Szolnok Megyei Néplap, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-01 / 180. szám

4

SZOLNOK MEGSEI NÉPLAP

1971. augusztus 1.

Egy lépésre a Naptól

4. Zuhogj isteni víz

Képtelenség, amit beszélek, de hogy lehet másként megértetni és továbbadni annak, akinek szeme nem látta, zsi- gere nem érzékelte az el- mondandókat.

Üzbegisztán belsejében, a Tiensan hegység távoli nyúlványán, a tengerszint felett alig ötszáz méterrel, lapos, gránitos sziklák között türkizkék tavacska csillog. Vizében kamasz lányok locs- pocsolnak. Az egykori éhség-sztyeppe, a golodnaja- sztyeppe szomszédságában vízbőség. Vastag tömlőkön táplálják a tó vizét, hogy a ezovhozban segédkező diáklányoknak almaszedés után legyen hol hüsölniük.

Ha a félszemű Iszhak apja ebben a pillanatban feltámadna, leborulna arccal Mekka felé, és az érdes sziklákhoz verné a fejét. Aztán amikor úgy érezné, vége a csodának, felpattanna, és a legelső arra jövőnek felhasítaná a hasát. Ahogy őt is gondolkodás nélkül megölték volna még néhány évtizede, ha a homok szűkén csordogáló kincsét, a vizet pocsékolja, ha azt látják, hogy egy parányit is megnedvesíti kitikkadt testét.

És mit csinálna Iszhak, ha látná az éjfekete, láncos copfba font hajú üzbegcski- ket? A sivatag lányait, amint elmerülnek a vízben. Mosolyra húzódna ép szeme. Iszhak örülne, biztosan örülne ennek.

Lehet, hogy Iszhak most a nagy-ferganai duzzasztómű partján áll, vagy a betonzsilip óriásairól figyeli, hogyan zúdul alá a víz. Jön- megy paradicsomában, észrevétlenül betekint a műszerszobába a mérnökhöz, akik telefonon, telexen a jelentések sokaságát gyűjtik össze, akik száz kilométer távolságról is szemmel tartják, mi történik a Tiensan csúcsain, hogyan zúdul alá a víz a felvidékről, s közben fogadják a bejelentők kéréseit, s a zsiliperdőben gombnyomásra élő, hömpölygő folyamokká duzzasztják a kis csermelyeket, küldik a vizet

a gyapotföldekre, száz—ötszáz kilométerekre. Mikor, merre van rá szükség.

Igen, fent rója útját Iszhak a zsilipeken. Mint már harminc éve, naponta; hajnaltól sötétedésig. Zuhog a beton alá a sok száz méter széles hömpölyeg. Iszhak megy a zsilipmesterhez, mond neki valamit, s újabb kapukat nyitnak ki a duzzasztón, és a keskenyre fogott résen morajlik ki a víz. A Nagy-Kanál-ból tízfelé ágazik, Margitsziget nagyságú földnyelveket fog közre, víz mindenütt. Honnan kerül ide az a rengeteg víz?

A csatorna őre, Iszhak egyik csupafa szigetén, teaház lugasára emlékeztető vendégfogadójában vacsorához terít. Elküldte a szakácsnőt, maga tesz fel mindent az asztalra. A joghurtot, mazsolát, barackmagot, szőlőt, mogyorót. Hozza a zöld teát, a csokoládés cukrot. Maga meri tálba a gőzölgő piláfot. Óriás ember, óriás és mégis könnyű kezekkel. Int, hogy elkészült. Körülüljük az asztalt, Iszhak széttördeli, s nyújtja kézről kézre a lepénykenyér- darabokat, tele pohár vodkával koccint, s eszik. Szőlőt, húsos rizst, hagymát, teát, paradicsomot, egyszerre, jóízűen, amennyit egy óriásnak illik. Aztán a hatalmas testű férfi almát hámoz, nyújtja át, mindjárt utána a kétdeci vodkát.

— A vízre — mondja —, aztán megy ki az éjszakába.

