Szolnok Megyei Néplap, 1971. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-09 / 108. szám

1971. május 9. SZOLNOK MEG VEI NÉPLAP 7 BERLINI NAPOK Á Birodalmi Kancellária első szovjet parancsnokának visszaemlékezése 1945. május 2-án néhány órával éjfél előtt Kalinyin ezredessel együtt magához rendelt az 5. hadsereg pa­rancsnoka, Berzarin, vezér- ezredes. Megérkezésünk után a térképhez invitált bennün­ket. — A közeli napokban Né­metország kapitulál, — mon­dotta, — Feladatunk, hogy Berzarin vezérezredes, a Berlini Helyőrség pa­rancsnoka ...Antikor harcosaink a Wilhelmstrasset megtisztí­tották az utolsó fasisztától — a kapott parancs értelmében — a kancelláriára siettem. Dodge kocsink csikorogva fé­kezett a kétemeletes szürke épület előtt. A furcsa, szög­letes oszlopokkal díszített ház kapuja -fölött még ott „díszelgett” a bronz sas. A falakon golyóütötte lyu­kak, az ablakok kitörve, fé­lig égett függönyt lóbált a szél. A lépcsőházban szét­dobált papírok, iratok. Körü­löttünk még folyt a harc, de itt már minden csendes volt. Hajnalodott. Sebesültek Balra fordulva rövidesen megtaláltam a lejáratot a kancellária pincéjébe. A be­járati ajtó félig nyitva volt. Lehet, hogy németek marad­tak odalenn. Megindultam lefelé. Akkor nem gondoltam ar­ra, :hogy bajom is eshet. Pe­dig az út, amit Sztálingrád­tól idáig megtettem... No, de még sehol nem hagyott cser­ben a katonaszerencse. El­jöttem Berlinbe... Leértem a pincefolyosóra. Jobbra és balra szobák, az egyszerű faágyakon és a föl­dön német sebesültek. Szót­lanul néztek rám, szemükben félelmet, megadást, gyűlöle­tet láttam, de mindegyikük tekintetéből kiolvashattam: Mi lesz velünk? Mit akar az orosz? Lehet, hogy más a helyem­ben nem sokat gondolkodott volna. Sonneberg mellett el­sőként léptem be egy bör­tönbe. A visszavonulók agyonlőtték, leöntötték ben­zinnel és meggyújtották a foglyokat. Amikor kinyitot­tuk a kaput, még füstölögtek kritikája a szocialista társa­dalmi rendszerek ellen is irá­nyul. mikör különbségtétel nélkül, általában bírálja, s elnyomásnak nevezi az egyén életének minden szabályo­zását. Hol van ma a forradal­mi erő — kérdezi, s meg is találja a munkásosztályon, a viiág kommunista mozgal­mán, a szocialista világrend- szeren kívül, mintegy azok­kal szemben. Ezek szerinte, a nemzeti felszabadító moz­galmak a fejletlen országok­ban; az a munkásmozgalom, amely a hagyományos mar­xizmussal szakít; a jóléti ál­lamokban élő elmaradott ré­tegek; az ellenzéki értelmi­ség. Marcuse tételei effv szem­pontból különösen figyelem­re méltóak. Tipikus megnyil­vánulásai azoknak a bonyo­lult folyamatoknak, amelyek fi szocializmus és a Kr->ita- lizmus világnézeti harcát napjainkban jellemzik- Ér­demes ilyen szempontbó1 is elemezni tehát; , Marcuse a marxista filozó­fus nevében lép fel, nyíltan polemizál a marxizmus nyílt ellenfeleivel és a revizionis­tákkal egyaránt. Épnen ezért nehezen kirtizá’hetó Revi- ^ionizmusa ultrabaloldali jel­lehetőség szerint minél ha­marabb ellenőrzésünk alá vonjuk az állami- és kor­mányhivatalokat. Kalinyin ezredes a német hadsereg vezérkara, ön pedig, Plato­nov őrnagy a Birodalmi Kan­cellária épületének párán,cs- noka lesz. Átadta megbízóle­veleinket. .. Az enyém így hangzott: Kusev vezérőrnagy, a Helyőrség Törzs­parancsnoka” a máglyába rakott holttes­tek. — Hány sebesültje van? — kérdeztem a főorvostól, amikor elém vezették. — Másfélezer — válaszol­ta halkan. — Két órán belül minden fegyvert, vágóeszközt, táv­csövet és optikai felszerelést szolgáltassanak be! — mond­tam. — Mi lesz a sebesültekkel? — kockáztatta meg a kér­dést. — A sebesültek életéért ne aggódjon, mi nem vagyunk fasiszták. — válaszoltam nem minden indulat nélkül. Egyszer csak elém került a kancellária gazdasági veze­tője, amolyan gondnokféle. Utasítottam, hogy továbbra is lássa el a tartalékokból a sebesülteket. — Igenis, őrnagy úr! — csapta össze megszokásból a sarkát. Természetesen tudtam, hogy Hitler nem lehet a pin­cében. De amikor a • sötét folyosókon mentem, arra gondoltam; hátha, mégis!... Az elemlámpa gyengülő fé­nyében asztalt, székeket, tűz­biztos páncélszekrényt lát­tam. A másik szobában ágy, mosdó, a falon ovális tükör. Sehol senki... A szőnyeg Visszamentem az épületbe. Délután pótkocsis teherautó állt meg a ház előtt. A had­seregtörzs adminisztratív­gazdasági Osztályának pa­rancsnoka, Borisz Raihild, régi ismerős szállt ki belőle. — Tudod, — kezdte azon­nal a tárgyra térve — pa­rancsot kaptam a Katonai Tanácstól, hogy szerezzek bútort a kapituláció aláírá­szavakkal operál, ezért hatás­sal van bizonyos radikális csoportokra, különösen a fia­tal értelmiségiek egy részé­re. A Mao Ce-tung féle vonal felé orientálódik, s kész tá­mogatni azokat, mint a mar- xizmus-leninizmus autentikus örököseit. Ennek fejében ösz- szekötő szerepet vállal (ami után a Mao vonal régen ku­tat) az európai értelmiség fe­lé. Erőfeszítéseket tesz az álbaloldali revizionizmus vö­rös könyvecskés kínai formá­ja és az ultrabaloldali euró­pai radikalizmus közötti szö­vetség létrehozására. Amikor a kapitalizmust tá­madja, társadalmi szükségle­sához. Adjál tanácsot, mit vigyek? — Asztalunk, székünk van bőségesen és jó állapotban, — feleltem, — de vigyél sző­nyeget is, szükség lehet rá. Gyere, megmutatom. Bementünk Hitler dolgozó- szobájába. A szőnyeget üveg­szilánkok és sáros csizma- nyomok borították. — Semmi, semmi— mond­ta Borisz — majd kitisztít­juk. A katonák fel csavarták a szőnyeget Voltak vagy ti­zenöten, de alig tudták fel­tenni a teherautóra. Május 8-án éjfélkor Keitel tábornagy átlépte a berlini hadmérnöki iskola ebédlőjé­nek küszöbét. A padlót sö­tétbarna szőnyeg borította. Szemének egyetlen rebbené- se elárulta, hogy felismerte. Rövidesen aláírta a feltétel nélküli fegyverletételt Vörös szegfűk Véget ért, — legalább is számunkra — a háború. Egyik nap az utcán egy ősz, igen sovány arszonz állított meg. Csak a szeme árulta ei. hogy fiatalabb, mint ameny- nyinek látszik. Munkát kért. Ettől a naptól kezdve rend­szeresen járt hozzánk taka­rítani. Akkoriban igen sok lett a dolgom. Jöttek katonák, tá­bornokok, újságírók, oro­szok, amerikaiak, franciák, angolok, mind saját szemé­vel akarta látni a birodalmi kancellária épületét, beren­dezését, Hitler dolgozószobá­ját, a pincét. Egy reggel az íróasztalo­mon, vázában vörös szegfűk illatoztak. Mosolyogva szív­tam be illatukat. Tudtam, lei hozta őket. Takarítónőnk ti­tokban figyelte, mit teszek. Attól kezdve minden reggel friss virág volt az asztalo­mon. Mi történt azóta? Podolszk- ban lakom, nyugdíjas va­gyok. A háború után lesze­reltem és az itteni kábel­gyárban helyezkedtem el. Es­ténként, amikor az újságokat olvasom, arra gondolok, csak nem háború fenyegeti a mi nyugtalan világunkat? Ilyen­kor eszembe jut a Fegyveres Erők múzeumában látható fasiszta jelvény. Hosszú nyé­len acélgyűrű, benne a ho­rogkereszt. Huszonhat éve találtam a birodalmi kancel­lária udvarán, a szemétben... Feljegyezte: V. Geraszimov (APN—KS) tét fejes ki, de nemcsak szó­szólója, hanem inspirálója is a radikális értelmiség és if­júság bizonyos csoportjainak. Ezért nem szabad egyszerűen mint filozófiát bírálni, hanem egy létező — s számunkra fontos — réteg gondolatainak kifejeződését is látni kell benne. Nem elég tehát pole­mizálni vele. meg kell talál­ni azokat az okokat, amelyek lehetővé tették, hogy e réteg elfogadja Marcuse nézeteit, s ezen túl: men kell találni azt a. módot, ahogyan a ha­mis próféta tanai helyett ezekkel a rétegekkel korunk marxizmusát el tudjuk fo­gadtatni. Valamikor Marcuse lángoló antimarxista volt, olyan ra­dikális gondolkodó, aki szorosan kapcsolódott a marxizmus­hoz. Életpályája során azonban az antikommunizmus zsák­utcájába került. Megszűnt azoknak az igazi erőknek szó­szólója, szövetségese lenni, amelyek valóban megváltoztat­ják a világot. Marxista terminológiája és ultrabaloldali frá­zisai ezt nem tudják elfedni előlünk. Filozófiájának elfoga­dása olyan rétegeket vitt a zsákutcába, (hisz, mint utaltunk rá, a három „M” egyike lehetett), akik más körülmények között a szocialista világforradalom szervezett erői lehetné­nek. Marcuse filozófiájának bírálata tehát nem egyszerű vi­ta, nem is pusztán a marxizmus elméleti tisztaságának köte­lező védelme, hanem harc azoknak a radikális értelmiségi­eknek, fiataloknak a megnyeréséért, akiknek ez a filozófia a tévelygését kifejezi és ugyanakkor meg is erősíti. V. J. „MEGHATALMAZÁS F. G. Platonov őrnagyot a berlini Birodalmi Kancellária pa­rancsnokává nevezzük ki. Platonov őrnagy engedélye nélkül tilos a Birodalmi Kancel­lária épületének megtekintése. Az 1. Belorusz Front parancsnokának, Zsukov marsallnak a rendelkezése alapján. A gazdasági fejlődés és az ember A cím szembeállítást sej­tet. És valóban a modem társadalom viszonyai között vissza-visszatérő téma a gaz. dasági fejlődés és az ember viszonyának szembeállítása, az ember, az egyéniség, a humánum féltése a gazdasá­gi fejlődéstől és Kísérőjelen­ségeitől, a kultúra anyagi ré­szének a szellemi fölé növe­kedésétől, az ember techni­kai kiszolgáltatottságától, a jólét „embertelenítő” hatá­sától stb. Ha a kérdést ilyen általá­nos szinten közelítjük meg, hasonló ellentmondásokat mutathatnánk ki a gazdasá­gi fejletlenség és az ember viszonyában is. Rámutathat- nánK a gazdasági elmara­dottság embertelen követ­kezményeire, az éhezésre, a betegségek terjedése, — a nagyarányú gyermek- és csecsemő halandóságra, a rövid átlagéletkorra, végül arra, hogy az emberek száz­milliói alig vagy egyáltalán nem juthatnak a kultúra fej. letebb anyagi és szellemi kincseihez. Nyilvánvaló tehát, ha van­nak is ellentmondásos jelen­ségek a gazdasági fejlődés és az ember viszonyában, nem állíthatjuk, hogy ez a Kettő általánosan szembenáll egymással, és ugyanígy nem állíthatjuk egymással szem­be a gazdasági fejlődés kísé­rő jelenségeinek szintjén pl. a kultúrát és a civilizációt, a jólétet, a szellemi fejlő­dést, a technikát és a humá­numot stb. A kérdéssel azon­ban ezúttal nem filozófiai szinten kívánunk foglalkozni. Tény, számok is igazol­ják és társadalmunk külső képe is azt mutatja, a gaz­dasági fejlődés — ha nem is olyan ütemben és nem is olyan problémamentesen mint szeretnénk — mai tár­sadalmunk egyik alapvető jellegzetessége. Ennek a je­lenségnek is sok összetevője van, de világos, hogy a gaz­daságirányításban bekövet­kezett változás sok lefojtott energiát, alkotó kezdeménye­zést szabadított fel, éspedig a gazdaságfejlődés objektív szükségleteinek megfelelően. Az utóbbi évek gazdasági fejlődése tehát nem „csupán” az életszint emelkedésében, a társadalom általános jólé­tének fokozódásában fejező­dik ki, hanem emellett az emberi alkotó és kezdemé­nyező képességeK, energiák bizonyos felszabadulásában is. Ha az embert egyik