Szolnok Megyei Néplap, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-20 / 298. szám

1970. december 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 OSI MESTERSEQEK- HÍRES MESTEREK Szepesi Attila nevével az ntóbbi években egyre sűrűb­ben találkozhattunk a folyó­iratokban. Szerepelt a fiatal költők több antológiájában Is. Ügy tűnt, hogy költészete egyre inkább megérik az ön­álló, áttekintést nyújtó be- ínutatkozásra. „Az üveg ár­nyéka” című kötettel meg­történt ez a bemutatkozás. Mielőtt részletesebben szól­nánk a kötetről, máris előre- bocsáthatjuk: az olykor túl­ságosan is szigorúnak tűnő válogatás ellenére ez a vé­kony könyv a valóságnak megfelelően mutatja Szepesi Attila költői világát. Rokon- Eenves, máris sokat beváltó, s még többet Ígérő fiatal költő vonásait rajzolja meg. Szepesi Attila csendes, halk- ízavú költő. Ez önmagában még nem érdem, hiszen a csendes szó ugyanígy takar­hat ürességet, mint a fülre­pesztő harsányság. „Az üveg árnyéka” verseinek költője azonban halk hangon is so­kat és fontosat mond. A kötetben sok a tájleíró rers, de a költő sohasem mámorosodik meg a táj szép­ségétől. Tájai nem is szépek a szó hagyományos értelmé­ben. Leggvakrabban őszi ké­peket rajzol, csupasz ágakat, Eáraz zizegő nádasokat, vagy komor tűzfalakat, füstös, bo­rús külvárosi tájakat. „Tenyérnyi és rejtjeles tűz­falak állnak körül e barakk- néma őszben” — írja „A férfikor udvarában” című versben, s ez a költemény megadja az egész kötet bo­rús alaphangjának magyará­zatát is. Az ifjúság boldog, felelőtlen szegénylegény — életébőr a férfikorba lépő költő nosztalgiája ez a két világ határán. Már nem ifjú, de még nem tud (talán va­lami kis reménytelen daccal még nem is akar) beillesz­kedni a felnőttkor világába. Ezért idézi olyan nosztalgi­kusan a fiatalkori emlékeket (Ifjúságom, Salátakert, Hasz­nált cipők, Éjendő). Ez mo­tiválja szerelmes verseit is: „ha nem zúgnak úgy nap­jaink nem zuhognak úgy éjeink, elérünk-e majd ak­kor is a megtisztító ten­gerig?” A versek keveset vallanak az elődökről, a költői példa­képekről. Csupán egy-egy Vácira emlékeztető szakasz (Az álom kevés) vagy Jó­zsef Attila külvárost idéző verseinek távoli visszhang­ja utal a mesterekre. (Mag­vető, 1970). Bistey András Terítve a fa alja ajándé­kokkal ... Karácsonyi kép ez, szinte sorolhatnám a „ma ajándékait”: a magne­tofonokat, az iparművészeti térítőket, párnákat, s az elengedhetetlen édességet. A mi korunk „termékei”. Épp ezért illő most a hajdani mesterekről, régi mestersé­gekről szót ejteni, a feldí­szített fa mellett róluk me­sélni. 0 Még nem oly rég az ódon­ságok és a százesztendős emberek városában — ahogy Krúdy Gyula nevezte Óbu­dát — találkoztam talán az utolsó hangjegymetszővel, Kitzinger Antallal (a lemez­játszó, magnetofon ajándé­kok miatt kezdem talán ép­pen vele a sort.) Nyugdíj­ba ment már rég, s . vele együtt vonult nyugdíjba a kottavésés is. A fényjelek­kel, kibernetikával dolgozó modern sokszorosító ipar már csak emlékszik az öreg mesterekről. 