Szolnok Megyei Néplap, 1971. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-19 / 221. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. szeptember 19. Névnapomra Kolozsvári Grandpierre Emil: Látogatás a Mesternél Rozálka, természetesen előzetes bejelentés után, szorongó kebellel, repeső szívvel csnegetett be a Mes­terhez, akit a legnagyobb élő prózaíróként tartottak számon. Rozálka feladata az volt, hogy a Mestert meg­nyerje a medgyesgyarmati kultúrház ünnepélyes fel­avatásán való részvételre. Művein kívül a szobráról ismerte, egyik legnevesebb művészünk alkotásáról, alti nem tömör vasból önötötte ki a dicsőséges fejet, hanem maga formálta egy vasle­mezből, olyanformán, hogy a vonások félreismerhetet- lenek voltak, a boltozatos koponya úgyszintén, csak­hogy belül üresen. Ez sok léha megjegyzésre adott al­kalmat, holott az igazi ma­gyarázat abban rejlett, hogy amiként olykor nincs papír némely könyvek kiadására, ugyanúgy néha nincs vas némely fejek kiöntésére. Impozáns fej volt való­ban, valamelyest kopottas, mint a cirkuszi oroszlánok molyette feje, de hatalmas és lenyűgöző. A pusztulás jelei nemhogy csökkentették volna, inkább még hangsú­lyozták a vonásokból áradó erőt. A lépcsőházból, ahon­nan Irmuska megpillantot­ta, az előszobái ablak szűk keretébe foglaltan, a mester feje valószínűtlenül nagy­nak hatott. Teremtő Atyám, mennyi gondolat nyüzsöghet ebben a fejben! A fej eltűnt, az ablak szá­raz kattanással bezárult s csaknem egyidejűleg kitá­rult az ajtó. — Parancsoljon, — mond­ta a mester s a szoba ajtaja felé mutatott. Rozálka görcsösen a csí­pőcsontjához szorította re- tiküljét. Lassan szeretett volna menni, hogy élvezze, miként, tárul ki előtte a nagy író szobája, de nem bírta lyegyűmi idegességét. Apró, szinte rángatódzón gyors léptekkel járt, mint egy életrekelt marionett, aki végre önerejéből mozog. A karosszék mellől kérdőn pillantott vissza a házigaz­dára. — Üljön le, drágám, üljön le, — biztatta amaz barát­ságosan. Közelnézetben va­lamelyest megtöppedt, nagy fejét cingár testre illesztet­ték s ez az aránytalanság azt a látszatot keltette, mintha a test a valóságos­nál is kisebb, a fej pedig valódi kiterjedésénél sokkal nagyobb lenne. Megmarkolta a karosszék támláját. „Istenem, hát el­jutottam ide!” — gondolta. „Ide, ahol a remekművek teremnek.” — Ezek szerint, drágám, — szólalt meg a mester, s két lábát eltűnődve vetette keresztbe, — arról volna szó, hogy szívesen látnák, ha személyesen részt vennék a kultúrház megnyitó ünnep­ségén, mely olybá vehető, mint a kultúra zászlajának MEGGYES LÁSZLÓ: TABÁN kitűzése hazánk egyik fehér foltján. Egész életem egyetlen harc a fehér foltok ellen. Mélyen megindít, hogy hoz­zám fordultak. Jól értettem? Rozálka hevesen bólintott. Közben szemével kutatta az imponáló könyvesszekrényen a mester műveit, melyeket végül is Tolsztoj és Balzac művei között fedezett fel: — Ott vannak a művei! Az író gyanakvó pillan­tással követte a lány tekin­tetét, vajon nem történt-e valami szentségtörő tévedés, nem Szabó Dezső vagy a Passuth László műveit néz- te-é övéinek. — Mondja, drágám, mit olvasott tőlem? Rozálka sorolni kezdte a műveket, míg a mester nem intett, hogy hagyja abba. — A kérdés értelmetlen volt — állapította meg ön­kritikusan —, azt kellett volna kérdeznem, hogy me­lyik művemet kedveli legin­kább? Melyik áll legköze­lebb a szívéhez? — Mindig az, amelyik éppen a kezemben van. A Mester művei olyan... — Karja tehetetlen körözésével kereste a megfelelő kifeje­zést. — Enciklopédikus — se­gített a zavart vendégen az előzékeny házigazda. — Igen, átfogja a szellem egész látóhatárát. Nekem az imponál borzasztóan, hogy a Mester mindenhez ért. — Nem az én érdemem — vonta meg vállát amaz sze­rényen —, a feleségem csi­nált belőlem hadvezért... őőőő... akarom mondani, ő vett rá, hogy a hadtörténe­tet tanulmányozzam, az is az ő ötlete volt, hogy vasa­lás közben az anyag össze­tételével foglalkozzam... — A Mester vasal? — Hogyne! Főleg nadrá­got. Néha a magamét, néha a másét. Kezdő koromban az apósom nadrágjait vasal­tam, s közben vasakarattal behatoltam a quantum-el- méletbe. A kémiai tudáso­mat is a feleségemnek kö­szönhetem, ő magyarázta meg, hogyan kell szappant főzni; ez még az életszín­vonal előtti időkben volt. Természetesen ez adta a ki­indulópontot, ahonnan aztán játszi könnyedséggel jutot­tam el a kolloidkémiának nem is a tájaira, hanem legmélyére. Mindennel így voltam, elég volt egy pi­cinyke rés a tudatlanság fa­lán, rátapasztottam a sze­mem s nemsokára a tudo­mány egész rejtett világa kitárult előttem. Nem ké­szültem írónak, a véletlen­nek köszönhetem, hogy egy­általán írni kezdtem. Egy este történt, lefekvés előtt, a pádon üldögéltem a ház előtt, amikor a feleségem megkérdezte, hogy tulajdon­képpen miért nem írok? Csakugyan? — kérdeztem vissza, — miért nem írok? Alig hangzott el a kérdés, már írtam, s azóta egyfoly­tában írok, képletesen szól­va egy másodpercre sem hull ki a toll a kezemből. Vagy ha kihull, a felesé­gem azonnal a markomba nyomja. Néha fárasztó, hogy a feleségemnek része van az életem minden mozzana­tában, de ezt a súlyt épp­úgy nem érzem, mint ahogy nem érzékelem a rám ne­hezedő légnyomást. Rozálkából kifakadt a női kíváncsiság: — Hol van a felesége? A mester tétova mozdu­lattal mutatott a könyvszek­rény megfelelő polcára, s álmatagon suttogta: — A műveimben. Csend lett, véglegesnek ható, történelem előtti csend, a mester tekintete suhogó szárnycsapósokkal szállt, nem állta útját sem a köny­ves-szekrény, sem a fal, sem a város, sem a budai he­gyek. Rozálka tekintete meg­tapadt a mester tekintetén s ahogy követte szálltában, olyanformán nyúlt, akár a léggömb madzagja: ez volt immár az egyetlen szál, mely a mestert szerencsét­len bolygónkhoz kapcsolta. Halk huppanással a mes­ter visszatért a földre. — És igaz, — kíváncsis­kodott Rozálka, — hogy a nővéreivel az eperfa alatt tanult meg japánul? — Nem, rázta meg a fe­jét a mester, — az eperfa alatt perzsául tanultunk. Akkor hát a viszontlátásra. Azzal felállóit, Rozálka követte példáját, elcsukló hangon rebegte: — Nem tetszik elfogadni a meghívást? A szoba megtelt csendes, gyanakvó és kissé szemre­hányó mozdulattal, melyet a mester szeme választott ki, Rozálka hideget érzett a bokájánál, önkéntelenül felhúzta a lábát. — Gyermekem, ha csak felületesen ismerné művei­met, gondolataimat, tudhat­ná, hogy úgy élek, mint egy remete, aki mindentől visz- szavonultan áll a vártán, behunyt szemmel, de ébe­ren, tudhatná, hogy irtózom minden nyilvános szereplés­től, az én exhibicionizmusom befele fordult, s átalakult önfeláldozássá, a legdísze­sebb kirakatban sem hozna szégyent a magyar iparra, akarom mondani szellemi­ségre. Most láttam hozzá, hogy megírjam azt az új hat-hétszáz oldalas regényt, amely megfogant bennem, a református anyai ág s a katolikus apai ág együttes belső sugallatára, s melyhez immár a maga kedves sze­mélye is hozzájárult. Nem térhetek ki előle, csupa írás­jel a lelkem. Megszállottan rogyott le az írógépe előtt a székre, ujjai rácsaptak a billen­tyűkre. Rozálka a harmadik utcában járt, de még hallot­ta az írógép kopogását, keb­le büszkén emelkedett fel és alá a nagy élménytől, hogy ime, emberi közeibe került az alkotás titokzatos folyamatával^ Engem Borbálának ke­reszteltek. A Gergely nap­tár szerint december 4-én van a névnapom. Névnap? Csak a férjem és a kisfiam tudják és ünneplik. Soha­sem voltam irigy természet, de azért az Erzsébeteket, Katalinokat irigylem. És igen, a Sándor, József, Be­nedek napokat is. Mennyi virág, mennyi bor, mennyi jó ked&ly! Mulat az egész ország, jókedvű minden Ka­talin és Jóska és jókedvűek mindazok, akik felköszöntik őket. A férfinevek egyéb­ként sem avulnak, „férfia­sán” tartják magukat. Mert a Jóska név a múlt század­ban is kedves volt és ma is az. A Katalinok, Erzsébetek nevükhöz évszázados patinát kaptak és ezért-e, vagy má­sért, de olyan nőiesen sej­telmesek. A Jutkákat, Évá­kat nem irigylem. Igaz, di­vatos, szép nevek és még­sem. Egykor Amália is di­vatos, szép név volt, s ugye ma egy kissé mulatságos? Az Ilonákat szeretem. Ked­vesek, szerények. Kosztolá­nyi szerint csupa 1-k, csu­pa L-ek és csupa O-lc. Sze­rintem csupa szívek. Édes­anyámat is úgy hívták. Édesapám is azt mondta neki, hogy Ilonka, nem azt, hogy anyjuk. Mi gyerekek ebből éreztük, tudtuk, hogy nagyon szeretik egymást. Szegénykém úgy megszokta, édesapám így szólítja őt, hogy amikor rokonainak le­velet írt azt írta alá: Ilon­ka. És fogalma sem volt, hogy önmagát becézi. De Borbála? Nem lázado­zom, de mégis. Igaz, egy szent is volt Borbála, sőt a múltban a tüzérek védő­szentjükké avatták ezt az asszonyt, de én sem szent nem vagyok, sem a múlt. Az is fáj, hogy minden múltról szóló regényben az esett, szegény lány Borbála, vagy Rózái, A kisfiam is mondta egyszer, hogy miért vagyok én Borbála. Olyan furcsa neki az iskolában azt mondani, hogy az édesanyja neve F. Nagy Borbála. A férjem is anyunak hív és nem merem tőle megkérdez­ni, hogy miért? Talán nem szereti a nevemet? Mert tu­dom, engem szeret g is és a kisfiam is. A férjem tüzér volt, ma is mint minden Borbála na­pon este korán hazajött, be­ment a kisfiámmal a szobá­ba pusmogni. Kijöttek. Fér­jem kezében egy hatalmas virágcsokor és elmondta az egykori tréfás Borbála-kö­szöntőt, amit a katonáéknál tanult. Az élő virág decem­berben nagyon drága, de én boldog vagyok. Csak egy picit keserű a szivem, mert tudom, hogy az árával ke­vesebb lesz az esedékes de­cemberi kosztpénz. A kis­fiam is hozzámszalad, ara­nyos fejét hozzámszorította és halkan, alig érthetően azt mondta: — Csak ezt a zsebkendőt tudtam neked venni, ennyit tudtam összespórolni. Megcsókoltam és megnéz­tem a zsebkendőt. En vet- tam neki tavaly Csehszlová­kiában. Egy kicsit könnyes lett a szemem, s ez volt az első este, hogy nem hara­gudtam a hazugságért. A szeméből láttam, hogy hiszi is azt, amit mondott és én is azt hittem, hogy Katalin vagyok... (Suha) A szocializmus és az intellektuális haladás A szovjet kultúra fejlődésének, és az új ember formálásának nagy távlatairól sok szó volt a párt XXIV. kongresszusán. A Központi Bizott­ság főtitkára, Leonyid Brezsnyev előadói be­szédében külön fejezetet szentelt a társadalom szellemi fejlődésének. Nem is olyan régen még értetlenséget és borúlátást keltett külföldön ez a szovjet fogalmazás: „A kultúra tervezése”. Egy idő múltán azonban a kapitalista országok közéleti személyiségeinek és szakértőinek fi­gyelmét magukra vonták azok a tapasztalatok, amelyeket a kultúra tervezésében és fejleszté­sében a szovjet állam szerzett. Két és félmillió pedagógus Amikor megkezdődött a szocialista társadalom épí­tése, a Lenin formálta szov­jethatalom világosan érzé­kelte, milyen nehézségekkel kell szembenéznie az általá­nos kulturális haladás felé vezető úton. Mégis abból in­dult ki, hogy a munkások és a parasztok legyőzhetik az elmaradottságot és meg­teremthetik a szocialista kultúrát. A szovjet államban ma csaknem 50 millió gyerme­ket 2,5 millió pedagógus ta­nít. A kilencedik ötéves tervben befejeződik az át­térés az általános, kötelező középiskolai oktatásra. E téren az egyik legnagyobb távlatot ígérő oktatási for­ma a szakközépiskola, ahol az általános műveltségű tár­gyak elsőbbsége mellett a gyermekek korszerű szakmát is elsajátíthatnak. A szovjet társadalom in­tellektuális potenciáljának növekedésében alapvető sze­repe van az általános és a szakoktatásnak. 1970-ben 79 millió ember tanult, közü­lük minden negyedik szak­munkásképző iskolán, vagy a termelő munka mellett más oktatási formában szer­zett magasabb képesítést. Ugyanebben az évben 630 ezren kaptak diplomát főis­kolákon. több mint egy mil­lióan pedig szakközépisko­lát végeztek. Bármilyen jelentősek is a statisztikai adatok, ezeknél is fontosabb a kulturális for­radalom társadalmi követ­kezménye: a dolgozók mil­lióinak gyakorlati részvéte­le az élet kialakításában, a szocialista és kommunista ém'Ms terveinek megvalósí­tásában. A Szovjetunió jelenleg olvan szakaszt él át. ami­kor a korszerű anvagi-mű- szaki alap megteremtásének sikere, a termelés hatékony­ságának növekedése nagy mértékben függ az oktatás eredményeitől, a nép kul­turális színvonalának növe­kedésétől. Kulturált munkásosztály A szovjet munkásosztály kulturáltságának emelkedé­sére vall egyebek között az, hogy 1959-ben minden ezer munkás közül csak 386-nak volt közép-, vagy főiskolai végzettsége. 1970-ben pedig ez a szám már: 550. Intel­lektuális szempontból mind tartalmasabbá válik a mező- gazdaság és más ágazatok dolgozóinak tevékenysége is. Ma mindinkább az ■ a jel­lemző, hogy a szovjet mun­kás legalább teljes középis­kolai, vagy szakközépiskolai képesítést szerzett; tevé­kenységében összekapcsolja a szellemi és a fizikai mun­kát; tovább bővíti szakmai­műszaki és politikai isme­reteit; kulturális igényei lé­nyegében nem különböznek a mérnökökétől, a techniku­sokétól. A munka melletti tanulás soha nem látott mé­reteket öltött. A most végbemenő tudo­mányos-műszaki forradalom új követelményeket szab az oktatásban is. Minden szak­embernek lépést kell tarta­nia a fejlődéssel el kell sa­játítania az új technológiai gondolatokat, egvütt kell fejlődnie a vele szemben tá­masztott követelményekkel, sőt, tudása fejlődésének meg kell előznie a vállalat tech­nikai színvonalát. Három millió mérnök A szovjet állam nagy gondot fordít a lakosság ál­talános műveltségi színvo­nalának emelésére, a szak­emberképzésre. A hetvenes évek elejére a népgazdaság­ban mintegy 3 millió diplo­más mérnök dolgozott, több mint 6,5 millió értelmiségi rendelkezik felsőfokú kép­zettséggel, 9,6 millió ember zett. A népgazdaságban fog­lalkoztatott lakosságnak több pedig szakközépiskolát vég- mint a fele közép-, illetve felsőfokú képesítéssel ren­delkezik. A Szovjetunióban bőkezűen gondoskodnak a közoktatás fejlesztéséről — évente több mint 22 milliárd rubelt áldoznak erre a célra. Világszerte nagy érdeklő­dést keltett a kilencedik szovjet ötéves terv oktatási előirányzata. 1971 és 1975 között a szovjet népgazda­ságban körülbelül 9 millió új szakember áll munkába. Nagy figyelmet szentelnek az új tudományos és tech­nikai ágazatokban, a gyor­san fejlődő iparágakban és a kulturális területen a szak­emberképzésre. A Szovjetunió jelentős tu­dományos-technikai poten­ciálját a tudósok és a mér­nökök száma, képzettségük színvonala, a tudományos káderek, a jól felszerelt ku­tatóintézetek. a legkorsze­rűbb tudománvos műszerek, a sokféle publikáció, vala­mint a tudomány és a tech­nika vívmánvainak termelé­si alkalmazása alkotja. A korszerű oktatás nem­csak meghatározott mennyi- sésű ismeretanvagot ad. ha­nem a gondolkodás logiká­jára nevel, arra, hogy a gya­korlati és tudománvos fel­adatok megoldásában alko- tóan alkalmazzák a tudomá­nyos világnézet elveit. A társadalmi aktivitás kibontakoztatása felté­telezi a magasfokú öntudatot, minden állam­polgár intellektuális fejlettségét A kommu­nista társadalom embere, a szovjet kommunis­ták véleménye szerint mindannak a kultúrának szellemi öröksége, amit az emberiség alkotott. Csak a tudományos szocializmus kénes kidol­gozni az új társadalom felépítésének tudomá­nyosan megalapozott programiát, amelynek végső célja az általánosan, sokolda^'^n fedett személyiség. Marlen Gapoeska a filozófiai tudományok kandidátusa Viktor Kumanyev a történettudományok doktora

Next

/
Thumbnails
Contents