Szolnok Megyei Néplap, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-16 / 166. szám

mi. július 16.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

s

UTAZIK A TISZA

Keresni kell Piroskáékat

Várakozás az autóbuszra.

Odamenet még nem tudtam D. Piroska létezéséről. Sáros Gyulától, a dolgozók általános iskolájának igazgatójától akartam érdeklődni az ifjúsági tagozatosokról. Sáros Gyula elmondta, hogy megyénkben évről évre emelkedik azoknak a fiataloknak a száma, akik ott hagyják az általános iskolát a nyolc osztály befejezése előtt.

Szolnokon két évvel ezelőtt megszervezték a dolgozók általános iskolájának ifjúsági tagozatát. Azok a fiatalok tanulhatnak ott, akik különböző okok miatt kimaradtak az általános iskola valamelyik osztályából és akik munkát vállalnak valahol. Megtudtam, hogy az ifjúsági tagozatosaknál kevesebb az órák száma, többet foglalkoznak egy-egy tanulóval és hogy az iskola igazodik szabad idejükhöz.

— El kell mondanom —

folytatta a beszélgetést —,

hogy itt nemcsak szellemileg elmaradt fiatalokról van szó. Azt tapasztaltuk, hogy a legjobb képességű gyerek tanulásában is okozhatnak megtorpanásokat az otthoni körülményeik, a környezet, a barátok. Ezek a gyerekek valahol lelki törést szenvedtek, megbántották őket, valamiféle keserű dac motiválja cselekedetüket. Az iskola jó hatással van rájuk. Azokra természetesen, akik rendszeresen járnak az órákra. ScCjnos vannak olyan gyerekek is. akik hónapokig elkerülik az iskolát.

A sokat hiányzók közül jegyeztem fel egy párat, így került a jegyzetfüzetembe D. Piroska neve és lakcíme.

A bedőlt, félig elhordott kerítés végén furcsán hatott a két korhadt oszlopon függő zárt kapu. Fáradt mozgású, idős asszony eresztett be. Megmondta, hogy Piroska nincs otthon, majd sietve tette hozzá: ő csak a nagymama, beszéljek inkább a lányával. (Piroska édesanyjával.) Ott lakik az udvar végén.

A földbe ereszkedő tenyérnyi szobában félhomály és megsavanyodott bor émelygős szaga fogad. A meghatározhatatlan korú, ráncoktól barázdált arcú asszony gyanakodva pislog rám. Éles tekintete csak azután enyhül, hogy megnyugtatom. Nem a rendőrségtől vagyok. Amikor lánya felől érdeklődöm. nikotinmarta rekedtséggel vág közbe.

— Nem tudom, most hol van, de nem is érdekel. Megszoktam már, hogy két-há- rom hétre eltűnik, aztán a rendőrség hozza haza. Nem is bánom, ha nincs itt, legalább nem nyomja az oltári sódert, hogy csak iszom, vele nem törődöm, hogy neki nincs is szülői otthona, meg ilyesmit. En nem bírok vele, a gyámhatóság pedig nem segít. Amikor kértem, hogy küldjék zárt intézetbe, azt vágták a fejemhez, hogy milyen édesanya vagyok én.

Valóban. Milyen édesanya? Honnan az elképesztő közöny, mitől a megfoghatatlan érzelemsivárság? Az édesanyát nem érdekli, hogy alig tizenöt esztendős lánygyermeke hol van, mit csinál, miből él két-három hétig. Észrevehette a hallottak feletti rosszallásomat, mert ellenségesen támadó hangnembe csapott át.

— Nem érdemli meg a kis dög, hogy jószívvel gondoljak rá. Annyiszor próbáltam a lelkére dumálni, de hiába. Ment a maga feje után, a végén tönkretette az én boldogságomat is. Isten a tanúm, hogy miatta hagyott itt az élettársam, pedig jó dolgom volt mellette. Higgye el, amikor még együtt éltünk, én egy fél napot sem voltam dolgozni, nem volt rá szükség.

Megkérdeztem, hogyan érti, hogy lánya miatt hagyta ott élettársa? Először csodálkozva meredt rám, aztán égnek emelve furcsa jelekkel tetovált, szikkadt karjait, rám rivallt.

— Hát nem érti? Unta már a sok balhét és szé- gyellte, hogy a családban egy ilyen is van.

A megbélyegzésnek szánt „ilyen” természetesen Piroskának szólt, aki akkor még nem töltötte be tizennegyedik életévét.

Egy bedőlt kerítésű udvar, a családi fészek széthullását jelképező elhanyagoltságával nem vonzó látvány. Egynéhányszor mégis megzörgettem még a rozoga kaput. D. Piroskát kerestem, vele akartam beszélni. A válasz mindig ugyanaz volt. Nincs otthon, hetek óta nem látták. Végül a városi tanács igazgatási osztályának gyámügyi csoportjánál érdeklődtem. Mit tudnak az eltűnt lányról?

A gyámügyi csoport vezetője „kapóra jött”-tel fogadott. D. Piroska aktái éppen kézben voltak.

— Tegnap kaptuk az értesítést — kezdte a beszélgetést —, hogy Piroskát csavargásért a budapesti II. kerületi rendőrkapitányságon őrizetbe vették. Természetesen édesanyját is értesítették az őrizetbevételről, felszólították, menjen el a lányáért. És mit gondol, mit csinált erre az asszony? Berohant ide, és tudomásunkra hozta, hogy neki nem kell a lánya, látni sem akarja, csináljanak vele amit akarnak. Arról viszont egy szót sem szólt, hogy lemond a 286 forintról, amit gyermektartás címén havonta kap elvált férjétől.

Beszélgetés közben újabb vaskos iratköteg került elő. Ezek is Piroska aktái voltak. Köztük lapozgatva rajzolódott ki egy alig tizenöt esztendős gyereklány szomorú életének körvonala.

Szülei 11 évvel ezelőtt elváltak. A kislány 4, a fiútestvére pedig 7 esztendős volt, amikor mindketten állami gondozásba kerültek, öt év után — kilencéves korában — Piroskát édesanyja kivette a nevelőotthonból. Piroska akkor úgy érezte, hogy számára most kezdődik igazán a gondtalan és boldog gyerekkor. A családi otthon mellé szerető szülőket is kapott, hiszen egy udvarban lakott édesanyja, a nagyapa és a nagymama.

A zavartalan boldogság sajnos rövid ideig tartott. Egy év múlva meghalt a nagyapa, az idős nagymamához — akinél akkor a kislány lakott — családostól hazaköltözött egyik fia. Piroska már az első napokban kiszorult a lakásból, édesanyja egyetlen kis szobájába költözött át. Elején nem is volt ezzel baj, a kislány örült annak, hogy ezentúl mindig együtt lehet édesanyjával. Anyja azonban nemsokára közös háztartásba lépett egy nála tíz évvel fiatalabb férfivel. A mostohaapa odaköltözött, s a kislánynak csakhamar éreznie kellett, hogy útban van. Alig telt el pár hónap, édesanyja már naponta vagdosta fejéhez, hogy csak bajnak van, hogy valóságos kölönc a nyakán.

Még nem volt tizenhárom éves, amikor először zárták ki otthonról, télnek idején. Késő estig rótta fázósan az utcákat, és „természetesen”, akkor is előkerült a „jószívű” férfi, aki szívesen adott reggelig szállást legénylakásán a korán nagylánnyá formásodó gyereknek.

A városi rendőrkapitányság ifjúságvédelmi előadója is D. Piroska aktái között

lapozgatott, amikor bekopogtattam hozzá. Elmondta, hogy a lány már Szolnokon van, a budapesti II. kerületi rendőrkapitányságról átküldték a megyei gyermekgondozó és ifjúságvédő intézetbe.

— Nem tudom — mondta — hányszor zárták még ki otthonról, hányszor érték az esték az utcán, a másnap reggelek idegen férfiak lakásán. Azt tudom viszont, hogy már kizárás nélkül is csavarog. Megkóstolta a könnyű élet kétes örömeit, ismert és állandó vendége lett az utcának, az éjszakai mulatóhelyeknek.

A gyermekgondozó- és ifjúságvédő intézet igazgatójának irodájában találkoztam végül D. Piroskával. A riadt tekintetű lányt csak hosszabb unszolásra tudtam szóra bírni.

— Tessék elhinni, sohasem éreztem igazán, a csavargás vágyát. Azelőtt nem tudtam elképzelni nagyobb boldogságot, mint hogy együtt lehessek nagyapával és édesanyával. Nem is kívánkoztam én el sehová, amikor még azt hittem, hogy van otthonom, hogy tartozom valakihez. Sokáig irigyeltem azokat a lányokat, akiket szülei azért szidtak össze, mert az iskolából nem siettek egyenesen haza. Énrám akkor haragudtak, amikor korán hazamentem. Mindig azt mondták, hogy láb- alatt vagyok. Nem is értem, miért vett ki édesanyám a nevelőintézetből. Mennyivel jobb Janikának, a bátyámnak, hogy ott maradt, szakmát tanul, parkettázó lesz, ember válik belőle. En pedig... Tessék elhinni, nem ér semmit az életem.

Siettem megnyugtatni, hogy még fiatal, tanulhat, dolgozhat, csak akarni kell, és jóra fordul majd minden. Egy pillanatra a remény fénye csillant meg könnyektől fátyolos szemében, de csak egy pillanatra. Fiatal korához túl fáradtan, s valami szívfacsaró közönnyel legyintett.

— Igaza van. Csak akarni kell, de minek? A felnőttek szemében én már csak egy csavargó, egy züllött lány vagyok. Ezt meg is mondják sokan és gyakran, csak éppen elfelejtik megkérdezni, hogy ki juttatott ide? Ne tessék azt hinni, hogy jó így nekem, szakítanék is szívesen az ilyen élettel, csak azt nem tudom, hogyan és kik segítenek ebben.

Az intézet igazgatójától csak annyit sikerült megtudnom, hogy a tanács és a rendőrség dönti majd el, mi lesz Piroskával.

A riport utolsó sorait írtam, amikor telefonon értesítettek: D. Piroska négy lánytársával együtt — azok is 14—15 évesek — megszökött a gyermekgondozó- és ifjúságvédő intézetből. Stílusosan úgy kellene folytatnom, lapzártakor érkezett a hír. így azonban hivatalos lenne, s én valami mást, valami nagyon emberi hangot keresek. Emberi hangot, amivel megírhatom, hogy keresni kell D. Piroskáékat. így mondom, Piroskáékat, mert tény, hogy többedma- gával szökött meg, szinte jelképe annak, hogy nincs egyedül, hogy hasonló, szomorú sorsú gyerekek — ha nemis túl sokan — de vannak még.

Keresni kell őket, de a választ is keresni kell a kérdésre, hogy mi lesz azután, ha megtalálják őket. Választ a — minden bizonnyal jövőjüket alapozó — kérdésre: mi lesz velük így, szárnyaszegetten.

Illés Antal

A Tisza Táncegyüttes há- zatáján nagy a sürgés-forgás: napok óta készülődnek tervezgetnek. Első idei külföldi útjukra készülnek. Amikor náluk jártunk, az utazás előtti napon, Várhelyi Lajost, az együttes művészeti vezetőjét és Pázmány Kálmánnét, a csoport egyik hivatalos kísérőjét éppen a térkép fölé hajolva találtuk.

— Autóbusszal megyünk, és a legmegfelelőbb útirányt keressük, — válaszolja kérdésünkre Várhelyi Lajos. Lengyelországba ugyanis többféle útvonalon is el lehet jutni.

— Űticéljuk?

— A sziléziai iparvidék központja, Katowice. A vajdaság bányászainak hagyományos felszabadulási ünnepeire vagyunk hivatalosak. A Vajdasági Bányász Napok minden évben nagy esemény Lengyelországban, öt napig tart, és hasonlít a mi majálisainkhoz. Ezekben a napokban több mint egymillió vendég érkezik a városba.

— Köztük a magyarok képviseletében ezúttal egy szolnoki együttes.

A kis falu történetében legendává színesedik majd a tragédia. Emlegetik gyerekek, unokák, tesznek hozzá és néhány évtized múlva a szerencsétlen megboldogult sem ismer rá elhunyténak körülményeire. És minden bizonnyal egyre emberfelettibbé válik a halottlátó szerepe, aki...

De nézzük előbb a szomorú történetet. A termelőszövetkezet gépkocsivezetője teherautójával a háztáji szénát fuvarozta haza a tagoknak. Itt is, ott is megkínálták a sofőrt egy-egy pohár borral, az utolsó fuvart aztán már meglehetősen ittasan bonyolította a fiatalember. Az egyik kanyarban a kazalnyi rakomány tetejéről leesett a gazda. Az élettelennek látszó embert menten kíváncsiak gyűrűje vette körül. Élesztették, hiába.

A siránkozás, jajveszékelés az egész falut betöltötte. A halálra vált gépkocsivezető ott tiblábolt a sérült körül, mindaddig, míg az asszonyok haragja el— Mi csak jelképes vendégei leszünk a többnapos ünnepségsorozatnak. Sokkal inkább szereplői; műsort adunk több helyen is.

— Mit visz a Tisza Katowicébe?

— Főleg folklór számokat. Szeretnénk megismertetni lengyel barátainkkal a mi vidékünk népi hagyományait, a Kunság világát. Természetesen emellett programunkban szerepel a nagysikerű Udvarhelyi táncok és a lányok bravúros üvegtánca.

— Egyéb meglepetés?

— Baráti gesztusként meglene nem fordult.

— Jóska, ezért téged felakasztanak — mondták ki rá az ítéletet, mire a férfi kinyitotta a kocsiajtót, egy kötelet vett magához és eltűnt.

öt napig hiába keresték a sofőrt, a rendőrök a kutyákkal sem akadtak a nyomára. A felesége, a szomszédok tanácsára felkereste a halottlátót. A „mágikus ember” alaposan kikérdezte az asszonyt, majd kinyilatkoztatta azt, amit egy átlagos képességű iskolásgyerek is kikövetkeztetett volna a hallottakból: a szerencsétlen

ember felakasztotta magát. Ezt már mindenki tudta és nem is lett volna semmi rendkívüli a jóslásban, ha a szemfényvesztő nem burkolja misztikus ködbe mondanivalóját. Ö azonban látványos hókusz-pókuszok közepette a túlvilágot hívta, ahonnan szerinte nem késett a válasz. Az akasztás tényét úgymond nem magától, a halottól kérdezte meg, mivel ő csak hat hét múlva

tanultuk erre az alkalomra a lengyel Mazowsze együttes egyik hangulatos táncát. Ráadásként.

— Ki utazik még az együttessel?

— Czakó Jánosné, aki népdalokat énekel és a zenekar Kállai János vezetésével.

Mire a villáminterjú elkészült, megszületett az útirány is. Pénteken reggel 8 órakor — tehát ma — Miskolcon — Kassán — Pop- rádon — Zakopánén keresztül: irány Katowice.

Jó utat!

lesz „tárgyalóképes’* a másvilágon, — hanem az apától, aki évtizedekkel ezelőtt távozott az élők sorából.

Az asszony hazatért a hírrel, és most már az egész falu az eltűnt keresésére indult — és csodák csodája meg is találták az akasztott embert egy eldugott csalit- ban. A nyomozásban már a gépkocsiról leesett férfi is részt vett.

A körzeti megbízott, aki a vizsgálatot vezette, elmondta, hogy ha a falu az ő szavára is megmozdul, már a tragédia napján megtaláltak volna az eltűnt férfit, így néhányad magával képtelen volt átkutatni a hatalmas területet. Ö „csak” a segítőkészségre apellált, nem pedig az emberi hiszékenységre.

Történt mindez 1971 júniusában, amikor úgy látszik a kozmoszt már jobban ismerjük, mint az emberi lelkeket.- Pb Cjf-lafwfrliíLL tadni kdi!

A múltkoriban már azt hittem, amikor egy újgazdag nagyasszony kifejtette, hogy leviszi a Balaton mellé, a vállalati üdülőbe, Boriskát, a háztartási alkalmazottat is, mert teljesen zavartalanul akar pihenni és különben nem tudna a kislányától, hogy ez a jelenkori rongyrázás csúcsa.

Be kell látnom, hogy megint csak tévedtem ...

Megjelent az új, magyar—francia társalgási zsebkönyv. A hasznos, szép kiállítású könyvecskében külön rész ad nyelvi eligazítást az aranyművesnél, az ékszerésznél történő vásárlásra. PL: „szeretnék egy gyűrűt a hölgy részére, smaragddal.” Ugyanez: „rubinnal, zefirrel.” Más: „Szeretnék egy arany zsebórát, egy arany karórát stb.”

Végre, végre! Ez kell a magyar dolgozóknak! Mert milyen bajban voltunk eddig! Ott álltunk a 80 dollárunkkal — a hiányzó 20 elfogyott Párizsig, másfél nap alatt, még a vonaton — a másfél kiló téliszaláminkkal, meg a 87 doboz törökszentmiklósi szárnyaskonzervünkkel a Szajna partján, az aranyművesek negyedében és csak topogtunk, totyogtunk, nem mertünk benyitni a fotocellás ajtó mögé, a kincsek közé.

Nem tudtuk ugyanis, hogyan kell kérnünk a smaragd-köves aranygyűrűt!

De vége ezeknek a szűk keresztmetszetű időknek, most már bátran mondjuk a fránya aranyművesnek, ott a Szajna partján, hogy én vagyok a, én vagyok a kunságifi, ide nekem azt a 15 ezer dolláros gyűrűt

Más szempontból viszont hibásnak tartom a könyvecske eme tényleg értékes részét. Nincs benne például, hogyan kell egyedi darabot rendelni szívünk hölgyének, de ne olyat ám, ami Sophia Loren- nek is van — lehet olyan 4—5000 frankos is — a Dior-szalonban. öreg hiba az is, hogy a Loire menti kastélyok gyors és olcsó vásárlására sem kapunk útbaigazítást.

A könyvecske a Garnier Fréres (Párizs) társalgási zsebkönyv sorozat alapján készült, — dehogy is akarom hasznosságát kétségbe vonni, mert tényleg jó dolog, ha „mutogatás” nélkül tud az ember a párizsi piacon venni egy fél kiló banánt, egy liter tejet, netán egy üveg vörösbort az áruházban, az olcsóbbik fajtából.

A könyv kifogásolt része azonban szükségtelen, amióta széles tömegeink a hazai piacon szerzik be éves smaragd rubin és zefír szükségleteiket.

— ti —