Szolnok Megyei Néplap, 1971. október (22. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-24 / 251. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. október 24. „Szórakozni akarok!" „Miért nem hoznak be szexfilmeket? Hagyják a sok szöveget! Én azért váltok jegyet a moziba, mert szórakozni akarok!” Aki filmmel kapcsolatos közönségleveleket olvas, vagy ankétokra jár, bizonyos, hogy szó szerint is találkozik ilyen kifakadásokkal. Lehet, hogy a bevezetés más, de a második mondat rendszerint így fejeződik be: „Szórakozni akarok!” Tény és való: minden ember — kivétel nélkül — azért néz filmet, színházat, televíziót, olvas regényt, verset, novellát, hallgat zenét, mert szórakozni akar. Azért kell ezt előrebocsátani, mert sokan úgy gondolják, hogy aki Bartók-muzsikát hallgat, vagy JaJicsó-filmet néz, az tulajdonképpen unatkozik, csak nem vallja be. Jobbik esetben azt feltételezik, hogy az illető meg akar tanulni valamit. A szórakozás ellentétének ugyanis igen sokan az unalmast, illetve a tanulást tartják S az unalmasság tekintetében igazuk is van. Az tényleg kínos dolog. De már az iskolák hibája, hogy a legtöbb ember a tanulást száraznak, unalmasnak tartja Ez nem szükségszerű! További nagy kérdés: ki, mikor, min unatkozik? Az iskolákban alkalmazott nem szerencsés módszereket a művészet nehezen tudja jóvátenni, de azt talán bebizonyíthatjuk, hogy a tanulás, vagy_ legyünk pontosabbak: az új ismeretek szerzése igenis szórakoztató lehet. Talán elég hivatkozni a tévé Delta című, tudmányos ismeretterjesztő műsorára, amely a különböző statisztikák szerint az egyik legnagyobb nézőszámot elérő adás. „Igen, ha tanulni akarok, akkor iskolába járok, vagy a Deltát nézem, de ha szórakozni akarok, akkor mást mutassanak!”■ El kell ismerni, ha egy műalkotás, legyen az regény, film, színdarab, bármi, csak ismereteinket gyarapítja, akkor lehet jó lecke az iskolában, jó Delta-műsor a tévében — de nem művészet. Vizsgáljuk hát meg közelebbről ezt a „szórakozás” szót, hátha sikerül eloszlatni a körülötte terjengő homályt, Az bizonyos, hogy a szórakozás valamilyen időtöltést jelent, méghozzá nem munkával töltött időt Hégi nyelvünkben úgy is mondták inkább, hogy „elmulatjuk” az időt, amiből a mulat szó tartalmául ma már csak az italos-táncos időtöltés maradt. A szórakozás bizonyára több ennél, még ha igaz is, hogy általában a munka utáni időtöltés egyik fajtáját értjük alatta. Az is bizonyos, hogy aki éppen szórakozik, az többnyire megfeledkezik magáról, elfeledi személyes ügyeit, gondolatai elkalandoznak, izgul vagy nevet, szomorkodik, vagy el- andalodik. Orvosok megmérték, hogy ilyenkor a vérkeringés meggyorsul, a lélegzet szaporább less, vagy éppen lelassul. Ezek a tünetek mindenkinél jelentkeznek. Nincs ember, aki másképpen szórakozna. A nagy eltérések ott mutatkoznak, hogy kinek mitől lesz szaporább lélegzete, magasabb a vérnyomása, ki min nevet, kinek mikor kalandoznak el a gonndolatai. Nézzünk példa után. Egy tisztes kinézésű ember megy az utcán. Teljesen váratlanul elesik — a fenekére ül — és csodálkozva körülnéz. Ha látjuk az esetet, feltétlenül elnevetjük magunkat. Reflex ez. Tudjuk, hogy neki lépnie, járnia kellett volna tovább, ez leb volna a természetes. Ehelyett váratlanul lecsücsült. (Egy várható mozgásfolyamat váratlan, indokolatlan megszakadása, íme: minden humor forrása.) Ez a fenékre ülés egyeseket szórakoztat: de a produkció korántsem művészeti jellegű. Más példa. Jaques