Szolnok Megyei Néplap, 1971. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-05 / 209. szám
1971. szeptember 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Mándj Iván: Előadók, tánizexzők Magvető top 1970. A közhely mindenki igazsága. Mándy legújabb kötetéről szólva a már közhellyé vált köteteim idéződik fel: a pálya szélén. Figurái az élet fősodrából kilökődött emberek, akik valamilyen iszonyatos légszomjban élnek egyik napról a másikra. Nem akváriumi tenyészet ez, inkább a folyók partmenti sekélyebb vizeihez hasonlíthatnánk, ahol a hordalék fennakad, ahová csak ritkán merészkednek ki a nagyobb halak, ahol a víz lassabban cserélődik és — épp ezért — oxigénben is szegényebb. A hasonlattal nem Mándy művészetének a mélységét kívántuk jellemezni, inkább a teret, a terepet, amelyben hősei mozognak. Megtévesztő ez a művészet, okot is adott sokszor a kritikusok bosszús értetlenségére. Irodalmunkban valahogy nagyobb hitele van a robosztus hősöknek, a nagyobb sodrású epikának, a tarkább szövetű mesének. Ma már nem szorul Mándy „védelemre”. Művészete teljes, világa zárt, körüljárható. Legújabb kötetének „tartalmát” egyetlen mondatban is összefoglalhatnánk: hogyan éltek a bohémek, mellőzött és elhallgattatott írók az ötvenes években? Sokszor feltesszük a kérdést: híven tükrözi-e prózairodalmunk az elmúlt 26 év változásait. Nos, Mándy novelláiból megbízható képet kaphatunk egy pontosan meghatározható réteg életéről. Csak arról? Üssük föl a könyvet az első novellánál az Előadó érkezik-nél. Tlová érkezik az előadó? Egy tanulóotthonba. Petőfiről kellene beszélnie, de nem tud. Nem tud, mert a sablonos értékeléssel nem ért egyet, nem tud, mert a saját egyéni, exisztenciális problémái betörnek az előadóterembe. Megint csak egy közhely: az előadó is ember. Ezt írja meg Mándy: az előadók kiszolgáltatottságát, elesettsé- gét, azt a kényszerű helyzetet, hogy írók, tanárok 50 Ft-ért bármilyen témáról, felkészületlenül kénytelenek beszélni rosszul fűtött termekben, érdektelen, sebtiben összeterelt hallgatóság előtt. Mándy legszemélyesebb, legjobban megszenvedett élményei ezek. Egy értelmiségi réteg vergődései, akik a puszta létfenntartásért hozzájuk méltatlan feladatokat kénytelenek vállalni: előadást tartani érdektelen témákról, fércműveket „feldobni”, átdolgozni a rádiónál. Közben az emberi nyomorúságnak olyan skáláját mutatja be, mint kevesen irodalmunkban. Turcsányi, a költő azért odázza el az esküvőt, mert nincs 30 Ft-ja és a két tanú (barátai) nem tudnak (nem akarnak?) adni neki kölcsön. Alkalmi feladatokra vadásznak, egy- egy lefordítandó versre (a • magyar műfordítás-irodalom sokat köszönhet ezeknek az éveknek, ennek a kényszer- helyzetnek!), a rádió szerkesztőinek kegyére, de foglalkoznak könyv-kupecke- déssel, üzleteléssel is. Mándy humorba oltott iróniával leplezi le a mítoszok születését, az irodalmi pletykákat a „bohém” művészek kény- szerűségét, emberi gyarlóságaikat és nyomorúságukat. Fabulyát a feleségei tartják el, Zsámboly egy javítóintézetben tanít, Turcsányi a barátait tarhálja stb. Humor? Akasztófahumor ez, amikor az ember már sajnálni se tudja önmagát. 1950 és 52 között születtek ezek a novellák. Nem mind egyenértékű. Az olvasó érzi a szorítást, a görcsöt is, ami az írót megírásukkor gyötörte. Későbbi írásai oldottabbak, megkomponáltabbak. (Különösen Fabulya feleségei címűn érződik az „ezt el kell mondanom” fc.' H. S. FAZEKAS MAGDOLNA: NŐI FEJ Kónya Lajost RÉGI TEHETŐ Zárt sorokban, hús pagonyban ciprusfák vonulnak hosszan. Mennek fejüket felszegve, zsoltárokat énekelve. Száll a tömjénszagú harmat, adjon isten nyugodalmat. Fű között a letaszított kő-Krisztus, körötte sírok. Kő-sírok, ledőlt sírkövek, mohos, töredékes szöveg. Kibontott sírok, csonthalom — ennyi csak a nyugodalom. A tó felől szárnyat bontva kis kerek szél kap a lombba. S ki-be szaladgál egy legény csodálkozó szemüregén. Ez a ciprus belőle nőtt — meghajlok szelleme előtt. öregapám született épp, amikor őt eltemették: Ezernyolcszáznegyvennyolcban. A szó szinte lángralobban. Szárnyas, szívet melegítő szent évszám, sugaras idő! Ó békesség tört virága, - ciprus jóillatú ága! Szívemet szúrtad keresztül, zöldeságastul-levelestül. Egymaga volt egy egész irodalmi korszak FRIEDEBERT TUGLAS EMLÉKÉRE Ha tehetem Szalonnasütés vagy happening ez itt a kérdés. Többek közt, persze. Egy elmúlt korszak happeningje a szalonnasütés volt. A mai kor szalonnasütése a happening. Ügy érzem, az élet minduntalan felteszi nekünk a kérdést: melyiket választod? Tételeim furcsák, sértők. Sértik a konzervatívokat, akik szalonnát sütnek alkotmány ünnepén és sértik a moderneket. akik a happeningek hatósági engedélyei után futkosnak a hivatalos órák idején. Mégsem bizonyítom őket, mert minek? Majd az élet. A judiciumomat azonban bizonyítanom kell. Tehát: azért merem 'lyen határozottan állítani a fenti paradoxonokat, mert évek óta nem vettem részt sem szalonnasütésben, sem happeningen. Sőt, ha jól meggondolom, happeningen még egyáltalán coha. Viszont a szalonnasütésről gyönyörű csöpögő emlékeim vannak, egy nagy darab ser- cegő. csörgő (mikor a szalonna elkezd hirtelen ereszteni a nyárson) nosztalgia dobog a szívem helyén, ha rágondolok, a happeningről pedig csodás képzeteim vannak, egy unott, lusta, vastagszájú szőke leányt látok, fején egy görögdinnye héjával, ajkai közt Trabuco szivarral. (S ezenközben gépzene hallatszik.) Mindent tudok mind a sza- lonnasütésről mind a happeningről. Testvérek ők, egyazon anya szülöttei, s ez az anya: a Béke. Ki süt szalonnát háborús időben? Senki. No persze nem úgy ebédre gyorsan, a szurokolvasztó parazsából kirántva egy lapátnyit, hogy valami változatosság is legyen a mindennapi egyhangú kenyér—szalonna— hagvma étrendben, hanem amúgy igazán, este, erdei tisztáson, társaságban, borral, piknik alapon, happening- szerűen. Nem. bábon!.; időben ez nem dívik. Részint azért, mert nincs szalonna, részint Pedig azért mert nem is szabad este szabadtéren tüzet rakni (elsötétítés van), aztán Április 15-én hunyt el Friedebert Tuglas. Az észt nép a századforduló óta hordozta magában Tuglas létének, aktív, minden kulturális, politikai eseménnyel együttlélegző tudatát. Most, amikor 86 éves korában, hosszú betegség után, a természet rendjét követve ment el, szinte a természet rendjét vélte felborulni. E pátriárkái kort Tuglas egyedülálló tartalommal töltötte meg, csodálatosan gazdag 70 éves alkotói pályát futott be. Rendkívüli tehetség volt. Első elbeszélése 1901-ben jelent meg nyomtatásban. Akkor, amikor a szerző még mindössze 15 éves tartui gimnazista volt. Alig 10 év múlva pedig már az ő elbeszéléseinek részleteiből tanulták az iskolások az észt irodalmat, az észt nyelvet. Tuglas a század elejétől kezdve dolgozott. Akkor eszmélt, amikor — az első, de még csak alapmunkálatok elvégzése után — eszmélt az észt nép, az észt irodalom. Tuglas útja az észt irodalom útja is, pályaképe az észt irodalom története. Akkor került az irodalom fő sodrába, amikor a XX. század elején véres megrázkódtatásokon keresztül újhodott nemcsak az észt irodalom, de az egész társadalom, az egész emberiség. Diákkorától kezdve aktívan részt vett a szocialista forradalmi megmozdulásokban. Szervezett, illegális gyűlésekre járt. korán megismerkedett a történelmi materializmus, az osztályharc elméletével. 1905-ben a 19 éves Tuglas az első sorokban haladt. ..Szenvediívesen törekedtünk arra, amit helyesnek tartottunk, nem kímélve magunkat, támadtuk mindazt, amit gonosznak véltünk. Ügy tűnt, hogy a forradalom egyszerre képes megújítani az egész életet, valamilyen csodálatos erő segítségével” — írja a „Visz- szaemlékezések”-ben. Ekkor már az OSZDMP tagjaként dolgozott. Vidéken agitált, elkobozták kéziratait. Egy ideig rejtőzködött, majd ismét Tartuban tűnt fel. Lángolt a forradalom. Tuglas proklamációkat írt, forradalmi dalokat fordított. Gyűléseken, különböző településeken előadásokat tartott. Már régen feketelistán szerepelt, s mikor a tallinni „Volta” gyár titkos gyűlésén rajtaütött a rendőrség, börpedig azért sem, mert senkinek sincs kedve hozzá. S ez a legfontosabb. A szalonnasütés tudniillik esemény egy család, egy szűkebb vagy bővebb társaság, közösség életében. Azt meg kell szervezni, arra össze kell jönni, s azon jól be lehet rúgni, meg minden. Szóval mégegyszer: esemény. Az emberek a szalonnasütés megrendezésével az elemi eseményszükségletüket elégítik ki, akkor, amikor kevés az esemény az életükben. Békében. Ugyanígy áll a dolog a han- peninggel is. Az embernek van egy elem; undor-szükséglete, egy elemi megbotránkozás, vagy megbotránkoztatás, vagy unatkozás, vagy köpésszükséglete. Az embernek néha kell egy kis lehetetlen, értelmetlen abszurd — egy kis hülyeség, összefoglalva: egy kis esemény. No de háborúban? A lövészárokban? Ott minden perc happening. A bombarobbanás éppen úgy, mint a csajka hideg feketekávé és a tetű. Namármost. ha mindez tartósan hiányzik egy társadalom, egv generáció életéből, akkor ebben a generációban végül is felébred a vágy a tet- vek iránt. I tönbe zárták. Innen szerencsésen kiszabadult három hónap után. Ekkor, 1906-ban mindössze 20 éves volt. Az összegyűjtött adatok alapján kényszermunka, sőt némely értesülések szerint halálbüntetés fenyegette. Ezért ki- szabadulása után külföldre távozott. A 11 éves emigráció új korszak volt Tuglas életében. Először Finnországba ment, majd beutazta Nyugat-Euró- pát. Hol itt, hol ott tűnt fel álneveken. Közben állandóan írt, kipróbált minden jelentős és új irodalmi irányzatot. Finnországban például a szimbolista—expresszionista irányhoz csatlakozott. Ennek eredményeképp jelentette meg első elbeszélés kötetét „Kettesbe” címmel (1908). 1913-as spanyolországi élményeiről nagyszerű írásokban számolt be. Ugyanebben az évben adta közre „Homokóra’’ címmel az I. világháború előtti időszak legjelentősebb elbeszéléseinek válogatását. 1915-ben „Félix Ormusson” címmel írt önelemző regényt. 1917-es „Sors” című novelláskötete nemcsak mint a Tuglas elbeszélések csúcsát jelentő kötet értékes, hanem azért is, mert kevésszámú magyar fordítása is e kötetből ismeretes. (A világ végén, Szabadság és halál, Aranykarika — „Végzet” címmel jelentek meg 1933-ban Virányi Elemér fordításában.) Az októberi forradalom győzelme tette lehetővé Tuglas számára a hazatérést. Ezután mintegy fél évszázadig, egészen utolsó pillanatáig ott volt az irodalmi élet közvetlen közelében. Szerkesztette a „Siuru” nevű irodalmi csoport alma- nachját, az „Odamees”, „llo”, „Tarapita” nevű folyóiratokat, megalapította és 1923—26-ig szerkesztette a „Looming" című irodalmi folyóiratot. A húszas években elsősorban irodalmi szervező, irányító tevékenységet folytatott. Fordított, alkotott, útleírást készített, s mindezt határtalan igényességgel. Tényleg ő irányította ezekben az években a vele, általa európaivá váló észt irodalmat. Elnöke volt az Észt írók Szövetségének, hosszú időn át vezéregvéni- sége a ..Pallas” művészeti társaságnak. 1937-ben ismét visszatért a szépirodalomhoz. Ekkor írta „A kis lllimar” című, gyermek- és ifjúkorát feldolgozó önéletrajzi regényét 1940-ben, a szovjethataíom visszaállítása után aktív részt vállalt a köztársaság irodalmi életének irányításában, tagja lett a Szovjet—Észt Írók Szövetsége szervező bizottságának, szerkesztette a „Looming” folyóiratot. A II. világháború után, mikor megszervezték az Észt Tudományos Akadémiát, az elsők között választották le-; velező tagnak. Ezzel egyidő- ben kérték fel a tartui egyetem professzori tisztségére. A személyi kultusz gyanakvó légkörében kegy- vesztett lett, s nemcsak az egyetemi katedrától, de az irodalmi közélettől is távol maradt. Csak 1955-től kapcsolódott be ismét aktívan az észt kulturális élet irányításába, amikor „Az utolsó köszöntés” című kötetével ismét kezdetét vette műveinek kiadása. Rendkívüli munkát végzett, mint irodalomtudós, irodalomkritikus is. Szinte lehetetlen felsorolni műveinek sorát, önálló és fordított munkái 200 kötetet tesznek ki, több mint 10 ezer oldalt írt élete folyamán. Könyvespolcokat megtöltő, hatalmas munkáját megbecsülte a szovjet kormány is. Kitüntették Az észt nép nemzeti írója címmel, a Munka Vöröszászló Érdemrenddel, a Becsület jelvénynyel, s egy sereg kitüntető oklevéllel. De elismerték, megbecsülték külföldön is. Nemcsak a különféle nyelvekre való fordításában nyilvánult ez meg. 1926 óta levelező tagja volt a Finn Irodalmi Társaságnak, 1928-tól ugyancsak tiszteletbeli tagja az Eino Leino Irodalmi Társaságnak. Virányi Elemér 1933-ban •így mutatta be Tuglast a magyar olvasóknak: „Talán nem tévedünk, ha a kor és a viszonyok átértékelésével Tuglast és munkásságát a mi Kazinczyénkhoz hasonlítjuk”. Ügy véljük, Tuglas több volt ennél. Ha a mi irodalmunkból vesszük a példát, Kazinczy mellett még Kölcseyt, Bajzát, Gyulait, a Nyugatosokat is, illetve a nekik megfelelő észt irodalmárokat jelentette az irodalomban. Egymaga volt egy egész irodalmi korszak. Szabó István Áz életben van bizonyos eleve elrendeltség: az emberiség egy bizonyos részének időnként muszáj a tetvekkel szimbiózisban élnie. Ez is egy esemény tudniillik, és eseményre az emberiségnek éppen olyan nagy szüksége van, mint a kenyérre. Az ilyen tételekben való gondolkozással persze nem sokra megy az ember. Például még mindig nem mondtam ki a döntő szót: szalonnasütés vagy happening. Mert hiába, hogy testvérek, állítólag választanom kell köztük. Modern vagyok vagy konzervatív? Mi vagyok? Nem, kérem, tisztelettel, nem választok. Ha hívnak megyek szalonnát sütni, (ösz- szefutott a nyál a számban) s ha hívnak elmegyek bármilyen happeningre is, ha kell * anyagi áldozatok árán is. Nem teszek különbséget, nem mondok ítéletet. Szeretem azokat a serény önfeláldozókat, akik megszervezik a szalonnasütéseket kertek alján, akik meghegyezik a nyársakat, és összegyűjtik a rozsét, szeretem a hagymavágókat és a borisszákat, akik semmire sem alkalmasak és csak útban vannak mindig, de szeretem a happeningezőket önfeláldozását, kitartását és önmutogatását is. Valakinek lelkesednie kell a szalonnasütésért is hogy legyen, meg a happeningért is, hogy legyen. És éppen így, valakinek, valakiknek meg kell mosolyognia, le kell néznie a szalonnasütést, mint olyat, mint egy konzervatív, avult jelenséget, s valakinek, valakiknek meg kell Ütköznie a happeningek bizarságán, abszurd bűzein, mert ellenszenvek nélkül nem esemény az esemény. Nem választok. Illetve: most még nem. Majd ha ott leszek végre egy jó szalonnasütésen, ott a hunyorgó parázs mellett, kezemben a nyárssal, hátam mögött kor- nyikáló alakokkal, az általános sercegésben, az érzéki örömökben való tobzódás közepette, ott majd a happenin.- get fogom választani, szellemi izgalmat remélve tőle — s ha eljutok egyszer egy happeningre, ott majd az üres csodák, pop-artok. klaffogások,' szagok dáridóján, ott majd a szalonnasütést fogom választani, az ízeket, a realizmust. Ha tehetem. Csurka István ,