1904-ben szabadult, s első munkája egy szonáta volt. (Az utolsó felől is érdeklődtem: „Laj­táénak a VII. szimfóniája volt.”) Azóta! Jacobi hozzá vitte a Leányvásárt, s mi­kor megkérdezte a muzsi­kustól: milyen címet adjunk a daloknak, azt válaszolta rá a kicsi ember: amit jó­nak lát. így adta Tóni bácsi az egyik dalnak „Ha lennék egy lánykának édes” címet. Bartók egy munkával ke­reste feL „Nem volt hosz- szú, harmincoldalas csak, hét-hárman csináltuk: én, Jackó és Ebstein. Egytől tízig én, tíztől húszig Ebs­tein. De milyen ember volt Bartók! Észrevette, hogy fel­osztottuk a munkát, nem egy ember csinálta. „A tíz­től húszig-ot újból kell csi­nálni — mondta —, az nem tiszta munka!” Mit szeretne csinálni? — kérdeztem az öreget. „Új­ból muzsikát vésni.” Nem a pénz miatt, kétezten felül van a nyugdíja. De ő már Milánóból is hazajött Óbu­dára, pedig erővel ott akar­ták tartani. Gorkij a kékfestő mes­terségről — nagyapjáról — így írt: „Nagyapának, aki olyan fülsiketítőén tudott or­dítozni, kékfestő műhelye volt: az udvarán nedves rongyok lógtak, kádjai tel­ve sűrű folyadékkal, ke­mencéiben magasra csa­pott a láng: az üstökben sziszegve bugyborékolt a /estékes víz, a csípős, fa­nyar gőz sűrű felhőkben húzódott az ajtó felé. A munkások esti tea idején vitrioltól mart, agyonégett kézzel jöttek ki a műhelyből pihenni.” Kékfestőnél, talán az utolsó magyar kékfestő­nél, Jakkel Sándornál Jász­apátiban jártunk. Kék itt minden. A mű­helyben kék színű a tégla­fal, a teknő, a hosszú, egye­nes keverőbot. A festőme­dence henger alakú, három és fél méter mély, csurig tele sűrű, sötét, tintaszerű folyadékkal, indigó, mész- por, vasgálic keverékével. Sűrű folyadékba meríti a mester a fehér vásznat: fe­héret fest kékre. Az üst alá még mindennap begyújt — 75 éves —, ilyenkor for­tyog a folyadék, kékes pá­rában úszik a műhely, köd­foltok szállnak ki az ajtón. A vásznat a mángorlóba vi­szi majd: külön nagy épü­let ez, belül minden fa a tartófák, a fogaskerekek, az orsó, a mángorlóláda, amely tele van hatalmas, sziklá­ból hasított kődarabokkal. Ló jár körben a mángorló­ban, egyhangú monoton zaj­jal baktat az orsó körül, a fagerendák között és a kő­vel telt láda keményre va­salja, kifényesíti a kék vásznat Lova már nincs, ügy fo­gad az öreg szomszéd az is­merősöktől : „Kétszáz forin­tot fizetek érte napjára, ha dolgozik.” A vásznakkal vá­sárokra jár. Az egyik legjobb vásár — mondja — a gö­döllői, ott az asszonyok még veszik a vásznat. .„Ritkán járok azonban már vásárok­ra, nem bírom a 75 évem­mel. De azért Aszódra, Gyöngyösre, Kálkápolnára mindig elmegyek.” Mennyit keres egy vásá­ron? „Éppen, hogy meg­élünk belőle a feleségemmel és lányommal. Öreg vol­tam, mikor nősültem, elvet­te az időmet a műhely.” Százhúsz éves gépekkel dolgozik. Mind kézi hajtá- súak. Nagyapja kezdte még építeni a műhelyt. 1863-ban. Apja építette a műhelyhez a házat, ahol most laknak, ő 1920-ban állt apja műhelyé­be kitanulni ezt az ősi mes­terséget. Tizennyolc évig élt a festékek furcsa, fejfáidító szagában, aztán Pestre köl­tözött. A Goldbergerben ka­pott munkát a festő mű­helyben. A háborúban le­rombolták pesti lakásukat, visszajött hát Jászapátiba: a műhely akkor már ötödik esztendeje, apja halála óta üresen állt. Egyedül dolgo­zott. Akkor még Szolnokon volt a legjobb vásár. Fia nincs, akire ráhagyná az öreg műhelyt, akit megtaní­tana a festék szeretetére. „Nincs utódom, aki folytat­ná a mi mesterségünket ” „Az utolsó kékfestőnél jár­tunk” — kezdtem e fejeze­tet. Egy díszes meghívó pe­dig éppen arra figyelmez­tetett: tévedtem. Nem az „utolsó”, újak születnek. Egyik kiváló iparművészünk, Bódy Irén tárlatára hívnak meg. Ezt az ősi mestersé­get az iparművészet (köztük a divattervezők is napjaink­ban) feleleveníti, átveszi, át­menti. A mostani tárlat a kékfestő mintáival, techno­lógiájával térítőkét, képeket, vásznakat mutat be. A kapunak kicsit neki kell dőlnöm. Vaskapu, több mázsa vas. De ahogy nyí­lik, mintha egy erdő for­dulna könnyedén sarkain: vaskapu, kovácsolt vas, ki­kalapált vaspántjai, erdők indái, fák ágai, virágai lé­giesen szöknek a magasba, minthacsak a mester tussal húzta volna meg vonalait a decemberi délután komor színű vásznára. A műková­csot, a kapu készítőjét ke­resem. Bieber Károly Mun- kácsy-díjas kovácsművész — e régi mesterség új elneve­zése tőle származik, tan­könyveiben különös gonddal húzza alá: kovácsművész —, rajta kívül már csak na­gyon kevesen tesznek a vassal varázslatot. Hetven­hét esztendős, munkáját a világ minden táján ismerik. Az angol kastélyok kandal­lóiban az ö tűzkutyáin pa­rázslik a fa, Amerikában az ő lámpáit gyújtják meg est érkeztével, a svájci hotelok dohányzó készletei az óbu­dai műhelyből kerültek ki, Kongóban a konzul vagy az utazó, az enyhülést hozó éj­szakán, regényért az ő könyvbölcsője után nyúl. És idehaza! Hány cégérét veri, himbálja a szél, hány lám­pás gyullad ki a régi keres- kedőházak silbakoló oszlo­pain. Árva gyerek volt, a Krisz­tinavárosban, nagybátyjánál, kora híres műlakatosánál, Sulzberger Józsefnél 'nevel­kedett. Első kapuja — még mindig ép — a Pálya utca 2. számú bérpalotát nyitot­ta. Wéber Józsefnek volt a ráverője inas korában. „Mi­csoda kovács volt! Előfor­dult, hogy fehér glasszé kesz­tyűben és cilinderben jött be. De csodálatos fogásokra tanított. Délután, mikor az öreg átment a Színkör Ká­véházba, odaszólt nékem: fogd csak ezt a gömbvasat! És kalapálni kezdte és ró­zsát hasított belőle, kinyúj­totta a szárát és azt mond­ta: na, ma ezt a rózsát vi­szem a babámnak! Hogy mennyire külön, más mesterség ez, mint az egy­szerű kovácsmesterség, er­re mesél egy szép történetet. A városligeti jáki kápolnát a város renováltatta, a ka­puját vele készíttette el. Vasvirágok, ágak hálózzák be a vasrácsot. 1944-et ír­tak. Egy késő este telefon csengetett: a Pálya utcából, a régi házból keresték. Jöj­jön azonnal, egy íróasztal fiókját kell kinyitnia. A ré­gi ház tulajdonosának örö­köse, az akkori „mozgósítási osztály főnöke” hívatta. „Gyorsan jöjjön, lakatosra van szükségem!” „Én ko­vácsművész vagyok!” „Szó­val nem jön azonnal? Ezt még megbánja!” SAS-behí- vóval egy világ háta mö­götti kis helyre, Borgop- rusz nevű állomásra hívták: ott kellett egy szemétdomb­ra vigyáznia. De jött a vá­rostól a sürgető levél: a kaput azonnal szállítsa le, mert a jáki kápolnát maga a polgármester akarja ün­nepélyesen felavatni. Visz- szaírt: „A kaput nem szál­líthatom, egy szemétdombot őrzök tizedmagammal.” A kovácsművészt le kellett sze­reltetni : a polgármesternek ünnepélyesen ki kellett nyit­ni a kaput, felavatni a ká­polnát. : A kastélyok, vadászlakok monogramos zárait lever­ték, a grófi emblémák le­hulltak. Nyújt-e új munkát a régi mesterségnek a mi világunk? A Győri Vagon­gyár kultúrtermének és böl­csődéjének vasmunkáit ő készítette, iparművészetünk története ezeket a remeke­ket feljegyezte. Az Orszá­gos Széchenyi Könyvtár csil­lárait, erkélyrácsait 6 ko­vácsolta. A moszkvai Buda­pest Étterem kovácsoltvas­berendezései az óbudai mű-t helyben készültek. Tankönyvet írta régi mes­terségről, s az a kívánsága: mielőtt végképp letenné a kalapácsot, utódokat, ko­vácsművészeket neveljen. Kőbányai György Oriásfenyő a tőzsdepalotában A kisfiú nagy, barna sze­mei csodálkozva csillogtak az égig érő karácsonyfa alatt. A hatalmas teremben most nem a tözsdÄ alkuszok ordító li­citálása hallatszott. Egy szép fekete úriember beszélt, a nagy karácsonyfa melletti emelvényen. Hosszú volt a beszéd, Lacika unatkozhatott. Alig várta, hogy a csomagot megkapják már. Néha befu­rakodott egy-egy mondatfosz­lány aprócska koponyájába, de nem nagyon értette. A fő­méltóságú asszony...”, meg- hogy: „kormányzóné őfőmél- tósága...” majd minden mon­datban benne volt. Lacika tudta, hogy kiről beszélnek, mert a tanító néni már elma­gyarázta az iskolában, hogy az ő mérhetetlen jó szívének köszönhetnek minden jót. Ö a szegények segítője. A szépruhás úr is ilyene­ket mondott. Aztán egyszer- csak befejezte. Nagyon szép muzsika hallatszott utána. ÉS ahol tegnap még az alku­szok kiáltozták „Goldbergert veszek!”, meg: Dreher hat­vanöt és félért elad!” — ott most a mennyből az angyalt énekelték. Aztán ennek is vé­ge lett. Elkezdték a csomago­kat osztani. Most tolongás, lökdösés keletkezett, de a fe­hér kesztyűs, ünnepi sisakos rendőrök csak néhányat mor­dultak és az asszonyok mind­járt nyűgöd tab ban vártak so­rukra. Lacikának nem tűnt fel, hogy is tűnt volna, hogy férfit alig látni itt. De a ma­mája tudta, hogy a szeretet- csomagnak nevezett könyör- adományt átvenni mindig az asszonyt küldték az emberek. A csomagban cipő volt. Be­óvakodtak vele az első kapu alá, gyorsan felhúzni, mert a csatakos, olvadozó hóval bo­rított úton. idefelé jövet már teljesen átázott Lacika cipője. Meghát karácsony van. Ö már az új cipőben akart haza­menni. A régit, a lukast anyuka gondosan becsoma­golta, jó lesz az még kifoltoz­va a kisebbik gyereknek. La­cika öröme még otthon is tartott, nem ■ tudta, nem is vette észre, hogy szülei na­gyon szomorúan mosolyognak öröme láttán. ☆ Több évtized eltelt azóta Lacika életében. Nem is hív­ja már őt senki Lacikának. Hogy is venné ki magát, ha a határőrség századosát csak úgy lelacikázná valaki. Talán csak én, a régi iskolatárs, a golyózó jóbarát hívom még mindig így. A katonái a szol­gálati szabályzat szerint szá­zados elvtársnak szólítják. Ügy adódott, hogy tavaly a karácsony estét szolgálatban kellett töltenie. És hiába van ilyenkor az emberen a feszes egyenruha, a derékszíj, mégis megszólal alatta az ünnep es­téjén elérzékenyülő emberi szív. Lacika, a-százados elv­társ. beült a pihenőn levő ka­tonák közé beszélgetni. El­múlt karácsonyok emlékét idézték az őrs kultúrszobájá- ban felállított karácsonyfa körül. Alig húsz éves fiatal­emberek, de azért mindegyi­kükkel történt már egy és más, akadnak emlékezetes ka­rácsonyi történetek. A sort egy különben szót- lan őrvezető kezdte el. Máso­dik karácsonyát tölti egyen­ruhában. S előtte karácsony­kor volt az esküvője. A tör­ténet gyorsan feloldotta a szomorkás, csillagszórós han­gulatot. Tréfás megjegyzések röpködtek, s valaki még azt is megkérdezte, szépen pré- dikált-e a pap. kívánt-e bol­dog életet az ifjú párnak — mire az őrvezető csendesen megjegyezte, hogy a KISZ szervezet rendezte az esküvőt. A következő mesélő azzal kezdte, hogy élete legszomo­rúbb karácsonyáról emléke­zik. Tíz évvel ezelőtt történt ö még gyermek volt. Édes­apja — talán azért, hogy nyugodt karácsonya legven. hagyják már legalább az ün­nepen békében — a szentes­tén írta alá a belépési nyilat­kozatot a téeszbe. A kará­csony ennek jegyében telt él. A nagy ismeretlentől, a bi­zonytalan jövőtől való féle­lem, a szorongás hangulata uralkodott a családon. Aztán jöttek a dolgos hétköznapok, évek. Üj karácsonyok, mások. Senki nem kérdezte a törté­net végén, hogy valaha is, azóta is volt-e ilyen szomorú karácsonya a családnak. így sorjáztak a történetek. Laci a végére maradt. El­mondta a fiúknak azt a kará­csonyt, amely számára azért marad örökké emlékezetes, mert a kormányzóné nyomor­enyhítő akcióján cipőt kapott. Ez volt életében az első új cipő. A történetnek nem várt hatása lett: teljesen hatásta­lan maradt. A fiatalok sok mindent nem értettek. Pél­dául azt, hogy miért ilyen soká kapott új cipőt. Tágra nyílt szemmel csodálkoztak, amikor elmondta, hogy szü­leinek nem telt újra. Mindig a Telekin vettek egy meg- renerált régi cipőt, a tél ele­jén. Itt újabb magyarázat következett a Teleki néven közismert ócskapiacról. Az­tán: hallottak ugyan valamit az iskolában Horthy-ról, de el kellett mondani mégis, ki volt ő és hitvese, a kormány­zóné őfőméltósága. Az ünnepség színhelyéről, az egykori tőzsdepalotáról sem sokat tudtak. Egész kis előadást kellett rögtönözni Lacinak a részvényekről, a tőzsdei árfolyamokról, alku­szokról. A tőzsdéről szólva könnyű volt megmagyarázni, miért volt abban az időben munkanélküliség, nyomor. És milyen szemfényvesztés volt egy-egy ilyen karácsonyi ün­nepség, ahol szeretetcsomag formájában visszacsorgattak néhány fillért a munkások­nak a milliós profitból. A profit fogalmát is megkérdez­te az egyik fiú. Még ezt is elmagyarázta Laci, aztán a beszélgetés fonala lassan visszatért a mai világba. Azóta Laci barátom nem azt a tőzsdepalotai, gyermek­kori karácsonyt tartja a leg­emlékezetesebbnek. Számára ez a tavalyi, az őrsön eltöltött karácsonyest már sokkal ked­vesebb, maradandóbb emlék. V. J» Palicz József rajza KÖNYVSZEMLE Szepesi Attila: Az üveg árnyéka

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents