Szolnok Megyei Néplap, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-18 / 168. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. július 18. M ásfél kilométerre fürdőit a parttól. Hanyatt feküdt, és sütkérezett a vízen. A tó üres volt. Az előbb, amikor néhány melltempót csinált, csak a Tihanynak tartó hajó úszott a szem- határon. Most mozdulatlanul feküdt. Szemét lezárta, gumisapkás fülét elborította a víz. De tisztán hallotta az uszony zúgását a habok alatt. Amikor kinyitotta a szemét, a vitorlás már csak méterekre volt tőle. Hasra fordult, és megnézte a hajót. 15-ös túra yolle volt, friss kék sávval hófehér törzsén. A reggeli nap már kioldott valamit a lakkfesték illatából. A lány a fiú napolajának szagát is érezte. — Csao! — mondta a fiú. — Szállj be. A lány féükézzel felhajtotta a gumisapka fülét. — Szállj be! Portyázunk egyet. Felelet helyett a lány újra fülére húzta a sapkát. A fiú elvigyorodott. — Szép, süket baba vagy — mondta. Elhúzott mellette a hajóval, aztán hirtelen visszafordult. A yolle lasan, cammogva közeledett. — Milyen? — érdeklődött a fiú. — Meleg? A lány nem válaszolt. Ismét hanyatt feküdt, és lábával rúgta a vizet. A fiú búvármaszkot vett elő. Olasz gyártmányú maszk volt, csábító ritkaságnak számított. — Kipróbálhatod — kínálta. A lány felült, s egy erős lábtempóval derékig kiemelkedett a vízből. Széles válla és karcsú csípője volt. Mellén piros klubjelvónyt viselt. — Nézd csak! — kiáltott a fiú. — Hiszen te is Meteoros vagy! Fölemelte a melegítőjét, és megmutatta az embléma párját. A lány végre odatolatott a hajóhoz. Felült a yolle peremére és kezet adott. — Kata. \ l — Verbőczy. Á fiúnak kerek macskafeje volt, és feltűnően nagy, indigókék szeme. Bőre fehér és szeplős. A sudár, kreolbőrű lány mellett véznának látszott. Kata az arcára húzta a maszkot és nyomban le is bukott, pár tempóval utolérte a zöld derengésben sikló ólomuszonyt, belekapaszkodott és vitette magát. Mint az országút az autóablakból, úgy suhant tova a homokos tómeder. Hálás volt ezért a mulatságért. Ahogy fölbukkant, a fiú megismételte: — Szállj be. Szeretnék megfürdeni. Kata utálta az ilyen ismerkedést. A hajó azonban az ő klubjáé volt, s a fiú sporttársa. Ez megnyugtatta. — Füredről jössz? — kérdezte, ahogy bekecmer- gett a hajóba. — Ja. Indulhom kellett volna a versenyen, de otthagytam őket. Reggel táviratot kaptam az anyámtól, hogy elutasítottak az egyetemről. Köpök mindenre! Átadta a vitorlakötelet, és fejest ugrott a tóba. A nap már hevesen tűzött. Enyhe szél járt, a parton lomhán ringatózott a nádas. Mögötte eltűnt a néhány aprócska villa. Jelentéktelen fürdőtelep állt ott. Kata a roppant víztükör felé. fordult a vitorlással. A tó végtelennek látszott Itt volt a legszélesebb. Verbőczy gyorsan végzett a fürdéssel. Ahogy a hajóba huppant elnyúlt az orrvitorla alatt, és lehunyta a szemét. Úgy tett, mint aki aludni készül. Kis idó múlva megszólalt: — Legszívesebben megdöglf véle. — Ugyani Jövőn megpróbálhatod. — Kétszer kaptak el diszszidálásért. Engem sohasem vesznek fel... Körös-körül arany nyugalom fénylett az apró hullámokon. A fiú szavai elképesztően hontalanok voltak. Kata szeretett volna kiszállni, de valahogy féüszeg- ség fogta el. Ezért csak tartotta tovább a kormányt meg a vitorlakötelet. Kinyújtott lába ott feküdt a fiú dereka mellett. Szerelőnő volt, s egy KISZ alapszervezet titkára. Vőlegénye a Műegyetem esti tagozatára járt. Mindketten sportoltak is: Kata úszott, az udvarlója meg vitorlázott. A fiú a mai versenynapon is rajtolt. Verbőczy felsóhajtott: — Mindig orvos akartam lenni. Sohasem féltem a halottaktól, a vértől. Mások rosszul lesznek, ha balesetet látnak. En nem.' Érzem, hogy sebésznek kellett volna mennem! Keleten néhány felhőcske mutatkozott, s a szél érezhetően megnőtt. A yolle erősen oldalra dőlt. — Hülyeség, hogy itt panaszkodom neked — mondta Verbőczy. — Van más öröm is, mint orvosnak lenni. — Nem is egy! — De most csak te tudnál megvigasztalni. Amikor ezt mondta, a vitorlás már igen messze siklott velük a parttóL Verbőczy felült és látta, hogy hat-hét kilométerre is eltávolodtak. így hát elhatározta, hogy nem vár többé. Felállt, és kezdte lebo- csátani a vitorlát. — Fürdünk! — mondta határozottan. De a lány már átlátott rajta — Frászt! — kiáltotta durván. — Azonnal vigyél ki innen! Mielőtt bármi is történt volna, már ellenségként álltak szemben. Kata a fiú első arcátlan mozdulatára ütött. A következő percben odalent hemperegtek a csónakfenéken. Sokáig, vadul birkóztak, Végül mindketten kimerültek. Verbőczy látta, hogy a gyors győzelemről le kell mondania. Erre átnyalábolta és beletaszította a lányt a vízbe. — Üssz! — kiáltotta; —■ Üssz, amíg bírod! Kata vad karcsapásokkal távolodott a hajótóL A birkózás kimerítette, a vízben azonban magához tért A víz lemosta róla a küzdelem szennyét, és lelkileg is fölfrissítette. Bízott az erejében. Jó erőbeosztással el fogja érni a partot Zöld sávként nyúlt el a part a messzeségben. Kata néha kiemelte az arcát a hullámokból, hogy lássa. Mintegy kétszáz méter után hátratekintett a vitorlásra. A yolle egy helyben ringott a vízen. A vitorla le- bocsátva, gazdája nem mutatkozott. Nyilván pihent a hajófenéken. A hajó azonban mozdulatlanul is fenyegető volt. Kata tudta, hogy a fiú nem adta fei a harcot Nagy, hosszú tempókkal szelte a vizet, ötszáz méternél mellúszásra váltott, aztán pillangózni kezdett! így is, úgy is számbavette az erejét. A stílusváltozások pihentették is. A Nap el-éltűnt a gyülekező felhők mögött, nagy arany pászmákat vetve a tóra. Kata levette fejéről a piros fürdősapkát. Aranyszőke haja most összeolvadt a ragyogó hullámokkal. Amikor elérkezettnek látta az időt, és felvonta a vitorlát, azonnal látta, hogy baj van. Ä lány szél ellen úszik, s neki oldalaznia kell. így pedig hosszú időbe telik, míg a közelébe juthat. Ugyanebben a percben Kata megérezte, hogy fárad. A szél meg a hullámok kimerítették, s a part reménytelenül távolinak rémlett. Hátra tekintett, és látta, hogy a hajó megindult. Erre mégis krállozni kezdett. Félt a szégyentől, a vízbe- fúlásnál is jobban. Pedig ha meghal, senki sem fogja tudni, hogy harcolt. Az iszonyat tartotta fenn a reménytelen csatatérré vált vízen. Félóra múltán egyszerre könnyebb lett úszni. A szél megfordult. Kata látta, hogy mögötte sebesen közeledik a hajó. — Hello! — kiáltotta már messziről a fiú. — Birod-e még? Most, hogy jó szelet kapott, a vitorlás csakhamar mellette termett. Épp csak akkora távolságot tartott, hogy az úszó bele ne fogódzhasson. — Nem akarsz beszállni? •— érdeklődött a fiú. — Kár; Akkor még várok. A lány küszködve, hörögve túrta a vizet. — Szeretnék elbeszélgetni veled — mondta Verbőczy. —* Természetesen valami mély és komoly témáról... — Gyere közelebb! — zihálta a lány. — Én is beszélni akarok veled. — Mi a csodának ez a hecc? — kérdezte Verbőczy, amint odakormányozta a hajót. — Vőlegényed van? Kata alig hallhatóan lihegte: — Ha most beszállhatok, nem fogok szólni róla. Te pedig úszol a hajó mellett. — Minek? Ügyis hallgatni fogsz! Erről egy lány se fecseg a vőlegényének... Kata abban a pillanatban elkapta a vitorlás végét Belekapaszkodott, de karja annyira erőtlen volt, hogy a szél meg a hajó tánca csaknem letépte róla. Egy pillanatra egymás arcába néztek. A lány vonásai dermedtek, vértelenek voltak. Ügy tűnt, hogy kilókat fogyott. Verbőczy megrettent ettől az arctól. De riadtságában megint csak egyetlen kiutat látott. Magáévá tenni, hogy elhallgattassa. Odakapott, hogy megragadja a kapaszkodó kart. De Kata abban a pillanat-, ban elengedte a hajót. Pár tempót tett, érezve, hogy az utolsók jönnek. A tó felforrt körülötte. Forróság verte ki, szeme elhomályosult. A napsütött vízen fekete karikák táncoltak. Mind több és több. Elkezdett talaj után kutatni, de kinyújtott lába nem érte el a medret Feje újra meg újra a víz alá bukott. Erre hanyatt vetette magát. Ott feküdt kitárt karral, a légszomjtól felpeckelt szájjal. mintegy keresztre feszítve a vízen. Verbőczy, végső kísérletképpen messze elsiklott tőle a vitorlással. Lüktető aggyal, már-már maga is halálfélelemben várta a megadó, visszahívó segélykiáltást. De nem hallott semmit. Erre gyors, éles kanyarral visszafordította a hajót. Kata nem látta őt. A messzeségbe meredt, ahol tíz meg tíz hajócska siklott. Az apró vitorlások el-eltűn- tek a félméteres hullámok mögött. A kékszalag ver- senyrrrezőnye suhant a szemhatáron. — Szállj be! — kiáltotta Verbőczy. — Egyetlen métert se engedlek tovább. Ha nem szállsz be, csak visszafelé úszhatsz! Kata számított erre a fortélyra. A hajó útjába áll, kitérőkre kényszeríti, s neki egyhelyben kell keringenie a vízen. Ezzel az utolsó remény is kihunyt. De ugyanabban a percben egy motorcsónak zúgása ütötte meg a fülét A yolle eltakarta a kilátást, és Kata nem láthatta a csónakot. A hangot azonban megismerte. Verbőczy küzdött, hogy hajójával az úszó és a motoros között maradjon. Ettől a lavírozástól függött, hogy lebukik-e. Izgalmában eszébe jutott a táskarádiója. — Gyorsan bekapcsolta a készüléket Kata tudta, hogy a zene elnyomja a segélykiáltást hogy egyetlen lehetősége, ha integetni tud, ha észreveteti magát. Egy perc múlva a motoros talán irányt változtat, élkanyarodik a mesz- szeségbe. Abban a pillanatban, amikor a levegő megtelt jókedvű tánczenével, a lány mély lélegzetet vett, és a víz alá bukott. Most nem viselt búvármaszkot, nem láthatta a feléje suhanó uszonyt. Az ólomszárny azonban elszállt felette. A következő pillanatban egy rendőrsapka vakító fehérségét látta, és fülébe belerobbant a nyersolajmotor hangja. Jóval később, hogy a motorosba emelték, kinyitotta a szemét. Verbőczy ott ült előtte a pádon, egy rendőr mellett. Mögöttük begöngyölt vitorlával siklott a vontatókötélre fogott yolle. Kata elfordította a fejét. Szeme végigsuhant a végtelen vízen, a vízen, amelyet annyira szeretett. Távol a menetrendszerű hajó úszott Tihany felől. Kora délután volt már. Rubin Szilárd: Nem akarsz beszállni? CSENDÉLET •fi MÉSZÁROS LAJOS RAJZA Zelk Zoltán; Visszhang, madarak szívében Fogai közt madárral fut a macska, cinkék, rigók szívében dübörög, visszhangzik néma talpé surranása —* a földön fut és fut a fák fölött. Borzong a csönd. Aztán egy gyáva fényű, halovány füttyszó mégis fölremeg, aztán kigyűl és lobog már egy másik — aztán tollak, trillák örvénylenek. Es bólogatnak nagybölcsen a lombok, mintha rezgő szavakkal mondanák, mit kurta létü fivérük, az ember mondana most: Az élet megy tovább... Bárányt Ferenci ANGYALFÖLD 'A Váci út mögött, a Duna-part iránt imbolygó népbüfé sejlik a sárga ködből, ide gyűlnek be mind az Elzett és a Láng legbarnább gondjai, fakulni szőke fröccstől. Szemben, vadonatúj panelház ablakából idilli ss lehet ma már a lenti kép: rizling fakó köde — akár egy sárga sátor — takarja fröccsözők vitáit, ponyvaként. Még hullámzó nagyon a pultoknál-időzés: felhő kerekedik most épp a homlokokról, aztán a nap kisüt, a csapos újra tölt és a lángos zsírja is nyugtatgatón dorombol. A sárga sátorok alatt hol vacogó, hol tüzelő tömeg hullámzó képe nékem kényelmetlen nagyon. Mert szégyellni való panel-falak között kihizlalt megvetésem.
