Szolnok Megyei Néplap, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-06 / 184. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1971. augusztus 6;

ESIK A HÓ...

Élhetnék én akár száz észtedéig is, még egy olyan érdekes emberrel úgy se találkoznék többet, mint amilyen Haluskás Kiss Mátyás volt. Mikor megállt a kovácsműhely előtt, mindig biztosra vehettünk két dolgot. Azt, hogy Bútelken már learattak, meg hogy perceken belül megrántja a kötelet Abo- nyi harangozó.

— Vége? — kérdezte meg minden esztendőben a kovácsunk ugyanazt, csakhogy szóra bírja a köszönés nélkül jövőt.

Haluskás ilyenkor a műhelyfalának támasztotta a nagyvillát, lecsúsztatta válláról a bekötött foltos zsákot. Lassan, kiszámítottan az üllő elé köpött, csak azután mondta.

— Lecsigáztuk. Sarki Juhász mikor jön?

Sarki Juhász Gábor volt a bandagazda Kompérék gépénél. A csapatot előre felírta már márciusban mindig. Azokból az emberekből, akik harmados kukoricát is vállaltak Kompérnál. A kovács műhely falára tavasz elején felírta a névsort meg a beosztást egy széndarabbal Sarki Juhász. Nem nagyon cserélődtek az emberek. Liba Ferenc etető helyett állt csak be a veje, mert az öreg Liba disznóöléskor felvette az utolsó kenetet.

Még egy név volt, amelyet soha se fel nem írt, se le nem törölt Sarki Juhász.

Haluskás Kiss Mátyás ka- zálrakóé. Ügy is tudtuk, mikor már a dinnye sárgulni kezd a földeken, a nap állásához igazodva reggel útnak indul Haluskás. Ügy, hogy éppen délre a kovácsműhely előtt legyen. Mikor a harang megszólal a kovács felesége kiteszi az aludttejes szilkét egy levesszedő kanállal. Haluskás Kiss Mátyás kioldja a zsákmadzagot, benyúl a kenyérért, leül a fal tövébe a köcsög mellé.

Néztük ahogy evett. Nem szerette. Szemébe húzta a zsíros kalapot, mélyen a zsák

fölé hajolt, ne is lássuk az arcát. Mikor végzett, keze- fejével megtörölte, a száját.

— Na most már eshet a hó.

Nevettünk. Sárga nyár izzott az árokparton, a távoli tanyák felől újbúza szagát hozta lustán a szél. Másnap hajnalban elindult a banda. Elől ment Haluskás, a nyomában a traktor. Mi meg fenn ültünk a cséplő tetején. A tanyákból kiszaladtak a gyerekek, futottak mellettünk, viháncoltak, kiabáltak, örültek a gépnek, szívták a jó benzinszagot.

Csukás Urbánék bejáratánál befordult Haluskás. Bement a kazlak közé, mutogatta hova húzasson a traktor. Délre elvertük a felét. Délben a gépészeket behívták a konyhára, mi lemosakodtunk a vizeshordóban, ebédeltünk az akácos alatt. Haluskás külön húzódott. Mellé ültem. Mérgesen rámnézett a szeme sarkából, de nem küldött el. Csirkét hozott a húgom.' Haluskás kioldotta a zsákot, a kenyeret rágta. Maradt a levesből bőven.

— Egy kis meleget, Matyi bátyám — kínáltam.

Ügy tett, mint aki nem hallja.-» Tud-e már a tanító? — kérdezett vissza.

— A gimnáziumban tanárok vannak, nem tanítók. — Hát azok tudnak-e?

— Tudnak. Azok nagyon okos emberek.

— Nem igaz a. Mégis mindig titeket nyaggatnak. Felállt. Kiáltozott.

— Hé, sok ember. Kazalo- sok, kazalra, ponyecosok marokra.

Jót nevettünk. A ponye- cos lányok belepirultak. Haluskás kiáltozott tovább.

— Heej. Mi lesz? Mindjárt esik a hó.

A bandagazdára néztem. Jó lett volna még pihenni. Sarki Juhász is letette a kanalat. Ö is tudta, miért kedvelik a bútelki gazdák Háluskást. Reggel beáll a táblába, két métert felfog a kaszája, a többi megy utána. Rengeteg szalma jött,

izzadtunk nagyon. Rudaspárom szaladt elől mint a csikó.

— Eltemetni az öreget. Nem győzi már rakni. Minek megy az ilyen ember géphez? Mindjárt befullad

, a szalmába.

Haluskás Kiss Mátyás megállt a magasodó kazal tetején egy pillanatra.

— Majd akkor nem győzöm, ha esik a hó.

Estére kivoltunk nagyon. Friss szalmát terítettünk a gyepre, rá a nagy ponyvát, aludtunk. Hajnalban a gépész félálomban berúgta a traktort. Talpraugrottunk. Egy ember ott maradt, a félsötétben nem láttam kicsoda.

