Szolnok Megyei Néplap, 1971. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-14 / 216. szám

1971. szeptember 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Szivárvány Mi is lehetne más, aktuá­lisabb témája a vasárnapon­ként jelentkező rádiómaga­zinnak, mint a vadászati vi­lágkiállítás? Kétségtelenül nagy dolog, hogy ilyen kis nemzet létünkre világra szó­ló kiállításra vagyunk ké­pesek, a műsor szerkesztőit ez azonban nem hatotta meg. Szerencsére. A vadászat, no meg a ki­állítás csupán csak apropó, felhívja a figyelmet néhány olyan térvára, melyről, van kiállítás vagy nincs, bizony nem árt szólni. Hogy két közismert sza­vunk: a vadállat és a vadá­szat milyen széles lehetősé­get nyújt a témakeresésre, azt ez a műsor fényesen bi-' zonyítja. Kezdődik egy szel­lemes jegyzettel, a vadászati kiállításra készült kirakatok­ról, amely enyhén szólva erős kritikával illeti a kevés fantáziával fölagancsosított bámulni valót, ahol egymás tnellé került trófea és baba­kocsi, vagy ne adj’isten, ép­pen intim női fehérnemű. Majd egy ötletes riport a bírónővel házasságvadászok­ról, beszélgetés a vadházas­ságokról. Ez utóbbiról, an­nak, aki még nem tudta vol­na, azt is állítják sokan, hogy azért jó, mert ha va­laki jogilag kötött, akkor azt tehernek érzi, tehát nem ragaszkodik, ha azon­ban nincs kötöttség, akkor van hűség. Bonyolult az élet. Természetesen a magazin nemcsak az emberi „vadsá­gok” területére látogatott el, meglátogatta az állatkertet is. Érdekes eszmefuttatást hallottunk arról, vajon mennyi mindenre használjuk a vadállat szót. (Mint ahogy a ripórter szellemesen megál­lapította, ha már nem is farkasa az ember az ember­nek, de azért vadmarhája.) Elvisz még a műsor ben­nünket a vadásztölténygyár­ba, járunk vadevezősök kö­zött, határőröknél az erdő­ben, és Pécsi Sándornál. Ö az, aki kövekre vadászik. Gyönyörű gyűjteményéről valóban oly lelkesedéssel beszél, mint egy igazi va­dász. Szó esik tehát sok min­denről, különböző vadakról és vadászokról, csak egyről alig, azokról, akik tényleg vadásznak. A szó puskával, tölténnyel értett értelmében. De valahogy mégsem hiány­zik. Ez a műsor így kerek, egész, színes, sokrétű, el­gondolkodtató és vidám, ki­tűnő szórakozás. Svejk A XX. század nagy írói sorozatban most Svejk, a derék katona békebeli és há­borús kalandjait hallhattuk. Jaroslav Hasek világhírű regényéből készített rádió adaptációt Berza László. Nem arra törekedett, hogy a hatalmas regény kereszt- metszetét, tartalmát vagy valamiféle cselekmény ki­vonatát adja a rövid egy óra alatt, hanem olyan jel­legzetes epizódokat váloga­tott össze a regényből, me­lyek a jellegzetes haseki atmoszférát teremtik meg. Harkányi Endre, Svejk alakítója a népszerű hős legjellegzetesebb vonásait szerencsésen fogja meg. Olyan figurát '’orrnál, akit noha hülyének tartanak, túl­jár feljebbvalói eszén, a hülyeséget csak álarcként viseli, s jellegzetes civil gondolkodásmódjával, az évszázados elnyomottság vé­dekező bölcsességével tu­lajdonképpen tanácsokat osztogat, nemegyszer irá­nyít. A regény többig jól­ismert alakja is kitűnő sze­reposztásban kel életre előt­tünk. Lukas főhadnagyot Tomanek Nándor, Katz tá­bori lelkészt Tyll Attila játssza, _ *------ g trőmböczky — Ú j szállodák a Kaukázusban Észak-Kaukázus egyik gyönyörű vidékén, a Dombaji völgyben egy 3 ezer személyes turistaközpont épül. Napról- napra változik itt a táj képe. Már működik a Donibaj— Liji—Orosz tisztás között húzódó drótkötélpálya első két szakasza. Az év végére