Szolnok Megyei Néplap, 1971. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-20 / 144. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1971. június 29.

Vinexe Györgyi

Károly bácsi lova

TIZENHÁROM FIATAL NOVELLISTA

AHOL A SZIGET KEZDŐDIK

(Fiatal próza írók antológiája)

Magvető, Budapest 1971

A vonaton találkoztam Károly bácsival. Azt mondta: megy lovat venni. Mert volt két lova is az öregnek, csakhogy amikor belépett a tsz-be, beadta' őket

— Pedig — oktatott — jó ló nélkül nem lehet dolgozni. A dologidő meg egyre jobban közeledik. Olyan gyorsan kitavaszodik, hogy észre sem vesszük. Meg aztán, most újra kezdek. — Húzta ki magát. — Ismét a magamén. Tudod fiam, újra én leszek a gazda... Az enyémen, a magam gazdája.

Károly bácsi minden szavában és pillantásában szemrehányás volt. A vonat döcögött. Keveset beszélt. S amikor beszélt a szavakat tagolva ejtette. Nyugtalan volt és ideges. Valami kimondhatatlan, valami megfoghatatlan bujkált benne. Bujkált, és kergetőzött arcán is a komorság és a mosoly. Olyan volt az ábrázata, mint az égen a sok tavaszi felhő és a nap. Elborult, aztán kitisztult, majd újra jöttek a felhők, és megint győzött a nap.

Szótlanul figyeltem. Kerestem azt a kimondhatatlan és megfoghatatlan valamit. Mert arcának bőre alatt lappangott. — mint egy kezdődő betegség, — a bizalmatlanság. Minden pillantásával ezt kérdezte: „Hogyan kezdjem, mit csináljak, hogy lesz jobb?”

Nem akartam megzavarni beszédemmel. No meg minden ember többé-kevésbé • maga irányítja sorsát. Ugyanakkor éreztem, hogy szólni kellene. Vállon kellene ragadni, mert úgy rohan, mint az oktalan gyermek. S ha elesik megint, mást okol... Hogy „láttátok, mit teszek, miért nem szóltatok.”

fjem avatkoztam a dolgába. Kis idő után ő kezdte újra a beszélgetést.

— Mit csinálsz a városban?

— Körülnézek — feleltem.

Aztán hirtelen felötlött

bennem.

— Tudja mit, Károly bátyám ?

— Na fiam nézett mereven.

— Elmegyek magával, megnézem, miiyen lovat

vesz.

— Az jó lesz — biccentett fejével. — De értesz-e a lóhoz? Mert a ló csak akkor ér valamit, ha jó dolgos, meg szép is, mint a menyecske. Mert a menyecske is csak úgy jó... Szóval, ha takaros. Persze legyen fiatal is, meg ne is legyen kehes, mert volt egyszer egy kehes lovam, aztán ...

Addig mesélte Károly bácsi a kehes lovat, amíg megérkeztünk. Az állomás forgatagában úgy lépkedett, mint aki nagyon siet, mintha gyorsan túl akarna esni életének egy nagy eseményén. Mert ha késik, ha lassan megy, lehet, hogy megváltozik a véleménye.^

— Károly bácsi! — törtem meg kettőnk csendjét. — Én nem nagyon ismerem a lovakat.:. Meg azt akarom mondani, ho^v... szóval azt akarom mondani, ne vegyen lovat.

Az öreg felém fordult.

— Aztán miért nem akarod? — Nagyon gyanúsan nézett, szinte nyársra húzott tekintetével. Ügy szemelt, mint az ellenségét. — Mondd csak, miért nem akarod, hogy lovat vegyek?

Az öreg arcába tódult á vér, mintegy jelezve, hogy paraszti hiúsága nem tűr ellenvetést. Nem magabiztosságból, mert egv cseppet sem volt magabiztos, hanem

gőgből. Sietett, szinte rohant, hogy mielőbb lovat vegyen. „Megalkudni, kifizetni, és hazavezetni. Haza a faluba, be az istállóba. És ha valaki azt kérdezi, kié ez a ló, azt feleli, hogy az enyém!” Ezeket fejezte ki Károly bácsi tekintete.

Egy félnehéz, telthúsú állat előtt állt meg. A ku- pec ötezerre tartotta.

— ötezer? Az sok! — aztán odébb állt, végigjárta az egész vásárt, megnézett minden lovat, és érdeklődött. Hány éves, mennyiért adja, nem kehes-e? De egyik sem tetszett úgy, mint az a félnehéz jószág. Visszament a kupechez. Megnézte a ló patáját, a fogait, aztán szólt az eladónak, hogy jártássá meg.

— Ilyen lovat maga nem talál sehol! Ez olyan ló, amilyen még a lovak országában sincs! — dicsérte hosszasan portékáját a ku- pec.

Négyezerötszázban maradtak. Megkötötték az egyezséget. Amikor Károly bácsi leolvasta a pénzt, hozzám fordult:

— Szép ez a pára? — aztán spárgával pokrócot kötött a ló hátára, én meg segítettem neki, hogy könnyebben felüljön.

— Te előbb érsz haza — mondta békésen. — Szólj az asszonynak, hogy estére otthon leszek. Na, isten áldjon!

Elindult Károly bácsi. Sokáig néztem, dereka egyenes volt, mintha nem is pokrócon, hanem nyeregben ülne. Büszkén tartotta magát.

Az asszony izgalommal várakozott otthon. Ö nem akarta, hogy lovat vegyenek. Azt mondogatta: „Leéljük mi ló nélkül is azt, ami még hátra van.” De Károly bácsi így akarta. És minden pénzt összeszedtek, hogy fussa a ló árát. A szövetkezetét is sürgette, hogy mielőbb hasítsák ki földjét a közösből. Ez a vágya is teljesült.

Károly bácsi a munkához készülődött. Ezen a napon is kovácstól jött haza. Laposvasat élesíttetett, hogy másnap hozzáfogjon a szántáshoz. Itatási időre tért haza a kovácstól. Bement az istállóba. Egyszerre feltűnt neki, hogy nem nyerít a ló. Mert mióta bekötötte az istállóba, mindig így szokta üdvözölni újdonsült gazdáját, ha nyikordult a rozsdás ajtó. Most azonban még csak fel sem kelt a friss alomról. Károly bácsi odament az állathoz. és megpróbálta felkelteni. Látszott, hogy nincs ereje felkelni, szenved, kínlódik. Csak annyira futotta erejéből, hogy gazdájára emelte hókás fejét, könnyező szemeit, mutatva: lássa meg más is az ő fájdalmát. Csak a ló. ez az okos állat képes érzéseit így kifejezni. Károly bácsi meg is értette. De mielőtt még segíthetett volna. elnyújtott, keserves hang jött ki szegény pára száján, és feje erőtlenül ráesett az alomra.

Az asszony nyugtalankodott a konyhában. Nem szokott az ura ilyen hosszú Ideig itatni. Indult is az istállóba, mert sokszor a szelídnek látszó állat is kárt tesz az emberben, ha megbokrosodik.

Károly bácsi a ló mellett feküdt. Éppen olyan mozdulatlanul, mint a szürke. Az asszony nézte az öreget és a lovat. Nem szólt egy szót sem. csak állt

Károly bácsi tudta, hogy mögötte van az asszony, de

meg se mozdult. Talán köny- nyeit szégyellte felesége előtt mert őt még soha senki nem látta könnyezni. Szemét a kihűlő ló nyakához szorította, és úgy törölgette köny- nyeit a szürke szőrében.

SoRáig tartott ez a szótlanság. Aztán fürgén felkelt az öreg, de még mindig nem nézett az asszonyra, csak a bajusza alatt nyögte:

— Ez volt a sorsaíl!

— Ez — keseregte az asz- ßzony. és szipogva folytatta:

— Aztán most... most... — kitartott, mert nem tudta jól beszél-e — most mit csináljunk?

Károly bácsi feleségére emelte tekintetét. Mint megriadt, nagy fekete hernyók, úgy mozdultak félelmetes szemöldökei. Ilyen kérdésre mindig káromkodva szokott válaszolni. Most azonban, mikorra kinyitotta száját, sikerült magába fojtani a dühöt, és csak ennyit mondott:

— Mit csináljunk? — meredt maga elé, mintha nagyon gondolkodna a válaszon. Aztán széttárta kezeit, és nyomban le is ejtette őket. — Hát mit csináljunk?

A felesége nem faggatta. Van abban valami igazság, hogy a parasztasszonyok a legjobb pszichológusok, mert minden szóból és minden mozdulatból értenek. Hát ezért nem firtatta tovább. Látta az urában végbemenő elkeseredett harcot, melyet most önmagával kell megvívnia.

Egész éjszaka nem aludt Károly bácsi. Az jutott eszébe, hogy legszívesebben elköltözne a faluból. De hiába, ehhez már öreg, meg aztán mihez kezdjen?

Reggel mint az élő halott, úgy tántorgott be a szövetkezet irodájába, és megállt az elnök előtt.

Az elnök nem tudta, mit akar Károly bácsi, hiszen kielégítették. Meg amikor kilépett a csoportból, ’ olyan nagy hanggal ment el, hogy azóta nem is köszönt.

Az öreg megbökte a kalapját, az elnök is biccentett, de nem szóltak. Sokáig

néztek egymással farkasszemet

„Bár csak ne jöttem volna ide” — gondolta végig Károly bácsi az egész históriát. S a paraszti gőg elha- talmasadott rajta úgy, mint amikor a vásárba ment. De ez csak egy pillanatig tartott. mert a valóság kijózanította.

— Tudom, hogy haragusz- tok — kezdte. Aztán lesütötte a szemét nem tudta folytatni. Ilyen erőtlennek még sohasem érezte magát.

— Csak te haragszol — válaszolt az elnök. — Mindenkinek joga van a maga útján járni... Nem bánt ezért senki sem.

Károly bácsi mély lélegzetet vett.

— Igaz, ti nem bántottatok .... Csak a sors.

— Mi bajod a sorssal? — szólt az elnök.

— Ver — és felszakadt belőle a keserves tehetetlenség. — Ver engem... Az utamba áll. Kínoz. Érted? A keserves istenit az életnek!

— Beszélj egyenesen! — szólt közbe az elnök. — Beállítasz ide, szidod az életet, de nem mondod meg, miért.

— Azért, mert gyenge vagyok.

— A magad akarata szerint lettél az. De ha már ide jöttél, akkor öntsd ki magadból, mit akarsz, és ne kertelj!

Károly bácsi mintha fia halálát panaszolta volna el, csak ennyit mondott:

— Megdöglött a ló.

• • •

Akkor láttam ismét Károly bácsit, amikor a tsz vontatójának pótkocsijáról leemelték a kivénhedt lovat,’ és a dögkútba hempergették. Az öreg torkát még egyszer megszorította a keserűség, amikor a tetem tompa hup- panással a kút fenekére ért. Aztán mintha egyszeriben megszűnt volna a fájdalma, önmagával is megértette, hogy öreg volt már az a ló. Aztán leöntötte a tetemet, frissen oltott, bugyborgó fehér mésszel.

Az ünnepi könyvhét egyik legsikeresebb kiadványa ez, az elég szűkmarkú válogatás a legújabb novellatermésbőL Méltán. A szorgalmas folyóiratolvasó már találkozhatott a kötet nem egy szerzőjével (pl. Ajtony Árpád, Mózsi Ferenc, Munkácsi Miklós, Nádudvari Anna, Vámos Miklós), mégis — így összegyűjtve — kellemes meglepetésként hatnak ezek az írások. Ne féljünk kimondani az elkoptatott jelzőt: izgalmas és olvasmányos könyv ez, bizakodással töltheti él a magyar prózairodalom iránt érdeklődő olvasót. Ami szembetűnő, az a Cormakészség. A 13 novella között akad halványabb, gyengébb, de rosszul megírt írás egy sem. Hiba lenne az is, ha a „fiatal” jelző megtévesztene minket Mert igaz ugyan, hogy Vámos Miidós csak húsz éves, de a negyven éves Tóth Bálint apja is lehetne. Mégis, ha valami közös vonást próbálnék keresni, akkor talán az élményszerűséget emelnénk ki. Éppen, mert fiatal szerzőkről van szó döntőnek bizonyul, a gyermek- és kamaszkor élményvilága. Ez jelentheti azt, hogy a szerző a saját gyermekkorát írja meg, de azt is, hogy fogékony a téma iránt és ezzel az érzékenységgel, érzelmi-indulati töltéssel írja meg. A recenzens is ezekre aiz írásokra adja a voksát. Munkácsi Miklósra pl. (Míg beáll a fagy), aki azt mondja el hogyan érik idejekorán felnőtté Bari Tamás, a lumpenproli család, (részeges apa, 4 gyerek), a pedagógusok hajszolt ernyedtsége a szegénység és. 'kiszolgáltatottság

szorításában. Érték pusztul, sorvad el ebben a gyerekben — alig veszi észre valaki. Munkácsi erénye, hogy ném kívülről, nem a felnőttek nézőpontjából szemléli ezt a világot. Nem ábrázolni akar, de felrázni. Ilyen mozgósító erejű írás Csörsz István: A legjobb lelépni c. novellája is.'Kevés szívszorítóbb jelenetet olvashattunk eddig, mint a nevelőotthonból hazatért fiú találkozását az anyjával, vagy a viharét, amely elől „Patkány”' a disznóólba menekül, mert az anyja nem nyit ajtót Sokat olvashatunk manapság a huliganizmusról. Csörsz és Munkácsi a művészet nyelvén a huliganizmus okát és forrásvidékét mutatja be. Ide sorolhatnánk még Nádudvari Anna (Aranyszegély), Ajtony Árpád (Csalódás nyári nopokon), Csapiár Vilmos (ÍLhol a sziget kezdődik és Mózsi Ferenc (Ifjúság) Írásait is. A szűk bérházud- varok, az apa vagy anya (sokszor mindkettő) nélkül felnövő gyerekek, unalomba és magányba taszított fiatalok, közönyös és cinikus felnőttek világa ez. Ördögh Szilveszter (Vénember), Csa- log Zsolt (Szvetter), a másik korosztályt: a nagyapákat

írják meg meglepően éretten. Oda kell figyelni azonban Tóth Bálintra is (Händel jobb); aki az adminisztráció és a művészet lehetséges és meglévő konfliktusaira figyelmeztet. Magyarán: valóban a tehetségeknek nyissunk zöld utat. Kevésbé tetszett Dobai Péter jól megírt, de kicsit elvont, a mai irodalmi divatokkal kacérkodó története.

H. S.

A Yr7 / i \\ Kiss Attila rajza