Szolnok Megyei Néplap, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-29 / 203. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. augusztus 29. — A kulcsokat — kéri a mester. A házfelügyelő alsó­nadrágban borotválkozik a konyhaajtóban. Piros orra, mint a sárgarépa a hóem­ber arcából, előreugrik a szappanhabból. — Mosnak — mondja. — Nyitva a padlás. Miska a táskáját lóbálja és fütyürész. A második emeletre kacsint. Egy lány sepreget valami szőnyegfé­lét a gangon. — Akkor menjünk — mondja a mester. Tömzsi ujjával megböki a kalapja karimáját. — Menjünk — mondom engedelmesen, vállamon megigazítom a szerszámos­láda gurtniját. Meglököm Miska vállát, mert bosszant, hogy már éhgyomorra nők­re kacsintgat. A mély, szűk udvar még párás és hűvös az éjszaká­tól. Fekete macska nyalo­gatja talpát a kanális mel­lett. Részeg az éjjeli sétá­tól. Mint egy züllött agg­legény. A második emelet gangja már sárga a naptóL Miska kikukkant, de a lány el­tűnt. Tömött fénykéve hull a lépcsőházba, csúszkál a horpadtra kopott piros lép­csőkön és belevész a málló vakolatba. A negyediken a folyosóajtó kilincse forró. A tető maredeken fut a csator­náig, a sarkon fehér kődísz­be csomósodik. Már előre érezzük a cserepek és a bá­dog égető tüzét — Meleg lesz — köp Mis­ka. Bakancsunk kopog a gang kövén, talán ring is az emelet; ha lenézek innen a negyedikről, szédülés fog el. Mintha hajón lennénk, az árbóckosár tetején. Miska azt mondja, ő nem szédül. A mester sem. Nekem még tériszonyom van, csak nem­rég kerültem közéjük. Li­hegek. A szerszámláda ne­héz, de a mester nem en­gedte itthagyni tegnap dél­után. Azt mondja, ő még az apjában sem bízik, nincs kedve fizetni a kárt a Ta­tarozónak, ha valami el­vész. A gang végén, a mel­léklépcsőn megyünk felfelé. Nagy fekete pókhálók lobog­nak a huzatban. Az ébredő melegben édeskés dinnye­héj-bűz szállong a homály­ból. — Nehéz? — kérdi Miska, de nem segítene, két hete szabadult, élvezi a nagy- urasdit. A mester már a padlásajtónál van, rángatni kell a kilincset, cseppet emelni rajta, csak úgy nyí­lik, csikorogva. Víz zubog: mormog, bugy­borékol a mosógép; lavór koccan a kövön; vékony női hang szökik ki az ajtórésen és kering a lépcsőház vissz­hangjában : „Két évig éltünk boldogan, aután elment, messze j4r..." — Ügy kell neked! — mondja Miska, és megfogja az ajtót, hogy rám ne csa­pódjon. Az előtérben gőz van, érezni a ruhák ázott szagát, zubog a víz és a női hang fürdik a gőzben, frissen, mint a hab. — Megnézzük? — kacsint Miska. Minden nő érdekli. A mester visszafordul, el­tapossa a cigarettáját. — Gyerünk, mert hét óra! — de nem vár ránk, eltűnik a sötét gerendák alatt. Mis­ka megböki a mosókonyha ajtaját, én is benézek a kar­ja alatt. A párában egy bar­na, vaskos asszony éppen az üstből mer vizet a mosó­gépbe; válla, combja fehé­ren süt át a gőzön. Elha­rapja a dal fél sorát, piros arccal ránkcsodálkozik. — Kezitcsókolom! — vi­gyorog Miska. Bólintok én is, mintha azt is észrevehet- né. Jaj, nem tudok soha úgy bánni a nőkkel, mint Miská. * — Kicsodák maguk? — kérdi a nő. — Holdrakétások. Alkal­mas kilövő helyet keresünk az UNESCO megbízásából. A nő dühösen visszahajol az üst fölé; kék köténye alól kibukkanni^ készül gömbö­lyű melle. Miska pimaszul nézi: — Van valami jó tipp je? — Hiszen maguk bádogo­sok — látja meg a lábam­nál a szerszámosládát; ázott kezével megigazítja köté­nyét, kicsit elmosolyodik. Árnyékos fekete szeme van. — Miskaa! Jenci! Jenciii! Gyertek már, az isteneteket! Körül csúcsos, kupolás háztetők, piros és fekete ké­mények, antennák, kormos kéményseprő-járások rozoga vaspálcikákon, meghajló, semmi-korlátokkal, csillogó padlásablakok — és felet­tünk a fehér, forró ég, mint az üveg. ömlik a meleg, iz­zik a cserép, a bádog meg­égeti az ember ujját. A padlásablakban ülök és fi­gyelem a mestert, meg Mis­kát, mit parancsolnak, mit kell kézbe adnom. Miska a kémény körül csinálja a bo­rítást, de a góré itt térdel előttem, arcára árnyékot vet kalapja, kék zubbonyos há­tát perzseli a nap. Rongyba bugyolált lábbal úgy mász­kál a cserepeken, akár a macska. Fülelek. A mosókonyhából gyengén hallani a neszeket. Megvillan előttem a nő két kerek keble. Be kéne ku­kucskálni hozzá. Most nincs itt Miska, hogy lesöpörjön a pályáról;!: — Jenci! Jenciiií::: — Hallom a tetőről. — Meg­fulladtál odabent, hé!? Már megyek. Kapaszko­dom a létrán, közben hal­lom, hogy a nő megint éne­kel. Ettől egyszeriben a fülembe dobol a vérem. — Zsibbad a karom, izzad a tenyerem, görcsösen ka­paszkodom — de nem me­rem mondani, hogy félek. Előttem a meredek tető, a szélén a kis vacak hófogó­val. Ha megcsúsznék, legu­rulnék, a jóisten sem állí­tana meg... — Jenci! — Gyere fel! — hallom a magasból. A mesterre nézek, hogy mit szól. lí.em bánnám, ha nem engedne. Semmi ked­vem felmászni a kéményre. — Gyere már, te gyáva kukac! — kiáltja Miska. A mester nem tartóztat, visszamászok hát az abla­kon. Hogy gyáva kukac — ezt azért ne! Nem akarom, hogy kiröhögjön. Benn, a harmadik szarufa mellett van a kéményseprő kijárat: felvisz egészen a csúcsig. A poros hőségben kiver a víz, ingem a hátamra tapad, lábikrám remeg a létra kes­keny fokán. Hallom a nő énekét — isten veled világ, gondolom. Kidugom fejem az ablakon, de csak a ké­mény tövét látom. — Itt vagy? Micsoda nők! Ez némi bátorságot ad; kimászok a rozoga pallóra. Csúszós, izzadó markommal szorongatom a kormos kor­látot. Miska, tenyerét a sze­me fölé tartva, bámul vala­hová. Rám se néz. — Ugorj már fel, a teremtésit! Érzem, hogy ring alattam az átjáró. Inkább visszafor­dulnék. De Miska helyet csinál maga mellett a ké­ményen. — Le ne ránts! — kiált rám, s máris előremutat: — Odanézz!... Tántorogva állok, rettene­tes érzés, mintha repülő­gépből kéne kiugranom. De ahogy előrenézek, minden félelmem elszáll. Hű, a te­remtésit! Hisz’ ez a fürdő! Egyszerre szilárdan állok a talpamon, én is ellenzőt csinálok a tenyeremből, szívverésem a torkomba szorítja a vért A női napo­zó teraszán barnuló lányok, bársonybőrű asszonyok fek­szenek a nyugágyakon, lép­delnek ringó járással a fényben, zuhanyoznak, nyúj­tóznak, olajjal kenik mez­telen testüket. A nap simo­gatja mellük kávészín hat­mait, csípőjük ívét, comb­jukat, hasukat... Micsoda paradicsom, égi hárem; ha­nyag fekvések és lusta pas- kolás, pihegés! Nem is sej­tik, hogy éhes tekintetek le­sik ki titkaikat a szemközti ház tetejéről. — Integessünk! — mon­dom szédülve, de most nem a mélység szédít. — Marha! — int le Miska. — Azt akarod, hogy rendőrt küldjenek a nyukutikra? Megszeppenek. Akkor ve­szem észre, hogy mellettünk áll a mester is. — Nézd! — bököm oldal­ba Miskát. — Vén kujon! — vigyo­rogja. A mester nem veszi észre, hogy kinevetjük, mo­hón figyel, majd lecsöpög a kéményről. — Aj ha! j— nyel nagyot. — Az meg éppen vetkőzik! A nagy fehér üvegbúra fullasztón borul ránk; repü­lőgép zúg a város felett, ezüstös csillogása idelátszik. A nők is forognak utána. Mintha a pilótáknak muto­gatnák magukat. — Melyik kéne? — nézek Miskára remegő nevetéssel. — Hú, ha beeresztené­nek!... Harangoznak. A mester lenyeli a vigyorgást és fel­mordul:-- Elég volt, mozgás! Mi­kor leszünk kész a borítás­sal?!... Kelletlenül kullogunk vissza a padlásra. — Együnk — mondja a mester. Az egyik gerenda szegletében van a táskánk. Száraz meleg perzsel; eszem a szalonnát. Miska csettint- get a nyelvével: — Egy ilyen női napozót cakkompakk rendelhetne nekem az orvos. Hallani a víz csobogását a mosókonyhából. A nő me­gint énekel. Miska hegyezi a fülét. Huncutul mosolyog. Halkan dúdolja a dallamot. Az öreg csendes, akár­csak én. Bennem hullámzik a vér. A padlás rászakad a mellünkre, fuldoklunk. Csak Miska dudorász, mint egy részeg: ;,...estére vár rám a kis Pierre csókot is érdemel...” A nő hangja átvilágít a falon, látom kerek mellét. A napozón szebbek is vol­tak, de ez itt van. Hallgat­tunk mindhárman. Már nem is eszünk. S akkor egyszer- csak Miska feláll, arcán a vigyor, feláll és azt mond­ja: — Mindjárt jövök... Lépeget a gerendákon; felkavarja a szürke port; eltűnik a porban, s mi nem kérdezzük, hová megy. Csi- kordul az ajtó, egy pillanat­ra erősebben hallani a dalt: estére vár rám a kis Pierre.. Aztán csend lesz. Csend; Á nap átfűtötte a cserepe­ket. Mindjárt felgyullad a padlás,' POGÁNY JÓZSEF: AKT Illés István: Születésnapomra Tizennyolc éves vagyok És reszket a kezem, Pedig a háborút Csak hírből ismerem. De anyám ott volt, Hol húzódott a front. Mindene ott veszett Egy téli alkonyon. Ö is tizennyolc éves Volt akár csak én. Egy volt a sok közül Negyvennégy telén. Csanády János: Balkán Este a fügefák kísértek csak tovább, illatozva a benzingőzön át — aztán a halpikkelyes messzeségben a tenger ellapult sekélyen. Gurultunk Szófia felé. A hegyek elmaradtak, messziről mint valami tanyát, láttunk egy várost: itt született az államfő — mondták, s volt valami felemelő: ezt hallani nehéz erdők tövén. És hirtelen megmarkolt valami rég-volt emlékezet: Járt erre már az én szívem! Árhullámsodró ezredévek hozták? Keresztesek? Jobbágyhadak? A félhold alatt elhurcolt gyermekek? Darócban — vértben vívtam lófarkas várak ellen? Partizán-nyomokat tiportam a mélybepörgő hegyi-porban? — Valami megrázott akkor a mélyen felderengő balkáni éjnek kardsuhogtató erdejében: Szülő- . hazám! Talán még nem is éltem?

Next

/
Thumbnails
Contents