elkészül egy 400 személyes szálloda, most már a belső munkálatok folynak. A földszinten étte­rem áll majd a vendégek rendelkezésére, a nyolcadik szinten játékterem (billiárd), panoráma-presszó fogadja a vendégeket, ahonnan feledhetetlen kilátás nyílik a környező hósipkás csúcsokra. Jövőre egy újabb 500 személyes szálloda készül el és fel­épül a 300 vendéget befogadó Kordon turistaház is. A képen: az épülő 400 személyes szálloda. (Fotó: L. Zaharov — APN) Begyújtották a kazánokat a Szolnoki Cukor­gyárban Ma megkezdődik a főpróba i Az idén újabb százmillió forintos költséggel korszerű­sített Szolnoki Cukorgyárban hétfőn begyújtották a kazá­nokat, s az első befutott ré­paszállítmánnyal ma meg­kezdődik a cukorgyártási idény főpróbája. A szezonra újabb korszerű létesítmények lépnek be a termelésbe. A gyárral egyidős, 1912 óta üzemelő mészkemence he­lyébe újat építettek. Kicse­rélték a gyár régi szűrőál­lomását is, az egészségtelen környezetben végzett müh- kafolyamatot ember helyett automatikus rendszer végzi. Az idén végrehajtott re­konstrukciós munkákkal a gyár napi termelői kapacitá­sa 330 vagonra emelkedik. A termelés feldolgozásával egyidőben tovább folytatják a gyár korszerűsítését, főleg azokon a részeken, amelyek nem érintik a termelést. Alapozzák és szerelik az új, mintegy 30 millió forint ér­tékű lengyel gyártmányú hűtő, szárító és osztályozó berendezést. Az új rendszer feleslegessé teszi a kész cu­kor csillével való szállítását, a 8—10 mázsa súllyal meg­rakott kocsik mozgatását. A kristálycukor szállítószala­gon jut az osztályozóba, ahol gépi válogatással javítják a cukor minőségét. Sor kerül a gyár harmadik nagy ka­zánjának az építésére is. Az NDK-gyártmányú 40 tonnás kazán kivitelezése a jövő évi gyártási, szezonra várhatő.. Klubavatő a Kállaiban Szombat délután a jász­berényi Kállai Éva Gimná­zium és szakközépiskolában Rácz István igazgató ifjúsá­gi termet adott át a tanuló- ifjúságnak, az intézet KISZ- szervezetének. Az ízlésesen felszerelt teremben, amely­nek berendezésében társadal­mi munkával vettek részt maguk a tanulók is, ezentúl rendszeresen tartanak klub- foglalkozásokat, összejövete­leket. Az ünnepélyes meg­nyitó műsorában a Kállai aranyérmes leánykórusa, a testvér Lehel Gimnázium ta­nulói, a Déryné művelődési központ irodalmi színpada, valamint a társastánc-klub tagjai szerepeltek. A gulyás, aki az irodalomnak dalolt Nézem a Rózsa Sándort a televízióban. Hallgatom a fel-felcsendülő dalokat, régi betyárnóták dallamait. S közben rajtakapom magam, hogy emlékezetemben valami elkezd motoszkálni, önkén­telenül is egy különös éj­szaka képei, darabjai tár­sulnak a dalokhoz. Egy idé­zőjelben mondott görbe éj­szakáé. Amely ugyan nem személyes élményem — hogy is lehettem volna akkor ott, mikor még csak a tizedik évemben jártam —, de részletes történetét attól is­merem, aki egész éjszaka töltögette a bort. Történt pedig, hogy szo­kásához híven „zömök” Mó­ricz Zsigmond ellátogatott Zagyvarékasra. Kiss Boldi- zsárékhoz érkezett, ahol évek óta nevelkedett kedves unokája, fogadott leányának, Erzsinek fia. A sorozatos lá­togatások során egész jó barátság épült ki a nagysá­gos úrnak szólított író és a Zagyva partjára végződő ut­ca lakói között. Ha az asz- szonyok kiültek vasárnap délután a kapu elé, vagy egy-egy hétköznap este, a kapuba gyakran lehetett lát­ni közöttük a „nagyságos urat” is. Ült és hallgatta őket, olykor írt, jegyzett va­lamit kis, fekete fedelű no­teszébe. így emlékzenek rá az idősebbek közül