Szolnok Megyei Néplap, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-13 / 163. szám
1971. július 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP a Az év legmelegebb éjszakája Énekféle a búzamezőről A tősgyökeres városi embernek talán érzelgősségnek tűnik, esetleg hajánál fogva előcibált újságírói fogásnak: ilyenkor, a nyár derekán, amikor már látszik mit hoz az év, ki kell mennem a határba, mert... mert jólesik. Homályos indoklás tudom, mégis a megértetés igényével merek erről beszélni, hiszen az apák, nagyapák emlékezései mindenkinél visszapásztáznak néha-néha a dűlő- utakra, a poros falusi utcákra, vagy a beteg tüdejű tanyákra. As eltört korsó Henrich von Kleist, a darab szerzője az ezerhátszázas évek végén, s niég néhány évig a XIX századból ontotta szinte minden műfajban — versben, novellában, drámában, politikai iratban — hol korát megelőző, hol már-már anakronisztikus gondolatait. Ez a rendkívül mozgékony egyéniség, szinte alig-alig talál önmagára: nemzeti felszabadító harcra buzdít Napóleon ellen, majd másutt a középkori lovagvilágot dicsőíti mélyen reakciós nézőpontból. Noha a német romantika nagyjai között tartják számon, életében sok sikertelenség, bukás érte. Darabjai nem arattak sikert, magánélete rendezetlen, végül öngyilkos lesz. Az Eltört korsó, Kleist egyik legjobb darabja, a maga korában merész, dévaj vígjáték, a nyárspolgárság erkölcseit csipkedi meg. Ma már, a jeles szereposztás, az alapos rendezői munka dacára inkább irodalomtörténeti érdekesség. Ha dialógusai sok helyütt szellemesek is, összességében hosszú, fárasztó a játék. A szóvirágos, cikomyás beszédmód eltereli a figyelmet, a dagályos stílus megfoszt a valódi vígjátéki helyzetek élvezetétől, s igazán csak egy-egy kitűnő színészi alakítás örvendeztet meg. Mint Tompa Sándoré, aki a hazugságon kapott bíró figuráját jó kedvvel, az ötlethez illő harsány modorban játssza el. Mellette elsősorban Fónay Márta alakítása érdemel említést. Az, hogy a felvétel jóné- hány évvel ezelőtt történt, sajnos nem maradt nyomtalan. Ma talán tömörebben, sallangjaitól megkopasztva vinné mikrofon elé Cserés Miklós dr., a rendező. Nines tanú Kell-e vállalni a felelősséget, ha ezzel senkinek sem használunk már, s ha ezzel esetleg büntetés, börtön is jár? Ezt a kérdést teszi fel rádiójátékával, s ad rá egyértelműen igenlő választ No- vobáczky Sándor, a szerző. A cselekmény egy autóbaleset körül forog, mely során Béla barátja, Tamás meghal. A helyszínen, Béla „szerencséjére’’ minden jel arra mutat, hogy Tamás vezetett, a kocsi is az övé. A történet arról szól, hogyan jut el Béla, hogy vállalja az igazat, hogy ült a volánnál, mikor a tragédia történt. Nos, ha kissé kreált ízű is az alaphelyzet el tudnánk fogadni, ha valódi drámai konfliktus kialakulásához segítene. Sajnos nem így történik. A játék nem meggyőző hősei papírfigurák. Egyetlen valóban reálisan rajzolt alak Béla anyja (Fo- garasi Mária jól eltalált alakítása), aki fiát féltő aggodalmában mindenre talál magyarázatot. A őz és fia dialógusa emelkedik ki a hangjáték egyébként mind hatásában, mind ötleteiben egyhangú síkjából. A darab majdnem happy end-es vége annyira szájbarágja az egyébként is nyilvánvaló erkölcsi tanulságot, hogy a hallgatónak igazán nem marad más dolga, mint hogy elzárja a rádiót. — trömböczky m* Az év legmelegebb éjszakájára virradt meg hétfő hajnalra. Az országban ezen az éjszakán sehol sem süly- lyedt 14—18 foknál lejjebb a hőmérő higanyszála, reggel pedig .gyorsan emelkedett a hőmérséklet. Budapesten 7 órakor 21 fokot, s még fél 8 előtt 24 fokot mértek. A meteorológiai jelzések szerint vasárnap Budapesten 31,9 fokig melegedett föl a levegő, ez az idei maximum. Ezt követte a nagy éjszakai meleg, amely úgy látszik napközben tovább forrósodik. A meteorológiai számítások szerint ugyanis lehetséges, hogy a 33 fokot is eléri Budapesten a levegő hőmérséklete. Az idei rekordok sorozata teVasárnap este meglehetősen gyér érdeklődés mellett került sor a Metró és