Szolnok Megyei Néplap, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-30 / 178. szám
1970. július 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Emberség? Az csak természetes... Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember Képregény változat: Cs. Horváth Tibor, Korcsmáros Pál A következő nopokban Maksjiminosz úr és Priszkosz rélor sorra felkeresik a hun vezéreket. Ajándékokat hordoznak, keresik az útját-módját, miként engesztelhetnék ki a haragos fejedelmet. Attila tanácsadói s-Z. ytjf/Jjl közül is sokan ellátogatnak a követek tábcrába. Eljön Oresztesz úr is.^ ___.. - ■ n I tYv\v_-.:,< ... i .rT^iíi. kli Zéta fejébe szöget üt a hunná lett görög története. Oresztesz úr szavait forgatja magában még délután is, amikor... » ‘eÄ'itta in n; r r ‘ . Mo már a legjelesebbekkel ülök egy asztalnál. Megbecsülnek. Jól érzem magamat köztük. Uram, Priszkosz rétor küldött. Ajándékokat hoztam Rika királynénak. Á túlzott sófogyasztás Hol állunk a világranglistán, úgy általában, nem tudom. De hogy az „egy főre eső emberségben” az élen jár társadalmunk, az biztos. Erre gondoltam, amikor Ti- szabőn, egy 78 éves asszony Eatkai Imréné, elmesélte, miként próbált pénzen, rokoni szereteten öreg napjaira emberséget vásárolni. — Ötvenötben elment a jó uram. Mikor özvegyen maradtam, a 11 hold földemet beadtam a szövetkezetbe. Ma is kapok érte búzát, kevéske föld járadékot. Szép házam volt takaros portával, de hiába, ha vénségemre egyedül éltem benne. Akkor még nem tudtam, hogy inkább így... — Hívott magához a nővérem lánya, hát eladtam a házat, mindenemet és mentem más megyébe. Akkor 70 éves voltam. — Hogy bántak velem? Ha végigmentem az utcán, csak felbuktam. Az eltartóim a szemfedőmet is megvették Ezer forintért. Azt mondták, az orvos szerint nem lehet segíteni. Pedig nem volt nekem azelőtt semmi bajom. Amikor életveszélyesen megfenyegettek, kértem a bíróságtól a szerződés felbontását. Felbontották és megítéltek a 40 ezer forintomért, amit nekik adtam, havi 400 forint életjáradékot. Néhány bírósági felszólítás után ma már kapom tőlük pontosan. — Mikor visszajöttem a faluba, egy haszonbéres házba költöztem. Libákat neveltem, dolgoztam napszámban. Ezt a házat vettem — mutat a rothadó vályoghalomra. Európában egyedülálló művészi vállalkozás színhelyé a Dráva-menti síkságból kiemelkedő 442 méter magas Szársomlyó. Egy fiatal pécsi szobrász, Bocz Gyula, óriásszobrokat farag ki a hegy mészkőtömbjeiből. A Szársomlyó-hegy tövében immár harmadik esztendeje működik a siklósi járási tanács által alapított és fenntartott szobrásztábor, ahol nyaranta fiatal művészek alkotnak. Szobraik anyagát a közeli kőbánya kitűnően formálható sziklái szolgáltatják. Ennek a képzőművészeti tábornak tagja Bocz Gyula is „civilben” — A villanyt májusban vezettettem be kétezer forintért. Nem égettem két hétig se, mikor jött a víz. Szemlátomást emelkedett. Naponta többször is kijöttek a tanácstól megnézni. Egyszer aztán azt mondták, költözzek. — Ezek a jó szomszédok fogadtak be. Hattagú a családjuk, nekik is kellene már ez a kis dohos kamra, de megígérték, ha előre vesznek az építéssel, maradhatok, míg felépül a házam. A napokban hozzák a rajzokat. Félre tettem rá ötszáz forintot, mert azt mondják, fizetni kell érte. — Egyszoba összkom... kom... — jaj, ki se tudom mondani, de mondják, fürdőszoba is lesz benne. Ilyen öregen lesz nekem új házam. Mondja már, tényleg lesz, mert el sem tudom hinni. Megnyugtatom, lesz háza és minden bizonnyal előre fogják venni az építkezésnél. Pillanatra kisimul a ráncos arc, melyre az embertelen rokonok kegyetlensége nem egy barázdát vésett. Akkor úgy érezte, örökre csalódott az emberekben. Mikor rátört a víz, bénultan nézett széjjel. Mi lesz vele? Idegen emberek forintjaiból rövidesen házat emelnek számára soha nem látott munkáskezek. Sokan azt mondják: elvitte a házát a víz, újjáépítjük, ez csak természetes. Miért kell ezt megírni? Talán azért, mert ez — annyira természetes. — Pb ~ a pécsi Sopiana gépgyár munkása — aki legalább