Szolnok Megyei Néplap, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-25 / 174. szám
X 6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP ■ 1 1971. július 25. A nyugdíjazás napja — Asszonyok... bocsánat... — Mit akar? — Ne haragudjon... ön látja magát a kirakatban? Az asszony felháborodva belenézett a kirakatba. — Látom... Na és? Mayer, a biológus, egyedül maradt a kirakat előtt. Imbolygóit jobbra-balra, kereste az üvegben tükörképét. Az üveg mögött, igaz, volt sajt, szalámi, konzerv, mustár, szardínia, tokaji, meg mindenféle italok... de ő nem volt sehol. Végül is két felakasztott sajtkorong között megpillantott egy homályos alakot. Már azon a ponton volt, hogy felismeri önmagát, de aztán csalódott... Egy figura mozgott, ütemesen, pontosan úgy mozgott, mint ő, de az arc homályos volt, idegen. — Jónapot — mondta Mayer. — Jónapot — mondta az idegen a kirakat mögül. A hangot hallotta, lehet, hogy nem is hallotta, a szája mindenesetre úgy mozgott, pontosan úgy, mint az övé, kissé elhúzva, keserűen és puhán. — Beállók a kapu alá és számolok magammal — mondta a biológus. Kalapját mégegyszer megemelte a két sajt között imbolygó alaknak. — Szolgája... — mondta. — Szolgája... — mondta a másik, és ezúttal ki is lépett a kirakatból, és utána ment. A szürke kiskabát kopott oldalzsebében szivaros doboz volt. Mayer a szájába vett egy szivart. — Ez nem szokásod... — mondta Mayer. — Valóban nem... — Rá kellett hagynia. — Az utcán általában nem gyújtunk szivarra... , A szivar már füstölt, belépett a kapu alá. — Egy pillanat... —mondta. — Egy pillanat... — ismételte. — Igen, igen... — bólintott. — Bizonyosnak kell lennem. Világosan emlékezett: 32. Jól látta, a házszám: harminckettő. Még a villanyok sem égtek, s az autók is lámpa nélkül suhantak át egymás árnyékán. Belépett a házba, ahol lakott, de nem állt meg a kapu alatt. Elfeledkezett arról, hogy számolni akar magával. A két sajt között nagyon kellemetlen volt az az alak... Nem is tudott volna magával mit kezdeni. — Visszamegyek — mondta. — Visszamegyek és beállók a két sajt közé a kirakatba! — Azért nem érdemes — mondta Mayer, a másik. — Gondolod? Mit lehet felélni erre? Most kivételesen gyalog ment a lépcsőn. Mayer biológus volt, és ez nagyon lehangolta. Honnan jöhetnek ezek az információk? Elmélete volt arra, hogy mikor a sejtekben a nuklein savak és a fehérjék aránya felbomlik, ez mivel jár... Volt erre egy elmélete, amit egyszer ki akart dolgozni. Spirituális enzimnek nevezte azt az ismeretlen pontot, amitől az ember lelkileg kiegyensúlyozott, ha a pont jól működik. — Kész vagyok — mondta. — Valahogyan befagytak a spirituális enzimjeim... A lépcsőfordulónál kinyújtotta a karját, kézfeje, és ujjai lebegtek előtte, kissé függetlenül a karjától és a vállától. Szilárdan meg volt győződve, hogy nem biztos abban, amit lát. Lehet, hogy övé az a kéz, lehet, hogy nem. — Én tudjam? Talán még mást is mondott volna, de Mayer a biológus, megérkezett az ajtó elé. Bár tudta, hogy ő az, aki ott áll, saját lakása előtt, és nincs otthon senki, mégis becsengetett. — Így a helyes — mondta. Saját ajtaja előtt állt, és várta, hogy a csengetésre valaki kinyitja az ajtót. Nem valaki, hanem ő maga. Mayer egyébként agglegény volt, abszolút agglegény, két zár volt az ajtón, és egykor barátnőjétől semmit nem tagadott meg, csak a lakáskulcsot. — Fölösleges — mondta a másik. — Nem kell bemenni. — De ha itt lakom. — Az nem számít — mondta Mayer, a másik. Mayer a lépcsőház korlátjához támaszkodott, öt emelet volt a mélység, a földszinten, a kapu alatt valaki éppen indult a liften. — Ezt még megvárom... — mondta Mayer. A szomszédban lakó asz- szony jött haza. Tíz éve asz- szony volt, egyszer rá is nézett Mayerre, mikor rázta a rongyot. — Bocsánat asszonyom... — mondta Mayer, és megemelte a kalapját —, nem tudja véletlenül, lakik itt egy biológus? — Be kell csengetni — mondta az asszony, és táskájából előkotorta 'saját kulcsát. — Már csengettem... — mondta Mayer. — Akkor úgy látszik, nincs itthon. A férfi zavarában a kalaphoz nyúlt Elvégre a kalap is be tud mutatkozni. Az ujjak is bemutatkoznak, és külön a váll, az orr, meg a gerinc. Mayer egészen a feje búbjáig bemutatkozott. — Véletlenül nem ismer engem? — kérdezte. — Nem ismerem, bár sokszor láttam — mondta az asszony, anélkül, hogy jobban megnézte volna, mert biztos volt a dolgában. Bement a lakásba, és ráfordította a kulcsot. Mayer állt a saját ajtaja előtt. — Lehet, hogy jött posta, és a címből kiderül, hogy otthon vagyok-e? — Nyúlj be a levélszekrénybe — mondta a másik. Benyúlt a levélszekrénybe, és tényleg ott volt egy levél. Kék boríték, bélyeg és bélyegzővel, szabályosan leragasztva. Mayer elővette a szemüvegét, hogy elolvassa a címet Mire olvasni kezdte, a borítékról eltűnt a cím. Pedig világosan emlékezett, hogy volt ott cím, mielőtt a szemüvegét feltette. Tehát ismét letette, mire a cím halványan, és számára olvashatatlanul megjelent. Ekkor a levelet csalódottan visszadobta a szekrénybe. A levél úgy koppant, mint egy tégla. A másik szomszéd, öreg tanár, azonnal kinézett, abrosz volt a vállán, és műanyag hamutartót viselt a fején, sapka helyett. A folyosó már hűvösödött. — Jóestét... — mondta Mayer. A tanár végigmérte. — Nem ismer? — kérdezte Mayer reménykedve, hiszen előfordult, hogy a tanárral véletlenül találkoztak a lépcsőházban, és váltottak néhány szót latinul. A tanár idős volt, de még ma is, és mindennap kívülről megtanult három mondatot Tacitusból. Ettől gyanakvó lett. Mayert, a biológust úgy nézte végig, mint aki meg akarja hamisítani a történelmet. Nyomban elhatározta, hogy megbuktatja. — Üljön le, fiam... — mondta neki —, maga szamár. Mayer, a biológus ezáltal tökéletes információt kapott arról, hogy spirituális enzimjei megsemmisültek, és gondolatai rendetlenül gurultak szanaszét a nuklein sav tengerében. — Elnézést tanár úr — mondta zavartan —, legközelebb majd jobban felkészülök. A tanár ezzel visszaszerezte Tacitus tekintélyét, és becsapta az ajtót. 'Mayer a lépcső korlátjába kapaszkodva sokáig nevetett. Ettől függetlenül letett arról, hogy behatoljon a lakásba. Korrekt biológusnak tartotta magát. De most először megtörtént vele, hogy belerúgott Mayerbe, a másikba. — Te dög... — mondta, és csendesen lebotorkált a lépcsőn. Este lett, a lámpák égtek, sétált az utcán, és kerülte a tükröket. Minden fényes felületet. Szivarozott, az egyik kocsmában állva megivott egy pohár bort, azután elfütyülte azt a slágert, amire életében először táncolt. Akkor határozta el, hogy biológus lesz. így maradt agglegény, ebben a közönséges éjszakában... Ügy döntött, hogy egyedül sétálja át az éjszakát. A hajnal vörös volt a ligeti pádon, de később már kellemesen sütött a nap. Mayer elindult az intézet felé, ahol állása volt. Lesz, ami lesz, meg akarta tudni, mi történt vele. Időben érkezett a laborba. Benézett