többen ma is Kiss Boldizsárék utcá­jában. Azon a látogatáson, amely­hez az a bizonyos történet kapcsolódik, különös kérés­sel fordult szállásadó gaz­dáihoz az író. Olyasvalakit szeretett volna hallani, aki betyárnótákat ismer, és el is tudná szépen énekelni őket. Nem kellett sokáig keresgélni, hisz átellenben a halasi gulyás lakott, aki a faluban jó nótás hírében állott. Este hazajárt min­dig, a gulyával együtt. Ezen az estén vacsora után fele­sége, akit a közvetítő szere­pére kértek fel, elő is állott a kéréssel. Hogy tudniillik itt van Móricz Zsigmond, és szeretné, ha betyárnótákat, juhásznótákat énekelne ne­ki. Nem kellett kérlelni, egyből ráállt. Csakhogy van egy kis baj! — tette hozzá. Ki látott még száraz torok­kal énekelni, dalolni? Így került tehát az asztalra egy három literes kisbutykos borral, amit Móricz hozott magával. Ügy kerítették, ha­marjában. Aztán az első po­hár után el is kezdte a gu­lyás: „Mikor a juhász bort iszik, szürke szamár szuny- nyadozik”. Ürült a pohár és a gulyás mindig újabb nó­tára gyújtott rá. Egy pohár, egy nóta — eleinte ez volt a sorrend. Móricz nem ivott, csak koccintott és jóízűen hallgatta. Azután a nóták számával már nem egyenes arányban, hanem hatványo­zottan szaporodtak a poha­rak. Az egyik nóta különö­sen megtetszett gos úrnak”. a „nagysa­Betyár gyerek az erdőben, Bújdosik a sűrűségben, Gondolkozik ő magáról, Hová legyen éjszakára; Akármilyen ködös idő, Akárhogy esik az eső, Én a babám felkeresem, Mert én igazán szeretem. „ A bort töltögető feleség szerint — megbízható for­rásom — férjének egymás után ötször is el kellett is­mételnie a Betyár gyereket. Hogy itt-ott közben szöveg és dallam módosult, az a bütykös rohamosan fogyó tartalmának éppúgy betud­ható volt, mint a népi alko­tó, formáló fantázia ered­ményének. Tény, hogy a be­tyárnóta bekerült Móricz noteszébe. Mire azután a bütykös kimerült, a nótafa is hasonló sorsra jutott. De akkor már a hajnál kö­szöntött rájuk. Másnap a környék lakói nem ismerve az éjszaka hát­terét, nem is állták meg szó nélkül: Ugyan mi lehe­tett ezeknél a gulyás Jós- káéknál. Hogy egész éjjel égett a lámpa és folyvást szólt a nóta. ök nem tud­hatták, hogy ezen az éjsza­kán a gulyás az irodalom­nak énekelt. Móricz Zsigmond ezekben a napokban, hetekben kezdte írni Rózsa Sándorról szóló regényét. V. M. Átalmennék én az utcán ladikon. •. Az utca az úttest, a köz­lekedésrendészeti szabályzat szerint emberek és járművek közlekedésére kijelölt közte­rület. Ebből kiindulva gon­dolom, hogy lassacskán baj- bajut a posta, ha a szolnoki Mátyás király útra akar kéz­besíteni valamit. Ugyanis a Mátyás király út eltűnt. Nincs. Nem kell persze nagyon rosszra gondolni, a szép új házak — és a most épülők — a helyükön vannak, csak a hozzájuk vivő út tűnt el. Helyenként fél méteres víz takarja a hajdani kövezetét, ahová meg nem jut víz — mert ugye a víznek megvan az a jó tulajdonsága, hogy megtalálja a kubikgödröket: az meg van elég az úttesten — ott térdig ér a latyak, a sár. Járda sincs. Szabályos zer- getanfolyamot végez el az ember, amíg kiugrál a lakó­telepről a legközelebb léte­ző utcáig. Kőről kőre, mint a zergék. Jelentős építkezések foly­nak most is a környéken. Nehéz lenne tehát kifogás­talanul karbantartani az utakat. Ezt úgy hiszem min­denki megérti. De ez esetben nem erről van szó, nem a karbantar­tásról, hanem az út hiá­nyáról. Jó kétszáz méter hosszan csak valami sza­bálytalan földes, sáros kőda­rabos gödörláncolat van az úttest helyén. Aki nem