öt évet szánt nagy művére, illetve annak első részletére. Később ugyanis folytatni kívánja a Szársomlyó „alakítását”. A most formálódó — körülbelül 50 négyzetméter alapterületű — kompozíció az emberi élet folyamatát, az élet sokoldalúságát és bonyolultságát akarja kifejezni. A sziklafal egy részén barlangrendszert képez majd ki a művész és ennek belsejét — az indiai barlangtemplomokhoz hasonlóan — szintén kifaragja, szobrokkal díszíti. Bátor emberek Életmentők kitüntetése Tegnap délelőtt 10 órakor Fodor Mihály, a megyei tanács vb-elnöke négy életmentőnek nyújtotta át a kormány kitüntetését: az emlékérmet és a jutalmat. Gyu- ricza Gyula egy másfél éves szolnoki kisfiút mentett meg. A három jóbarát — Illés Andor, Vincze István és Nagy Sándor — pedig egy kis- katonát Tiszasülyön a vízbefullástól. Mindkét megelőzött tragédia 1970. június 3-án történt. Annak idején mindkét eseményről lapunkban is beszámoltunk. Nagy Sándor most így emlékezik vissza a történtekre: — Figyeltük a parton őrködő kiskatonát, aki éppen egy rocsóba szállt, aztán a bokrok eltakarták szemünk elől. Később megszűnt a motorzúgás és alig telt el néhány pillanat, amikor segélykiáltásokat hallottunk. A parton feküdt a vízügyi igazgatóság nagy, nyolcszemélyes motorosa. Gyorsan vízre löktük a behemót jószágot. Kiabáltunk, hogy „tarts ki, jövünk!” Minden erőnkkel eveztünk az ár ellen. Odaértünk és sikerült megragadnom a víz alatt a fuldokló kiskatona zubbonyát, aztán behúztuk a csónakba. Gyuricza Gyula egy kisfiút óvott meg a biztos haláltól. — Azon a napon délelőtt gépkocsinkkal a Május 1 utcában parkíroztunk, amikor megláttam. hogy egy második emeleti nyitott ablak párkányán egy kisfiú áll. A távolságot méregettem. Egy szempillantás alatt történt az egész. A kisgyerek megbillent, zuhant lefelé. Három ugrással odaértem, s már a karjaim között volt. Csak ott kezdett el sírni, — mondta Gyuricza Gyula. Bátor emberek. — ké — — SZEDIK a sárgabarackot a csépai Petőfi Tsz-ben. A MÉK ottani kirendeltsége már több mint 3 vagonnal szállított Szolnokra a hűtőházba, ahonnan nyugati országokba exportálják a gyümölcsöt. Már az első vagon paradicsomot is útnak indították a külföldi megrendelők címére. Ä Fekete-tenger partján lévő Szuhumi egészségügyi kutatóintézetében most szovjet tudósok első ízben bizonyították be majomkísérletekkel a túlzott sófogyasztásnak a szervezetre gyakorolt ártalmas, sőt igen veszélyes hatását. A kísérletek első szakaszában megállapították, hogy a normálisnál nagyobb sótartalmú ivóvíz magasabb vérnyomást okoz. Ukrajna egyes vidékein, továbbá Cseszlovákia, Japán, Kanada és a Bahamaszige- tek bizonyos területein só- sabb ivóvizet fogyasztó lakosság körében sokan szenvednek magas vérnyomástól. A majmokkal végzett kísérletek bebizonyították, hogy az ilyen ivóvíz nemcsak magas vérnyomást okoz, hanem más bajoknak is forrása. Így ártalmai elsősorban akadályozza a növekedést. A kísérletbe 27 páviánt vontak be és ezek közül egy év alatt hat elpusztult. A szokottnál sósabb ivóvizet fogyasztó majmoknál vastagbélgyulladást tapasztaltak, de szervezetükben nyomát sem találták az egyébként ismert kórokozó mikrobáknak. Oriásszobrok a Szársomlyó szikláiban LEONYID KAMINSZKIJ: A QRAFOMÁN* Az ajtón bátortalanul kopogtak. — Igen, igen, — szólt ki a szerkesztő, — jöjjön be! Hosszú, barna felöltőben belépett a szobába egy kopasz férfi. Rózsaszínű orrán ügyetlenül lógott egy kerek pápaszem. Az emberke egyik kezével félénken gyűrögette zöld sapkáját, a másikkal pedig védelmezőén a melléhez szorított egy el- rongyolódott, „vékony” fo- folyóiratot, benne egy kazal papírlappal. Az ember megállt a szerkesztő asztala előtt és figyelmeztetőül kö- hintett egyet. — Jónapot — mondta halkan. — Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Afanaszij Dmitrijevics vagyok. — A férfi egy kis szünetet tartott, majd hozzátette: — Grafo- mán... — Micsoda? — A szerkesztő csodálkozva húzta fel a Szemöldökét. — Gráfomén? Már megbocsásson, az micsoda, — olyan családnév féle? — Nem, hiszen