az ajtón, valaki már ült a helyén. Néhány percig körbejárt a teremben, sűrűn lengette kalapját, mint egy ünneplő civil, hátha valaki megszólítja. A kollégák fehér köpenyben jöttek-mentek, volt, aki hozzá is látott a munkához, de senki nem köszönt. Végül már valamennyien ott álltak a kísérleti asztalok mögött, amikor Mayer, a biológus látta, hogy jön az igazgató. — Valakit keres, kérem? — kérdezte nagyon udvariasan. — Igen — mondta ő —, Mayert, a biológust Az igazgató csodálkozott. — Mayert? — Igen, Mayert... tegnapig itt dolgozott, annál az asztalnál, éppen harmincöt évig. Nem ismeri? Az igazgató arcán udvarias kis zavar mutatkozott. A fejét rázta. — Pedig én vagyok az, kérem, aki gyakran elmondta, hogy van egy elmélete. A spirituális enzimek. Az igazgató ránézett és tudományosan koncentrált -— Azt hiszem, itt valami alapvető tévedés van, kérem. — Nagyon köszönöm, igazgató úr... — mondta Mayer, és tisztelettudóan megemelte a kalapját. Kerekes Imre Szenti Ernő rajza Darázs Endre: Reggeli öt Lassan megborotválkozom Elfésülöm ritkás hajam És nyakkendőm, a kékcsíkost, Felbogozom nagy gondosan Azután visszanézek még, De nem hív vissza senkise S egy madárzajos kerten át Hazamegyek a semmibe. Kiss Dénes: Kiáltás Szegesdrót szorongások sebeznek föl tartanak össze Magam vagyok akit kiások és lövök újra a gödörbe Nincsen úgy perc hogy ne ölnék és hogy ne ölne valaki Ez marad majd az örökség amit szét tudok osztani? Jékely Zoltán: Júlia M. sírjára ötven éves koporsó-ágyadat rúgd fel, hagyd ott és gyere ki! A hold szeme sóvárgón rádtapad, ha tetemed meglibbented neki. Hátha elkaphatom porló ruhádat, a csipke-inget, melyben eltemettek, s megérzem illatát édesanyádnak a könnyekből, melyek arcodra estek. Hátha megfoghatom fehér kezed, s szoríthatom keblemre — hogyha fáznál, érezve: még mindig benned rezeg a dal, melyet utolszor zongoráztál... S akkor — polgár temető láss csodát! — táncra perdítene minket ez az ének! Az őrházban a vad farkaskutyák Sosem hallott hangon üvöltenének. Hát mindhiába zúgnak el feletted ezek a vad-szagú tavasznapok? Pedig egykor, mint én, te is hihetted, hogy tavasszal feltámad a halott. És most e gyilkos bizonyosság rémületében fogam is vacog: a holtaknak immár hiába hozzák vad szagukat a kóbor tavaszok! Félnünk kell a tudománytól? Gordon Rattray Taylor; Biológiai pokolgép (Medicina) >íT ' A laikus mindig borzongó tisztelettel nézte a kémcsöveivel, lombikjaival foglalatoskodó tudóst. Titkot sejtett a kutató szoba zárt aj- tai mögött, mágikus erőket. Hatvani professzort kétszáz éve kápta szájára a nép, a tudós diáknak meg éppen a garabonciás ‘ jelzőt adományozta. Okkal vagy csak a tudatlanság miatt félt „az egyszerű ember” a tudománytól? Taylor tudós ember. Kitűnően ismeri a biológia tudományban elért legújabb eredményeket. Tájékozottsága azonban mintha a nép fiának babonás félelmeit igazolná. Már a cím mellbe vágja az olvasót. Pokolgép? Ketyegő szerkezet, ami az alkotó gyilkos tervei szerint robban, pusztít? De a biológia tudományt nem fegyvernek ismertük eddig. Az élő természetről szerzett s egyre gyarapodó ismereteinknek köszönhetjük, hogy végülis úrrá lehettünk a növények és állatok világán, termelni tudjuk az élelmünket, le tudunk küzdeni ezernyi betegséget. Taylor olyan kutatási területekbe enged bepillantani, amik egyszerre lehetnek áldásosak, ha élni tudunk vele, de okozhatnak az atoménál szörnyűbb pusztítást is. Csak néhány példát ragadhat ki a recenzens a gazdag anyagból. Az űrhajóhoz mérhető szenzáció volt az elmúlt évtizedben az első szívátültetés. Bravúr volt ez a javából: az ember ütközetet nyert a halál ellen. Taylor szerint ez a tudományág hihetetlenül gyorsan fog fejlődni évtizedünkben. Át fognak ültetni vesét, májat, tüdőt, sőt végtagokat is. Igen — s ekkor jön a meghökkentő hipotézis: megtanulnak agyat is átültetni ? Az agy a legértékesebb szerve az embernek s viszonylag erről tud a legkevesebbet a tudomány. De már tudjuk gyógyítani néhány súlyos betegségét, sőt befolyásolni, beprogramozni is. Gyógyszerekkel, vegyszerekkel olyan elváltozások idézhetők elő (LSD!), amelyek egyáltalán nem kívánatosak, nem etikusak. Hogy a veszély menynyire reális és nagy, azt éppen az LSD bizonyítja. A szellem kiszabadult a palackból, s ami Aldous Huxley- nek még csak merész kísérlet volt, tudós kíváncsiság, az ma járvány, szörnyű pestis a nyugati ifjúság jelentékeny részénél. S ha már Huxley-t említettük, nem hallgathatunk a genetika tudományának fenyegetéséről. A gyerekgyár víziója reális közelségbe került. Egyelőre még csak ott tartunk, hogy pozitívan, de negatívan is befolyásolni tudjuk az utódok minőségét. Életben tudjuk tartani a nem is olyan régen még biztosan elpusztuló koraszülötteket pl. De milyen áron? — kérdi Taylor. Ügy, hogy a társadalomnak kell gondoskodni a nyomorék, szellemileg terhelt szerencsétlenekről. S itt — anélkül, hogy a példákat tovább szaporítanánk feltehetjük a morális kérdést: mi a kötelessége a tudománynak, meddig mehetünk el a kutatásban? Ez Taylor fő dilemmája is. Az emberiség eddigi fejlődése aggodalommal tölti elaszerMost ünnepli 750 éves jubileumát a Német Demokratikus Köztársaság Lausitz vidékén (Cottbus megye) levő Löbau városka. A város elsősorban arról nevezetes, hogy itt gyártják a régóta világhírű Förster-zongorákat, amelyekről Puccini 1912-ben a következő dicsérő szavakkal emlékezett meg: „A zongora lágy hangjával, ugyancsak erejével felülmúlta minden várakozásomat.” Ezeknek a kézműipari mesterműveknek a készítése ma sem szünetet zőt. Megállapítása szerint az emberiség sohasem tudott helyesen gazdálkodni az ismeretekkel. Konkrétan arról van szó, hogy a tudomány eredményeit (lásd az atom!) az ember önmaga ellen is fordíthatja. Mi a garancia arra, hogy a biológiai felfedezések, az új vegyszerek, baktérium mutánsok, orvosi eljárások stb. nem jutnak erre a sorsra? A szerző példái félelmetesek. Néhány bacilussal, baktérium fajtával ki lehet irtani az egész emberiséget! Ezek a szörnyű parányok már léteznek! Taylor pesz- szimista. Nem oktalanul. Ám, ha mégis bízhatunk valamiben, akkor éppen őrá kell hivatkoznunk. Vannak, akik éberen vigyáznak, figyelmeztetnek a veszélyre. A veszély tudatosítása már maga fegyver. Felnőtté kell válni az emberiségnek és áldássá, boldogulását szolgáló eszközzé kell kezesíteni a tudást, a tudás hatalmát. Van erre remény? Erre is van remény. Valósággá kell változtatni. Löbau egy másik nevezetessége: az itt bányászott kitűnő minőségű gránitot használták fel a KGST moszkvai palotájának építkezésénél. Löbau lakossága a többi között azzal köszöntötte a város alapításának 750. évfordulóját, hogy társadalmi munkával helyreállította a régi „Hopfenblute” (magyarul „Komlóvirág”) nevű vendégfogadót, ahol 1921-ben megalakult a Német Kommunista Párt helyi tagozatai H. S. Fö rste r-zo n g o rák szülővárosa I
