Szolnok Megyei Néplap, 1971. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-28 / 74. szám

V. Kasajevs Egy unalmas ember csodája A városi park egyik pad­ján egy Igor névre hallgató fiatalember éppen szerelmé­ről nyilatkozott egy Szvetlá­na nevű hölgynek. — Nézze csak, Igor, — le­hullt; egy csillag, — mondta Szvetlána. — Hm, — köhintett a te­nyerébe Igor, — szigorúan véve,' a csillagok nem hul­lanak le. Olvastam egy cik­ket az egyik tudományos- ismeret terjesztő lapban, és abban az állt, hogy ezek nem; csillagok, hanem me­teoritok. Áthaladnak a föld légrétegén, aztán... — Mondja, miért ilyen unalmas maga mindig? — vágott közbe Szvetlána — Ráadásul már azt is előre tudom, hogyan fog engem felköszönteni a születésna­pomon — Hogy? — kérdezte a fiú gépiesen. — Hát így! „Tisztelt Szvetlána! Üdvözlöm önt ezen a megtisztelő jubileu­mon. Kívánom, hogy a jö­vőben is nagy felelősséggel végezze feladatát úgy, a csa­ládban, mint a társadalmi beosztásában...” — Miért, ez talán rossz? — Ugyan, dehogy rossz, de... Tudja egyáltalán, hogy Vászja mit mondott nekem tegnap? Hát ezt mondta: „Szvetlána, ezen az ünnepi napon magának ajándéko­zom a félvilágot!” — Hm, — mormogta Igor, néhány ember hajla­mos arra, hogy elajándékoz­za azt ami nem is az övé... — Ah, szóval így! _ ki­á ltott fel a hölgy. _ Akkor tudja meg: Vászjával sokkal érdekesebb lenni! maga pe­dig egy száraz kóró, és min­dig is az marad! Egy szjkrá- nyi romantika sincs magá­ban! — Megfordult és elro­bogott a fasorban. — Hát maga hová rohan? — kiáltott utána. Ez pedig nem igaz, már ami a roman­tikát illeti! Én... Méghozzá milyen romantikus vagyok! Sokkal romantikusabb, mint Vászja! — Igen? — A lány meg­fordult és gúnyosan elmo­solyodott. — Vászja még azt is megígérte, hogy meglep egy terülj-asztalkámmal... — Micsoda? — hökkent meg Igor. — De hiszen ez nevetséges. Ilyen nincs is... — Vászja pedig azt mond­ta. hogy a föld alól is meg­szerzi... — vállatvont és ét­futott. Igor még sokáig üldögélt a pádon, a tenyerébe kö- 1 intgetett és a történteken morfondírozott. Végül aztán felállt és határozottan mon­dotta: — Hát jó! Én megszerzem ezt a térítőt! Bebizonyítom, hogy én is... — Határozott léptekkel Indult el az úton. Eltelt két hét. Ez alatt az idő alatt Igorról senki nem tudott semmit. Azonban Szvetlána születésnapján megjelent Igor borotválatla- nul, tépett ruhában, mezí­telen talpaihoz papucs si­mult. Kebeléből ünnepélye­sen előhúzta a hőn áhított térítőt. — Hogyan!? — hüledezett Szvetlána. — Csak nem sze­rezte meg? Valóban? — Fi­gyelmesen megszemlélte, majd bűntudattal így szólt: Szegénykém, mennyi min­dent kellett kibírnia... — Lényegtelen, — Jelen­tette ki férfiasán, — azért is teljesítettem a kívánságát. Vegye át a terülj-asztalkát... „íme, ez a szerelem ereje! — gondolta lelkesen Szvet­lána. — Egy gyökeréig ész­lényt, egy unalmas kórót romantikussá tett!” — Nyissa csak szét a térítőt, — mondta a szere­lemtől újjáéledt kóró, — parancsoljon meg neki va­lamit és tapsoljon. Rögtön minden kívánsága teljesül. Nos, mit óhajt? —• Hát, valami ünnepélye­set. Hogy passzoljon a mai naphoz. — Svetlána határo­zatlanul széttárta a térítőt, és tapsolt hozzá. És csoda történt. Honnan, honnan nem, megjelent a terülj-asztalkám egy vizes­kancsó, pohár, ceruza, elnö­ki csengő, s a terítő száraz, recsegő hangon bejelentette: — Megkezdjük annak az embernek szentelt ülésünket aki a feladatát maga* fele­lősségérzettel végzi úgy a a családban, mint a társa­dalmi beosztásban... Molnár Sándor foriítása kávéfőző a szobában. — Ha egy munkás bejön anyagkiutalásért, akkor mi a teendő? — kérdeztem kí­váncsian. — Mélyen az illető sze­mébe néz, és átküldi Gort- vai kollégához. Gortvainak majd később mutatom be. Vele szoktunk délelőtt bar- kochbáznl a könyvelésben. Tud barkochbázni ? — Az előző munkahelye­men mással foglalkoztunk... — Majd beletanul — intett jóakaratúan. — Szokott te­lefonálni ? — Olykor. — Ha telefonálni akar, akkor lemegy a földszintre, nap. Ha kinéz az ablakon, a budai hegyek lankáit lát­ja, — suttogta ábrándosán és megkérdezte: — Szereti a természetet? — Szeretem. — Remélem, jól fogja érezni magát nálunk. Tud­ja, egész rendes hely ez az üzem, csak egy baj van — jegyezte meg kissé keserű­en. — Mi a baj? — kérdez­tem. — Az ember agyon gür­cöli magát és akkor elsején a pofájába vágnak ezeröt­száz forintot! Galambos Szilveszter G. Jablonsxkij! Önkéntes detektív Munka után —- este —- Vi- talij Albertovics Pjatkin ha­zaérkezett. Alig ért be a lép­csőházba, máris vésztjósló jajveszékelés ütötte meg a fülét: — Segítség! Rendőr!... Vitalij Albertovics össze­rezzent és megigazította a szemüvegét. A lépcsőház tel­jesen kihalt... Aktatáskáját magához szorítva Pjatkin hármasával szedve a lépcső­ket rohant felfelé. Ezalatt a lélegzetelállító ordítás dermesztő hörgéssé változott. A harmadik emelet elő­csarnokában a hangok már egészen közelinek tűntek. Hirtelen asszonyi visítás töl­tötte meg a lépcsőházat... A 25-ös égők homályos fényé­ben feszesen zárt négy ajtó, a 10-es, a 11-es, a 12-es, a 13- as számai csillogtak. A női sikolyt erős férfi basszus nyomta el; ezt testek földre huppanásának a moraja és erős csörömpölés követték. Ennek ellenére nehéz volt el­dönteni, hogy mindez melyik lakásban is történik. Vitalij Albertovics szeme a 11-e3 számon akadt meg. Előtte a lábtörlő összegyűrtnek lát­szott és félre volt rúgva az ajtó elől. A zárban egy el­hajlított kulcs éktelenke­dett... Az ajtón belül haldoklóit az áldozat. Vitalij Alberto­vics öntudatlanul nyomta meg a csengő gombját, de a csengő hangját nem hallot­ta. A kulcs meg se mozdult az angol zárban, öklével ver­te az ajtót, de arra sem rea­gált senki. Ben,t viszont eget rengető gyermekordítás hal­latszott. Vitalij Albertovics ledobta az aktatáskáját a kőre, hát­ralépett és vállával teljes erejéből nekiugrott az ajtó­nak, s vele együtt esett be a küszöbön. Pjatkin itt senkit sem látott. A fürdőszoba nyi­tott ajtaján betekintve vala­miféle ruha volt látható, a csapból pedig a víz ömlött a padlóra. A WC feltépett aj­taján ott éktelenkedett a le­feszített tolózár, A konyhá­ban a tűzhelyen egy lábaská­ban rnár odaégett az étel, amelyből szemet, torkot ma­ró füst áradt. A bent folyó gyilkosság, a jajgatás, a hör- gés zaja a hall zárt ajtaja mögött hallatszott. Vitalij Albertovics össze­szorított foggal és ököllel tört be a hallba. A látottak villámcsapás­ként hatottak rá. A kékes­rózsaszín félhomályban áll­va, ülve, fekve hat ember volt látható. Egy négyéves körüli halálra rémült gyer­mek könnytől maszatos arc­cal bámult ki a francia ágy alól. Minden tekintet merően szegeződött a televízió képer­nyőjére.­Ott a gengszterbanda ép­pen a nyomokat igyekezett eltüntetni. Eszeveszett gép­kocsi féknyikorgás hasított a zajba. A detektívfelügyelő fekete esőkabátban közele­dett egy Aliig felfegyverzett banditához. Az összecsapás döntő pillanata következett... Amikor a képernyőn meg­jelent a „Vége az első rész­nek”, a senki által észre nem vett Vitalij Albertovics Pjat­kin halkan kisompolygott a 11-es számú lakásból. A lép­csőházban felvette aktatás­káját, lábaiban gyengeséget, reszketést érezve elindult la­kása felé... Fordította: Sigér Imre N. Bulgakov: AZ IR Nyár volt, s én kitárt ab­lak mögött ültem és az ih­lettől megszállva, kopogtat­tam az írógépemen. Az ab­lak alatt megállt egy éke­sebb férfi és egy ideig rám­bámult. Végül megszólalt: — Mit kopogsz? — Tudja, — válaszoltam neki, — én író vagyok. — Na és, akkor mi van, ha író vagy? — mondta a férfi. — Ha író vagy, az azt jelenti, hogy neked már ko­pogni is szabad? — Tudja, — feleltem ne­ki, — a dolog úgy áll, hogy az írógépek munka közben kopognak. — Na és mi az, hogy ko­pognak? Hát te ne kopogj. Ha mindenki író lesz és gé­pelni fognak, mi lesz abból? Mi? Na, látod... •— mondta a férfi, mint aki meg van győződve arról, hogy7 követ­keztetése maga a logika. — Úgyhogy, fejezd be a kopo­gást. Idehallgass, aztán mit írsz? — Én? Elbeszélést. — Űgy-úgy... Idehallgass, a júniusi lakbéredet befi­zetted már? — Igen. — Ügy-úgy... Tudod mit, tegyél a géped alá valami­féle térítőt A Kopogástól minden visszhangzik. — Jól van, azonnal terítek alá egy takarót, ha annyira zavarja önt. — Alátetted? Na, kopogj csak. Nem, mégis dübörög. Semmit sem oldottunk meg. Úgyhogy fejezd be a kopo­ÓQÉP gást. Én mondom neked, fe­jezd be a kopogást. Fejezd már be. — Végülls a saját... Hi­szen én nem zavarlak téged vég’ülis. — Te engem ne oKtassl Megértetted? Különben hí­vom a társadalmiakat. Azok aztán röviden eltilatnak at­tól, hogy elbeszéléseket ko­pogtass. Még azt a pogány géped is elviszik. Hogy ne kopogj, ökelme, persze, ko­pogni óhajt. Úgyhogy fejezd be. Különben majd meglá­tod, nem fogsz sokáig ko^ pogni!... , Hirtelen csend lett. Ki­néztem az ablakon, de már csak a hátát láttam; a téren dominózók között felszaba­dult egy hely, oda tartott. A csontlapocskák tüzérség módjára kezdtek csattogni. Molnár Sándor hódítása ' — Nézd, mekkora tabletta ran az égen! XaMó' Bité Üj munkahely A múlt hó közepén hozzá­járulással beléptem a Hús- klopfoló Gyárba. Kérgesi főosztályvezető karon raga­dott és pár szó kíséretében átnyújtott egy simára nyalt frizurájú, klottköpenyes fér­finak: — Bemutatom önnek az új kollégáját. Ismertesse meg a belső rendünkkel, le­gyen segítségére a munká­jában — mondta Kérgesi és barátságos • biccentés után eltűnt. — Ez lesz az íróasztala — mutatott kartársam egy dió--, barna alkalmatosságra. — Az élső fiókban találja az anyagkiutalási listákat. Köz­vetlen alatta disznósajt van és hónaposretek. Még az elődje hagyta ott. Ebbe a főkönyvbe kell beiktatni három másolattal a havi fe­ketekávé fogyasztást. Sze­reti a feketekávét? — Nagyon — bólintottam. — Akkor majd remekül megértik egymást Jolánka kolléganővel, ő a legjobb a bérelszámoló mellett van egy kitömött rénszarvas, ott balra kanyarodik és egye­nesen kijut az utcára. A szomszédos eszpresszóban kitűnő telefonkészülék ta­lálható és friss túrós. Az ebédidő déli tizenkettőtől fél egyig tart. Ha vissza­felé a padlásfeljárón jön, akkor háromnegyed egy is lesz, míg visszatér a szo­bába. — Mégis, mi lesz a mun­kám? — érdeklődtem. — Az első időben figyel­ni kell, nem jön-e valaki a folyosón. Ha közelednek, akkor kettőt köhög. Így nem érhet bennünket meglepe­tés. — Egy ilyen nagy üzem­ben mégis akadhat néha valami sürgős elintézni va­ló — jegyeztem meg tiszte­lettel. — Ha sürgős elintézni va­lója van, a folyosón jobbra a harmadik ajtó. Egyébként a mosdóba délelőtt tizenegy órakor gyönyörűen besüt a

Next

/
Thumbnails
Contents