig mai figurának Trepljovot. Tragédiája megrendítő. Mása: Bűrös Gyöngyi. Szeretem és sajnálom Mását. Szeretem, mert telve van költészettel, és sajnálom, mert ez a költői érzület nem találja meg kibontakozásának reális lehetőségét. MAKSZIM GORKIJ CSEHOV Székely Gábor rendező: Cseliovról sokat lehetne írni, de nagyon aprólékosan és pontosan kellene írni, amihez én nem értek. Jó volna úgy írni róla, ahogy ő maga írta A sztyeppet, ezt a zamatos, könnyű, és oroszosán tűnődő-szomorú elbeszélést, Magának írta. Ilyen emberről jólesik megemlékezni, nyomban visszatér a friss erő életünkbe, újratámad fénylő értelme. Az ember a világ tengelye. Hát a hibái — kérdik —, hát a fogyatékosságai? Mindannyian emberszere- tetre éhezünk, az éhes embernek pedig a rosszul sütött kenyér is édes táplálék. Azt hiszem, Anton Pavlovics társaságában minden ember akaratlanul is arra vágyott, hogy egyszerűbb és igazabb legyen, hívebb önmagához, s nemegyszer megfigyeltem, hogyan vetkőzték lé az emberek a könyvekből vett mondatok, divatos szavak és egyéb olcsó kis szellemességek tarka köntösét, amellyel az európait játszó orosz ember úgy díszíti magát, mint a vadember kagylóhéjakkal és halfogakkal. Anton Pavlovics nem kedvelte a halfogakat és páva- tollakat; zavarba ejtette minden tarka, lármás és idegen dolog, amit a „nagyobb tekintély végett” öltött magára az ember; észrevettem, hogy valahányszor ilyen föl- cicomázott embert látott maga előtt, föltámadt benne a vágy, hogy megszabadítsa mindattól a terhes és fölösleges csillogó dísztől, amely eltorzította valódi arcát és élő lelkét. Anton Csehov egész életében lelke kincséből élt, mindig hű volt önmagához, belső szabadságot élvezett, és sohasem vette figyelembe azt, amit némelyek vártak, mások pedig, a gorombábbak, követeltek Anton Csehovtól. Nem szerette i „magasröptű” elmefuttatásokat — azt a fajta beszélgetést, amellyel a kedves orosz ember olyan buzgón vigasztalja magát, elfeledve, hogy nevetséges, de csöppet sem elmés dolog jövőbeli bársonyruhákról bölcselked- ni annak, akinek jelenleg még egy tisztességes nadrágja sincs. Nemes egyszerűségében mindenben az egyeszerűt, a valódit, az őszintét szerette, s megvolt a maga sajátos módszere az emberek egyszerűbbé tételére. Egy alkalommal három pompásan öltözött dáma látogatta meg; betöltötték szobáját selyemszoknyájuk suhogásával és erős parfőmjük illatával, kecsesen helyet foglaltak a házigazdával szemben, úgy tettek, mintha nagyon érdekelné őket a politika, s elkezdtek „kérdéseket intézni” az íróhoz. — Anton Pavlovics! Mit gondol, mivel végződik a háború? Anton Pavlovics kö- hintett. élgondolkodott. és lágy, komoly hangján, sze- retetreméltöan felelte; — Minden bizonnyal... békével... — Igen, természetesen! De ki győz? A görögök, vagy a törökök? — Ügy vélem, azok győznek, akik erősebbek ... — De mégis, kik az erősebbek ön szerint? — faggatták tovább, egymás szavába vágva a hölgyek. —Azok, akik jobban táplálkoznak és műveltebbek... — Ó, milyen szellemes! — lelkesedett az egyik hölgy. — És ön melyiket szereti jobban, a görögöt vagy a törököt? — kérdezte a másik. Anton Pavlovics nyájasan rápillantott, és szelíd kedves