Tatp a kitűnő francia színészfilmrendező Ply time című filmjéből való. Az előkelő étterem portóba véletlenül összetöri i: üveg bejárati ajtót, csak a nagy, kilincset helyettesítő réztányér marad a kefében. Jön a főnöke, kivülről meg új vendégek közelednek az ajtóhoz. Ijedtében a réztányérral úgy „nyitja ki” a levegőt, mintha ott lenne az üvegajtó. A jelenet humora sokrétű, művészi. Jellemzi a hőst, a helyzetet, az esetet. Különösen, hogy a nyitást, csukást sokszor megismétli, — ez meginstcsak humorfoirrás —, mígnem hajnalban egy részeg a portás karja alatt, négykézláb kimászik az „üvegajtón”. Ez a jelenetsor már nem nevettet meg annyi embert, mint az egyszerű fenékre- ülés, de azért még elég sokat. Azt viszont még kevesebben tartják mulatságosnak — pedig az —, amikor Hamlet Polóniusból bolondot csinál. Ezek azonban mind humoros hatások. A szórakozók aránya drámai jellegű műveknél rr.ég radikálisabban csökken. Sokan úgy vélik, minden az iskolázottságon múlik és a néző-statisztikák felszínes elemzése ezt igazolni is látszik. Pedig az iskolázottság valószínűleg nem a legfőbb választóvonal. Sokkal inkább az, hogy valaki milyennek tekinti az életet, mire tartja magát, milyennek érzi a lehetőségeit. Akit munkájához semmi se köt, csak a kenyérkereset súlyos kényszere, aki nem hisz abban, hogy személyes sorsán — s főként a világén — valamit is változtatni lehet, aki becsületes ugyan, de csak leélni és nem megélni akarja az életét, az természetesen olyan szórakozást kíván, amely kikapcsolja a saját életéből. Lehetőleg a világéból is. Szívesen veszi a fe- nékre-ülés reíflex-humorát, éppen mert csak reflexeket mozgat, gondolkodni nem kell rajta. Szívesen hagyja magát elandalítani bármivel, mert minden óvszer a valóság, a hétköznapok ellen. Van persze — szerencsére egyre nagyobb számban — sok olyan ember is, aki hisz az élet megjavíthatóságában, személyes sorsuk alakítható- ságában, a megszerzett ismeretek és élmények gazdagító hatásában. Az ilyen emberek számára a szórakozás sokkal tartalmasabb. Mivel nem utálják a valóságot, hanem nagyonis kíváncsiak rá, a műalkotásokban tükröződő valóságot is izgalommal, érdeklődéssel figyelik. (Ami nem azt jelenti, hogy a szórakozás számukra egyenlő a tanulással. Éppen úgy izgulnak, nevetnek, sóhajtoznak, mint mindenki más — sőt jobban, gyakrabban, mert a művészet sokkal több ilyen alkalmat biztosít számukra.) A kétféle embertípus, a kétféle művészet-befogadótípus között persze rengeteg átmenet van. Ám, nagyon problematikus. sőt alighanem hamis az az elmélet, amely a táncdalt vagy operettet azért védelmezi, mert ez „út” a komolyabb művészetekhez. Van jó táncdal és operett, nyilvánvalóan soha nem is mennek ki a divatból. Ám azok. akik az először felsorolt, zárt embertípushoz tartoznak, a műélvezetet, a szórakozást a táncdalnál, a magyamótánál, az operettnél be is fejezik. Ez a mérce számukra, ezért utasítanak el minden mást. A táncdal-dömping. az operett, vagy műdaf kultusz. — ha valóban kultusszá válik — végképp lezárja az embert, megakadályozza, hogy kinyíljon a művészetek és az élet gazdagabb tájai felé... Mérhetetlenül nehéz hát a művészetek irányítóinak feladata, hogy az egyszerűbb szórakozási igényeket kielégítsék. s közben ne a zártságot, hanem az emberi nyitottságot növeljék. Bernáth László z ámyékszék háta mögött, a kerítéslécek háncsa alól csöpp rügyek ágacskák, gombák dudorodtak ki. A kisfiú sokáig nézegette őket, leguggolva. Hátra nézett, a lába között. Így olyan érdekes, fordított a világ. A fák lefelé lógnak, meg a ház is, mintha bele akarna esni az égbe, ami így olyan mély és kék. A kisfiú majd beleszédült. Lehunyta szemét, egyensúlyozta magát zsibbadt lábain. Szeretett itt időzni. Az udvarnak ez volt a legizgalmasabb pontja. Más gyerekek együtt játszanak a bátyjukkal, csak Zsiga nem játszik velem — gondolta. Durva és kárörvendő. Amikor gomboztunk a Bakosék udvarán, én is be akartam állni. Levagdostam a gombokat apuka rossz nadrágjáról, amivel anyuka a követ szokta mosni. Csutaknak használták. Zsiga nem vette észre, milyen szép gombok vannak rajta. Engem mindig elűz. kiközösít, mert selypítek. Itt biztonságban vagyok mindenkitől, nem vehetnek észre. Kiáltozást hallott a kapu felőL Az én nevemet kiáltozza anyuka! — döbbent rá. Elindult a hatalmas kert végéből és futva érkezett anyukához. Közben savanyú arccal szopogatta a pöszmétebokorról sebtében letépett szemeket. Por is ment szájába, mert fogai közt csikorgóit a gyümölcs. Mint a kis- csikók, úgy futott, érezte, hogy porhanyulnak el a rögök szandálja talpa alatt. Olyan erős patásnak érezte magát, mint Csendes, a lovuk. — Tessék Anyuka — mondta, és anyja arcát fürkészte. Anyuka mérges volt. Ez volt az első gondolata. — Hol van az a disznó? — kérdezte anvuka. — A boltba kéne menni. Ha száz kezem lenne, se győzném! Franc a büdös kölykébe. Mindjárt este van. Bezár a bolt. Kettévágom azt az álla tf a jza tot, csak jöjjön haza a csavargó. Szólok az apjának, verje össze! Joci örült, hogy Zsiga kapni fog, de eszébe jutott, hogy akkor őt is előveszik és ő sem eszik ma vacsorát. Ártatlan arccal, homlokát ráncolva mondta. — De’ hiszen iskolában van. Az anyja ezt már nem is hallotta. Sírva ment fel a tornácra. Joci az udvar közepén ácsorgott. A Nap nyugodni készült. A kisfiú bámulta az ég alján a vörös felhők közt a nagy piros gömböt. Olyan közelinek, kereknek, köny- nyűnek tűnt. Joci kezét emelve szaladt a kerítéshez elkapni, mint egy nagy labdát. Álmélkodva nézte, mint gurul nyugatnak. Félt, hogy felakad a Mátéék cseresznyefáján. De mégse... El kell majd mesélni anyukának, megkérdezni, hogy mi lett volna, ha a Nap fára esik, s kipukkad. — Anyuka, anyuka! Láttam, hogy a Napocska... — futott befelé, de eszébe jutott. hogy anyuka haragszik, és az is, hogy apuka bental-. szik a konyhában. Megállt, gondolkozott. Be kéne menni, és azt mondani: „Anyuka, elmegyek én a boltba!” Akkor biztosan látnák, milyen jó gyerek. Arra gondolt, hogy a boltban akkor tulajdonképpen vehetne medvecukrot. Eddig csak Zsigával, vagy anyukával voltam a boltban. Most mehetnék egyedül. Belépett a küszöbön, és hogy magára terelje a figyelmet. ivott egy bádog vizet. Anyuka siet és tésztát gyúrt. Apuka aludt a kere- veten. Mellén szélesre tárva az ing, mellkasa szőrös, mint egy kalózkapitányé. A kapitány is így alszik a képeskönyvben. Jól emlékszik rá, még ki is festette a hajót, meg a halálfejes zászlót. — — Mami...! — suttogta ... láttam a napocskát. Ma Mátééknál alszik. — Anyja nem válaszolt. Joci kioldalgott. Nem merte megkérdezni, elmehet-e a boltba ő. Hátrament újra a kertbe, a málnabokrok közé. Nézte a földet. Töprengett, hogyan fogja először azt mondani Anyukának, hogy már egyedül is elmer menni a boltba. Addig majd Csendesnek meséli el __ Csendes az istállóban lakott. Az erdőről avart hurcolt be neki apuka kordén. Azon aludt. Csendesnek harasztot kellene ennie is. ha apuka nem adja el a babakocsit, s kukoricát, meg zabot nem vesz az árából. Apuka üvöltött, ha a ló nem kapott eleget enni. Apuka fuvarozott Csendessel. Bizony, bátor-erős ember! Télen is, mikor lövöldözés volt, senki sem mert kimozdulni, mindenki bújt. Féltek a katonáktól. Bezzeg Apuka nem. Befogta Csendest és elkocogtak. Késő éjjel jöttek meg, hatalmasan megrakodva. Anyuka szedte le a holmit a szekérről. Ügy tett, mintha örülne, pedig há- lyogos volt a szeme a rémülettől. Joci belesett az istállóba. Sötét vait bent, mint a kút mélyén. Csendes lustán he- verészett. Tekintetük találkozott. A ló szemefehérje barátságosan csillogott. — Bejövök, ha nem alszol. Apuka alszik. Csendes nyihogott, hosz- szan, örömmel. A fiúcska levette a pici ablakból a ka- parót, és ügyetlenül tisztogatni kezdte a hosszúsörényú állatot. Simogatta meleg, érzékeny. rángó bőrét. Összemarkolta. kisimította. — A Napocska majdnem a cseresznyefára esett. Mátééknál ... tudod, akiknek az a nagy kutyájuk van. A ló vissza-visszanézett, mintha biztatná a kis ápolót. Farkával sem csapkodott. — Ha majd egyszer elmegyek a boltba, medveszart fogok venni. Jocit meglepte bátorsága. Elismételte néhányszor jó hangosan. Mértéktelen izgalom vett rajta erőt. Halk lépések közeledtek, de nem a kapu, hanem a kert felől. Joci odaszaladt, majd hirtelen megtorpant. A küszöb előtt egy férfi állt. Látszott, hogy ő is meglepődött Néma csönd volt. csak a kutyák ugattak valahol a kertek végében. — Itt laknak Rakackiék? — Itt anyuka lakik, meg apuka — felelte Joci. De mindjárt hozzátette: — Minket Rakackinak hívnak. A férfi bámulta a fiúcskát. Rosszul öltözött, fáradt száraz ember volt. Idegen. Ekkor felgyűlt az udvari villany. Anyuka jött ki, valamit leöntött a tornácról. Pár lépést tett az istálló felé, majd felkiáltott. — Jézusisten! — Kendőjéhez kapott és már fordult is meg. Az idegen mosolygott. Mosolya ráfagyott az arcára. Szája kinyílt. A villanyfénynél Joci látta, hogy sok foga hiányzik. Félve megkérdezte: — Neked is az egérke vitte el a fogadat? De választ nem kapott. Apuka jött ki a tornácra. — Te élsz?... élsz?... Jancsi... Bakos azt mondta, megöltek Miskolcon. — Élek. A férfi még mindig mosolygott. végül bement a konyhába. Sokáig nem tudtak mit szólni. Ügy rémlett, hogy már évek óta ülnek egymással szemben. Néha megszólaltak. A csöndet vájták még üregesebbre. — A boltot kifosztották... — mondta az idegen. — Ki... nem baj... fő az. hogy élsz. A cigányok... — Kifaggattam őket. Azt mondták, mire ők odaértek, üres volt. Mást beszélnek! — Csak nem gondolod, hogy én? ... Az öcséd ... A férfi lehajtotta a fejét. Joci beóvakodott az idegen után, és most ott ült a küszöbön. Fél lába kint, a másik bent. Erre a mondatra apja felé fordult teljesen. Apja ekkor vette csak észre. — Büdös kölyke... mit bám”1-' itt...! — meg akarta ütni Jocit. A kisfiú kiszaladt az udvarra. Már teljesen sötét volt. A tyúkok felkapaszkodtak a létrán és beültek az ólba. Verték kodtak. Már pillogott fönt néhány csillag. Az eperfáról fehér szemek hullottak, mint a nagy, lombos ág fájának ágain madarakként ülő fények piszkai. Joci után kijött anyuka is. Sírt. A tyúkólnál már zokogott, kezét tördelve. Joci érezte, nagy baj történt. Jóvátehetetlen. A vendég késő éjjel ment el. Az udvaron is vitatkoztak. — Az én pénzemből vetted a lovadat, hogy lopni járj vele! — kiáltozta a férfi, hadonászott. Joci ott reszketett Zsigával a tornác szélén. — Apukát