a Corvina együttes szabadtéri koncertjére Szolnokon. A bemutató pedig kuriózumot ígért. Az alig néhány hónapja lezajlott hazai „beatforradalom’, mely alaposan megváltoztatta — az egy szem Illésék kivételével „menő” együtteseink személyi összetételét, — éppen a Metrónak okozta a legnagyobb veszteségeket. Rövid idő leforgása alatt kicserélődött az együttes tagjainak többsége, s az igaziak, a régiek közül mindössze a zenekarvezető Zorán Szteva- novity és Brunner Győző, a dobos maradt meg. Különösen a zeneszerző, zenész, énekes, mindenes Frenreisz Károly távozása volt szenzáció, elveszett — legalábbis a Metró számára — egy vezéregyéniség. Nos, a sorok azóta rendeződtek. A hűtelenekből megalakult Loeomotív G. T. első bemutatkozására sor került— kislemezük, majd egy nagy most van készülőben — s a többiek sem maradtak tétlenek. Zorán, aki hosz- szú ideig a végleges zenekarbontás és egy szólóénekes! pályakezdés gondolatával foglalkozott, társával újjászervezte a gárdát. A két új fiú: Mogyorósi László és Póka Egon. Nehéz volna bármiféle végső ítéletet mondani az új Metróról, hiszen a néhány bemutatott új szerzemény; örök tűz, Gyere a napra stb., s a sok régi. ismételt siker; Kócos ördögök például. nem nyújt elegendő támpontot ehhez. Egy biztos. nem csupán személy- csere történt, zeneileg is hát ezen a napon folytatódik. Remélhető azonban, hogy nem éri el az abszolút rekordot, amelynek 35,6 fokos hőmérsékletét 1922. július 12-én mérték Budapesten. Vasárnap az országban néhány helyen, Siófok körzetében és Miskolcon rövid ideig zivatar hűtötte le a levegőt, s i már fokozottabb zivatartevékenységre számíthatunk. Ez a kissé esőssé váló jelleg azonban nem jelenti azt, hogy a melegnek vége szakadna. A várható zivatarok száma ugyan valamelyest emelkedik, de csak néhány órára hűti le a levegőt, azokon a helyeken, amelyeket esővel megöntözött. alakult — alakul az együttes. A Corvina együttest — rangja a Metróétól messze van — régi ismerősként kö- szönthettélc szolnoki hívei, hiszen az utóbbi években jónéhányszor megfordultak városunkban. Teljesítményük a már megszokott közepes. Egy-egy villanást — hosszú szürke „csend” követ, s még a túlzott hangerő sem sokat segít ezen. Műsoruk legjobb pillanatai a „Három aranyásó” című saját szerzemény és az „Idegbeteg” világszám tolmácsolásai voltak. Külön kell szólnunk a két kísérő-kiegészítő konferansz „teljesítményéről”. Szuhay Balázs igyekezett derűs perceket szerezni, s ez egy-két poén erejéig sikerült is. A népszerű barkochba játék televíziós változatának kifigurázása igen sikeres volt, de később elszürkült, unalmassá vált. A néhány évvel ezelőtt rendkívül tehetségesnek indult paródista egyre inkább saját korábbi színvonala alatt marad. Dévényi Tibor, a legnépszerűbb könnyűzenei műsorközlő, zenekarok versengnek kegyeiért. Néhány jó ötlet mindig akad tarsolyában, most például a szünetben megrendelt^ magnóparádé — vadonatúj világszámokkal. Ugy- látszik azonban népszerűségét maga is érzi, talán egy kicsit túlontúl is. Bevezető mondókája ezért egyaránt ízléstelen és szellemtelen. A koncertről ennyit hát. A végső összefoglalás- volt jobb már, s bizony a talán felesleges zenekar változtatások után elkelne végre az igazi zenei megújulás. H. D. A föld visszahúz. Ma már csak emlékekben. Régen másképpen is. Az ekekapás lovat vezető gyerek az eke mögé került, onnan mérhette a sorokat, — csak közben eltelt húsz—harminc, vagy ötven év, megöregedett. De ugyanazt a barázdát taposta nagyapa fejjel is, amelyet kisrészes korában. Az országjáró tsz-autóbu- szok is a tanúim, hogy a föld napjainkban már felemel, csak a gyerekkori emlékek viszik vissza a krónikát a régi táblák szélére. Semmit sem fedeztem fel, közhelynek tűnő megállapítás, a városi embereket is sűrűn foglalkoztatja, hogy milyenek a földek, mit ígér a nyár, milyen lesz a termés? Megfigyeltem, hogy milyen érdeklődéssel olvassák a városlakók is az újságok mezőgazdasági tudósítá- ' sait. Azokat a rövidke cikkecskéket, amelyek arról adnak hírt, hogy ilyen vagy olyan lesz a termés, ezzel vagy azzal biztat a mező- gazdaság. Néhány* héttel ezelőtt napokig beszédtéma volt Szolnokon, hogy Rákó- czifalva környékén mindent elvert a jég és hogy menynyi érték pusztult el a határban. Nem hinném, hogy kizárólag a kenyérféltés okozná ezt az érdeklődést. benne van ebben egymás munkájának ki nem mondott, sokszor be sem ismert tisztelete is. A földeken dolgozó emberek között is sűrűn beszédtéma, hogy mit gyárt ez vagy az a gyár, miből kellene több, jobb, hogyan készül egy-egy áru, kik csinálják. A társadalmi átrétegződés- nek ilyen haszna is van, jobban, szívesebben érdeklődünk egymás munkája után. Ma már nem szólam, hogy a falu közelebb került a városhoz, hiszen — vegyünk egy nagyon leegyszerűsített példát — a Danuviák tíz perc alatt röpítik a gyárba az egykori lóvezető gyerekek fiait; a beteget röpke óra alatt hozzák be a 30 évvel ezelőtti félhapi járófoldről. A motort a gyár adta, a volt marokszedő lányok unokái csinálják — a régi városlakókkal együtt —, a mentőket is ők vezetik, meg a barázdában szerzett köszvényt is ők gyógyítgatják a kórházakban. Sok mindent elmond ilyenkor, aratástájt, a földek egymásutánja. Dehogy is kell azt vallatni — mert mi toliforgatók olyan sokszor „vallatjuk” cikkeinkben a földet —. csak látni kell, hallgatni, vissza kell gondolni a nyarak egymásutánjára és úgy felismeri az ember a valóságot, akár nyitott tenyéren a pénzt. A határ egy nagy porta, valakié, valakiké, mindent elmond a gazdájáról. Bement régen az ember a tanyába, látta amit látott. Néhány hamuban fürdő félkopasz tyúkot, egy kenyérhéjon tartott girhes kutyát, egy-két papsajtot szedegető választási malacot, amikre az ótvaras kisgyerekek vigyáztak az árokparton. Ha „megivel” fordult az ember a tanyának, előtte volt a főid. Ritkán kelt sovány búza, a szomjúságtól korán besárgult kukoricás... Nem volt igaerő a műveléshez, alomanyag sem, ami termőbbé tette volna a talajt, — esetleg a gazda is elesett, elmaradott ember volt. Dehogy állítom persze, hogy mind ilyenek voltak a felszabadulás előtt a magyar tanyák, de ez volt a jellemző többség. Változik a táj, változik az ember. Ügy lehet mérni a termőtáblák között a társadalom fejlődését, akár a dűlőutak hosszát. A gépállomások első traktorait még a „cselő hujsz, hé, hó” földhöz ragadt szemléletű, volt ökörhajtó ember fogadta. A változás igényével természetesen, a lehetőségeket a maga számára kamatoztató szellemi kapacitással. Mit hoztak a nyarak az 1940-es évek végéig? Gondoljunk csak vissza a földosztás 3—5 holdas parcelláira. A tulajdonosi büszkeség jó vastag karót vert a tábla szélére. Minden krumpli- bokor körül látható volt a magam ura vagyok büszkeség nyoma. A célravezető agrotechnikáé annál kevésbé. Volt ezekben a 3—5 holdakban minden, de minden, — a kaportól a búzáig. Egy- egy kis botanikus kertnek is beillettek volna ezek a földek. Dehogy lehetett volna gépekkel rájuk menni, még a kehes ló is ringlispilt járt a sok aprócska veteménytáb- lán. El sem indult az ekekapa, már fordulni kellett. A gépekkel szembeni ellenérzés és az önigazolás — ez utóbbi tartotta tovább magát — megszülte ezeknek az éveknek a közmondását is „Nem sz...k a traktor a barázdába”. Igazság volt, az akkori paraszti közfelfogásnak, ahogy a föld képe az életformának. Az utolsó kaszát nyűvő öregemberek küszködtek a torzsával, az akkori öregasszonyoknak is visszajött még egyszer, utoljára, a lánykoruk, de abból csak a nehéz, a keserű, — marokszedők lehettek. Már nem sokat kellett hajolniok a kéve után, kétrét voltak már amúgy is. Axtán szaporodtak a traktorok, megmodernizált aratógépek, a kombájnok ősei, fogytak a kisparcellák, szaporodtak a búzaföldek. Nőttön nőtt a belátás az új, a célszerű gazdálkodási forma iránt. Az ész már belátta a megváltozó életforma praktikumait, — vagy valami keveset abból, mert a tsz-üdülőkig, a tsz-autóbu- szokig, az autón való mezőre járásig, meg a tiszta szobába állított tv-ig, a