Én utána. Rójuk a kilométereket a betonon, a zsilipeken. Körülöttünk, alattunk, előttünk és mögöttünk a zsibongó morajlás. Fent a zsilipen megáll a Kanál őre.

— Szép? — kérdezi. Bólintok.

— Föntről sok víz jött, rengeteg érkezik rövidesen — mondja, s indul tovább, én meg megyek egy másik szigetre, ahol virágoktól körülvett épületben megvetett ággyal fogad Asrafi, a duzzasztómű öregje. Katonás rend, hajós tisztaság itt is,

Uzbég lepényárusnő

(A szerző: felv.)

mint mindenütt Iszhak birodalmában. |

— Iszhak barátságába fogadott — mondja az öreg —, légy üdvözölve, derék, ember! — s hadarja tovább a köszöntő szöveget. Barátságába fogadott Iszhak, akinek harminckilencben a duzzasztómű építésekor kirobbantott föld vitte el a fél szemét, és akinek apja talán még látta, hogyan ásták el élve a sivatagban azokat, akik egy makulányit is elherdáltak Tamerlán kútjai- nak vizéből. Mert nagy érték volt valamikor ez a víz, kincset ért, s ezért olyan gazdag ember a Nagy-Ferganai csatorna őre.

Fáraszt a rengeteg élmény, de csak ülök az éjszakában a..vendégszoba erkélyén. Távolról Andizsán fényei lobognak, s körös-körül Iszhak csobogtatja a vizet, míg álomba nem szenderülök az üzbegisztáni éjszakában.

Ferenczi József

(Következik: Búcsú Tas- kenttől)

Szolnoki

amatőrfilmesek

Óvatos becslés szerint körülbelül száz embernek van Szolnokon filmfelvevőgépe. Többségük kizárólag saját szórakoztatására vásárolta a készüléket, húsz-huszonöten azonban a családi események megörökítésén túli ambícióval filmeznek.

A szolnoki Ságvári Endre megyei Művelődési Központ vállalta a sokféle elképzelés, terv, szándék egységbe fogását.

Mint ismeretes, Szolnok megyében eddig csak Jászberényben volt szervezett amatőrfilmes csoport. Ha sikerül tartósan összehozni a szolnoki csoportot, az nyereség lesz az egész megye öntevékeny művészeti mozgalma számára.

Kiemelkedő, emlékezetes alkotások eddig még csupán Jászberényben születtek, a lehetőség azonban egyre inkább megadatik a szolnoki amatőrfilmeseknek is.

Augusztus 1—7. között Debrecenben bentlakásos tanfolyamot rendeznek amatőrfilmesek részére, s ezen +izenkétfőnyi Szolnok megyei csoport vesz részt.

A szolnoki amatőrfilmesek első reprezentatívnak számi, tó bemutatkozására a „Keletmagyarországi Területi Amatőrfilmszemle” ad alkalmat Debrecenben ez év szeptember 25—26-án. Amatőrfilmeseink ezen Borsod, Hajdú-Bihar és Szabolcs- Szatmár megyei kollégáikkal együtt vesznek részt,

1(9

f

Ilvművelés)

Egy új idegen sxó a láthatáron?

A Magyar Hírlap hasábjain olvastuk a következő híradást: „Hatezer jelentkezőből nyolc felelt meg a müncheni hostessek (ejtsd: hoszteszek!) kiválogatásánál.” Megtudjuk azt is a közleményből, hogy az olimpiai versenyek alkalmával a versenyzők kísérésére, eligazítására két-három nyelvet anyanyelvi fokon beszélő embereket, főleg nőket kerestek.

Az idézett mondatban szereplő hostess idegen szóval eddig ritkán találkoztunk. Az Idegen Szavak Kéziszótára (Budapest, 1967) sem szótároz'ta még ezt a hangsort. Ügy látszik, a jövőben számíthatunk arra, hogy nagyobb szerepet fog kapni nyelvhasználatunkban. Előre is jeleznünk kell, hogy feleslegesen, hiszen jó magyar szavak, nyelvi formák helyettesíthetik.

