Szolnok Megyei Néplap, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
1970. december 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A romokat nem lehet megszokni Szabolcsba nem borzongni mentünk. Nem is álmélkodni. A romok alatt megroppant gerendák, vályoghegybe szúrt ablakkeretek látványa megszelídült a mészszagú utcák új házai tövében. Álmélkodni még korán van, mert bár a mérhetetlen munka nyomáD fedél van az árvízkárosultak feje felett, végeláthatatlan még a tennivaló. Amire kíváncsiak voltunk, azok az emberek. A vadonatúj négyfalak között milyen gondolatok, érzelmek, indulatok vertek tanyát? E stefelé érkeztünk Komlód tótfaluba. A főutca felett lámpák fűzérét himbálta a szél. A hajdani udvarok közepén sötét kupacok sejlettek. A kertekben oldalukra dőlve, mint kilőtt tankok rozsdásodnak a megrepedt tetejű. belyukadt oldalú tűzhelyek. Sokszáz métert mentünk, míg egy ép házat találtunk. Apjok Mihályé^ valamikor a falu közepén laktak. A ház olyan is: módos, takaros, tágas, erős kőház, olyan falu közepére való. Most ez az épület a legszélső. Faluszéle. — Szerencsések voltunk — mondta a pedagógus háziasz- szony —, de néha azt kívánom, bár dőlt volna össze ez is. Négy tanerős iskola vezetője voltam, a munkahelyem alig öt percre volt innen. Most, hogy megszűnt az iskola, Csengerbe járok át tanítani, egy órát gyalogolok oda-vissza — jóval kevesebb fizetésért A férj a termelőszövetkezet BZTK előadója szintén panaszkodott. —- Szép kis falu volt ez a Komlódtótfalu, az egész megyében alig volt párja. Felépíteni nem engedik a romokat, mi, akik megmaradtunk itt a régi faluban néhányan — várunk. Még nem tudjuk mi lesz a sorsunk. A házat el nem adhatjuk, mert ki venné meg egy halálraítélt faluban? Azt viszont tudjuk, hogy örökké nem maradhatunk, Tótfalu végéről nemsokára eltűnik a helységnévtábla. — Ml lesz a romokkal? — kérdezte a feleség. — Írja meg, hogy vigyék innen, mert ezt a látványt soha, de soha nem lehet megszokni. A hídon túl Csenger kez- ** dődik. A mozi előtt fiatalok hangoskodtak, vártak az előadásra. Alig öt percnyire gépkocsival a kísértetiesen csendes Tótfalutól. |A fiúktól kérdeztük, merre vannak a tótfalusiak. Egyikük megmutatta a faluhoz toldott vadonatúj települést, amelynek már van főutcája. A mellékutcák sártengere egyelőre járhatatlan. Igazán mindegy hová kopogtatunk be, annyira egyformák a házak. Lengyel András nyitott ajtót, kezének nehezen engedelmeskedett még a biztonsági zár. A kétszobás családi ház, amelyben laknak, a hatalmas kert, mellékhelyiségekkel, a legtöbb család álma. — Hogy érzik magukat? — Hát... A három hét alatt, amióta itt lakunk nem sokat aludtunk. Nézze, féloldalt meg is őszültem, — mutatta halántékát a fiatalember. — Mennyi segítséget kaptak a talpraálláshoz? — A tönkrement ingóságért 28 ezret, aztán a kölcsönbe is segítettek 20 ezerrel. A biztosító is fizetett több mint 70 ezret. Ehhez jött a 130 ezer forintnyi kölcsön. A ház szebb, mint a régi volt. De ha választani lehetne, azonnal itt hagynám és visszamennék Tótfaíuba. Nemcsak én, mindenki I •— Mit sajnálnak a legjobban? —- Olyan gazdag község mint az, nem volt a megyében. Hatalmas almáskertek, aki gondozta, annak egy va- gonnyi almája is 'termett évente. Itt kopár minden. — Az a kert még most is a maguké. — Még az, de meddig? Ez az amit senki nem tud. — A ház mögött jókora kert van. Néhány év múlva itt is almás lehet. — Lesz is. Fs mégis... Akivel beszélek, mindehki visz- szasírja Tótfálut. Én is. Pedig meg kell itt szokni, más megoldás nincs. A fiam négy éves, a lányorri öt. Ök már jól érzik magukat; úgy ficánkolnak naphosszat, mint hal a vízben. A z új házak között gya- ** logutak kanyarognak udvarokon, kerteken át. Kerítés még sehol nem állta utunkat. Árkosi Mihályékhoz igyekeztünk. Szombaton esküvő volt náluk. Vezetőm nehezen találta meg a házat a sok egyforma épület között. Harmadszori próbálkozásra aztán jó helyre nyitottunk be. A lakodalmat csak a ha- lomnyi mosogatásra váró edény és a kölcsönként tányérok tornya jelezte. A hangulat szomorúbb eseményt sejtetett. — Nagy lakodalom volt? Csak egy szolid vacsora. Szétszóródott a család. A régi falut át- meg átszőtte a rokoni kötelék. Jó ismerősök, rokonok laktak egy bokorban. Most ki Nyíregyházán, ki Mátészalkán, ki meg Csengersi- mán, Szamosbecsen kezdi újra. Mintha bomba vágott volna közénk — mondta Árkosi bácsi. — Igazán szép a házuk. A régi milyen volt? — A kérdéssel megríkattam az idős házaspárt. — Nem a ház, higyje el, nem a ház teszi. Ott születtem, aztán a gyümölcsöst is otthagytam. — Itt szebbet kapott helyette. — Még senki nem tudta megmagyarázni, miért vágyik vissza. Talán ahogy a vers mondja: „Szülőföldem szép határa...” Tovább nem megy az idézet, sírásba fulladt. Az ifjú asszony ragyogott. Mosolygott, nem értette az egészet. — Neki mindegy, mert nem ismerte Tótfalut — szólalt meg az anyós. A lmási Jánossal májusban találkoztam. Akkor a romok közt turkált csüggedten. Előkerestem a május végi újságot és felelevenítettem belőle beszélgetésünket: „Két szobám volt berendezve. Tíz évi kezem munkája benne. Ez az iszapos rongykupac az ágynemű, ez a néhány deszkadarab a bútor. — Hogyan to- vább? — őszre szeretnék felépíteni.” Sokkal fiatalabb ember nyitott ajtót, mint amilyenre emlékeztem. És a ház?! A három szoba ragyogó berendezése még akkor is meglepő, ha vadonatúj házról jártunk vadonatúj házra. — A számításnál jobban sikerült minden — mondta Almás! János, miközben tessékelt befelé bennünket. — Ennyi támogatásra nem gondoltam: a biztosítótól majd- 100 ezer, a Vöröskereszttől 50 ezer forintot kaptam, ehhez jött a kölcsön. 300 ezer forintból építettem újra. — Ha azt mondja, hogy nem érzi jól magát ebben a csodálatos házban, úgy sem hiszem el. — Kár is lenne mellébeszélni: Nem panaszképpen mondom, de ha ez a ház ott lenne a régi helyén akkor lennék igazán boldog. Hogy mit sajnálunk? Talán a gyümölcsöst. Talán a népet. Az iskola most sokkal közelebb van, a két ikerlány már odajár. Ami hiányzik, az a község. Mert 80, vagy 100 ház egymás mellett még nem falu. Talán nem is azért, mert egyelőre puszta a telep, hiszen itt a víz az utcában, nemsokára folyik a csempés fürdőszobában is. De ha gondja, baja van az embernek, egyelőre csak a saját feje után mehet. Aztán sír, sír mindenki. Még az is, akinek igazán nincs mit sajnálni. — Mikor végigmegyek' Tótfalun nekem is a szemembe szökik a könny, de mikor belépek itthon az ajtón... Köszönöm, — írja meg mindenkinek, hogy köszönjük! Palágyi Béla Távol a családtól Karácsonyt, ezt a szép ünnepet vannak, akik távol családjuktól köszönt k.- Az egészségük kívánja, hogy e napikat is kórházban töl sék Ä szo’noki MÁV-kórház vezetői gondoskodtak arról, hogy a lehetőségekhez mérten az intézetben is családiassá (egyék az ünnepet. Minden ■ osztályon karácsonyfát állítanak fel, amelyet a betegek együtt dí zfettek az ápolónőikéi, az orvosokkal, wénünk egy ilyen karácsonyfa díszítés'nr készült, a férfi bel I. osztályon. Kántor József Dögéről és N~gv Márton Nagydobosról már jónéhány napja van kórházban Ez a kis (ácsén n távn'i családot idézi e-n'ék -'•'ükbe És re - Hk, hogy a család az ünnep három nap-'ának valamelyikén el- . látogat hozzájuk. Miért vem éhezés a világon? Már szinte közhely számba megy a kézenfekvő válasz: azért van sok éhes ember a világ majd száz országában, mert olyan nagy a népszaporodás, hogy nem jut mindenkinek elegendő táplálék. S ettől csak egy újabb lépés a rémkép: mi lesz, ha úgy elszaporodik a földön az ember, hogy kifogynak az élelmiszertermelés tartalékai? Nem lehet tagadni, hogy a népességszaporodásnak igen sok köze van az éhínségekhez. Afrikában, ahol trópusi erdők mélyén elszórt törzsek élnek, ahol felégetnek egy darab erdőt, megművelik a földet azután keresnek egy újabb darabot, az émberek nem éheznek. Rosszul, egyoldalúan tápláltak, a gyerekek rengeteg banánt esznek, semmi mást, ettől felfúvódik a hasuk. .De éhezni nem éheznek. Ázsia sűrűn lakott területein viszont; például Kelet-Pakisz- tánban s egyáltalán, a Ben- gáli-öböl vidékén, ahol a lakosság majd oly sűrűn él, mint Hollandiában, vagy Belgiumban, — napirenden van az éhínség. Miért? Mert a pusztán a természet erejére számító mezőgazdasági termelés kiszolgáltatott minden meteorológiai kilengésnek. Az emberi életek egy- egy kicsiny darab földhöz kötöttek, s ha ott árvíz vagy szárazság miatt — mindkettő előfordul — elpusztul a termés, súlyos veszély fenyeget. Kétségtelen az is, hogy míg a függetlenség óta India mezőgazdasági termelése megduplázódott, az egy főre jutó rizs mennyiség jóformán nem nőtt. A kézenfekvő ok itt a népesség-szaporodás. Fiás mentség nincs? De vajon akkor más mentség nincsen: meg kell fékezni a szaporodást? Ez először is roppant bonyolult dolog. Hiszen nem arról van szó, hogy most egyszerre mindenütt a világon több gyerek születik, mint a korábbi években. Nem, nem születik több gyerek. Csak kevesebb hal meg. A halálozási arányszám a világ minden részén rohamosan csökkent. A függetlenség után a volt gyarmati országok gazdaságilag nehezen tudtak előre haladni, — egészségügyi tekintetben azonban rohamosan fejlődtek. Indiában a függetlenség előtt milliókat vitt el az éhhalál. Ma is van éhség Indiában, — de éhen senki nem hal. Az egészségügyi és szociális gondoskodás ma minden fejlődő országban sokszorosan magasabb szinten áll, mint amikor még gyarmatok voltak. Ceylonban — hogy ne a legfejlettebbeket vegyük példának — 1950 —52-ben 16.9 orvos jutott százezer lakosra. 1962-bén már 21,5. De ha régebbi adatokat nézünk: 1944—46 között minden százezer emberből 136,1 halt meg maláriában. 1956—58 között már csak 1,6. Európai mércével mérve az egészségügyi viszonyok Afrikában és Ázsia sok országában még mindig igen rosszak. De ha ahhoz hasonlítjuk, amilyen a gyarmati időszakban volt, — a különbség leírhatatlan. Tehát nem arról van szó, hogy többen születnek, — hanem, hogy többen maradnak életben. És tovább élnek. Számokat lehetne erre is sorolni: a várható életkor a fejlődő országokban gyorsan emelkedik. Egyáltalán: a szociális viszonyok gyorsabban javulnak, mint a gazdaságiak. Az Igazi probléma S itt értünk el a voltaképpeni kérdéshez. Igaz, a népesség-szaporodásnak rendkívül nagy szerepe van abban, hogy millió1 és millió gyerek nem reggelizik, amikor felébred, s hogy éhségtől sírva fekszik le este. De nem ez az igazi probléma. Hanem az, hogy a mező- gazdasági termelés, az élelmiszertermelés színvonala a világ legtöbb országában igen alacsony. A világon kereken 350 millió mezőgazdaságban dolgozó család él. Közülük 250 millió még csak faekét, vagy legfeljebb vaskapát használ. Traktoros eke nincs több, mint legfeljebb 6 millió. Aki egyszer látott indiai vagy fekete-afrikai falvakat, az soha nem felejti el a látványt: Afrikában rövidnyelű kis kapákkal, vagy sokhelyütt egyszerű rövidnyelű, hosszúpengéjű késsel kapirgálnak a’ földön, azaz szántanak, aratnak, mindent azzal csinálnak. Indiában pedig jóformán mindenütt úgy dolgoznak, hogy a parasztember reggel vállára dobja ekéjét — fából van, nem nehéz — kiballag ökre, bivalya nyomában a földre, s azzal a könnyű kis ekével túrja fel a talajt. A világ termőföldjeinek óriási többségét soha nem forgatták mélyebbre a legfelsőbb néhány centiméternél. A terméseredmények megdöbbentően alacsonyak. Az öntözésben az emberiség még sehol nem tart. 160 millió hektárt öntöz az egész emberiség, — ezt legalább négyszeresére lehetne növelni. Az istállótrágyát a világ legtöbb országában tüzelőnek használják, elégetik, soha nem jut a földbe. Menynyi tápérték ég el, milyen hatalmas jelentősége lenne csupán annak, ha a trágya a földbe kerülne. A learatott, betakarított termés ezért oly kevés. — de a földeken s a raktárakban a rágcsálók még azt is megtizedelik, ami megtermett. A legtöbb esetben nem arról van szó, hogy nagy beruházásokkal kellene a kialakult helyzeten változtatni. Sokszor az adott primitív lehetőségekkel is növelni lehetne a mezőgazdasági termelést. Nyugat-Bengálban és Thaiföldön végzett vizsgálatok kimutatták, hogy a család tagjai közül — mező- gazdaságban foglalkoztatott családokról van szó — csak minden harmadik ember vesz részt a tényleges munkában, s a földeken eltöltött idő is igen kévés. ,A tradicionális módszerek nem kívánnak több munkát, az emberek hozzászoktak ahhoz, hosv földiük csak ennvit és ennvit terem, s nem tudnak ebből a bűvös körből kitömi. Ennek részben a társadalom merevsége, a kialakult szokások az okai, részben pedig — s nem utolsósorban — a földviszonyok. Ázsia jellegzetes tulajdon- formája a földbérlet. A parasztok igen nagy százaléka egyes területeken több mint fele olyan földön dolgozik, amely nem az övé, amelyet egy távollevő földbirtokostól bérel. Többnyire igen bizonytalan, évről-évre változtatott feltételek mellett. Soha nem tudja, mikor adják el a földet, amin dolgozik, s mikor teszik ki onnét. A termelés biztonsága a legfontosabb előfeltétele annak, hogy valaki többet igyekezzen termelni, mint amennyi éppen csak ahhoz szükséges, hogy éherí ne haljon. Ha ehhez hozzávesszük a feudális birtokokat, — akkor kiderül, hogy a bérlet és a nagybirtok olyan akadálya a mezőgazdasági termelés növelésének, aminek leküzdése nélkül nem lehet előre haladni. Rz igazi orvosság Földreform, modern termelőeszközök, műtrágya szerves trágya, öntözés — ez az igazi orvosság, erre van szüksége az emberiségnek. És születésszabályozásra nem? De igen. A születésszabályozásnak igen nagy jelentősége van. Hiszen a gazdasági és politikai reformok nem következnek be egyik évről a másikra. S ha a parasztcsaládok korlátozzák a születéseket, akkor megszűnik a földbirtok felaprózódása, — hogy csak erről az egy vonatkozásól beszéljünk. (Egyelőre ez rohamosan nő, — s a függetlenség még elő is segítette, mert sok országban az addigi hagyománytól eltérően most már — demokratikus módon — a leánygyermek is örökölhet, ami további elaprózódáshoz vezet.) Csakhogy ez rendkívül bonyolult dolog. Két-három évtizeddel ezelőtt Bengálban ahhoz, hogy a lakosság lé- lekszáma ne csökkenjen katasztrofálisan, rengeteg gyermeknek kellett születnie, mert sokan haltak meg. De másutt is: a paraszti ön- fenntartás — értve ezen a gazdasági önfenntartást — azt kívánta meg, hogy minél tpbb gyerek, minél több munkáskéz legyen. A vallási előírások, a hagyományok ezt a rendszert támogatták, segítették érvényben tartani, s nem véletlen, hogy a vallás bűnnek tekintette azt, ha valaki korlátozza a gyermekáldást. Ez volt a társadalom érdeke is. Ma megváltozott a társadalom-érdek, — de a hagyományok nem. Vagy legalábbis sokkal lassabban. A születésszabályozás bonyolult dolog. De a mai születésszabályozási módszerek igen körülményesek, általában a városokban használatosak csak, ott, ahol azokra sokkal kevésbé lenne szükség. A születésszabályozás hasznos, fontos dolog. De miután az emberiségnek nem az a fő problémája, hogy sokan vagyunk, hanem az, hogy nagyon kicsi az a kenyér, amit megtermelünk — nem ez hozza a megoldást. Kalmár György Hétfőn és kedden békekölcsön sorsolás Az Országos Takarékpénztár december 28-án és 29-én, hétfőn és kedden tartja az év utolsó államkölcsön sorsolásait', a II., a III. és a IV. békekölcsön 1970. második félévi húzását. Budapesten, az utasellátó vállalat Arany János utcai kul tű rtermében hétfőn a II. Békekölcsönt sorsolják; 135 000 kötvényre 36,4 millió forintot. Kedden először • III. Békekölcsön (UW WM vényét húzzák ki 81.3 millió forint nyereménnyel és tör- 'esztéssel, majd a IV. Békekölcsön 376 000 kötvénvére 49,9 millió forintot sorsolnak ki. A két napos húzáson tehát a három békekölcsönből összesen 1 124 650 kötvényre 167,6 millió forintot sorsolnak ki nyeremény és törlesztés formájában. A kifizetés mi. január 11-én kés*