mosollyal felelte: — Én a ... gyümölcsízt szeretem... önök is szeretik? — Nagyon! — kiáltott föl élénken az egyik dáma. — Olyan zamatos! — erősítette meg komolyan a másik. És mindhárman élénk beszélgetésbe kezdtek a gyümölcsízről, nagyszerű fölkészültséget és sokoldalú tárgyismeretet tanúsítva ebben a kérdésben. Nyilvánvalóan nagy örömükre szolgált, hogy nem kell erőltetniük az agyukat, és komoly érdeklődést színlelniük a törökök meg görögök iránt, akik mindaddig eszükbe sem jutottak. Elmenőben vidáman fogadkoztak Anton Pavlovics- nak: ■; — Majd küldünk önnek gyümölcsízt! — Pompásan társalogtak! — jegyeztem meg, amikor távoztak. Anton Pavlovics csöndesen fölnevetett, és azt mondta: — Minden emberrel a maga nyelvén kell beszélni..» Amikor Csehov a Sirályt írta, legszemélyesebb élményeiből és élettapasztalataiból a dráma figuráit, jeleneteit. dialógusait gyúrta-al- kotta, humorosan azt jegyezte naplójába: „Sok beszélgetés az irodalomról, kevés cselekmény, öt mázsa szerelem.” Ezek szerint a Sirály afféle műhelydráma lenne — vetődhet fel bennünk —, amelyben az írásművészet filozófiai, az alkotómunka etikai kérdései kerülnének terítékre drámai megjelenítés formájában? Korántsem, jóllehet a művészet, a művészi megújulás és a művészi tett valójában témája a Sirálynak. Nem véletlen, hogy szereplői között két íróember is akad: a befutott és megelégedett Trigorin, valamint az újakra törő nyughatatlan színpadi szerző. Trepljov. Ami pedig a darab humorosan mázsákban kifejezett szerelem-mennyiségét illeti, abban is van kétségtelenül igazság. A Sirályban ugyanis alig .akad valaki, akit ne tartana fogva az átkos szenvedély, a gyötrel- mesen reménytelen szerelem. Trepljov Nyina után vágyakozik, Nyina viszont Trigorinba szerelmes, Árká- gyina hasonlóképpen Trigorinba, Mása viszont TreplRészlet a TREPLJOV (meghatva): Nyina! Nyina! Maga az... Maga... Éreztem... pontosan megéreztem. Egész nap szörnyű vergődés volt a lelkem. (Leveszi a lány kalapját, köpenyét.) Hát meyjött az én kedvesem, az én lelkem gyönyörűsége. No, nem sírunk, ugye, nem sírunk... ; NYINA; Itt van valaki. TREPLJOV: Nem, senki. NYINA: Zárja be az ajtót, bejönnek. TREPLJOV: Nem jön be senki. NYINA: Itt az édesanyja, tudom, Zárja be az ajtót... TREPLJOV: (kulcsra zárja a jobboldali ajtót, odamegy a baloldalihoz.) Ennek nincs is zárja. Elállítom egy karosszékkel. (Odatol egy karosszéket.) Ne féljen, nem jönnek. NYINA: (Trepljov arcába mered): Hadd nézzem magát. (Szétnéz.) Itt jó... meleg... Akkor itt még szalon volt. Nagyon megváltoztam? TREPLJOV: Igen... lesoványodott, nagyobb lett a szeme. Nyina, milyen különös, hogy most látom magát. Miért nem engedett magához? Miért nem jött hamarább? Tudom, itt van már majd egy hete... Naponta néhányszor elmentem magához, úgy álltam az ablaka alatt, mint egy koldus. NYINA: Féltem, hogy meggyűlölt. Minden éjjel azt álmodom, hogy maga néz rám és nem ismer meg. Ha tudná! Mióta megjöttem, folyton ide járok... a tóhoz. Sokszor voltam a házuknál, de nem volt bátorságom bejönni. Üljünk le. (Leülnek.) üljünk itt és beszélgessünk, beszélgessünk. Itt jó, meleg, otthonos. Hallja a vihart? Turgenyev mondja: „Jó annak, aki ilyen estéken födél alatt ül, akinek meleg zug jutott...” Én a sirály vagyok... Nem, nem is erről van szó... (Végigsimítja a homlokát.) Miről is beszéltem? Igen, Turgenyev... „És segítsen az Űr minden hontalannak, az út minden vándorának...” Semmi, semmi... (Zokog.) TREPLJOV: Nyina, már megint... Nyina! NYINA: Nem baj, ez köny- nyít rajtam... Két éve nem sírtam. Tegnap késő este eljöttem, megnéztem, megvan-e még a színházunk a kertben. Hát még mindig ott áll. Ott sírtam először két esztendő után és megjovba, a tanító Másába, Dorn doktorba pedig Polina. És valamennyien boldogtalanul szeretnek. Még sem szabad azonban azt hinnünk, hogy a Sirály a boldogtalan szerelem drámája lenne. Sokkal több ennél: a teljes emberi élet drámája, amelynek a szerelem csupán egyik alkotó eleme, része; a szerelem, amelyből éppúgy fakadhat boldogság az emtysr számára, az egyén számára, mint kinzó gyötrelem is. Bjelinszkij, a neves orosz esztéta írja, hogy „ha a mi személyes boldogságunk csak szerelemből állna, akkor az élvt csakugyan sötét pusztaság volna, tele sírokkal és szétzúzott szívekkel.” Csakhogy — és itt kapcsolódik a gondolatsorba Csehov drámájának igazi mondanivalója is — az egyén számára ott a tágasabb élet, a társadalom széles világa. ahol ki-ki elhivatottságának engedelmeskedve szerényen bár, de cselekedhet, tevékenykedhet a maga egyéni boldogulására és egyben a köz javára. Nyina sorsa éppen ezt példázza. Szemben mindazokkal, akik elvesztik, vagy éppen még sem. találják önmagukat, helyüket a világban, ebben az esetben a kapitalizálódó orosz tárSirályból könnyebbültem, tisztult a lelkem. Látja, már nem is sírok. (Megfogja a fiú kezét.) Szóval maga író lett... Maga író, én színésznő... Belekerültünk mi ketten is a taposómalomba... Milyen boldogan éltem, mint egy gyerek. Reggelenként énekelve ébredtem, szerettem magát, dicsőségről álmodoztam — és most? Holnap kora reggel utazás Jelecbe harmadosztályon... muzsikok közt. És Jelecben a művelt kereskedőtársadalom fog szívélyességgel üldözni. Milyen komisz élet ez! TREPLJOV: Miért éppen Jelecbe? NYINA: Oda szerződtem egész télre. Ideje munkába állni. TREPLJOV: Nyina, én elátkoztam magát, gyűlöltem, eltéptem a leveleit és fényképeit, de minden pillanatban tudatában voltam annak, hogy a lelkem örökre a magáéhoz van kötve. Nincs erőm arra, hogy ne szeressem többé, Nyina. Azóta, hogy elvesztettem magát és elkezdtek a munkáim megjelenni. az életem elviselhetetlenné vált, szüntelenül szenvedek... Az ifjúságom derékba roppant és én úgy érzem, mintha kilencven esztendeje élnék már ezen a földön. Kiáltok maga után, csókolom a földet, amelyen járt; akárhová nézek, mindenütt a maga arcát látom, a maga szelíd mosolyát, amely besugározta életem jobb éveit... NYINA (erőtlenül): Miért beszél így? Miért mondja ezt? TREPLJOV: Magányos vagyok, nem melegít senki vonzalma, fázom, mintha a föld mélyében élnék és akármit is írok, az mind száraz, fásult, sötét. Maradjon itt, Nyina, könyörgök, vagy engedje, hogy magával menjek. (Nyina gyorsan felveszi kalapját és köpenyét.) TREPLJOV: Nyina, miért? Az isten szerelméért, Nyina... (Nézi, hogyan öltözködik; szünet.) NYINA: Itt vár a kocsi a kertajtónál. Ne kísérjen ki, magam is odatalálok... (Könnyek közt.) Adjon vizet. TREPLJOV (vizet ad neki): Most hova megy? NYINA: A városba. (Szünet.) Irina Nyikolajevna itt van? TREPLJOV: Igen... Csütörtökön rosszul volt a naeysadalom útvesztőiben. A Trigorinba reménytelenül szerelmes Nyina a színészi hivatásban találja meg élete értelmét, az értelemes művészi tett vágya adja vissza munkakedvét és erősíti meg életerejét. Míg a Célját vesztett Trepljov útja lefelé, a pusztulásba vezet, az övé felfelé ível. Az itt közölt részlet a Sirálynak éppen az a jelenete, ha úgy tetszik kulcs je1 enete, amikor a törékeny Sirály-Nyina erkölcsi értelemben föléje nő a „rémlátomásai és képzetei káoszában” vergődő kiutat nem lelő Trepljovnak. A darabban szó esik egy sirályról. Többször is.. Egy madárról, amelyet elpusztítanak. Egy döglött madárról, amely valaha büszkén szárnyalt. Nos, ebbe az elpusztított madár képébe nehezen lehetne beleképzelni a valóságra ráébredt, az álmok világából, a „túlsó partról” megérkezett Nyina alakját, sorsát. (Egyébként Nyina vezetéknevének . magyar jelentésé is ez: Zárecsnsia, azaz a túlról érkezett.) Sokkal inkább az utána epekedó, meddővé vált, céltalan Trepljovét. Az a Sirály, amelyhez Nyina hasonlít, áz nem pusztult el, bár találat érte: él, mozgatni tudja szárnyait. bátyám, sürgöny óztunk, hogy jöjjön. NYINA: Miért mondja, hogy csókolta a földet-, amelyre léptem? Engem inkább megölni kellene. (Az asztalra hajtja a fejét.) Olyan kimerült vagyok! Csak pihenni... pihenni... (Felemeli a fejét.) Sirály vagyok... Dehogy. Színésznő vagyok. Nos, igen! (Meghallja Arkagyína és Trigorin nevetését. Hallgatózik, az&n a bal ajtóhoz fut és benéz a kulcslyukon.) Ö is itt van... (Visszatér Trepljovhoz.) Nos igen... Jól van, no... Igén... Ű nem hitt a színházban, mindig kinevette ábrándjaimat, úgyhogy fokról fokra magam is elvesztettem a hitemet és az önbizalmamat... Aztán jöttek a szerelem gondjai, a féltékenység, a reszketés a gyerek életéért. Kicsinyes lettem, értelem nélkül játszottam... Nem tudtam, mit kezdjek a kezemmel, hogy álljak meg a színpadon, hogyan bánjak a hangommal. Maga nem tud- 'jd, milyen állapot az, amikor ■ a színész érzi, hogy rosszul játszik. Én a sirály vagyok. Nem, nem erről van szó... Emlékszik, maga megölte a sirályt? Arra jött egy ember, meglátta és meri nem volt más dolga, hát elpusztította... Téma egy közepes méretű novellához... Nem erről van szó... (Végig- símitja a homlokát.) Miről is beszéltem? A színpadról. Most már nem vagyok olyan. Most már igazi színész vagyok, gyönyörűséget okoz a játék, lelkesít, megrészegít, csodaszépnek érzem magam. És most, mióta itt vagyok, folyton csak az utakat rovom, gyalog, gondolkodom és érzem, hogyan nő napról napra a lelkierőm... Most már tudom, értem, Kosztya, hogy a mi dolgunkban — akár színpadon játszunk, akár novellát írunk — nem a dicsőség a fő, nem a ragyogás, nem az, amiről álmodoztam: fő az, hogy tűrni tudjunk. Tudd hordani a keresztedet és higgy! Én hiszek és nekem nem is fáj annyira. Amikor az elhivatottságomra -gondolok, nem is félek az élettől. (Háy Gyula fordítása) 4