Különben a kérdéses idegen szó olyan latin eredetű nemzetközi szó, amely sok európai nyelvben ismeretes és használt. A különböző nyelvekben igen változatos jelentéstartalommal és használati értékkel vállal nyelvi szerepet. Alapjelentésében még hordozza a latin hostis szó jelentéstartalmát, s ezekre a jelentésámyalatok- ra ‘utal: külföldi, idegen, jövevény stb. Ehhez a jelentéstartalomhoz társultak azok a jelentésváltozatok, amelyekkel az idegennel, a külföldivel foglalkozó személyeket, cselekvéseket nevezik meg. A spanyol nyelvben a hostelero szóval a vendéglőst, a hosteria hangsorral pedig a vendéglő, a fogadó fogalmi tartalmat fejezik ki. Megvan a szó az angolban is, s a vendéglátók, a turistákat fogadó házigazdák neveként élnek a host hangsorral.

Különösen változatos használati értéket kapott szavunk a német nyelvterületen. A hostess szóalak a következő jelentésváltozatokra utal: háziasszony, kocsmá- rosné, gondozónő, kísérőnő, kiállítások vezetője, idegen- vezető, légi utaskísérő stb. A müncheni olimpián alkalmazandó hostessektől elvárt feladatokban új jelentésárnyalata alakult ki ennek, az amúgy js jelentés- tanilag nagyon megterhelt szónak.

A német szó hangalakja különben az ófrancia hősiessé hangsorra vezethető vissza. Az újfranciában már hotesse hangalakot kapott szavunk.

Rövid közleményünkből kitűnhetett, hogy sok jó magyar szót, kifejezést használhatunk a kérdéses idegen szó helyett és helyén, csak válogassunk belőlük! Ha mégis divatossá válik ez az idegen szó, okát elsősorban a nyelvi kényelmességben és a válogatási lehetőség elhanyagolásában kell keresnünk.

Dr. Bakos József

Falják

a

lapokat

Az utóbbi időben mind több hírt olvashatunk a szaksajtóban arról, hogy az újságpapírt állati takarmányként használják fel. Legutóbb egy amerikai mezőgazdasági kutatóintézetből érkezett a hír: A papírt szalmaszerű csíkokra vágták, szójaliszttel, ásványi anyagokkal és vitaminokkal keverték. Állítólag a teheneknek nagyon ízlett.

Óriási dolog ez. Nincs több unalmas, olvashatatlan lap. Mert ha már nincs mit böngészni benne, oda lehet adni a teheneknek, ök még mindig elkérődznek rajta egy-két órát. Már látom a jövőt. Jön a postás elsején, gyűjti az előfizetést. A gazda így szól: „Kérek egy Néplapot magamnak és húsz példányt a háztáji tehénnek.

De mondja meg a szerkesztőségben, hogy vezércikk ne sok legyen, mert azt a Riska is nehezen emészti meg."

Hallom a rosszmájú megjegyzéseket: így könnyű lapot szerkeszteni, az állatok mindent megesznek. Sajnos ebben is van valami igazság. Az emberek válogató- sabbak. Itt van például legújabb cikksorozatunk a gátlástalan anyagiasságról. Egyesek nagyon nehezen nyelik le. Igaz, mások meg egyenesen falják ilyenkor a lapot. Ügy látszik, ez is olyan, mint a szakácstudomány. Nem lehet egy ételt úgy megfőzni, hogy mindenki egyformán dicsérje. Ami az egyiknek kimondottan jól esik, az másnak a torkán akad.

Apropó: ízlés. A hírben az áll, hogy az állatok is csak úgy szeretik az újságot, ha az kellően fűszerezve van ásványi sókkal, vitaminokkal. Valamilyen kísérleti intézetet meg kellene bízni azzal, hogy embereken folytassa tovább a kutatómunkát: Ugyan mivel kellene lenyelhetővé tenni a másodállásokról szóló cikket — mondjuk — egyes futballedzők, maszek tervezők és mások számára; mivel lehetne megédesíteni a színházi kritikát egy csapnivalóan rossz darab bemutatásakor; mennyi fűszer kellene a Néplap humoros mellékletébe, hogy azon valóban nevetni is lehessen...

A kísérletezés lehetőségei végtelenek, de nekem nagy reményeim vannak. Mitöbb, már kezdeti eredményekről is tudok. Az újságírót már sokan lenyelnék keresztbe is. Ezt a hatást könnyű kiváltani. Tessék kipróbálni. Be kell kopogtatni egynémely tsz főkönyvelőhöz a következő szöveggel: Üjság- író vagyok. Szeretnék az önök gazdálkodásáról, valamint az állami dotáció és a vezetők prémiuma közötti arányról tájékozódni. Nem valószínű, hogy az újságíró ép bőrrel megússza. Lenyeli a főkönyvelő szőröstől-bő- röstől, akármilyen sótlan, ízetlen is legyen.

Egyszóval az újságírókat már igencsak harapdálják, majd csak elérkezünk az újság tömeges fogyasztásáig is. Addig is az ismert jelmondatunkat egy „V” betű elhagyásával így módosítjuk:

Egyen minden nap Néplapot!

— tabáni —

Képzőművészeti levél

a Dél-Alföldről

Nem kell erőszaktevő

okoskodás ahhoz, hogy két közeli (időben és térben) képzőművészeti eseményt egy szűk beszámoló terjedelmébe, egymással rokonít- va összekapcsoljak.

Hiszen nemcsak a szembetűnő azonossági jegyek tehetnek két különböző eseményt összefüggő egésszé, hanem egymás szembetűnő ellentmondásai is.

És most éppen e miatt kívánkozik egy keret összefoglalásába két olyan különböző kiállításról írott beszámoló, mint amilyen a gyulai harmadik Kohán emlékkiállítás és a XII. szegedi nyári tárlat volt.

Az előbbi arra példa, hogyan válhat egy népszerűsítést mindennél jobban igénylő anyag bemutatása paradox módon szakmai kiállítássá, a másik pedig tanulságul szolgálhat, mit jelent egy kiállítás történetében a popularitás. (E jelzővel ezúttal nem a kiállítás művészi színvonalának, esetleges népszerű „közérthetőségére” akarok utalni, hanem elsősorban látogatottságára, közönségének sokféleségére.)

Kohán György öt éve halt meg. Gyulán sokan emlékeznek még szikár alakjára. E rövid idő, amely halálától eltelt, azonban nemcsak arra volt elegendő, hogy a koháni életmű halhatatlanságáról bizonyságot adjon, hanem arra is, hogy az itt maradók számára megszépítse a rá való emlékezést. Ma már sokan vannak a városban, akik életében is tudni válté’ : művészi nagyságát, s olyanok is, akik jelentős értékként tisztelik a birtokukban lévő Kohán-képeket, ar- :lyek zöme azonban sem több, sem kevesebb nem volt, ne 1 is lesz, egy-egy baráti vagy emberbaráti gesztus viszontszolgálatánál. Mert ami utánozhatatlan és pótolhatatlan a Kohán életműben, az nem a város polgárainak lakásában található szétszórva, hanem egy utolsó, nagy gesztus jóvoltából az egész város birtokában, összegyűjtve, gondos és hozzáértő kezekre bízva.

á Gyula városa e páratlan értékű hagyaték birtokában, mintegy lerovandó tartozásként, egyszersmind nemes kötelességeként évről évre megrendezi a Kohán életművet bemutató emlékkiállításokat.

Ezek a bemutatók immáron kiállítás-sorozattá álltak össze. 1968-ban „rendezték” meg az akkor újonnon felépült, s ez évben Dürerről elnevezett kiállítási csomókban az első, két évre rá a második és most júliusban a harmadik „felvonását” e hihetetlenül gazdag (627 festményből és több ezer rajzból álló) hagyaték bemutatójának.