mondtam, hogy a nevem Dmitrijevics. Hasonló az apai nevemhez, csak a hangsúly az „e”-n van. Igaz, apai nevem is Dmitrijevics. De itt a hangsúly az „i”-n van... Már csak ilyen ez az egyezés... Teljes egészében így hangzik: Afanaszij Dmitrijevics Dmitrijevics. A „grafomán” meg — egyszerűen így becéznek. A szerkesztőségekben. Afféle gúnynév,.. Látja, nagyon szeretek írni... Hát ezért... Egyszerűen megszoktam. A szerkesztő egy mélyet sóhajtott és bánatosan kibámult az ablakon. A villamosok csilingeltek. Esett a hó. Az idő ebédre járt... — Mindent értek, — mondta a grafomán. — Most elmegyek. Csupán egy komoly kérésem van... — Kezdte kibontogatni a folyóiratot, előhúzgálta a sűrűn telerótt papírlapokat. A szerkesztőnek kiszáradt a torka. — Ne féljen, mondta kedvesen Dmitrijevics és jóaka- ratúan nézett a szerkesztőre. — Nem tartom fel... Csak azt kérem, olvassa el kéziratom első oldalát. Ha egyáltalán nem tetszik önnek, azonnal távozom. Már megszoktam... A szerkesztő sóhajtott egy nagyot, fogta a kéziratlapot és olvasni kezdte. A cím pirosszínű golyóstollal akkurátusán elől virított: „A GRAFOMÁN” (Elbeszélés) Az ajtón bátortalanul kopogtak. — Igen, igen — szólt ki a szerkesztő, — jöjjön be!... Hosszú, barna jelöltőben belépett a szobába egy kopasz férfi. Rózsaszínű orrán ügyetlenül lógott egy kerek pápaszem. Az emberke egyik kezével félénken gyűrögette zöld sapkáját, a másikkal pedig védelmezőn a melléhez szorított egy elrongyoló- dott, „vékony” folyóiratot, benne egy kazal papírlappal. Az ember megállt a szerkesztő asztala előtt és figyelmeztetőül köhintett egyet. — Jónapot, — mondta halkan. — Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Afanaszij Dmitrijevics vagyok. — A férfi egy kis szünetet tartott, majd hozzátette: — Grafomán... — Micsoda-a-a? — A szerkesztő csodálkozva felhúzta a szemöldökét..." A szerkesztő csodálkozva felhúzta a szemöldökét. Néhány pillanatig zavartan nézett a kopasz férfira. Az jólelkűen bólintott: — Olvassa, olvassa -tovább. „...Grafomán? Már megbocsásson, az micsoda, olyan családnév féle? — Nem, hiszen mondtam, hogy a nevem Dmitrijevics. Hasonló az apai nevemhez, csak a hangsúly az „e”-n van. Igaz, apai nevem is Dmitrijevics. De itt a hangsúly az „i„-n van... Már csak ilyen ez az egyezés... Teljes egészében így hangzik: Afanaszij Dmitrijevics Dmitrijevics. A „grafomán” meg — egyszerűen így becéznek. A szerkesztőségekben. Afféle gúnynév... Látja, nagyon szeretek írni... Hát ezért... Egyszerűen megszoktam. A szerkesztő egy mélyet sóhajtott és bánatosan kibámult az ablakon. A villamosok csilingeltek. Esett a hó. Az idő ebédre járt..." A szerkesztő félretolta a lapot. Belekúszált a szakállába, s ujjaival dobolni kezdett az asztalon. Felvette a telefonkagylót, tartogatta, majd helyére tette. Aztán újra mag elé húzta az irományt és folytatta az olvasást. „... — Mindent értek, — mondta a grafomán. — Most elmegyek. Csupán egy komoly kérésem van... Kezdte kibontogatni a folyóiratot, előhúzgálta a sűrűn telerótt papírlapokat. A szerkesztőnek kiszáradt a torka. — Ne féljen — mondta kedvesen Dmitrijevics és jóakaraiúan nézett a szerkesztőre. — Nem tartom fel. Csak azt kérem, olvassa el kéziratom első oldalát. Ha egyáltalán nem tetszik önnek, azonnal távozom. Már megszoktam...” A szerkesztő nyelt egyet. — Tudja mit? — mondta, — hagyja itt a kéziratot... Van itt benne valami. Nem valami különös, de tudjuk használni... A kopasz emberke a szakadozott folyóiratot — benne a kéziratot — az asztalra tette, búcsúzott és elment. A szerkesztő gondterhelten járt fel s alá a szobában, közben rágyújtott Aztán gyorsan odament az íróasztalához és maga elé tette a kéziratot. A papíron pirosszínű golyóstollal, akkurátus betűkkel ez volt olvasható: „... — Tudja, mit? — mondta, — hagyja itt a kéziratot. Van itt benne valami. Nem valami különös, de tudjuk használni... A kopasz emberke a szakadozott folyóiratot — benne a kéziratot — az asztalra tette, búcsúzott és elment.” ÍZ Az írásszenvedély rabja MOLNÁR SÁNDOR fordítása
