Szolnok Megyei Néplap, 1971. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-17 / 14. szám
1971; január 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 MÉSZÁROS LAJOS RAJZA A NÉP SZENT SZOLQÁLATA MEDI1ÁCIÓ MŰVÉSZETRŐL, SZÍNHÁZRÓL ÉS EGYESEKRŐL A Ip^nvhexpbb harc az, amit az ember önmagával vív — olvasom a X. kongresszus anyagában. Majd így folytatódik ez a gondolat: Megmutatni a tegnapot legyőző újat, az önmaga és környezete szokásaival, konzervativizmusával megküzdő szocialista ember új vonásait — ez napjaink legérdekesebb feladata; méltó folytatása irodalmunk legjobb hagyományainak... Olvasom a sorokat és kutatni kezdek. Filmek, tv- játékok, színházi előadások, képek szobrok idéződnek, fel bennem, s alakul nyomban a szubjektív vélemény: Alkotóművészeink közül még kevesen vállalják e feladatot, s inkább valamilyen más, könnyebben járható — ugyancsak hagyományos — utat választanak. De milyen hagyomány ez? A példák sokaságából hadd idézzek egy igen közismertet. Talán már a tizedik bemutatónál tart, s átütő sikerrel folytatja dia- dalútját az országban Sza- konyi Károly: Adáshiba című színműve. Szolnokon is láthattuk. Nemes szándék; „tükröt tartok elétek emberek, nézzétek saját gyarlóságotokat. Ilyenek vagytok.” S az emberek nézték. Egy kicsit gondolkodtak, nem nagyon; egy kicsit nevettek is, nem nagyon; haNémeth Géza: Sfóparton Oly mocskos volt a Sió, mint a történelem «• tört fa úszott; millió galy; apám volt velem. Ügy sült a hal, mint égő város tüzén a nép; lent szálka-csontváz, fénylő égen zöld légy a gép. Apám elvitte a víz, az iszap-förtelem — hal csobban, vihar lapít. A fiam van velem! Besxe Imrei Átölelt a csend.. Veled voltam. A csend fülelve átölelt, és ajkad simogatta. Rámnéztél, feszült ruhád alatt szívdobogásod. Szemed lehunytad, ajkad félig kinyílt; Fogad gyöngysora fázott, Alattunk a pad pirulva görnyedt csókok súlya alatt. Ilién István: Ham emlékére Kisfiam, . ' téged nem őriznek fényképes mosolyalbumok. Rólad lassan mindenki megfeledkezik már. De én esténként ébren álmodok, Hallgatva anyád szuszogását. Előhívom képedet az éjszaka negatívján... Kerekes Imrei Önkiszolgálók Igen, ez úgy lesz, ha mindenki saját maga intézi dolgát, egy orvos járja a bolondját, mert nem tud -többé gyógyítani, egy lázmérő küldi a szolgát, a higanyt, hogy mérjen lázat neki, egy bőgős a sarokban saját nótáját húzza és veregeti hátulját vonóval s egy mosógép saját szennyesét teregeti. A nap a hasát melengeti. Míg egy hordó- a társának tölt a felhő magába vizet önt u dió hámozza friss belét, a dinnye issza saját levét, Hát a sorsom mit csinál? Azt, ami fő mestersége, görnyed, lép és szalutál. Orkán a sztratoszfíiál»an A Szovjetunióban néhány évvel ezelőtt megállapították, hogy a Föld felszínétől kb. száz kilométeres magasságán az atmoszférának hatalmas rétegei állandóan változtatják a helyüket, jelentős — óránként többszáz kilométeres — sebességgel. Ezeknek a szuperorkánoknak a keletkezése, mozgásuk törvényszerűsége még nem tisztázott végérvényesen. A természeti jelenségről sokat elárulnak az atmoszférában elégett meteoritok nyomai, ha megfigyeljük sodródásukat. A teljes kép érdekében a Föld felszínének különböző pontjairól kell megfigyeléseket végezni. Az északi- és déli-sarki kutatások után a szovjet tudósok most Szomá- liban tanulmányozzák a sztratoszférában lejátszódó ér- £l£Ues jelenséget, jPALÁGYl BÉLA RAJZA zamentek, vacsora közben még jóízűen pletykálgattak is a darabról. Arról, hogy a szomszédok, a sógorék. a komáék pontosan olyanok, mint azok voltak ott, a színpadon. Es ezzel kész. Ki beszél ma már az egészről? Hadd idézzem még egv- szer: a legnehezebb harc, amit az ember önmagával vív... önmaga és környezete szokásaival, konzervativizmusával. De ki vív, kivel az Adáshibában? És a többi hasonló tévéjátékban, filmben, „aligdrámában”; van-e ezekben a művekben olyan drámai erő, katarzis, diadal, vagy bukás, de mindenképpen küzdelem, mint Shakes- pearenél; vagy éppen Nemeth László, Illyés Gyula, egy-egy drámájában, Jan- csó korábbi filmjeiben — hogy ne csak a „legnagyobb magyar klasszikust” Shakes- pearet nevezzem meg. (Mert vannak ma is ilyen művek, de nagyon kevés — ez a dohogásom oka.) Olvastam valahol: az igazi színház a politikai gyűlésnek és az istentiszteletnek valamiféle korszerű változata. Mennyire igaz — még akkor is, ha tudjuk, hogy vannak unalmas politikai gyűlések, s üres ceremóniává sekélyesített istentiszteletek. De éppen arról van szó, hogy a mi politikánkat unalmas módon nem lehet terjeszteni, mint ahogyan a művészet istenének sem lehet áldozni sekélyes, üres rítusokkal. Ha a függöny felmegy a színházban, még nem biztos, hogy ott valami történik is majd. Ha hiányzik a napjaink gondjait megjelenítő szándék. ha csak úgy játszanak, mint macska a fonó kásával, mai, húsba vágó gondjainkkal, fújogatva kerülgetik azt, vagy „emelkedett” módon tudomást sem vesznek róla, nem színház kezdődik a függöny felhúzásakor. Csupán szellemi torna színésznek, rendezőnek, ízléscsiszoló kozmetikai szalon a nézőnek. 4* embe - Iraufédi• óját mindig megnézem, mert mindig mond valamit, nemcsak azzal, hogy „ember küzdj”, hanem valahogyan mindig akad egy részlete, amely pontosan az én soros küzdenivalömra rímel. ahhoz ad új szellemi töltést, indulatokat, nemegyszer robbanóanyagot is. Sok mai műből hiányzik ez. Pedig az emberek a színpadon, a filmen folyó küzdelem részesei akarnak lenni — de ehhez küzdelem kell; azonosulni akarnak a hőssel de ehhez hős kell. mégpedig húsból, vérből és közülünk, mert minden idők igaz művészete saját koráról szól. Ami örök értékű, az csak azért lehet az. mert kivételes szenvedéllyel és igazsággal szólt annak idején saját koráról. Mondják, a krimi mindig biztos siker. Hozzáteszik, s ezzel egyben el is intézik, hogy•' olcsó siker. Nem kellene ezt ilyen könnyen elintézni. Ki ne látta volna, amikor a mesterdetektív üldözi a gengsztert a gépkocsiján, hogyan markolják az önfeledt nézők maguk is a volánt és adják a gázt. És amikor a derék Kloss kapitány körül szorul a Gestapo gyűrűje? Az ájulás környékezi a gyengébb idegzetű nézőt. Hogy mindez játék? Emeljük ezt a játékot egy szinttel magasabbra. Vagy, ha úgy tetszik: hatoljunk mélyebben az élet — a mi életünk — problémáiba. Ugyanez az azonosulás elérhető a hős és a néző között (Húsz óra, Rozsdatemető.) Az Adáshibáhos hasonló, m embe® elé tükröt nyújtó drámák (?) nem biztosítják ezt. A tükröt bármikor le lehet tenni. Ha nem szép, nem nézek bele. Nincs bennük, az a szuggesztív erő, hogy „nem tehetem le a tükröt, mert ott én vagyok. Rólam, helyettem, nekem beszélnek.” Nincs az ilyen darabokban küzdelem. Nem dicsőül meg, s nem ég el senki a színpadon a dráma tisztító tüzében. Ez azért még mindig valami. Mert van ennél rosz- szabb is. A semmi. Pontosabban az olyan művek, amelyekből végképp hiányzik minden azonosulási lehetőség. A harmincas évek polgári színházának újra felmelegített „modern” változata, a moralizáló színház, az úgynevezett gondolati színház. De milyen gondolatokat árul egyikmásik ilyen darab! Ócska szellemi lim-lomot, fecsegést a semmiről, az érdektelenről — s teszi ezt sokszor igen nagy mesterségbeli tudással, olyannyira, hogy már majdnem mindenki elhiszi, hogy színházat lát, művészet részese. Idézem ezekkel szemben Lengyel József csodálatosan szép tévéjátékát, az Igézőt. Ebben sem sok minden történik. Nem rohan a cselekvés valamilyen szükségszerű, sorsszerű végkifejlet felé (ami soha nem árt egy drámának!), de a figyelmes néző a szép, igaz. egész nemzedékünket érintő gondolatok szárnyalása közben együtt repül az íróval. Azonosul vele. Szeret és gyűlöl. Izgul a jóért, a nemesért, megveti a közvetlen múltunkat ábrázoló negatív tulajdonságokat. Ebben a tévéjátékban is folyik morali- zálás — de ez tényleg az a szó legjobb értelmében. Ilyen azonban kevés van. Újabb kérdés mi a magyarázata annak, hogy divat lett nálunk az abszurd, parabolisztikus kifejezésmód? Nem lehet tagadni, hogy ez is lehet hasznos, szép eszköze a művészi önkifeiezésnek. (Örkény István: Tóték világsikere), de a parabola mégiscsak képletesen szól. A bibliai példázatok módján prédikál mindarról. amiről éppen korunkban világosan, nyíltan, egyenesen is lehet, sőt kell szólni. Űjból a X. kongresszus anvagát idézem: Valamikor éppen az volt az alkotók panasza, hogy nem kaptak elég lehetőséget arra, hogy árnyaltan, a maga összetettségében ábrázolják a valóságot. Most itt a lehetőség szembenézni a valósággal, elemezni, feltárni annak alkotóelemeit... Szembenézésre. valóság- feltárásra buzdít a pártkongresszus. Mit jelenthet ez a művészetek, a drámaírás számára? Az alkotáshoz szükséges, soha nem taoasz- talt jó légkört, ösztönző környezetet — és egyben felelősséget is. Felelősséget a tévé-nézővel, az olvasóval, a színházlátogató közönséggel szemben. Felelősséget az izmosodó magyar kultúra ügyével szemben. Van nálunk „olvasó népért” mozgalom. S legjobb íróink tudják, hogy e mozgalom, a jövő olvasó népe érdekében a legtöbbet jó müvek írásával tehetik. Az érdektelent, a „nem rólam — nem nekem” irodalmat az olvasó nép leteszi a kezéből. Az érdektelen műsor láttán a tévét ki lehet kapcsolni. Es a sxínháx? Különös épület. Egyik végén van a színpad, de a másikon mindig a pénztár. Egyik a másik nélkül nincsen. Aki a színpadról a pénztárig nem lát el, annak a színpadon is homályos a látása Félreértés ne essék, itt nem művészeti életünk anyagi problémáiról van szó, hanem a művészet és a nép kapcsolatáról, amely olykor nagyon prózai módon nyilvánul meg: sorban állnak a pénztár előtt, vagy éppen napokig egy lélek sem kopog azon a kis ablakon. A művészet ősidők óta szolgálat. A nép szolgálata Az öncélúság éppen ezért mindig zsákutcába vezet, mert lényegét, célját tagadja, művészet voltát teszi önnön maga kérdéssessé. Még mindig a színháznál maradva hadd idézzem Romain Rolland fél évszázaddal ezelőtt fogant gondolatait: A nép színháza nem divatcikk, s nem a dilettánsok játéka, hanem parancsoló kifejezése, hangja és gondolata egy új társadalomnak; és a dolgok természeténél fogva válságos órákban harci fegyver egy elavult, kiöregedett társadalom ellen. Nem arról van szó, hogy újabb régi színházakat nyissunk, amelynek csak a címe új, polgári színházakat, melyek úgy akarnak változatosságot nyújr tani, hogy magukat népinek mondják. Arról van szó, hogy új művészetet teremtsünk egy új világnak. Nálunk ez a művészet-teremtés negyedszázada folyik. Csodálatosan szép eredményei vannak, s hogy mégis dohogunk, meditálunk, annak egyszerű az oka: A X. kongresszus e területen is arra kötelez, hogy mindazt, amit eddig csináltunk, most magasabb szinten folytassuk. A magasabb szint a nép még oda- adóbb, s lemerem írni — még alázatosabb szolgálatát jelenti. Kodály példáját említem, aki e század egyik legnagyobb magyar művészegyénisége volt. Élete alkotó évtizedeit fordította arra, hogy — élve a szocialista társadalom adta lehetőségekkel — a tömegek zenei kultúráját kibontakoztassa Kodály nyomdokain kell járni, mint ahogyan legjobb művészeink teszik is. Az élethez, a néphez való közelítés azonban nem könnyű. A művésznek, a művészetek interpretátorai- nak, a művészi intézmények vezetőinek egyaránt meg kell küzdeni az arisztokratizmus és a vulgarizálás veszélyeivel. E kettő egyébként csak látszatra ellentéte egymásnak. Mindkettőnek közös gyökere a nép lebecsülése. Mert lenézi a népet az is, aki fellengzősen kinyilatkoztatja, hogy a közönség, a „tömeg” soha nem értette és soha nem is fogja érteni a magas kultúrát, az „igazi” művészetet. De ugyanúgy lebecsüli a közönséget az is, aki cinikusan mondja: itt a selejtes film, az ócska krimi, a ponyva, a silány szórakoztatás, „ez kell a népnek”, A nép sxol ? lílrtta nálunk nem óhaj. Az igazi művésznek szent alázat, a kulturális élet irányító tisztségviselőinek pedig kötelesség. Nem egyszerűen intelem, hanem az elkövetkező évek megszívlelendő programja, ami kongresszusunkon elhangzott: Az irányításnak határozottabban kell biztosítania az ideológiai—politikai felelősség érvényesülését az alkotóműhelyekben. Mert az önállósággal — valljuk be — nem mindenütt nőtt arányosan a felelősség. Márpedig az önállóság nem függetlenség a néptől, a párttól, a társadalomból; nem öncél, hanem eszköz a gazdag, sokszínű kultúra kibontakoztatására. Sarg» Jözssí