Szolnok Megyei Néplap, 1970. november (21. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-10 / 263. szám

1970. november 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Választási rendszerünk Egy új klubkönyvtár ajtófélfájára Fahrenheit 451 Verne és Wells egyedural­ma megszűnt. Amíg az esz­téták azon vitatkoznak, hogy irodalom-e egyáltalán a tu­dományos fantasztikum, ad­dig a science fiction iránt egyre nő az igény és egyre nagyobb tömegben gyártják az újabb és újabb sci-fi tör­téneteket. Sajnos egyre több tucat — kaptafaművet is. — Kay Bradbury története azért több társainál, mert a jövőben is a jelen probléma- magvaiból kinövő veszélyt láttatja, mindig aktuális és mélyen humánus. Egy New- York-i folyóiratban a Show- ban megjelent egy nyilatko­zata (novellái kísérőiként magyarul is olvashatjuk), melyben szellemesen fogal­mazza meg írói alapállását: „...az erkölcs, a tervezés, a fém és az emberi találé­konyság összeütközik és gyakran pusztuláshoz is ve­zet. Talán zörgősebb, lármá- sabb kocsit kellene feltalál­ni, mely az emberben mégis azt az érzést kelti, mintha 80 mérföldes sebességgel menne, pedig csak negyven­nél megy. A probléma mind­máig megoldatlan”. A Fahrenheitben Bradbury az érzelmi, értelmi sivárság veszélyétől félti a jövő em­berét. Története a XXI. szá­zadban játszódik, ahol a szobafal nagyságú tévé és a szöveg nélküli képregények sekély es történetei tartják állandó szellemi narkózisban a város lakóit. A könyvek olvasása, vagy rejtegetése bűn. Tűzőrség vigyáz, hogy ahol kell, a tűz mindent, minden papírra vetett gon­dolatot elpusztítson. („Fa­hrenheit 451 fok — az a hő­mérséklet, amelynél a könyv­nyomó papír tüzet fog és el­ég.”) De vannak mégis, kí­vül a társadalmon olyanok, akik megőrzik az emberiség szellemi kincseit, s egy-egy könyvet megtanulva adják emberről emberre tovább. A fantasztikus történetek­nek — s ez alól Bradbury sem kivétel — van azonban egy szinte járulékos tulaj­donságuk. Épp mert a mesé­vel állnak közeli rokonság­van, cselekményük, viszony­lataik meseszerűen egysze­rűek. Minden világos: kik az igazak, kik a gonoszok és mi a tanulság. Jelképes tör­ténet, mint minden mese, de figyelmeztet. A rádiójáték alkotói közül Solymossi Ottót, a rendezőt illeti elsősorban dicséret. Né­hány ötletes hangeffektussal érzékletesen teremti még a Bradburyra oly jellemző, li­dérces hangulatot. Moliére Jean Baptiste Moliére éle­tének utolsó éveit eleveníti fel á hangjáték, melyet Le- kay Ottó alkalmazott rádióra, Mihail Bulgakov színművé­ből. Moliére, aki könyörtelen ítéletet mondott és mondat ma is színpadán a szemfor­gató vallásosság és az úrhat­nám polgárság felett, Buiga- kovnak eszményképe, s talán kissé sorstársa is. Mert ahogy Moliére-t is ■— korabeli si­kerei ellenére — csak az utókor értékeli igazán, Bul- gakovot is — akinek alkotói korszaka a század húszas, harmincas éveire esik — most feddezzük fel. Moliére című tragédiája látszólag egy romantikus tör­ténet: nem hiányodnak be­lőle a XVII. századra oly jellemző momentumok, ár mánykodás, titkos társaságok összeesküvések, intrikák, pár­bajok. Mégis több. Egy zse­niális művész igaz emberi alakja formálódik előttünk. Hibák és erények, — tisztán­látás és emberi gyarlóság — az élet maga. A darabot Török Tamás rendezte rádióra, érzéklete sen. sok színnel, mégis egv szerűségre törekedve. A szí nészi alakítások közül Lati novics Zo'tán. a címszereplő emelkedik ki. — trömböczky — R égi könyvek közt bön­gészve, néhány fölöt­tébb figyelemre méltó írásmű került a kezembe. A magyarországi választójogi harcokról, a választási rend­szerről íródtak: az egyik mintegy tíz évvel a század- forduló után, a másik az 1930-as években. Az a könyv, amely mint a Társa­dalomtudományi Társaság emlékirata jelent meg a választójog „reformja tár­gyában”, a következőikkel érvelt többek között az ál­talános választójog szüksé­gessége mellett. „Véleményünk szerint ma Magyarországon oly parla­menti reformra van szükség, mely a törvényhozásban az ország termelőinek biztosít vezető szerepet. A mai vá­lasztójog ugyanis ennek épp ellentéte. Az ország produk­tív néposztályai csaknem teljesen ki vannak zárva a közügyek intézéséből és az állami élet irányítása majd­nem kizárólag oly osztályok kezében van, amelyek nem­csak idegenül, de többnyire ellenségesen állnak szemben a földműves, az iparos, a kereskedő és a munkásosz­tályok érdekeivel. A ma­gas adócenzus, a nyílt sza­vazás, a korrupció, a tár­sadalmi és állami illetékte­len befolyásolások rendszere mellett a magyar képviselő­ház lényegében most is ren­di képviseleti jelleggel bír...” És azt is kimondták, „...ez a szomorú jelenség oka an­nak, hogy természeti kin­csekkel oly dúsan megáldott országunk termelő erőit gyorsabb ütemben és célra­vezetőbb eszközökkel fokoz­ni nem képes, és hogy szí­vósan dolgozó népünkre a munkanélküliség, a kiván­dorlás, a tuberkulózis és az analfabétizmus nyomorúsá­gai olyan mértékben nehe­zednek, amely ma már csak Európa elmaradtabb keleti és déli részének sajátos­sága...” És való igaz, ha átlapoz­zuk a korabeli sajtót, elol­vassuk az akkori időkről szóló, e témában íródott szépirodalmi alkotásokat, mind arról szólnak: a ma­gyar törvényhozásban a dolgozó nép bajai, érdekei, kívánságai képviseletre nem találtak, róluk, nélkülük in­tézkedtek, rendelkeztek. A kisebbség döntött a többség sorsáról! „...350 000-re tehe­tő mindazon egyének száma, kiknek Magyarország de­mokratizálásától félnie kell, azaz a szűkebb értelemben vett Magyarország lakossá­gának 2 százaléka. Bár hoz­zá vagyunk szokva, hogy a magyar alkotmány csupa olyan intézményekből áll, melyek még a 2 százalék­nál is kisebb érdekcsoportok javára szolgálnak, mégis föl­vetjük a kérdést, hogy 350 000 embernek kényelmes helyzete elegendő ok-e arra, hogy sok millió ember bol­dogulásának útjába áll­jon?” Nyílt, őszinte szó volt ez. Szinte hihetetlen, hogyan je­lenhetett meg az a könyv. Igaz, nem tudni, lakoltak-e szókimondásukért a szer­zők. Egy bizonyos. Az álta­lános és titkos választójo­gért való küzdelem évtize­deken át hiábavaló volt. Ezt bizonyítja az a másik könyv is, amire már cikkem ele­jén hivatkoztam. Abban részletesen ismertetik „a XXVI. törvénycikket”, vagy­is, hogy csak az a férfi ren­delkezik választójoggal, aki 24. évét betöltötte, tíz év óta magyar állampolgár, si­kerrel elvégezte az elemi népiskola negyedik osztályát. De nem volt választójoguk azoknak, akik közsegélyből éltek, akik részegségükben nyilvánosan botrányt okoz­tak (s ezt minden esetben a csendőrök, a rendőrök dön­tötték el), akik hűtlenség, lázadás, hatóság elleni erő­szak, vagy izgatás címén már büntetve voltak, akik felléptek a fennálló állami, társadalmi rend ellen, akik a háború (vagyis 1917-ben és 1919-ben) idején az „el­lenséghez pártoltak”, azt fegyveres szolgálattal, vagy „más nemű szolgáltatással” támogatták. E s a nők? Közülük csak az szavazhatott, aki betöltötte 30. évét, el­végezte az elemi iskola hat osztályát, három vagy több törvényes gyermeknek adott életet és legalább három gyermeke életben volt... E kritériumokkal tehát tulajdonképpen elzárták a nép túlnyomó többségét at­tól, hogy élhessen állampol­gári jogával. Kevés volt az olyan ipari munkás vagy cseléd, napszámos vagy ku­bikos, aki gyermekkorában tanulhatott. Kevesen voltak, mert élni kellett valamiből, mért még a gyerekek éh­bérért kapott filléreire is szüksége volt a családnak. És még kevesebb volt a hat elemit végzett asszonyok száma. A lány főzzön, lássa el a jószágot, menjen cse­lédnek, dolgozzon! — ez az ő dolga. Legalább három élő gyerek? Hány és hány pa­rasztasszony siratta el ko­rán elhalt gyermekét, akit a ragály, a fertőzés, a rosszul- tápláltság ragadott el pici korában. És milyen sokan voltak ők, a katonák, akik a Tanácsköztársaság idején fegyvert fogtak a munkás­ság hatalmának kivívásáéit, megvédéséért, s akiknek az­után üldöztetés, nyomor ju­tott osztályrészül'. Bárki szóvá teheti: mit kell mindig a múltat em­legetni? Régen volt, azóta minden megváltozott. Jobb elfelejteni a rosszat és örül­ni a jónak. Csakhogy kér­dés, értékeljük-e 'kellően mai életünket? A jogainkat. Azt például, hogy választási jogunkkal bátran élhetünk? És egyáltalán szabad-e fe­lejtenünk, ehhez van-e jo­gunk? A választás alapelvét ná­lunk szocialista alkotmá­nyunkban rögzítettük le: ál­talános, egyenlő, közvetlen választójog; titkos szavazás; beszámolási kötelezettség; visszahívási jog. És az em­berek a megszokott érdek­lődéssel nyúltak az újságok után, amikor azok az or­szággyűlés őszi időszakát követően bejelentették, hogy törvényerőre emelkedett új választójogi rendszerünk. Természetes, hogy így van — mondták. Természetes, hogy a szocializmus teljes felépítésének időszakában tovább kell szélesíteni a de­mokratizmust minden te­rületen. Mert való igaz, hogy vá­lasztási rendszerünk eddig is jól szolgálta társadalmi rendünket, szocialista célki­tűzéseinket, s ezért mondja ki az új törvény: annak alapvető elvei továbbra is fennmaradnak. Egyes pont­jait azonban tovább fej­lesztjük, hogy még hatéko­nyabban segítsék célkitűzé­seink sikeres megvalósítását. Olyan politikai célok jutnak kifejezésre a választójogi törvény módosítására alko­tott novellában, mint a vá­lasztások demokratizmusá­nak további erősítése; a két vagy több jelölt Indulá­sának szélesebb körű lehe­tővé tétele és az egyenlő esélyek jogi garanciáinak megteremtése; a képviseleti rendszerünk egyszerűsítése és korszerűsítése; a helye­sen felfogott területi érdek jobb kifejezése, a tanácsok önállóságának, önkormány­zati és népképviseleti vo­násainak fokozottabb ér­vényre juttatása választójogi rendelkezésekkel is; A zt mondjuk minderre: természetes. Valóban természetes, magától értetődő, hogy mindaz, ami­ért apáink több évtizeden át küzdöttek, amelyről még a 30-as években is ezt írták: „Magyarország politikai éle­tének központjában más kérdések zűrzavarától el nem fátyolozottan ma az ál­talános választójog kivívá­sa áll” — néhány év alatt megvalósult? Sőt, tovább fejlesztettük azt? Világun­kat alapjaiban megváltozta­tó eseménynek kellett bekö­vetkeznie ahhoz, hogy így legyen. És, hogy valóban mi dön­tünk, mi határozzuk meg jövőnket, erre bizonyíték az új választójogi törvényünk is. Varga Viktória Hortobágy. Petőfi szépsé­gesen megénekelte a tájat. Legfeljebb változásairól szól­hat a próza. Tiszafüred-Kócs hivatalo­san még csak a puszta széle, — a nagyközségtől 22 kilo­méterre van — de Burai Zsi­ga bácsi nótái járják már er­refelé: „Amott legel, amott legel...” És a másik híres „pusztai imádság:,, „Amoda a Kadarcs mellett...” Az ős-kócsiak. kevesen vannak már. úgy mondják, bíbic legelő volt régen ez a föld. szegény embert siratta- tó szik. A település, a mai formá­jában. az 1950-es évek ele­jén alakult ki. s azóta folya­matos a fejlődése. A Horto­bágyi Állami Gazdaság mun­kásai. a környező tanyák la­kói telepedtek itt le. Ma már faluközösségnyi nagyságú te­lepülésen élnek. A családfők többsége állami gazdasági dolgozó, a kocsi Petőfi Tsz tagja, az asszonyok is per­sze, — és egy új jelenség a tanyai közösség életében: a fiatalok közül sokan már a tiszafüredi Alumíniumgyár­ba járnak dolgozni. Megnyugtató csalódás éri az embert, ha a kócsiak élet­körülményeit vizsgálja. Azt hihetnénk, a városok messzi- sége nagyobb nyomot hagy az életritmusban, a szoká­sokban. Eger, Debrecen messzi van, a legtávolabb Szolnok, a megyeszékhely. S talán az „anyaközség­nek”, Tiszafürednek, mosto­hagyermeke Kócs? Nem így wan. A parányi település kommunális ellá­tottsága — egy lakosra vetít­ve — jobb mint Tiszafüredé. Ütjaí rendezettek, a villany- hálózat az természetes, (mi­lyen könnyen vesszük és ter­mészetesnek tartjuk, hogy az apró Hortobágy-széli tanyai település házaiban villany világít) a vízvezeték is jól ki­épített, átlagosan minden harmadik házon tv-antennát láttam. A rádiók számát csak a posta tudja, de ott sem pontosan, mert egy en­gedélyre néhány helyen két három rádió is szól. Attól függ. milyen nagy a család, hány beat szerető fiatal van. A gyerekeket hat pedagó­gus tanítja az iskolában, or­vos Tiszafüredről jár ki ren­delni. Valami mégis hiány­zott. Ahogy a kócsiak mond­ták: „Ahol lenni, lehet, ahol beszélgetni lehet, ahun min­Üj típusú berendezésekkel felszerelt, teljesen gépesített tömegtermelő frontfejtésben kezdték meg a termelést hét­főn a tatabányai 15/c akná­ban. A kis „széngyárnak” is beillő frontfejtésben minden fizikai munkától mentesültek a bányászok. A hidraulikus biztosító tárnok gombnyomás­ra lépnek előre és támaszt­ják alá a főtét. Egy másik berendezés vízzel permetezi­Imre Lajos emlékmúsort sugárzott vasárnap este a Magyar Rádió és Televízió szolnoki stúdiója Felvétel­ről megrendültén viszont­hallhattuk — Gyöngyösi Ka­talin átélő interpretálásában — a Két sárga rigó novellát. Egy sérült madár önemész- tö pusztulásáról, szomorú temetéséről szólt a kitűnő elbeszélés. És sokkal több­ről. Talán írójáról is, rövid­re vágott munkáséletének fájdalmas félbenmaradásá- ról is. A sokra hivatott fiatal irodalomtudós nyugszik egy hete már a jászdózsai teme­tőben. — Ahonnan in­dult a mézeskalácsos nagyapa unokája, — a nemzetnapszámos tanító fia. den együtt van”. Rákérde tém: Mi az, hogy minder Kiderült hogy kultúrotthoi ra gondoltak, „ahová egyt lehet járni”. Értékes, sok jóra, haszno: ra vezethető hajiam ez: pusztai emberek közössé óhajtása, a kollektív társas lét igenlése. A lehetőség most bővül' November 7-e ünnepéne] előestéjén felavatták a tele pülés új klubkönyvtárát. Az Országos Népművelés Tanács a Száz falu — szá; könyvtár mozgalom kereté ben anyagiakat is biztosítót* nemes szándékú törékvése mellé. Elkészült az öt helyi­ségből álló klubkönyvtár. Jó 2o ezer forint értékű Köny­vet csomagoltak ki a polcok­ra. városi klubok is megiri­gyelhetnék a berendezést. Belenyúlt a zsebébe a „me­gye”, az anyaközség Tiszafü­red, meg még a járás is, — de el ne felejtsük, a kocsi Petőfi Tsz is adott 30 , ezer forintot. Nem érdemüket, jó belátásukat akarom ezzel kisebbíteni: saját magúknak adták. Szép példa, bár sok közös gazdaság követné, mi­előbb. Jó dolog a könyvtár, a kul­túrterem, mégis egy „gondo­lati gyarapodásnak” örültem legjobban. Azt mondta ugyanis valaki, az új könyv­tárat ünneplő kócsiak közül, hogy „a közélet Központja lesz ez a ház”. Nemcsak azért örültem ennek a szándéknak, mert hiszem, hogy ahol könyvek között, a kultúra fórumán terebélyesedik a közélet, ott egyre tisztábbá, nemesebbé válik, hanem azért is, hogy a Hortobágy-széli emberek az egymásnak „meglvel” épí­tett házak gondolatától elju­tottak a közösségben Cselek­vő életformáig és azt, sza­bad idejükre is igénylik. Nem „divatos” már sokak előtt egy-egy részigazság, kétszer kettő egyszerűségű megfogalmazása, — ám mo­solyogjanak meg. ha úgy tet­szik — a Hortobágy-széli volt cselédemberek és a sziken küszködő kisparasztok élet­formája változását kifejező szép jelképnek tartom. Mert messzi a látóhatár a Petőfi megénekelte pusztán, s milyen jó, hogy tovább nö­vekszik. pormentesíti a szénfalat, mi­közben egy nagyteljesítmé­nyű maróhengeres fejtőgép a kaparószalagra „gyalulja” a szenet. Az angol és lengyel gyártmányú berendezésekkel magas fokon gépesített front­fejtésből naponta 100—120 vagon szenet küldenek fel­színre. Ez az egyetlen mun­kahely szolgáltatja a bánya egész termelésének 85 szá­zalékát. Éppen akkor hagyott itt ben­nünket, amikor az Akadé­mia kiadásában megjelent Petőfi monográfia kritikusai mind végig kiemelik a szer­zői kollektívából Imre La­jos tehetségét, felkészültsé­gét, tudását, tílusát. A Szegeden megjelenő Ti­szafái, s más irodalmi, köz­életi lapok rendszeres mun­katársaként is felhívta ma­gára a figyelmet. Sok megjelent, néhány még publikálásra váró kéz­irat, hangfelvétel maradt utána. Jól tette a szolnoki stúdió szerkesztője, hogy ha csak egy fél órácskára is, ismét idézte emlékét. b. 1. < Kegyetlenül nehéz mozdulatlanul vi­< gyázzban állni. Aki már próbálta, tudja, * Valamikor rég, gyerekkoromban, én is \ próbáltam. Nagyon elfáradtam. Izmaim elzsibbadtak, fejem belefájdult. Katonának még nehezebb. Fegyver húz­za nyakát, vállát. És díszőrséget állni, tud­ni, hogy minden szem figyelőn az őrt ál- V lókra néz, még ennél is nehezebb. Amikor a kiskatonák közül a legkivá­lóbbakat kijelölték a díszőrségbe, a pa­rancsnok egyet külön is javasolt. Ismerte ■ I jól a fiút. Tudta róla, első dolga az volt, amikor a kisvárosba érkezett, hogy a te- \ metőbe menjen. Később hallotta is, miért. Itt, ebben a városban temették közös sír­éba a nagyapját. A fiú soha nem látta az öreget, csak bábuskája mesélt róla a hosz- szú téli estéken. Hogy jó volt, becsületes, családját szerető. A díszőrség fiatal magyar parancsnoka már kora reggel ott volt az emlékműnél. Gondosan beosztotta az őrséget, és arra nagyon ügyelt, hogy az ünnepség ideje f alatt a legerősebbek álljanak. A Két váltás után így' került az emlék- t* mű talapzatára a fiú. Nem tudom a ne > vét, lehet, hogy Iván, vagy Joszif. Azt hi izem ez nem is fontos... re több a koszorú, meg a virágcsokrok is. i Az ünnepség majd egy óráig tartott. (| A fiatal parancsnok hátul a tömeg mö- (• gött félóra múltán már nagyon ideges volt. Nézte, merőn figyelte a díszőrséget. (• Először nem tűnt fel neki a gyerekképű, (' fiatal szovjet katona színváltozása. Ké- (' sőbb rá kellett néznie. Megérezte, hogy baj van. f A fiú mozdulatlanul állt. Pillája is alig rebbent. Csupán időnként verejték- csöppek gyöngyöztek végig arcán. Amikor a tömeg szétoszlott, a magyar (l katonák között tért magához. Nem tudta, (I hogy jött el az emlékműtől, azt sem, (I hogy észrevették-e az emberek, ami vele (I történt. A díszőrség parancsnoka hosszan el­gondolkodva nézte a fiatal gyereket. Er- < tette szavát. A többiek is mondták, hogy nem, nem azért volt ez... ^ * j! Ugyanezen a napon történt. Bemondta a rádió. Nyugat Berlinben Iván Cserbakov szovjet kiskatona díszőrséget állt. Gyilkos ’ szándékkal rálőttek. Az ünnepi beszéd hosszabb volt, mim a szokásos. S ahogy múlnak az évek, egy­S. J. Tiszai Lajos Díszőiségben „Széngyár” Tatabányán Imre Lajos emlékműsor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents