Szolnok Megyei Néplap, 1971. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-07 / 56. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. március 7. Nyikofaj leváokimov: A kastélyban történt A géppuskás lőtt a padlásról. — Szedd le onnan! — mondta a hadnagy. — Mozgás! — Azt lehet — feleltem és arra gondoltam, hogy a háború nemsokára véget ér, és én még nem láttam a fiamat, aki abban az évben született, amelyben én a frontra mentem. Beugrottam a csűr sarka mögé, és a nedves út kövén kúsztam tovább. A padlásra becsapott egy akna. Aztán egy másik. A géppuskás egy pillanatra elhallgatott, majd tovább folytatta a dolgát. A golyók a macs- kakoveken ugráltak a fejem körül. — Gyorsabban! — kiáltotta a hadnagy. Tudtam, hogy értelmetlen dolog tovább kúszni: az ott a padláson észrevett, és nem téveszt el, hogyha késlekedem. El kell szakítanom magamat az úttesttől és felemelkedve futni a golyók felé a kastélyhoz, amely nincs messze, legfeljebb öt méternyire. Cikkcakkban szaladtam a házhoz, bomba szaggatta nedves falához lapultam, és letöröltem arcomról a sós esővizet. A kastély öreg volt. Egy halrnocs- kán állt a folyó partján. Fáradt kariatidák tartották agyondolgozott, eres kezükkel. Hatalmas, golyóktól fezétdarabolt sörényű, vicsorgó orosztanok őrizték bejáratát. Hátuk sima volt, és fénylett, mint a jól táplált paripáké, gyermekek sok-sok nem- redéke sikálta fényesre nadrágjával. Mi mindennel nem szórakozik az omber! A padlásra ismét becsapott egy •akna. De a géppuskás ezúttal is ép maradt. És újra felhangzott fejem fölött a gépfegyver ropogása. Az alkony gomolyokba úszott felénk. Sietni kellett, nehogy a sötétség szövetségre lépjen azzal, aki a padláson megült. Ellenőriztem a távúmat. és beléptem a falak közé. Bomba döntötte le a kastélynak ezt a részét: téglahalmok, deszkák, ablaküvegek, leomlott tartóoszlopok, alóluk kikandikáló hajlított lábú szexek, szakadt vásznú festmények me- redeztek mindenfelé. Leomlott a lépcsőház is. De még tartotta valami és ha. óvatos leszek,.,, ha súlytalan és könnyű leszek, akár a macska, akkor még felkap’aszködhá- tóm oda. Ezt már jól megtanultam a háborúban — tudok könnyű és súlytalan lenni, akár a macska. A lépcső recsegett, de én kúsztam felfelé. És feljutottam az első emelet keskeny omladékos fordulójára. Lihegve álldogáltam a súlyos tölgyfa ajtó előtt, melyet deszka és tégla torlaszolt el. Csodával határos módon tartotta magát ez a sarkából kiszakított ajtó. Nem volt időm, hogy felkutassam, hová vezet: fölöttem feke- iéllett a padlásfeljárat, de nem vitt hozzá út. Valaha keskeny vaslépcső vezetett oda, de most egyetlen kampón lengett — éppen csak hozzáértem és nagy robajjal lezuhant. Az ott, a padláson, végezte munkáját. Tudta, lehetetlen volt nem tudnia, hogy itt vagyok, de úgy látszik, nem gondolt velem, mivel biztos volt abban, hogy elérhetetlen: madárnak kellene lennem ahhoz, hogy berepüljek a padlá'lyukon. Újra felugatott az aknavető. Hallottam, amint üvöltve becsap a padlásra. Dübörgőit a vas. Leomlott a gerenda, félig függtem ezen a geren- dadaraban, amely a padlásnyílásból kimeredt. A gerenda nem bírta el a súlyomat, és recsegve süllyedni kezdett. Por, szemét hullott rám a padlásról. A gerenda irhbolyogva siily- lyedt, én pedig kúsztam rajta felfelé, iparkodva, hogy megelőzzem mozgását. És abban a pillanatban, amikor már le kellett volna zuhannia, elkaptam a padlásnyílás szélét. Az ott a padláson, nem lőtt. Ösz- szegörnyedve, hátravetett fővel feküdt, hasához szorítva öklét. A húsából a keze körül csurgóit a vér. Lénszőke hajfürt tapadt vei’ítékes homlokához. Fiatal volt még, aligha töltötte be a tizennyolcat. Átléptem rajta. Még élt, de alig lélegzett. Leültem a fejéhez, ráléptem a géppuskájára, és vártam, hogy meghaljon. Üvegesedé szemmel nézett rám, de már nem látott engem. Könnyek folytak az arcán, homlokára rászáradt a veríték. Kihajoltam a padlásablakon, intettem a mieinknek, hogy a dolog elvégeztetett. Ha nem is én végeztem el, de megtörtént. És újra leültem a fejéhez. Nem sietett. Pedig odaát volt már egészen, ott, ahonnan nincs Visszatérés, de nem igyekezett megválni a földtől. „Újra eggyel kevesebb” — gondoltam. Aztán eszembe jutott, hogy éhes vagyok, hogy fáradt vagyok — nemcsak most fáradtam el, hanem elfáradtam egyáltalán. Hogy a háború rövidesen véget ér, és meglátom a fiamat. Én nem kívántam ezt a háborút — aludtam, amikor golyók hatoltak házamba. , Az alk«riy már itt- ?s leszállt, "Á padlásnyíláshoz mentem. Odalent nyirkos esti szag áradt. A gerenda már régen lezuhant oda, és hegyesen meredt felfelé, közvetlenül a padlásnyílás alatt. Már alig tudtam kivenni az ajtót az első emeleten és a téglával teleszórt lépcsőfordulót, ahová le kellett volna ugranom. Pontosan kiszámítvá, hogy ne zuhanjak le és ne essek rá erre a karóként meredező gerendára. Ugrottam. A tégla- és deszkahalomra estem, amely betemette a tölgyfa ajtót. De nem találtam egy pontot, amelyen megkapaszkodhatok. A tégla csúszni kezdett, hullott lefelé. Az ajtó leszakadt, csaknem agyonnyomott, éppen hogy sikerült félre- ugranom, odalapulnom a falhoz. Av, ajtó teljes súlyával a lépcsőre zuhant és a lépcső is leszakadt. A keskeny forduló szélén álltam, és a sötét szakadékba néztem. Nem maradt más választásom, minthogy leugor- jak oda, de ez annyit jelentett, hogy összetöröm magam. És akkor a falhoz lapulva lábammal kitapogattam az ingatag téglákat és megindultam a fal nyilasa felé, ahol egy pillanattal előbb még az ajtó lebegett. Valahová kellett, hogy vezessen ez az ajtó, és ott talán van még egy kijárat... Nagy, üres szoba egy része látszott, beszakadt mennyezettel, sok ablakkal és félig elhúzott függönyökkel. Ott még bo- rongósabb, még sötétebb volt. Elértem a fal nyílását, és hirtelen a szoba mélyén megpillantottam egy embert, géppisztollyal a nyakán. Olyan váratlan volt, hogy hirtelen visszaugrottam. Csak egy percre láttam őt, mindössze egy percre, de még a félhomályban is jól láttam az arcát, amelyet eltorzított a gyűlölet és a rémület. Nem volt hová visszavonulnom. Lábam alatt a mélység, amelynek alján vas-, deszka- és kődarabok hevertek. Ez pedig könnyen hozzám férkőzik így, és lelő, akár egy csirkét. Még csak mutatkoznia sem kell, egyszerűen kidugja a gépfegyverét és kész. Még néhány pillanat, de addig... Vártam, hallottam minden ne°zt a szobában. Most* reccsent egy deszka. Talán beszakadt saját súlya alatt, de lehet, hogy ő lépett rá. Nem siet. Nem kell sietnie. Nem. Egy ember, akinek ilyen arca van, óvatos és türelmes, akár a macska. Ez nem olyan, mint az a fiú ott a padláson. Ez tudja, hogy a háború az háború — várni kell, elrejtőzni, csendesebbnék lenni a fűnél is, könnyebbnek a szélnél, Várni kell. , Akkor hirtelen újra megreccsent valami. De most már nagyon közel hozzám, közvetlenül mellettem. Es megértettem, hogy az az ember elszámította magát. Sok mindent megtanult, de azért nem mindent. Elárulta magát. Most már1 tudom, hói van, és mielőtt még egy lépést tehetne, végeznem kell vele. Csaknem vidám, lettem arra a gondolatra, hogy megölöm. Sietnem kelll Á szobában még a .^nae.jVMsó^viss kÍw^«§ÍHftSÍ 4e egy perciíiulva.az liselosálik. Hasamhoz szorítva a géppisztolyt, beugrottam a tálak közé, az ajtónyitáson át. És megláttam ót. És végigsöpörtem rajta a géppisztolyommal. Minden golyóm halált vitt. Sok halált Végigsöpörtem rajta a géppisztolyból és megöltem őt. A szoba túlsó oldalán tükör volt, végig az egész falon. És én a tükörbe lőttem, amely ezernyi szilánkká förccsent szerteszét. — Hé, te, a németek kitörtek! — kiáltották lentről. — Siess már! — Futok! Mészáros Lajos: Eger BtSZE IMREs Kézcsók anyámnak Anyám csak akkor lenne boldog, ha: jóllaknék s egy jó ebéd után, , , elheverészve, telt gyomorral, álmodnék apámról. És én nem lennék akkor boldog — háború, éhes száj, üres gyomor — ..?j.v ,, apám száraz kenyérhajat. .. r . , ebédelt-'örömmel, éhesen, x itr ■■ ÍV jfosöxí Én; én nem lennék akkor boldog, — anyám nem tudja: életében melyik ebéd után pihent jóllakottan, s mikor álmodott apámról, aki akkor is szerette, mikor fasiszták lőtték szét a?, arcát; apámról aki hitte, hogy majd élek, s róla álmodva, megcsókolom anyám két kezét. Zsarátnok, Szodoma és ami még belefér Ha egy Mars-béli ember Földre érkezése után a Kortárs című folyóirat utolsó négy számát venné a kezébe, igencsak :urcsa képet alkothatna az abban megjelent írások egynéme- iyikét olvasva a magyar társadalmi, közéleti viszonyokról. Valami olyat, amilyennek naiv középiskolás koromban képzeltem Rómát - a nagy birodalom bukása előtt; vagy ahogyan x Biblia után Szodomát képzelheti el, aki szószerint veszi a ■negírtakat. Hars-béÜ ember nincs, de nem írhatok mást, mert míg a nyugati világban sem él — a legelfögul- rabb ellenségünkben sem — olyan egyoldalúra festett, torzított kép a „kommunista Magyarországról”, mint imilyet Molnár Gésa Vasárnap mindig esik as eső című drámája, Fenákel Judit K-vonal, Galgóczi Ersehet Kinek a törvénye című elbeszélése tár elénk. Hogyan kerülhetnek egy nevezőre, s így a kritika tollhegyére e különféle műfajú írások? Először úgy^ hogy i legutóbbi számokban ezek írások képezik, szinte '.elles egészében, a mai éleinkről szóló prózát Másod- izor: mindegyikük egyformán sivár, elszomorító kéjét rajzol mai életünk egy területéről, a vezetés állapodról, pontosabban a vezető emberekről. Üjból hangsúlyozom, teljesen hamis képet Molnár Géza drámája — akad-e valaha is színház, amely vállalkozna az előadására? — egy vidéki város keresztmetszetét adja a helyi lap szerkesztőségének életén átvilágítva. Szerepelnek benne újságírók, fő- szerkesztő, rendőrkapitány, művelődési főelőadó, színházigazgató, titkárnők — de közöttük gerinces, becsületes ember alig akad. Korrupt környezet, kicsinyes áskálódás, ahol mindenki a maga kicsiny, vagy nagy pecsenyéjét süti, ahol a bűnöket az érdekek merev ösz- szefonódottsága elmossa; ahol az igazságért harcodó purifikátor, akit ezért vidékre száműztek, a nagy fővárosi laptól, világmegváltás helyett más feleségével ölelkezik, s egyáltalán, szinte mindenki, mindenkivel viszonyt kezd, vagy tart. Mondhatják, lehet, hogy így összesűrűsödhetnek valahol a bajok, sok gyenge jellemű ember is akadhat néha egy helyen — s ez igaz is. De ilyen lombikban teremtett szocialista” Zsarátnok nincs. (Mitöbb, Móricz Rokonokjá- nak bűnös kisvárosában is voltak becsületes emberek.) Főként pedig ilyen, a sematizmus papírvágó ollójával metszett figurák nincsenek. Legfeljebb a7 ötvenes évek rossz regényeinek úgynevezett pozitív hősei voltak hasonlóak, de kérdem, mitől válnak ezek a figurák ma elhihetővé, ha csupán annyi történik velük, hogy most negatívba fordítva rakunk velük tele egy drámát? Hasonló írás a többi is. Fenákel Judit elbeszélésében ugyancsak egy kisváros vezetőit mutatja be. Ezúttal a lombikban azonban már tiszta esszencia fő. Nem vesződik kömyezetraizzal, cselekménnyel, még ürügyként sem kell a sztori. Egyszerűen valami ünnepség címén egy terembe ülteti a városka valamennyi vezetőjét (feltehetően, mert azért némi homály marad, hogy pontosan kik az illetők), s jellemzi őket valahogy így: „Jól táplált, súlyos testek mindenütt. A vastagra hízott nnak rá- bunovon a keménvitett ingre. a toka ket*ős aiiürödáse elégedetten terül szét a galléron. Némelyek bólogatnak. Nem rám, a szónoklatot helyeslik. .. Velem szemben hatalmastestű, bajuszos ember. Nézem az asztalnak támaszkodó pocakján kulcsolt kezét, csuklójáig ér rajta a nap barnája. Nézem a magabízó kövérséget, a bennfentes mosolygást, a vaskos ujjak karmolta rissz-rossz betűket,- és érzem milyen keveset nyomhatok én az ő mázsáján. Nem. vagyunk egy súlycsoportban. Se vele, se a többivel. Rámnéznek, a szemük akár a halé, csak egymásnak fordítva dereng föl benne az értelem. Félek tőlük.., hát mit keresek én ezeknél? Hogy akármelyik innen az asztal mellől, akármelyik vastagnyakú a kettős tokája fölött. 90 kilója toronymagasából megfenyegessen az ujjúval: No- no, elvtársnő, jó lesz vigyázni, majd elkapjuk a frakkját. Ahogy megtette velem riem egy, a szobájába rendelve audienciára mint egy főherceg: Nézze elvtársnő, ez még nem fegyelmezés csak figyelmeztetés. És én ültem előtte meggörnyedve szótlanul — igen, megfélemr lítve. Hogy engem ezzel a vastagnyakkal, duplatokával, ezzel a 90 kilós biztonsággal akárki megfélemlíthet. akárki, ha az elvtársnőt úgy ejti magasra kun- korodó ' dallammal, hogy benne van a hatalom... Most a helyiez elnöke emelkedik szólásra, aztán a helyiaz főtitkára következik. valamennyien pniolhátatlrinul -fontos emhorék. akiknek már a. mellékíjfoák^Ai i-jkő választottam, ügy ejti a nevüket, mintha tejszínes cukrászsüteménybe harapna, s minden falat után megnyalja a száját..." és így tovább és így tovább. Maga írja, hogy „székek lábán mérem a rájuk nehezedő testek súlyát.” Meglehet. De a , széklábak perspektívájából meddig lehet az embert látni? A fejeket biztosan nem. Ezért az el- lehszenv, ezért nem talál az egész garnitúrában egy szeretetreméltó. egy okos. egy tisztelni való vezető embert. És ezért nem igaz amit ír. Nincs ma Maqvar- orszáqon ilyen város, ilyen közösség, még a legkisebb sem, ahol ilyen saját zsírjukba kocsonyásodott figu- gurák gyülekezete uralkodna. Vannak ilyenfajta emberek? Igen. De még a figvel- tneztetés is szükségtelen, hogy járjunk nyitott szemmel, hisz talán még a vak is látja, mennvire idegenek ezek az emberek a mi világunkban, s mennvire azok ma már a saját mikrovilágukban is. Annyira, hogy rövidebb-hosszabb vaiúdás után saját környezetük veti ki magából. Kár. hogy az írónő, egyik rangos testvérlapunk kitűnő munkatársa egy pillanatra, egy novella ereiéig ilven sötéten lá1:ia a világot — a maga világát, amely nem ilven. fdoloóaai rrxrsáhpt otyv fezSZÓI. Volo’P:o; zülember. A szövetkezettel nem törődik, még az irodába sem jár be, csak a hatái- mas pénzt szedi fel. Havi tizennégyezret és évenként 100 ezer forintot hozzá. Feleségével mondatja az írónő: „Négy évvel ezelőtt a zárszámadáskor a kötényembe szórtál egy halom százast, s azt mondtad röhögve: hogy én eddig nem tudtam, hogyan lehet munka nélkül jól élni!” A napja azzal telik. hogy délutánra ébred, s indul a külön erre a célra építtetett kocsmába dor- bézolni. hajnalban haza, s alvás újra délutánig. A hus- gyárban naoonként ellopnak — hosszú időn át — nyolcvan kiló húst. A tettesek kézrekerülnek. de az elnök elsimíttaria. mert kedvenc kocsmárosa is benne van, akinél naponta dorbé- zol. Egy szavára ugrik a rendőroarancsnok, a megvei kapitány, a megvei tanács osztályvezetőié. íT«az. neki a 17 éves lánvának tjével fizeti meg a szívességet 1 Ittasan. szándékosan «ázol Az áldozat — szinte az esvetlen olvan em>~er az ctk* rnepr'r^V'^1 a di haJ. A7 elnököt kimentik a mppvnípk. Akik eP'v^bVártf dnio'nrzí Er7«óbet fgv estéiket: „f'^mtesen kiiiiiprtítoft, ipfnfpraszos nnov pivillet a ffihinrnarir'rii, FJ fitté synmtnlrtri autó oar- kot... A terasz fele vendédpkkol, A7óiT»fO-vorr>ó7t/ps; VCLQXf Q<Cf ‘tnpbiotf ---ty ilfrtok aZ e mberek, jórészt 35—50 köszönnek de ismerősök,, s az asszony, akit kalauzomnak lőtt