nem szabad bántani! — akart odakiáltani, de félt, hogy Zsiga megveri. Aznap éjjel Csendes addig forgolódott, toporgott, míg jobb mellső lába a jászol rácsai közé szorult. Ügy találták meg reggel, összetörve, kimerültén. Szeme megtört, mint a beteg emberé. Apuka a bajuszát rágta. Mikor megtudták a szerencsétlenségét, egymás után jöttek a szomszédok. Ahányan voltak, annyi tanácsot adtak. — Le kellene lőni. nemér ez már egy forintot se! — mondta ki az ítéletet az öreg Zupcsán. Kupec volt. Jobban ismerte a lovakat, mint az állatorvos. Jobb híre is volt. de apuka kituszkolta az istállóból. Az állat bepiszkította magát kínjában. Farkaszőre. sörénye beleázott a húgylébe. Joci keservesen sírt. Mozdulni sem mert. így is mindenki belebotlott. Az ajtóból szólongatta egyetlen pajtását: — Csendesz! jaj. te Csen- desz...! Apuka hevederrel felkötötte Csendest a mennyezetre. A két hátsó lába földet ért. az elsők a levegőben hintáztak. — Hintaló lett belőle! — röhögött Zupcsán. Az egész falunak elmesélte: „Hallotta szomszéd? Ra- kacki felkötötte a lovát! Amelyikkel lopni járt. Magát köthetné fel az ilyen ember!” — A bátyád átkozott meg, a bátyád — nyögte anyuka. Apuka csak a bajszát rágta. Lefogyott, elnémult. Ha nagyon felforrt benne a düh. kiment az ólba. felvette a villát és addig verte Csendest. amíg a karja bírta. Joci hallotta a ló zokogását. Látta véresre harapdált szá- jaszélét. Egy gumikerekű kocsin vitték el. Már döglött volt. Nyár volt. Forró nyár. A kazlak maguktól gyulladtak fel éjjelenként. A kisfiú figyelte a darazsakat. amint ittak a kacsák vályújából. Rosszkedvűen őgvelgett az udvaron. Meg kellene szökni. Világgá menni. vándorolni, vándorolni... Az ostort, meg a kifestőkönyvet vinné magával. Mikor az istálló elé ért, zajt hallott bentről. Óvatosan benézett. Apuka a jászol előtt állt, négykézláb. A nyakán kötőfék. Előtte a földön kukorica. Szájával szedi fel. ropogtatja. Bajusza, homloka fekete. Dermedten figyelte. Apuka lovat játszik. Közelebb lépett... — ... Apuka... játszol? Apja fölejnelte a fejét. Szeme véres volt. zavaros. A kisfiú félt. de azért mellélépett és megsimogatta a haját homlokát. — ... Apuka... Hirtelen hatalmas sárga fogakat látott. A fájdalom karjába hasított Elsötétült előtte a világ. Varga Rudolf: Nyers emlékezet 2*kWWWWWWWVV%^WWWWW»; Besze Imre: Acélöntők Pálinka-ízű zsíroskenyér hozza esti betűk között i a kemence melegével telített gyomor éhes táncait; Aztán mámorzöld palackból énekel a hegyi pásztor szüreti rigmust Aztán csont — bőr — izom feszüléssel rést szakít két martinász kenetlen-láncos ajtók alatt Aztán ömlik a tűz megolvadt Nap-közelségben szárad szakadt ingekre a munka így, messzi-közeiről nézni a birkot, távcsővel csillagokat — könnyű így, azbeszt-hurokban x védve az érc köpéstől — könnyű Ott lenni közért-forintért süket, és vak, aszalt bőrű nyolc óra alatt! Ott vannak mégis; asszony-vigyázat, gyermek-aggódás azbeszt szálai védik a mozdulatot ...mert lábukba haraphat szikraszemű mindent-feketére-nyaló-vakUó-acélkutyafalka. Jemény Ottó: MESE Mert kenyerét jó szívevei odaadta, Argirus végül célhoz ért. Hasznos barát — manó, boszorka. Ez nem példabeszéd. Táltosló parazsat eszik, az óriás követ. Akin a jóság vértje fénylett — mindenki segített. Átrövtetett a hegyeken. A föld mélyébe szállt. Szétszórt tagjai egybeforrtak, legyőzte a halált, övé lett Tündér Ilona; szép mint a Hold, a Nap. Uralkodnak, míg a világ | nem lehet boldogabbi 4
