Szolnok Megyei Néplap, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-25 / 278. szám
1971. november 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Római levél Egy este Galettiéknél Ónként vállalni a nép fegyveres szolgálatát Pályázat a ka onai főiskolákra Az esték már hűvösek Rómában, de napközben, ha süt a nap, még kirakják a székeket az utcára a tratto- riák, ristoranték, hostariák és bárok előtt. Egy bár (a mi fogalmaink szerint eszpresszó) utcai asztalánál fogyasztottam éppen délutáni kávémat, amikor Mario barátom rámköszönt. Néhány nappal az előtt egy hosszú nevű pedagógiai intézet könyvtárában ismerkedtünk meg. — Ha igazán meg akarod ismerni Olaszországot — mondta — nem elég végigjárni a romokat, meg az emlékműveket. Az a múlt. Minél több embert kell megismerned, ha a jelenben is el akarsz igazodni. ‘Persze ez nem könnyű — tette hozzá mosolyogva — néha nekünk sem sikerül. Tudod-e például, hogyan él egy átlagos olasz család ma, ezerki- lencszázhetvenegy végén? Mi tagadás, erről csak bizonytalan elképzeléseim voltak. Megegyeztünk, hogy este elmegynük Galetti ékhez. Mario szokatlanul szűkszavúan csak annyit árult el, hogy Francesca Galetti évfolyamtársa az egyetemen és .. .szóval .. .együtt járnak. Ha befejezik a tanulást, és legalább ő, Mario, állást kap, össze is házasodnak. Este a Corso Vittorio Erna- nuele egyik szűk mellékutcájában felmentünk egy régi ház harmadik emeletére, s Mario becsöngetett Galetti- ékhez. Francesca nyitott ajtót. Lehet, hogy Mario telefonon megbeszélte, hogy vendéget is visz, mert igen gyorsan túlestünk a bemutatkozás formaságain. A családfő, Sante Galetti, egy üveg bort hozott. Hatan ültünk az asztal körül: a barázdás homlokú, fáradt tekintetű Sante Ga- lettj^aki ritkán és csendesen Deszélt, néha alig hallottuk meg a hangját, Francesca, aki szőke volt, a jellegzetes olasz típustól eltérően, és mindig tréfált, sohasem lehetett tudni, mikor beszél komolyan. A nővére Marik, aki apjához hasonlóan igen ritkán szólal meg. Harminc körüli nő volt, kissé már kövér, két gyereke most nem' volt itt velük, Ma- • ria férje Carlo, Francesca csipkelődésének örök céltáblája, magas volt és szinte valószínűtlenül sovány. Fekete haja elől már ritkulni kezdett egy kicsit, akkurátusán ráfésülte a homlokára. Rendkívül elégedett volt önmagával, mint aki a „legtöbbre vitte” a családban. Valamelyik állami hivatalban dolgozott, nem túl magas beosztásban. A mama, magas, sovány, barázdált arcú nő, csak egy pillanatra nézett be, a konyhában volt dolga. Nemrég szedték le az asztalt, mosogatott. Sante Galetti frenatore, azaz fékező a vasútnál. Nem sokkal a nyugdíjazás előtt, elég jó keresettel. Amint mondotta, eléri a jó közepes szintet. — Nem mondhatom, hogy rosszul élünk. Itt van ez a lakás. Elég sokba kerül, rámegy a fizetésem egynegyede, de az embernek legyen rendes otthona, ne.i igaz? Én nagyon sokat utazom, nem mindegy, hogy hová jövök haza. — Akarja látni a lakást? — kérdezte Francesca. Felugrott és egy perc alatt körülfutottunk valamennyi helyiségen. Két szoba, egy étkező fülke, előszoba, konyha, fürdőszoba. — Most egy kicsit szűkén vagyunk, mert Maria és Carlo is nálunk vannak. Ök egyébként Civitavecchiában laknak, csak néhány napig lesznek itt. Az árakra terelődött a szó. Bejött a mama. Egyre hevesebben magyarázta, hogy az árak nagyon magasak. Carlo azt erősí tgette, hogy' az árak megfelelnek a fizetéseknek. és most sokkal jobban élnek, mint azelőtt bármikor. — Nem lehet mindig a múltat emlegetni — mondta a mama. — A háború alatt, vagy közvetlenül utána persze, hogy rosszabbul éltünk... — Tudja-e — vágott közbe Francesca felém fordulva —, hogy a papa valóságos hős volt a háború végén. Majdnem agyonlőtték a fasiszták. — Ugyan, miket beszélsz — mondta Galetti — szó sem volt hősiességről. — De igen. A papa megszökött a hadseregből, és hazajött. Nem itt laktak, hanem Grossetóban. Én még meg sem születtem akkor. A mama elrejtette a pincében, de valaki megszimatolta és feljelentette a fasisztáknál, amikor bejöttek a németek. Fegyveresek jöttek érte, de a mama nem mondta m?g, hogy hol van, hanem sírt. A papa már akkor is szocialista volt, azután be is lépett a szocialista pártba. Carlo viszont kereszténydemokrata. Nem is tudom, hogy a papa miért adta hozzá Mariát feleségül. — Nem igaz — mondta Carlo mérgesen. — Ért nem lépek be egyik pártba sem, és te is jobban tennéd, ha ott hagynád a hosszúhajú anarchista barátaid az egyetemen. Egyszer még ráfizetsz a tüntetésekre, meg a... Carlo jólnevelt hivatalnok, és neki mindegy, hogy ki parancsol, csak megkapja a fizetését — Ha neked is lesz két gyereked, majd megtudod. — Nekem nem lesz gyerekem. Én szabad akarok maradni. — Látja — mondta Sante Galetti -p az ember azt hiszi, hogy az egyetemen okos embert csinálnak belőle, de ahelyett ilyen ostobaságokat szed össze. Mariát nem tudtuk taníttatni, nem tellett rá, csak a kötelező iskolákat végezte el. Amikor férjhez ment, elhatároztuk, hogy Francesca tanuljon tovább, mert mindig jó feje volt. De én nem tudom, hogy mit tanul az egyetemen, ha ilyeneket beszél. Mi lenne, ha anyád is így gondolkozott volna? Francesca nem reagált a korholásra. Amikor az apja a mamát említette, hirtelen felkiáltott: — A mama meg a fasisztákra szavazott a legutóbbi választásokon. Mit szól hozzá, milyen család vagyunk? — Hallgass már el — mondta a mama és zavarában elpirult egy kicsit. — Miért kell mindent kibeszélni? Nagyon jól tudod, hogyan történt. — Ügy történt, hogy a mama a szocialista pártra akart szavazni és véletlenül a fasisztákra adta a szavazatát, mert azok szociális mozgat- lomnak nevezik a pártjukat. Szociális, szocialista, tényleg eléggé hasonlóan hangzik nem? A mama megsértődött. — Ha te is csak öt elemit járhattál volna, mint én — mondta — te se igazodnál el olyan könnyen a sokféle elnevezés között. — Igazán nem akartalak bántani mammina — hízel- gett Francesca, és átölelte az anyja vállát —, de olyan muris, hogy éppen te szavaztál a fasisztákra. — Rögtön kezdődik a Tele- giornále — mondta hirtelen Carlo, és az órájára pillantott. — Bekapcsolom a tévét, mielőtt ez a kelekótya még valami újabb butaságot mond. A felesége helyeselt, a mama szintén. Francesca mérges grimaszt vágott Carlo háta mögött, de nem szólt. Sante Galetti elnézést kért, hajnalban szolgálatba megy, aludnia kell. Blstey András I A honvédelmi miniszter — a belügy- és a művelődés- ügyi miniszterrel, valamint a KISZ KB első titkárával egyetértésben — pályázati felhívást adott ki a néphadsereg katonai főiskoláira történő jelentkezésére. — Kik jelentkezhetnek, milyen feltételeknek kell megfelelniük — kérdeztük a megyei kiegészítő parancsnokságon Ragó László alezredestől. — Mindenek előtt fontos az önkéntesség, a hivatásérzet, hogy a jelentkező vállalja a dolgozó nép fegyveres szolgálatát — mondotta Ragó László alezredes. — A feltételek? Huszonegy évesnél fiatalabb kell legyen a jelentkező, érettségizett, vagy az 1971—72-es tanévben szerezze meg az érettségi bizonyítványt. Csak büntetlen előéletű fiatalok kerülhetnek a hadsereg hivatásos állományába, erkölcsileg és politikailag megbízhatóak, és természetesen egészségileg és fizikailag alkalmasak. — Különösen néhány évvel ezelőtt gyakran lehetett hallani, hogy a tiszti pályára többségébe^, a gyengébb tanulmányi eredményű fiatalok jelentkeztek. Ennek többek között — az volt az oka, hogy a katonai ismereteken túl a főiskolák nem adtak olyan pluszt, amivel a hadseregből leszerelve boldogulhattak. Mi ma a helyzet? — Néhány éve lényeges változás történt. A katonai főiskolát végzett fiatalok a négy év után általános iskolai tanári, illetve felsőfokú szaktechnikusi oklevelet kapnak. Megfelelő óraszámban pedagógiát, matematikát és egyéb szaktárgyat tanulnak. Olyan szinten, hogy számos tanulmányi versenyen éppen a katonai főiskolások kerültek ki győztesként. S ma már kevésbé fordul elő, hogy csak a gyengébb tanulók jelentkeznek, vagy akiket már máshová nem vettek fel. Oka, hogy egyre nagyobb társadalmi elismerésnek örvendhetnek tisztjeink, de a főiskolák is. éppen a hadi- technika rohamos fejlődése miatt, nagyobb követelményeket támasztanak a jelentkezőkkel szemben a felvételi vizsgákon. — Mit kell tenniök azoknak, akik hivatásos tisztek szeretnének lenni? — Minden középiskolának adtunk jelentkezési lapot. A jövőre érettségizők ezt ott kérhetik, a korábban végzettek és a sorkatonák a kiegészítő parancsnokságtól szerezhetik azt be. A jelentkezési laphoz szükséges kézzel írott önéletrajz, erkölcsi bizonyítvány, és ha már van, érettségi bizonyítvány. A lapokat és a mellékleteket oda kell leadniok, ahonnan kapták, illetve a sorkatonák, a parancsnokuknak. — Nem szóltunk még arról, hogy milyen katonai főiskolára lehet jelentkezni — Három lehetőség közül lehet választani. Pályázhatnak a fiatalok a Kossuth Lajos Katonai Főiskolára, a Kilián György Repülő Műszaki Főiskolára és a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolára. Ismétlem, pályázhatnak, mert hogy kit melyik iskolára vesznek fel, arról végülis az 1972 márciusában tartandó felvételi vizsgán elért eredmény dönt. — Meddig lehet beadni a pályázatot és a felvételi vizsga eredményéről mikor kapnak értesítést a fiatalok? — A pályázat beküldési határideje 1972 január 31. A felvételi vizsgán részt vett fiatalokat a főiskolák parancsnokai döntésükről 1972. május 15-ig írásban értesítik. Azok a pályázók, akiket a főiskolára- nem vesznek fel — ha egyidejűleg más felső- oktatási intézménybe is jelentkeztek — ott felvételi vizsgát tehetnek — mondotta befejezésül Ragó László alezredes. A névtelen igazság Csörög a telefon. A telefonáló „egy újságírót” keres. Bemutatkozom, nevét kérdezem, de válaszul csak az elhadart „sztorit” kapom: menjek el az X utca Y számú háza elé és írjam meg, hogy milyen életveszélyes ott a járda. Újra kérdezem, kivel beszélek, de a telefonáló nem mond nevet. Ehelyett közli, hogy a kérdéses ház házmestere most éppen a kocsmában ül és iszik. Megismerhetem a barna kalapjáról, a cseresznyepálinkáról, a kék munkásruháról. Közügy? A csúszós télben takar!tatlan járda valóban balesetet okozhat. Ha a házmester a kocsma játékautomatájával próbál szerencsét két féldeci között, akkor az is lehet közügy. Hanem a telefonáló nem akarja, hogy tudjam a nevét. Leteszi a kagylót, de figyelmeztet előtte, hogy ő közügyben telefonált. A telefonálónak igaza is van. Megnéztem azt a házat Előtte valóban csúszós volt a járda, de nem csúszósabb, mint itt Szolnokon a legtöbb járda... A közügy ebből talán csak annyi, hogy egy nappal előtte jártam Karcagon. Ott az állomástól „száraz lábbal” értem a város központjáig, pedig időben közelebb volt még a hóvihar. Ha a szolnoki járdák elhanyagoltabbak az a város hibája. A város nem követeli meg a háztulajdonosoktól, a házmesterektől a rendszeres takarítást, a város nem büntet ebben az ügyben eleget. Nos, erről érdemes lenne írni, de félek, hogy ez valami egészen más, mint amit az ismeretlen telefonáló szeretett volna. Az egyetlen példához a szerkesztőségi hétköznapok számtalan példáját idézhetnénk. „Én elmondom, de ne írja meg.. „El ne árulja, hogy tőlem tudja!” „Én letagadom, hogy mondtam ilyet..”. Mitől félt az ismeretlen telefonáló? A házmester haragjától. Mitől félnek a többiek? Valaki, valakik haragjától. Mit mondhatunk hát e félelem ellen? Talán azt hogy ez a világ a miénk. Általunk és nekünk épül, mi szabjuk meg azt amilyen. Hogy mennyivel élünk ma jobban, mint tegnap azt nemcsak az elfogyasztott kalóriák száma, ruháink minősége, hanem a közérzetünk is megszabja. Mindaz, amiért lelkesedünk, amit kritizálunk, amiben hiszünk, s amiért ahogyan valamiért tenni akarunk. Hiszem, hogy nálunk az általános közérzet, a politikai hangulat egyre inkább nem tűri, egyre inkább kiveti magából az ilyenfajta névtelenséget B. G. Kürti András: Látogató 0 a Kopasz-hegyen Koprával a délelőtt során negyedóránként összeveszett. Először is ki akarta irtatni a bozótost, hogy a tenyérnyi tisztás köré U alakban hosz- szú asztalokat állíttasson fel, külön egy díszes elnökségit, melléje szónoki pulpitust. A telektulajdonos körömszakadtáig tiltakozott a terv ellen, Hetényj csak fölényesen legyintett, és kiadta parancsait. Azonfelül le akarta bontani a sufnit is, micsoda nyomorúságos látvány, mit gondolnak majd a külföldi tudósítók, meg világszerte a tévé-nézők, ha bekerül valamelyik kamera látószögébe? És ■ mit keresnek odaát azok a kecskék?! Még ide- lopóznak és belemekegnek a mikrofonba! Be velük az özvegy Paukné egyszobás konyhás házikójába! Hogv mit csinál a szerr-'csétlen öregasszony abban a két parányi helyiségben bét virgonc kecskével, akiknek ösz- szesen tizennégy szarvuk, huszonnyolc patájuk van és megszokták a szabad futká- rozást, ugrándozást? Lári- fári, az az ő gondja, itt egy nagyszabású rendezvényről van szó, amelynek magasszínvonalú, zavartalan lebonyolításáért Hetenyei József az egyszemélyi felelős! A telektulajdonos végső kétségbeesésében felhívta az időközben beszerelt külön- telefonon Tusnádi Lajos államtitkárt, aki rövid úton tiszta helyzetet teremtett. Odakérette Hetenyeit és tudtára adta, hogy tartsa magát mindenben Kopra utasításaihoz. Ezek után a vérig sértett rendezvényfelelős állandóan főnöknek titulálta a fiatalembert, percenként kérdezte meg tőle. hogy Pepsi- Colát, vagy Coca-Colát kapjanak-e a meghívottak? — Döntse el, mekkorák legyenek a poharak? Foglaljon állást, milyen szendvicseket szolgáljanak fel nekik, stb. Kopra ezt a szekatúrát már kpnnyen viselte el, fő, hogy megmentette -a bozótosát, a sufniját, nem haragította magáira a szomszédasszonyt. Most is szótlanul felállt, összeszedte a lexikonokat, becipelte őket a szerszámkamrába. Aztán hozzálátott, hogy megborotválkozzék, rendbe tegye magát, elvégre ilyen robinzonos külsővel még sem tolmácskodhat... Aligha volt még sajtótájékoztató Magyarországon, amelyre ennyien gyűltek volna össze, ekkora apparátussal vonultak volna flel a tömegkommunikációs intézmények. ennyire felfokozott izgalommal várták volna a fejleményeket a jelenlévők A bozótos percek alatt a földbe taposódott, lököésés, tülekedés, csoda, hogy fel nem döntötték az űrhajót. Ráadásul úgy tűnt, hogy mindjárt az elején kudarcba fullad az egész. Talán megrémítette a zajos roham a Mars-lakót, talán valóban nem érezte magát egészen jól, mert a sápadtan hebegő Kopra útján azt közölte a résztvevőkkel, hogy nem jön elő a gömbből. Viszont hajlandó válaszolni a kérdéseikre, már amikre módjában áll. A tévé operatőrjei, a filmesek levették a szemüket a készülék kukucskálójáról, megszűnt a fényképezőgépek csettintése is, a nem várt fordulatra kínos csend támadt. Georg Hort úr kért szót, a , Grafics tudósítója, a Magyarországon akkreditált külföldi újságírók korelnöke. Választékos modorú, kitűnő tollú, tapasztalt és tekintélyes publicista. Kissé idege- nes hanglejtéssel, de egészen jól beszélt magyarul. Nem a gömbhöz, nem Koprához fordult, hanem a Tájékoztatási Hivatal helyettes vezetőjéhez. — Semmi okom sincs rá — jelentette ki, megfontoltan —, hogy kételkedjem az önök jóhiszeműségében Mindazonáltal nehéz szituációba kerültünk mindnyájan. Délelőtt már síposán tanulmányoztuk a lapok rendkívüli kiadásait, továbbítottuk az első szenzációs értesüléseket-saját újságjainknak, hír- ügynökségeinknek. És biztosra vettük, hogy ezen a mostani találkozón, ha többről nem is, arról személyesen meggyőződhetünk, hogy nem vezettük félre olvasóinkat. És most látunk itt egy nem túlságosan nagy fémgömböt, amelynek az előállítása aligha jelent megoldhatatlan feladatot bármely földi kisüzem számára. Látunk itt továbbá egy ifjú kollégát. Szerinte ebben a gömbben egy idegen bolygó lakosa tartózkodik, akivel ő valami gondolatátviteli mechanizmus révén kapcsolatban áll. Kérdéseinkre majd az ő szájából kapjuk meg az űrutas válaszát. Remélem, nem értenek félre, de mi itt olvasóink százmilliós táborát képviseljük. Ilyen szempontból lényegtelen, hogy én mit hiszek, mit nem, a tényekről van szó. Mindössze egy elmosódó éjszakai felvétel áll rendelkezésünkre arról a lényről, aki a magyar lapok híradása szerint a világűrből érkezett. Ennél sokkal jobb fotókat láttunk már például a repülő csészealjakról, a kör!'mértén nemlétező ufókról. Emellett szíveskedjenek tekintette venni, hogy itt, a leszállás helyszínén semmiféle külső jelét nem tapasztaljuk annak, hogy fékező rakéták működtek volna, nincs felperzselve a fű, nincsenek égési nyomok, stb. Ilyen körülmények között talán célszerű lenne a sajtótájékoztató elhalasztása egy későbbi időpontra, amikor meggyőzőbb és hitelesebb élmények alapján számolhatnánk be olvasóinknak a látottakról, hallottakról. Alig fejezte be mondóká- ját, Josuah Gass előlépett és kiabálni kezdett. Nem kellett éles megfigyelőnek lenni, hogy az ember észrevegye, az AFD tudósítója — enyhén szólva — nem szeszmentes italokat fogyasztott a nap során. — Micsoda finomkodás ez?! Világosan meg kell mondani, blöff az egész. Blöff, amelynek beugrottak a magyar sajtó felelős irányítói és beugrottunk mi is. Illetve, én nem! Mert az otromba tréfa kitalálójának — Kopra felé intett — interjújában, amelyet állítólag az éjszaka készített az állítólagos űrvendéggel, van egy apróság, egy kis logikai bukfenc, amivel azonnal leleplezte magát. Nem tűnt fel senkinek? ÍFolytatjuk)