Az előző két kiállítás alapján, amelyek elsősorban a művész festményeit mutatták be, lényegében teljes és ellentmondásaiban is egységes képet kaphattunk a zseniális festő alkotói munkásságáról. Ez a mostani kiállítás, amely rajzait, szín- és kompozíció vázlatait mutatja be — bár részleteiben kétségtelenül gazdagítja a megismerést, alaposabbá teszi — kissé meg is zavarja. Összekúszálja a művész életművéről kialakult fogalmainkat, elsősorban azzal, hogy kizárólag ennek az életműnek egy fontos, de mégsem jellemző részletét ragadja ki, az előtérbe állítva felnagyítja. A műhely, az alkotó munka közbeeső fázisai jelennek meg itt most a néző előtt, aki — különösen, ha az előbbi két kiállítást nem látta — kissé zavarba jön, elbizonytalanodik a legkülönbözőbb képalkotói törekvések és módszerek szerint készült ujjgyakorlatok, a művészi útkeresés és kísérletező kedv produktumai láttán.

Ügy tűnik, hogy ez a jelenlegi kiállítási forma, amely mintegy részenként mutatja be Kohán életművét, a továbbiakban már nem járul hozzá lényegesen e páratlan életmű teljesebb megismeréséhez. B. Supka Magdolna művészettörténésznek és Koszta Rozália festőművésznek — akik már eddig is nagy érdemeket szereztek a Kohán- hagyaték tudományos igényű feldolgozásában és publikálásában — talán olyan új módszereket kellene keresniük, amelyekkel nemcsak „horizontálisan”, hanem

„vertikálisan” is egy-egy mélyebb, lényegibb összefüggés felvillantásával, megismertethetik a közönséget Kohán alkotásaival.

Egy-egy évben 10—15 ezer látogatója van a szegedi nyári tárlatoknak. Ez nem kevés, és ha ehhez - "; hozzávesszük a közönség összetételének sokféleségét, sőt, soknemzetűségét, úgy valóban állíthatjuk, hogy a szegedi kiállítás az ország legpopulárisabb, közönséghatásában legintenzívebb képzőművészeti eseménye.

Ez az állandó nagy látogatottság, nagy érdeklődés tartja szüntelenül frissen, teszi rendszereden megúju- lóvá a kiállítás anyagát. Létét is annak köszönheti, hogy bár a tárlat immáron több mint egy évtizedes történetében akadtak kisebb, nagyobb hullámvölgyek, művészi félresiklások, a kezdeményezés kifáradásának, el- laposodásának nyomát sem találjuk.

Az eddigi hagyományokhoz híven a mostani XIIJ szegedi nyári tárlat is elsősorban az alföldi, ezen belül is kiváltképp a dél-alföldi (szegedi, hódmezővásárhelyi) képzőművészet fóruma, de szerencsés módon mutatja fel a mai magyar képzőművészet más művészi törekvéseinek eredményeit is, mindenekelőtt az alföldi művészettel való összefüggésükben.

Itt szeretnénk megemlíted ni, hogy a korábbi évek gyakorlatával ellentétben a szolnoki művészek közül most csak Simon Ferenc és a szolnoki képzőművészethez ugyancsak intenzíven kapcsolódó Sáros András Miklós állított ki. (Simon Ferenc kapta egyébként hatvanhatban a tárlat egyik művé-J szeti díját, amelyet az idén Diskay Lenkének, Fejér Csabának, Lisztes Istvánnak és Pataki Ferencnek ítélt a zsűri.)

Az idei kiállításon kiugró művészi teljesítményekkel ugyan nem találkozhatunk, de hiányoznak a bántóan g- ange, színvonaltalan művek is. A kiállítás egészére tehát az idén olyan kiegyensúlyozott, magas átlagszín-' vonal a jellemző, amely jó kiinduló alapja lehet az elkövetkezendő évek nagy művészeti sikereinek is.

A szegedi nyári tárlatod jelentősek a város alkotó műv-'-zete szempontjából is.’ Ez alatt a tizenkét1 év alatt ezekből a kiállításokból feH mérhetetlenül sokat profig tált Szeged képzőművésze tej. hiszen maguknak a művé- széknek is összehasonlítási lehetőséget ad, s így művé-Jj szi törekvéseiket a magyart í képzőművészet egészébe is beilleszthetik.

Rideg Gábor