hűtő- szekrényig azért kevesen láttak el a kezdetben a földek megszállottjai közül — de súlyos örökség is volt a fekete agyag, meg a nehéz szik, visszahúzott. Az enyém-et kalapálta a szív! A nemet mondók makacsul, minden ésszerűség nélkül állták a szavukat jó ideig. L. Ferenc bátyám felakasztotta magát az istállóban a Virág tehén faránál, Sz. Jani bátyám fejszével állt a kapuban... Egy kis túlzással pipaes- Magyarország éveinek mondom ezeket az időket. Több volt a búzában az ászát, a pipacs. meg a szarkaláb, mint az életnek való mag. A parasztemberek szeme sarkában is nőttek a szarkalábak. meeülte őket a gond. ahogy a földeket a futó. A munkaerő és a föld hasznosabb kihasználására tett erőfeszítések — egy adott, célravezető politika helytelen alkalmazása miatt — sokáig egy helyben topogtak. A lovak szomorú sorsa is beteljesedett, utaztak virslinek a nagyvilágba, a gépekhez értő ember meg kevés volt. Évekig egyedül aratott a magyar filmeken Bihari József, Görbe János, meg Szirtes Ádám, — majd jöttek a kombájnok. Filmnek igen rosszak voltak ezek az emlékidéző momentumok, de valóságban annál inkább jók. Mert tényleg jöttek a kombájnok. Ezekre az időkre már szívesebben, tehát jobban emlékezünk. De még mindig messzi voltunk attól, hogy olyan legyen a táj képe, mint most. A Vegyiműveknek, a műtrágyagyártó üzemnek akkortájt rakták a fundamentumát. a nitrogén, meg a többi vegyszer inkább még csak az előrelátó brosúrákban szerepelt, kevés jutott belőlük a földekre. Sűrűn elpergett a mag, töretlen maradt a kukorica, ellepte a krumplibogár a földeket, az „irányítottan” kóbor állatok lelegelték a herét, a télire valót Egy önmagát kereső életforma tükrei voltak az akkori nagytáblák. Akik ismerik valamelyest ezeket az éveket, tudják, elég volt megállni a határban, már következtetni lehetett a falu gazdasági, politikai állapotára, közhangulatára. A gazos, rosszul művelt földek zihált, nyugtalan falubéli viszonyokra mutattak, rossz vezetésre, szegénységre, máról holnapra élésre, a régi életformára. A mexőhcki tsz-tagok meghívtak a napokban, hogy augusztus 1-én menjek el velük — saját autóbuszukkal — a Bükkbe kirándulni. És ezzel már meg is érkeztünk a régi összefüggés — elhanyagolt földek — anyagi, szellemi elmaradottság — új változatához. Nincs már aratási láz, sózott szalonna se, bundapálinka se, tervszerűen, szépen dolgoznak a gépek, nem.’ pereg már úgy ki a mag. gazdag termést ad a föld. Régen volt kiadós eső, de hosszabbodó csatornákon jön a víz, dolgoznak a szórófejek (ez persze, nem azt jelenti, hogy nem lenne szükség esőre), száll a „Varjú” — jó öreg, hasznos madár, trágyapotyogtató repülőgép — a földvári határban és máshol is; diplomás mezőgazdák mondják meg, hogy hol, mit, mikor kell csinálni. A dolgok hogyanját már értik a régi. lókapával dolgozó emberek is. Ez a kép fogad a határban, ennek megfelelője a faluban. Klasszikus igazság, hogy minden termelési mód alakítja az életformát. A mai termelési mód már — többé-kevésbé — zavar- lanul fejlődik, ebből következően előnyöse,, változik a föld népének életformája is. Tálán ennek a felismerésnek a bizonyságérzete csalogat ki sűrűn a héki, a rákóczi, a szandai határba, ahol megboldogult Nádas Józsi bátyám és aratóbandája szembenézett a csendőrszuronyokkal; ahol a föld végén egy-egy gödörben volt a kisgyerekek óvodája, hogy el ne mászkáljanak, amíg az anyjuk kapál; ahol a pere- puttyom leverte a tintaceruzás akácfakarókat; ahol végig püfögött az első vörös lobogós traktor; ahol Kovács Imre bácsit kaszába akarták húzni, mert a tsz-ről beszélt; ahol egy süvölvény emberöltővel ezelőtt még egy rossz bicikli is vagyon volt, — és ahonnan most nyáridőben kirándulni mennek a bő termést adó nagytáblák munkásai. Metró és Corvina koncert Szolnokon Mérsékelt érdeklődés és siker Tiszai Lajos A Magyar Ha-jó- és Darugyár arfigyp-'földi gyáregységében az NSZK, a Szovjetunió és az EAK részére készülnek tengerjáró hajók, óriás úszódaruk. (MTI foto: Bara István felvétele—KS) )