A vendéget hagyjátok — szólt a bandagazda.

Nem dolgoztunk még igazán, mikor az első rúd szalmával felmásztunk a kazalra, Haluskás még hozzá se nyúlt. Rámszólt.

— Hé. Mi leszel a gimnázium után? Ügyvéd, vagy micsoda?

— Tanár, — mondtam félálomban.

— Diáknyúzó — javította ki. Tanácselnök az ne legyél. Látod-e Vadász Jóska bátyád is, otthon aludhatott amíg részesarató volt. Most már nem mer, éjszaka is kijönnek a megyétől, hogy mi van a begyűjtéssel.

Haladtunk szépen. Augusztus közepén már a szomszéd község alatt jártunk. Vadász József biciklin jött hozzánk. Háromszög alakú kis zászlót hozott, bele volt hímezve: „A cséplési versenyben legjobb eredményt elérő csapatnak”. Hosszú lécre szegeztük, feltettük az etetődob mellé. Ügy húzattunk a tanyákra. Szeplős Kosik János, a másik dűlőbeli bandagazda eljött hozzánk.

— Majd elvisszük, — mutatott mérgesen a zászlóra.

— El öcsém, el. Majd ha esik a hó — közölte vele Haluskás, s nyomban ott is hagyta.

Este nagy meleg volt. Az árpapor csípett bennünket,

nem tudtunk aludni. A tö- rekrakó kidugta a fejét a nagyponyva alól.

— Na legények, gyerünk dinnyét lopni.

Majdnem minden este mentünk.

— Majd ha esik a hó — mondta.

Csak néztünk egymásra.

— Mi van Matyi bátyám? Beteg? Hát nem megyünk?

— Nem lehet.

— Miért ne lehetne?

— Azért, hogy nem lehet.

Tudtuk, hogy nincs ennivalója. Sehogy nem értettük az egészet. Másnap reggel Sarki Juhász odaszólt a traktorosnak.

— Állj le apám, früstök.

Akkor Haluskás Kiss Mátyás lecsúszott a szalmakazal oldalán. Vállára dobta a foltozott zsákot, lassan felmászott a létrafokán a dob mellé. Leült, kibontotta a madzagot, előkotorta a már penészedő, nagyon száraz kenyeret. Rágta.

Pontosan a dob tetején, a porlepte kis zászló alatt.

Szétnéztem a társaimon, kedveszegetten reggelizett a nép. Attól a nyártól én nem láttam Háluskást. A ráiövő augusztusban, mikor a diny- nye sárgulni kezdett a földeken, a távoli tanyákból új búzaszagott hozott a levegő. Sarki Juhász Gábor kiállt a kovácsműhely eresze alá. Járkált, leskelődött, nem találta a helyét. Egyszer azt mondta a kovács:

— Járt itt tegnap este egy bútelki ember. Állami gazdaság alakult most náluk. Valami olyasmit rebesgetett. Haluskás lenne ott a szérűgazda.

Sarki Juhászt nem lepte meg.

— Övele jól járnak — mondta, aztán elment.

Én már akkor nyáron nem jártam a géphez. Haluskás Kiss Mátyással se találkoztam soha. Minden nyáron eszembe• jut pedig, mikor a tarlókról olvasom a kombáj- nos híreket. Jönnek az új nyarak, rakodnak egymásra. S én már egyre biztosabban tudom, élhetnék akár száz esztendeig is még, olyan érdekes emberrel soha már össze nem hoz a sors, mint amilyen Haluskás Kiss Mátyás volt.

Borzák Lajos

Lázár Ervin:

Zuhanórepülés

Éji]

Hirtelen rálépett a fékre. Jó lába van — gondolta. Lassított a lány mellett. — Elviszem, ha akarja — mondta és ránevetett. Csinos — gondolta és ettől még jobb kedve kerekedett. A lány kedvesen rámosolygott: „Nem messze megyek, csak ide a nyárfákig, látja ott letérek.” „Az is valami — mondta Csapó — bár magát Párizsig is szívesen elvinném.” „Ezt elég hamar eldöntötte” — nevetett a lány. Aztán mégis beszállt. Csapó nem állt meg a nyárfáknál, a lány kiabálni kezdett. „Mit kiabál? Nem kell tőlem félni — mondta Csapó — elviszem egy darabon, aztán visszahozom. Abban igazán nincs semmi. Ha akarja haza is viszem.” A lány tiltakozott, neki nincs sem ideje, sem kedve autókázni. „Álljon meg, kiszállok.”

Csapó egy ligetes résznél lekanyarodott az útról, megállt a fák között. A lány nyitotta volna az ajtót, de nem tudta hol a kilincs. Csapó nevetett. „Öh, hát nem kell annyira megrémülni” és keze elindult a lány karja felé. „Engedjen el” — mondta szelíden, kérlelve a lány, Csapó egy pillanatra meghökkent a hangtól, de aztán húzni kezdte maga felé. Erre eleredtek a könnyei, hangtalanul, megmerevedve sírt. Csapó elkedvetlenedett, türelmetlen vonás szaladt végig az arcán, hirtelen mozdulattal kinyitotta az ajtót,

fejével intett és azt mondta: „Na tűnj el, szeplőtlen szűzanya”. A lány csendesen, sietség nélkül kiszállt és a mezőn át, toronyiránt megindut a nyárfák felé. Válla rángott a sírástól.

Csapó egy darabig mozdulatlanul ült a volán mellett, aztán lebiggyesztette a száját, rándított a vállán, megindította a motort, kikanyarodott az útra, és ment tovább. Kis idő múlva megállt, hátranézett, kereste a mezőn a lányt. Már nem látta sehol. Keserves arcot vágott.

Később fölvett egy hat hétéves forma kisfiút. A gyerek vászontarisznyát viselt a hátán és már tudott olvasni. A Millecinquecento azért nehezen ment. De Csapó a faluig megtanította rá, bekanyarodott abba a mellékutcába, ahol a gyerek lakott, mintha nagyon fontos lenne neki, hogy ezt a kisfiút a házukig vigye, a háznál kiugrott a kocsiból, megkerülte az autót, mint egy grófi sofőr és kitárta a gyerek előtt az ajtót. „Parancsoljon, méltóságos

uram.” A gyerek boldogan nevetett, katonásan tisztelgett és azt mondta: „Mille- csinkvecsento”.

• • •

Csodálatosan sütött a nap, kristálytiszta volt az ég. Olyan idő ez, amitől mindenkinek jókedve kerekedik. Csapóból már teljesen eltűnt az autóstoppos lány kicsit nyomasztó emléke — nem tudta a kudarc vagy a

saját ocsmány viselkedése miatt okozott-e rossz szájízt ez az országúti közjáték. De most csak napfény volt, nevetés, vidáman röpködő szavak.

— Gyuszi bácsi bekopog-e hozzánk az éjjel? — kérdezték tőle a lányszálláson lakó lányok.

— Szeretnétek, mi?

— Hát egy ilyen picike megmaradna magából — mutatta egyik lány a kis- ujját.

Valaki ehhez mindjárt egy odaillő trágárságot is csatolt, a lányok vihogtak, aztán valamelyik elkiáltotta magát:

— Na, pilóta úr, jön a szíve-szerelme!

Odanéztek, még harsányabb hahota tört ki. Kovács Ági jött a föld végén, a vizeskannával.

Csapó fölszállt, Bíró közben letette a gépet a tarlóra.

— N;a, Ági — mondta egy szélesfarú lány —, a Csapó azt ígérte, hogy a következő fordulóban fölvisz.

Ági hallgatott, hiszen nagyon szeretett volna egyszer fölrepülni, de sohasem merte megkérni egyik pilótát sem.

— Meghogy estére kend ki magad, el akar vinni a városba. Bálba.

Röhögtek.

— Ki akarja tapasztalni, hogy a jövendőbelije tud-e táncolni. Még esküvő előtt...

— Mit bántják szegénykét? — mondta csendesen Bíró.

Meg sem hallották a hangját, nem is figyeltek rá. Élvezték kislány zavarát.

Csapó éppen akkor fordult.

Valamelyikük azt mondta:

— Na, Ági, egyszer leesik aztán hoppon maradsz.

A kislány visszament a föld szélére, a vizeskanna mellé. Azt mondogatta félhangosan: nem esik le, nem esik, nem esik le...”

Bíró fölszállt, Csapó földet fogott. Pálinkás fölmászott a gépre, az emberek rakodni kezdtek.

— Vigasztalja meg a szí- veszerelmét. Fél, hogy leesik.

— Aztán ekkora se jut neki — ugyanaz a lány mutatta megint a kisujját.

— Na, veled még ma este számolok! — mondta neki vigyorogva Csapó.

— Hányig? — kérdezte a lány, és mindannyian harsányan röhögtek.

Csapó odament Ágihoz, mókásan villogott a szeme.

— Adsz egy kis vizet?

(Folytatjuk)

Szivargyűjtő

Waclaw A. bydgoszczi lakosnak eredeti szivargyűjteménye van. Negyedszázad alatt 38 országból kb 4 ezer

Hercegi teendő

XV. Lajos korában Brissac herceg, aki a reggeli borotválkozás közben mondogatta: „Isten nemessé tett,

különböző fajta szivart gyűjtött össze. Gyűjteményének éke egy 36 cm hosszú havannai szivar.

élt a király kegyelméből uralkodó herceggé lettem... borotválkozz Brissac, hogy te is csinálj valamit!”

ök is szerepeltek

Hajnal ötkor a csendes televízióstúdióban két középkorú takarítónő serénykedik. Egyszerre egyikük, egyik kezében felmosórongy- gyal, másik kezében partvissal és vödörrel odalép a

Néjiány . nyugati országban különleges csiszoló eljárással valósággal újjá varázsolják a kőből készült épülemikrofon elé, kihúzza magát, megköszörüli a torkát és nagy hangon így szól: „a szőnyegeket tisztította Antonia Brambilli, az ablakokat ragyogóra fényesítette Maria Rosi”.

tek — főként a műemlékek — homlokzatát. Ezt követően arról is gondoskodnak, hogy a madarak — többnyire a galambok — ne csúfíthassák el a drága költségen megszépített műemlékeket. Egy angol cég olyan kocsonyás „madárűző” anyagot állít elő, amit az épületek azon részein (párkányokon, beugrókban stb.) kell elhelyezni, amelyek a madarak által leginkább látogatottak. A hatás nem maradt el: a galambok és társaik messze elkerülik a vegyianyaggal ekként „kezelt” részeket. A közeljövőben szobrokat, emlékműveket is e módon fognak megvédeni a csúf madárpiszoktól.

Műemlékvédelem — ^madárűzéssel”

„Csend-övezet” a tavakon

Az északkelet-lengyelországi Augustów népszerű üdülőhelyén a Serwa, Bliz- na és Gluga tavon „csend- övezetet” létesítettek. Megtiltották, hogy e körzetekben motorcsónakkal járja-- nak, vízisízzenek, vagy bármi más zajt okozzanak. *Iij-noq los a magnózás és rádiózás is.

A szegény nagybácsi

A londoni postás-sztrájk idején a távírdában csak halálesetről tudósító táviratokat vettek fel. Ezek száma viszont megdöbbentően megugrott.

A szomorú jelenség oka igen egyszerű volt. A szemfüles tőzsdések efféle módon utasították ügynökeiket: „Joe bácsi meghalt, azonnal, vásárolj Standard Oilt...”

Főúr (nem) fizetek!

New Yorkban .egy előrelátó étteremtulajdonos olyan üzletet nyitott, ahol — mint ahogy a hirdetés mondta — „a vendég végre megszabadulhat a civilizációs kötöttségek terhei alól”. Vagyis egyszerűbben szólva, az étteremben kézzel lehetett enni a tányérból, vagy egyáltalán — tányér nélkül, megengedték a — tisztesség ne essék szólván — böfögést és az ujjak használatát fogpiszkáló

helyett. A szmokingot és az estélyi ruhát kitiltották. Minden nagyszerűen ment, mígnem egy este egy fiatal asztaltársaság megtagadta a számla fizetését. Indíték? „A pénz — a civilizáció-szülte legfőbb kötöttség” — jelentették ki.

Az eset után az étterem kirakatában megjelent a figyelmeztetés: „A pénz nem számít kötöttségnek”.

Utat a biciklinek!

A kerékpárosok nagyon határozottan lépnek fel érdekeik védelmében — azt követelik, hogy a városok néhány utcáján tiltsák be a motoros járművek közlekedését. A stockholmi lakosok

még tovább mennek, azt javasolva, hogy a tilalmat terjesszék ki az egész város- központra. Mivel minden második svédnek van kerékpárja, feltételezhető, hogy az autósokkal folyó csatát a kerékpárosok nyerik.

Nyomós ok

Piacenzaban egy fiatalember betér az ékszerészhez.

— Mondja kérem, visszaadhatnám azt a jegygyűrűt amelyet a múlt héten vásároltam öntől?

— Talán nem jó a menyasszonyának? — kérdi az ékszerész.

— Nem — válaszolja szomorúan a fiatalember — én nem vagyok elég" jó az apjának.

Krétakori rovarevő emlősök

Második hónapja tartózkodik a Gobi-sivatagban a lengyel-mongol paleontológiái expedíció, amely a 80 millió éve itt élt nagy csúszómászók, a dinoszauruszok megkövesült maradványainak kutatásával foglalkozik.

Mint ezt a Lengyel Tudományos Akadémia Paleontológiái Intézetében a TASZSZ tudósítójával közölték, számos érdekes leletre bukkantak. A sivatag déli részében megtalálták néhány primitív rovarevő emlősállat koponyáját, ezek a krétakor-; ban (80 millió évvel ezelőtt)' éltek. A krétakori emlősök — meglehetősen ritkák. Csu-Í pán a földgolyó egyes ré-J szein ismeretesek, ezért a lelet nagy tudományos értéket képvisel. Megkövesült dl-; noszaurusz-koponyákat is ta-' láltak.