hiszi, nézze meg egy kiadós eső után. A há­zakról azért körülbelül le­het tudni, hogy hol az ál­lítólagos utca. De hozzon ám magával az illető gumicsizmát. Én csak jót akarok neki. Nagyobb, tartósabb eső után persze a ladik lenne a leghasznosabb. Sajnos, a Má­tyás király útiaknak az sincs. Nem tudják hol tárol­ni, nem fér be az előszo­bába. *— sz — Mégegyszer a jászapáti zöldségboltról Lapunk augusztus 13-i szá­mában „Volt egyszer egy zöldségbolt” címmel arról írtunk, hogy Jászapátiban az ÁFÉSZ arra hivatkozva, nincs boltvezető, három hónapja tartja zárva a zöld-, ség—gyümölcs boltot. Az ÁFÉSZ elnöke, aki nem értett mindenben egyet az írásban megjelentekkel, a következő helyesbítést kérte: a zöldségbolt vezetője nem nyugdíjaztatása, hanem be­tegsége miatt mondott le a bolt vezetéséről. Helyt adunk az elnök ké­résének, a helyesbítés azon­ban nem változtat azon a sajnálatos tényen, hogy a zöldségbolt azóta is — most már négy hónapja — zárva van. Továbbra is az a véle­ményünk,, hogy a szövetke­zet vezetősége nem fordít annyi energiát a zöldség­bolt megnyitására, mint an­nak idején a bisztró zavar­talan üzemeltetésére fordí­tott Mi az a szolgalom? Kisebb szabálytalanságot követ­tem el, ezért a kerületi tanácsnál figyelmeztetést kaptam. Megígértem, hogy ezentúl nem sértem a szabályt, azután elbeszél­gettem a tanácsi dolgozóval, ügy látszik, ezen a napon kevesen vol­tak beidézve, vagy újabban kevés a szabálysértő, mert pillanatnyilag én voltam az egyedüli ügyfél. — Mi volt a helyzet azelőtt? — kérdeztem kíváncsian. — Hallomásból és régi iratokból tudom hogy ezernyi elavult kihágási tétel alapján büntettek. Például aki az Alagútbán ostorát pattogtatta, súlyos pénzbírságot, vagy három napot kapott. — ázóval most nyugodtan csat­togtathatom ostoromat az Alagút­bán? — Minden veszély nélkül. Kipró­bálhatja... Sőt, majd a nyári hóna­pokban sapka nélkül is árusíthat fagylaltot. Azelőtt ezért súlyos pénz­bírságot kellett volna fizetni. Aki nem fizetett, az leülte. így folytatta: • — Ha a kávéházi kaszirnő nem volt 24 éves, a 6991/1878-as rende­let szerint nagy bírságot fizetett a kávés. A kezemben levő újságra muta­tott: — Nyugodtan olvashatja a járdán. Azelőtt megbírságolták volna. — Sóhajtani szabad volt? — Nem mindenkinek. A hordár köteles volt a megbízásokat tiszta egyenruhában felvenni és udvaria­san megköszönni. Ha a megbízást megjegyzésekkel kísérte, káromko­dott, vagy sértő módon sóhajtozott, hogy ezzel is kifejezze a megbízás jelentéktelen voltát, a 77 818/1901-es rendelet szerint háromnapi fogházra átváltoztatható pénzbírságra ítélték. Tehát neki sóhajtozni sem volt sza­bad. Elmosolyodott: — Tudja, mi az a szolgalom? — Nem. — Én sem... — Nos, mint a Ki­hágások kézikönyve című műben ol­vasható, súlyos kihágásnak számí­tott „a szolgalmak gyakorlásának megszegése a mederbirtokos által”. Lehet, hogy még az sem tudta, hogy mi a szolgalom, aki büntetett. Talán csak sejtette, hogy valami mederrel kapcsolatos kihágás. — Még jó, hogy kevés embernek volt medre... — Ha valaki a vonó állatokat hangos kurjantással biztatta, akkor is szigorú büntetést kapott — fejez­te be a tanácsi dolgozó a régi sza­bálysértések ismertetését. Bementem egy eszpresszóba. Fel­tűnően csinos, húsz év körüli lány ült a pénztárban. A mai idők ka- szirnője elvette a három forintot és adott egy duplás blokkot. Hű, micsoda kihágás lett volna ebből vagy ötven évvel ezelőtt! Palásti László iiM♦íH»*♦

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents