Szolnok Megyei Néplap, 1971. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-21 / 68. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. március SSL SORSI ISTVÁN: A SIKER H. S„ a világhírű skandináv baritonista hosszú délamerikai körutazás után és kelet-európai turné előtt egyetlen fellépésre hazalátogatott inkább múzeumairól, mint zenekultúrájáról nevezetes. mérsékelt forgalmú szülővárosába. Éjszaka érkezett és inkognitóban, mint ilyenkor mindig, egyetlen próbát kötött ki, az előadás délelőttjén, és az volt a terve, hogy a bankett után rögtön tovább is áll. Amióta húga férjhezment Angliába, nem éltek a városban rokonai és mivel nem munkált benne a kegyelet vagy a hagyománytisztelet érzése, maga is csak tétován értette meg, mi készteti arra, hogy három-négy évenként fellépésével megtisztelje a helységet. Miközben a város önmagát ünnepelte az ő nagyságában, ő az önmagával — mindig — azonos városon lemérhette a saját emelkedését. Sajnos reggel, ébredés után. még a szokásos torokköszörülő tréninghangokat sem kellett hallatnia ahhoz, hogy érezze: hangja használ- hatatlanul érdes. Bánatosan kibámult szállodája ablakán: odalent egy plakát széthasogatva a gyönge ködöt az ő nevét rikoltotta. „Azonnal meg kell lépnem7’ — dör- mögte rekedten maga elé — „majd egy táviratban beteget jelentek”. Leballagott az utcára; a helyi lap címoldaláról a saját tátott szája meredt rá. Szórakozottan közelebb hajolt a képhez, hogy megvizsgálja. nem piros-e a torka. Közben két ismeretlennek tetsző hölgy ráköszönt. „Felismertek” — gondolta H. S. kétségbeesve. Tanácstalanul ődöngött az utcákon, vissza-visszabiccent- getve a járókelőknek. Észre sem vette, hogy az Operaház elé ért. Itt büszke tábla hirdette, hogy az aznapi előadásra minden jegy elkelt. Torkát köszörülte, legyintett és kiköpött. Mint valami varázslatra, két srác szökkent elébe és autogrammot kért. Az énekes segélykérőén körülnézett és a szemközti torony órájáról leolvashatta, hogy negyven perc múlva kezdődik a próba. „Na nem” — gondolta eltökélten. „Nem csinálunk magunkból bohócot”. Bement a zenepalotába, és azonnal közölte elhatározását az igazgatóval, aki üdvözlésre tárt karokkal állt előtte. Ez a férfiú nemrégiben került a nagymúltú intézmény élére és fűtötte a bizonyítás vagya. H. S. fellépte lett volna az első nagyobb szabású fegyverténye, ettől remélte, hogy elhallgattatja a lelkesen és alattomosan piszkálódó sajtót, és a szakmai közvéleménynek azokat a hangadóit, akik kinevezésében protekcionizmust szimatoltak. A művész már régen elhallgatott, de ő még mindig felemelt karokkal ácsorgóit vele szemben, olyan nyomorultul, mint akit letaglóztak. Tompa aggyal vette tudomásul, hogy H. S. vállalja az anyagi kárt és hogy hajlandó nyár végén behozni a most elmulasztottakat; csak akkor szólalt meg, amikor a művész búcsúra nyújtotta kezét. Elismerte, hogy H. S. hangja némelyest szokatlan, de ezt csak a reggeli ködnek tulajdonította. Gyógyszereket ajánlott. Az énekes kissé ingerülten és nagyon rekedten azt válaszolta, hogy már negyvenhét esztendeje él együtt a hangszálaival, így hát alaposan kiismerte rigolyáikat. Estére még akkor sem fognak szuperálni, ha üresre zabálja az összes helybeli gyógyszertárat. „Az emberek várakozásait ki kell elégíteni” — mondta az igazgató. „Inkább távollétem miatt szidjanak, mint a teljesítményemért” — mondta H. S. „A próba talán, el is maradhat” — mondta az igazgató, majd újra dicsérni kezdte a különféle öblögetést, borogatási és ecsetelési eljárásokat, amelyeknek már csak azért is szakértője, mert ő — H. S. bizonyára emlékszik is a család nevére — a helybeli gyógyszerészdinasztia leszármazottja. Amikor az emberi akaraterő csodatevő hatását kezdte magasztalni, a baritonista tiltakozni próbált, de nem jött ki hang a torkán. „Hogyan?” — kérdezte az igazgató. A művész újra szólni akart, de csak tá- togni tudott. Az igazgató arcára üdvözült mosoly ült Este a baritonista megjelent a színpadon. Hála rendkívüli színészi képességének, tökéletesen eljátszotta szerepét. Csak éppen hang nem jött ki a torkán. Helyette a zegzúgos kulisszák jól megválasztott rejtekében egy tehetséges főiskolás — az igazgató unokaöccse — énekelt. Az előadás végén percekig zúgott a taps. Még a vasfüggöny elé is többször kiszólították H. S.-t, aki hajladozva, de merev arccal fogadta az ünneplést. Öltözőjébe visz- szatérve, a folyosón találkozott a fiatalemberrel, kezet rázott, vele, gratulált, megköszönte a segítséget, majd alig érthető hangján hozzátette: „Ha elfogad idősebb kollégájától egy tanácsot, hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy a magas hangok tisztaságára még nagyobb gondot kellene fordítani”. A fiatalember kisimította haját a szeméből, H. S. megveregette a vállát, majd a bankettet is lemondva még aznap éjjel elhagyta a várost. zenegép előtt forogtak, keringtek, s a félhomályban csak azt láttam, hogy mindkettő nagyon szép. Néhány unatkozó vendég ült az asztaloknál, öregek és kedélytelenek. Signora Moretti panziójában ők voltak többségben. A két lány nem illett ebbe a környezetbe. Aznap délelőtt erkeztek, és Pacelli, aki portás és pincér volt signora Morettinél, már délben újságolta a két „svedesi bellissime” jövetelét és akkorákat cuppantott hozzá, mint egy-egy pisztolylövés. Korán ebédeltem — reggelire már nem futotta — így délben elkerültük egymást. Minden halk és csendes volt, így kívánták az évenként visszatérő vendégek. Az örökké jókedvű Pacelli néha meg is feledkezett erről, ilyenkor signora Moretti szemrehányóan ránézett, a fiatalember pedig egy grimasszal magába fojtotta a jókedvét. A zenegép is egészen halkan szólt, éppen csak elnyomta a lányok cipőjének koppanásait. Olyan volt, mintha lebegnének a padló fölött. Lejárt a lemez. A két lány végignézett a vendégeken; és nem tudták, hogy mit csináljanak. A zenegépbe dobtam egy százlírást, majd találomra megnyomtam az egyik billentyűt. Három lépésre álltunk egymástól. Amikor elindultam feléjük, még nem tudtam, melyiket fogom választani. Megérezték a bizonytalanságomat, mert egyszerre mozdult mind a kettő. Nem léptek felém, csak előrelendültek egy kicsit, s mikor észrevették, hogy mindketten ezt csinálták, egymásra néztek és nevettek. Az alacsonyabbik valamivel előbb mozdult, talán azért léptem őhozzá. A másik leült a zenegép mellé, és cipője sarkával kopogta a az ütemet, Ismét lejárt a lemez. Most nézett rám először, mióta felkértem, és elmosolyodott. Az asztal felé mutattam, ahol a társa ült, de megrázta a fejét. — Nem akar még táncolni? . Furcsa idegen hangsúllyal ejtette az olasz szavakat, először nem is értettem, hogy mit kérdez. Megismételte és intett a nővérének, hogy nem megyünk oda. A következő szám gyorsabb volt. Beszélgetni akartam, de nem válaszolt. Az arca lassan kipirult. Később a másik mondott neki valamit. Mély torokhangon beszélt. Egy darabig várt, de nem kapott választ. Vállat vont, és felment a szobájába. Mikor leültünk, csak egy idős házaspár volt a teremben. Nézték egymást, mint akik mindent elmondtak már, amit lehetett. Mi sem szóltunk. Valami soha nem hallottat, valami nagyon szépet akartam mondani, de mire kimondtam, a ■ világ legelkopottabb közhelye lett. — Jöjjön, sétáljunk egyet. Gyönyörű este van. — Jó — mondta — csak szólok Karinnak, hogy ne várjon ébren. Mikor eltűnt a folyosóra nyíló ajtó mögött, Pacelli, aki tétlenül ténfergett az asztalok között, mert nem volt szabad elmennie, amíg vendég volt « szalonban, odajött hozzám-, és rámhunyorított. — A svéd nők... — mondta, és cuppantott,• csak a házaspár miatt nem olyan hangosan, mint máskor. — Csak bátran... — és a kezében tartott szalvétával olyan mozdulatokat tett, mintha bika és torreádor lett volna egy személyben. Pacelli jóbarátom volt a beköltözés napjától kezdve. Mikor átvette az útlevelemet, és kiderüli, hogy magyar vagyok, ragyogó arccal kijelentette, hogy ö' is szocialista, bizonyságul a tagkönyvét is megmutatta. Attól kezdve tegeződtünk. Sokan jártak az utcán, pedig már közel volt az éjfél. Párás, meleg éjszaka volt, a Tiberis felől mocsárszagot hozott a szél. Ügy láttam, jókedve van. Szerettem volna megtudni, hogy honnan jött, miért, mit csinál otthon, beszélgetni akartam vele. Rosszul beszélte a közös nyelvet, talán ez zavarta, de úgy látszott, szótlanul sem unatkozik. Amikor újra megszólaltam, ismét nem azt mondtam, amit szerettem volna. — Signora Moretti panziója a legunalmasabb hely a városban. Hogyan tudták éppen ezt kiválasztani? — A szüleim laktak ott tavaly. — Hol élnek a szülei? — Göteborgban. — Kiértünk a Tiberishez. Egy darabig a fényeket „Csodálatos voltál” — mondta másnap unokaöccsének az igazgató —, „mihelyt vég'zel, ideveszlek, erre mérget vehetsz”. A fiatalember nem válaszolt. „Tudom, hogy protekcionizmusról fognak vartyogni” — folytatta az igazgató — „de most már kit érdekel? Olvastad a reggeli lapokat?” Ismét csend volt a válasz. „Nézd csak, a kritikus itt H. S. hangjának ifjúi csengéséről ír. Jó mi?” „Nagyon” — mondta a fiatalember. „A bankettre azért nem hívtalak meg, mert nem akartam tápot adni a pletykának. Különben, érdektelen volt, H. S. úgysem volt jelen.” „A felfújt hólyag” — mondta a fiatalember — „a vén pozőr”. „A legnagyobb élő baritonistáról beszélsz” — figyelmeztette az igazgató. „Akinek a helyébe még én is bármikor beugorhatok — mondta a fiatalember. „Figyelted, milyen blazirt pofával aratta le az én tapsaimat?” „Azok nem a te tapsaid voltak” — mondta az igazgató. A fiatalember hát- ralökte a fejét és gúnyosan elmosolyodott. „Azok a tapsok nem a te hangodnak szóltak, hanem az ő presztízsének”. Akkor otthagyom a pályát” — mondta a fiatalember — „ha nem a hang számít, nem akarok énekes lenni”. Most az igazgató hallgatott. „A helyében, tudod mit csinálnék a helyében? Főbelőném magam”. „Inkább vigyázz jobban a magas hangjaidra” — mondta az igazgató. „Miért vigyázzak?” — kiabálta a fiatalember — „Mi az ördögnek vigyázzak? Hogy felkapaszkodhassak abba a magasságba, ahol már énekelni sem kell?” Az igazgató elmosolyodott. „Nem volna egyszerűbb” — kérdezte a fiatalember — „nem volna gyümölcsözőbb, ha egyszerűen csak tátogni tanulnék?” „Énekelni tanulj” — mondta az igazgató és unokaöccse vállára tette a kezét —, „de azért nem árt, ha megjegy- zed, hogy tátogni is tudni kell”. néztük, azután elindultunk a sötét sétányon, ahol az óriási fák eltakarták a lámpák fényét. A kőpárkányra hajolva lenéztem a sötét rakpartra. Suttogás, fojtott nevetés szállt fel. Összekoccant a fogunk, amikor megcsókoltam. Járókelők mentek el mellettünk, egy fehérruhás, sisakos rendőr is felbukkant, majd eltűnt a sötétben. A közelben találtunk egy kis bárt. Az egyik utcai asztalnál ültünk le. Az álmosszemű pincér sokáig észre sem vett minket. A levegő lehűlt, de a fel- hevült falak között még nem volt hűvös. Kitört belőlünk a szó. Az utazásról, Karinról, az otthonról, a munkánkról beszéltünk, kétségbeesett sietséggel. Önzők voltunk, alig figyeltünk egymásra. Észre sem vettük, hogy ő svédül beszélt, én pedig magyar szavakat használtam, ha úgy éreztük, hogy a közös nyelven nem tudjuk elég pontosan kifejezni magunkat. Amikor a pincér bevitte az asztalokat, leültünk a közeli templom lépcsőjére. Már hajnalodon, amikor hazaindultunk. Pacelli leragadó szemekkel nyitott ajtót, rosszkedvűen mormolt valamit az üdvözlésünkre, és gyorsan visszament a szobájába. Felmentünk a lépcsőn. Az ajtójuk előtt megállt. — Jóéjszakát. As én szobám a folyosó végén volt. — Ne menj még! Rámnézett és kerekre nyitott nagy, kék szemében zavart láttam. — Én még nagyon fiatal vagyok — mondta. Reszketett, de nem indult velem. — De Karín mar tizennyolc is elmúlt. Kár, hogy nem őt hívtad ma este. A kulcsot óvatosan bedugta a zárba, és kinyitotta az ajtót. — Holnap őt hívd el. Mielőtt belépett a szobába, még visszafordult, és rám- mosolygott. Bistey Andrást Emlékezés Helga kisasszonyra » tyra PALICZ JÓZSEF: TANULMÁNY Herényi Gráciát KORATAVASZ Felhők vonulnak rom felett váratlan jött a tavasz, nem fáj jégzöldből kékre vetkezett a Balaton, e tengeres táj Árnyak borítják a füvet le se kopott, csak mi kopunk meg vajúdva sírnak a rügyek vágyott zene a mi fülünknek Nézd, a kibomló ibolyák hogy összehúzzák gyenge válluk repülnek fennen a libák de holnap megnyesik a szárnyuk Arcod bronzába belekap a kor, ráncot gyűr derekadra tiszta vagy, mint a madarak dalaim szivárványos atyja! Nádíödeles szívembe te költöztél be, akár a fecskék, a teremtmények élete bennem repes, ha te szeretsz még PIRÓTH ANDRÁS RAJZA Jékely Zoltán: Mese invokáció Járuljatok elénk régi mesék, hozzátok a csodák üzenetét! Ígérjétek a hűség diadalát, s hogy minden kín kárpótolja magát. Lám a banya, le Ikünk örömire, a tűzbe jut a mese végire; a szörnyeteg saját zsírjába sül, gonosz zsarnok pusztul dicstelenül: gyilkos bosszú saját hamvába hull, s két árva gyermek egymásra borul. Folyóba fúl a gyáva üldöző, s minden sebet befotraazt as mii