leg­inkább lényeges vonásában éspedig történetileg kétség­telenül megfigyelhető, az el­múlt évezredekben is mindig megmutatkozó vonásában, alkotó minőségében tekint­jük, akkor világos, hogy olyan gazdasági fejlődés, — amely az emberi alkotásra, teremtésre serkenti, tehát éppen egyik leglényegesebb tulajdonságának kibontako­zására ad lehetőséget aligha lehet emberellenes. Ez a megállapítás talán el­vontan. hangzik, és azok a félelmek, amelyek részben társadalmunk egyes jelensé­geinek eltúlzott értékelésé­ből, méginkább ezetmek a jelenségeknek divatos, nyu­gati kulturfilozófusok aggá­lyainak „áthallásán” alapuló magyarázatából fakadnak, korántsem ilyen elvontan ke­rülnek megfogalmazásra. — Mindannyian ismerjük pl. a „iridzsiderszocializmus” — (amihez most már a gépko­csi és nyaraló is társul) el­ítélő hangsúlyát, amely mö­gött éppen az a felfogás hú­zódik meg, hogy a jólét nö­vekedése kispolgári életesz­mény melegágya, hogy vala­miféle szocialista ..fogyasz­tói társadalom” alakul ki, hogy a gazdasági fejlődés olyan jelenségekre vezet, — amelyek a szocializmust va­lamilyen — akár a múltat idealizáló, akár a jövő utó­pikus képéből kiindulva — éppen az emberrel állanának szemben. Ezeknek a nézeteknek a kialakulása is sok tényező­vel függ össze. CsaK egyre szeretnénk rámutatni. Ma a stabilizálódott szocialista tár­sadalom viszonyai között (a stabilizálódás természetesen nem jelent megmerevedést, hanem éppen alapot a to­vábbi fejlődésre) sok ténye­zőnek más jelentősége és hangsúlya van, mint a szo­cialista társadalom építésé­nek „hőskorában”. Az ak­kori társadalomépítés, for­radalmi átalakulás sok te­kintetben más képességeKet, más tudást és más eszközö­ket követelt, s bármennyire is, egyebek között saját nem­zedékünknek is ifjúságélmé­nye volt ez az idő. mai vi­szonyainknak aKkori érté­keink, felfogásunk, cselekvés- módunk alapján való nosz­talgikus megítélése félreve­zető lehet. Miért említjük ezt. — Azért, mert a szocializmus és a jólét bizonyos értelmű szembeállításában érezhető ez a nosztalgia. A polgári jóléttel szemben a dolgozó osztályok jólétének megte­remtésére törekedtünk, és ma. midőn közelebb állunk a dolgozó osztályok jólété­hez a jólét fogalmát hajla­mosak vagyunk a polgári léttel azonosítani. A szocia­lista társadalom célja minél több, egyre több, végül is minden ember számára egy­re fokozódó jólét biztosítása, aminek természetes előfelté­tele a gazdasági fejlődés (s tegyüK hozzá, a gazdasági fejlődésnek előfeltétele a dolgozók életszintjének emel­kedése, életmódjának továb­bi kulturálódása — anyagi értelemben is, stb.) Az ellen­vetés azonban készen áll: a gazdasági fejlődést követő életszint emelkedés differen- ciálóan hat a társadalomban, tehát egyes rétegek életszint­je magasabbá válik, másoké Kevésbé növekszik vagy ép­pen stagnál, ílymódon a tár­sadalomban meglévő különb­ségek fokozódnak, sőt bizo­nyos értelemben újraterme­lődhetnek. A probléma kétségte­lenül valóságos. — Egyrészt azonban a szocialista társa­dalom — s ez a klasszikusok írásából is általánosan is­mert, amelyet a bekövetke­zett fejlődés csak megerősít — még nem az egyenlőK tár­sadalma. — A munkavégzés igenis differenciál, és ha azt kívánjuk, hogy az egész tár­sadalom jóléte emelkedjen, akkor a differenciálódásnak valószínűleg még nagyobb lehetőséget kell adni. Ter­mészetesen a munka alapján való differenciálódásnak. Ez Kétirányú tudatos politikát követel meg. Egyrészt a mai viszonyaink között meglévő lehetőségek nem egyszer „monopol jellegű” Kihasz­nálásából fakadó nagyfokú jövedelmemelkedés ésszerű korlátozását, pl. adópolitiká­val, másrészt a munkavég­zéstől független, de jövede­lemcsökkenést eredményező tényezők közömbösítését ha­tásos szociálpolitikával. Az MSZMP X. kongresszusának vitái és határozata alapján — úgy tűnik — ezek a tö­rekvések határozottakká is válnak. Essxel együtt sem szabad azonban elfelejteni, hogy társadalmunk gazdasági, tör­téneti. regionális stb. sajá­tosságai és adottságai foly­tán a gazdasági fejlődés kö­vetkezményeképpen kibonta­kozó fejlettebb életszint tár­sadalmunk különböző rétegei számára még mást és mást jelent. Az imént említett <itt azonban nem részletezhető) sajátosságok különbözőképpen befolyásolják az elérhető élet­szintet, az életszint életmód­ban való megjelenését, más­részt pedig azokat az emberi tökevéseket is, amelyekben a fejlettebb életszint mint követendő, vagy elérendő minta jelentkezik. Hangsú­lyozzuk, az ilyen különbsé­gek csak részben gyökerez­nek anyagi adottságokban (még kevésbé csak a jöve­delmek differenciáiban). — Olyan történetileg konzer­válódott életmódi sajátos­ságokkal, életmintáKkal is találkozhatunk, — amelyek hosszas tudatformáló, neve­lőmunkát és persze időn- kint a gazdaságosság elvé­nek átmeneti felfüggesztését is megkövetelhetnek. Ha pl. valamilyen szolgáltatás igény- bevételéhez egyszerűen még nem szoktak hozzá az em­berek, jóllehet életszintük emelkedésével, életmódjuk kedvezőbb alakulásával jár­nak, aKkor ilyen szolgálta­tást esetleg a gazdaságosság sérelmével is fenn kell tar­tani, ahogyan — természete­sen igen nagy körültekintés­sel — átmenetileg kedvez­ményben részesíthetünk bi­zonyos fogyasztást éppen az életmód álakítása, begyöke­resedett szokások megvál­toztatása érdekében. Az elmondottakKal szóró-' san összefügg a „fogyasztói társadalom” már említett problémája is. Azon túl, hogy a kifejezés fogalom ele­ve helytelennek tűnik, mert a termelés és a fogyasztás még polgári társadalmakban sem választható el egymás­tól, és a szokásos érv a „fo­gyasztásra orientáltság” a termelésre orientáltsággal szemben még ott sem állja meg a helyét, a túlságosan is felszínes elemzések sokszor itt is tévútra vezetnek. A szocialista társadalom fo­gyasztási jelenségeinek egé­szen más tényezői vannak. Mint ismeretes a szocia­lista társadalmak — kevés kivétellel — elmaradott gaz­dasági viszonyokkal jelle­mezhető országokban fejlőd­tek ki. Itt éppen a sokszor igen nagy áldozatokkal meg­teremtett — és hangsúlyoz­zuk még nem is optimális — gazdasági fejlődés, ha hasz­nálni kívánjuk a fogalmat, az igen erős termelésre ori­entáltság vezetett oda, hogy az elemi életszükségletek ál­talános fogyasztásáról egyál­talán beszélhessünk. A „fo­gyasztói társadalom” lidérc- jelenségeivel érvelni pl. a gazdaságirányítási rendszer ellen, egyenesen azt jelenti, hogy a széles rétegek embe­ribb, jobb élete ellen, a hu­mánum sokrétű kiteljese­dése ellen érvelnénk. Köz­vetlenül is, de közvetve is, hiszen az igények növekedé­se és differenciálódása a ter­melés növekedésének és dif­ferenciálódásának is egyik té­nyezője. Ma még csak a kez­detén vagyunk annak a gaz­dasági fejlődésnek, amely le­hetővé teszi, hogy vala­mennyi társadalmi réteg szá­mára, a sajátos tényezők miatt sajátos helyzetben lé­vők számára is biztosítható legyen differenciált igények­nek megfelelő fogyasztás. S az út ide nem erőszakolt ni- vellálással, hanem éppen a gazdasági fejlődést is előse­gítő jövedelmi, így fogyasz­tási differenciálódáson ke­resztül vezet, úgy azonban, hogy az egész társadalom együttes fogyasztási szintje emelkedjék. Dr. K, K.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents