Szolnok Megyei Néplap, 1970. november (21. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-29 / 280. szám
1970. november 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Pardi Anna: VIHAR faleveleié ezre a szélben feltámadt a nagy madár sötétedő felhők rémuralma alatt megüresednek a sétányon a padok trónjai a tőfenék toalett asztalán tükröket tőrnek össze 8 zöld mélyzöld indák haragjai mint diákkoromban nem tudtam néha megoldani házi feladataim eltorzulnak a hullámok sinus cosinus görbéi t nem tudok mit kezdeni az •. - életemmel \ 8 jelenlegi körülményeket SZÜRETI MULATSÁG figyelembevé ve Hlok a parton büntetem magam hagyom hogy megázzak Andrási Lajos: Banális? •Csodát ne vár fi Teremts magadnak és tiéd, S tiéd vele az alkotói láz te, t soha meg nem vásárolható kin... igaz-e így ? — Te mondhatod: banális. Békétlenkedtem a jóságos őszben. Szüreti mulatság? Eh... Nótázás. Must. Csárdás. Bográcsgulyás. Éppen úgy, mint száz éve, mint tán ezer éve. Kedves, de unalmas. Semmi új színfolt A nem jóját.. — szisszentem fel, mert nagyot ugrott a kocsi, s én alaposan belevertem térdemet egy kanna peremébe. Éreztem, tudtam, hogy térdem táján új színfolt, mégpedig kékeszöld keletkezik. — Már pedig lesz új — ígérte Koppantó bácsi és szíves szeretettel zötyögtetett föl, a mélyútban, a fényborította dombtetőre. A közös gazdaság kellemeskülsejű présháza előtt Koppantó néni, viruló lánya, a Terka és öt tragikus külsejű, hanyag eleganciával, de mértéktartással öltözködött, idősebb férfi fogadott bennünket — Jónapot — mondták dühösen és egyszerre és lesújtva. — Egy csöppet kijöttünk a levegőre. — Egészségükre váljék — kívánta Koppantó bácsi. — Nincs kedvük egy pohár rizlingre? Jó szívvel adnám. A sajátom. Vagy tán danolnának egyet— Az öt férfiú szeme felszikrázott és nagyokat nyeltek. — Semmi nóta. Semmi bor. Nekünk éppen elég dolgunk van most — mondták ingerülten és eltűntek egy szerény, keskeny ajtónyíláson át — Hát ezek mifélék? — Eh — legyintett Koppantó néni. — A fene mindig ilyenkor hozza ide őket. Ne törődj velük egy cseppet sem. Már amit, és ahogy tudtam, úgy és anynyira segítettem és el is feledkeztem a temetkezési alkalmazott külsejű személyekről. Csak alkonyaikor találkoztam velük ismét. Üveges szemekkel meredtek a semmibe és a tornác sarka, ahol ácsorogtak, olyan volt, mint egy bús ravatalozóhelyiség. — Na dehát igazán — kérlelte őket Koppantó bácsi — ilyet csak nem tesznek velem! Most elmenni! — Szép lányok vannak ám errefelé — mondotta Koppantó néni. — Már alig várják magukat...! Fél óra múlva kezdődik a mulatság! Hallottam, hogy azok mint hördülnek fel halkan. — Csak egy falást egyenek —kérte szépen Koppantó néni. — Bennünket nem lehet megvesztegetni — kiáltozták azok és meglengették hervadt aktatáskájukat. — Hol a kocsink?! Most már Terka kérlelt Gyönyörű volt, kívánatos. — És ha én táncoltatnám meg a kar- társakat? — Mi már meg lettünk táncoltatva — kesergett az öt komor férfiú. — Hiszen itt minden rendben van! A revizorok megtört csapata elsüvített — Lett volna csak egyetlen hibácska — mondta Koppantó bácsi. — Az lett volna csak a mulatság. No kölyök — fejezte be Koppantó bácsi a revizorok szüreti mulatságát — nem hányhatod a szememre, hogy nem volt valami új is a mi szép szüretünkön! Darázs Endre Frans Masereel: A nagyváros. Linómetszet Elkésett levél Hivatalunkat, a Daru- tollértékesítőt nemrégiben beolvasztották a Dísztollérté- kesítőbe. íróasztalom minden hivatalos és privát iratát, limlomját átcipeltük a Dísztoll épületében lévő új íróasztalomba. Alig melegedtünk meg a Dísztollnál, újabb átszervezés történt. A Dísztoll kettévált és a régi Darutoll beolvadt a Toliértékesítőbe. Megint át kellett volna vinni a rengeteg papírt, de attól félve, hogy idővel a Pávatollhoz kerülünk és megint cipekedni kell, magánirataimat egy taxival hazavittem és a szekrény aljába dobáltam. Harmadnap ridegen kérdezte a feleségem: — Kinek írtál levelet Miskolcra? — Senkinek — csodálkoztam. — Hát ez mi? — táncoltatott feleségem szemeim előtt egy fehér papírlapot. Elolvastam... Lángoló szerelemről. fájó egyedüllétről, boldog viszontlátásról volt benne szó. Az irodából hozott papírok között találta meg. Elmosolyodtam. — Még nevetsz? — mérgelődött a feleségem. — De hiszen ezt a levelet négy éve írtam. — Tudtommal hat éve vagyunk házasok, tehát akár négy évvel ezelőtt írtad, akár most, bűnöd egyforma. El- válok! — De szívem, ezt a levelet el sem küldtem. — Az nem számít! Megírtad! — Igen, de mivel Téglási, a kartársam lement a Fiatjával Miskolcra, vele mentem, így nem kellett elküldeném a levelet, amely az irodai lomok között maradt. — Kinek írtad? Ki az a bestia? — Nem bestia. Angyal. — Még olajat öntesz a tűzre? — Hát nem emlékszel, hogy négy évvel ezelőtt te nyaraltál Miskolc-Tapolcán? Neked írtam! Megnézte a dátumot. 1966. június. — Akkor valóban Tapolcán nyaraltam, — ismerte el. — Te csak egy hétig, én kettőig. — Na látod. — Egyszer írtál nekem életedben olyan levelet — folytatta még mindig dühösen az asszony — amely tele van lángoló szerelemmel és akkor sem kaptam meg! — De hiszen megkaptad, szivecském! Csak éppen négy évvel későbben... Palásti László Falu, értelmiség, szabad idő Minden fi&luban van kisebb vagy uépesebb értelmiségi csoport, mely ilyen, vagy olyan körülmények között, így vagy úgy végzi a szakmai munkáját. De mit csinál azon túl? Milyen módon él értelmiségi életet a szabad idejében, és főként: hogyan tölti be azt a specifikus társadalmi hivatást, 'amit jórészt a szakmai munkaidőn túl kell betöltenie? Nem azokra az orvosokra gondolok, például, akik pillanatnyilag szakmai hivatásukat még falun gyakorolják, de ezt — a városra kerülés reményében — annyira átmeneti szükségmegoldásnak tarják, hogy minden hétvéget a városban töltik, s a velük egy faluban dolgozó más értelmiségieket jóformán nem is ismerik. Ugyancsak tárgytalan a kérdés annak a mezőgazdásznak, agrármérnöknek, pedagógusnak az esetében, aki a városból jár , ki naponta falusi munkahelyére, s minden este hazavonatozik, buszozik a városba a családjához. Azokról kívánok szólni alább, akik meggyökeresedtek a faluban, s munka- és szabadideiüket ott töltik. Közülük elsősorban a pedagógusok és az orvosok szabad idejéről. „Eléggé megterheltek vagyunk — mondta egy iskola- igazgató. — És legjobban azok, akik sokoldalúak.” „Mi, pedagógusok, — mondta egy másik iskolaigazgató, — biztosítjuk a falusiak szabad idejének szórakozási-művelődési lehetőségeit. De a miénket nem mindig tudjuk biztosítani.” S valóban Igaz, hogy a falusi pedagógusokra hárul a legtöbb feladat. Kívánatos, hogy elvégzésükre a falu egész értelmiségét mozgósítsák, vagyis arányosan osszák el azokat. A pedagógusgárdán belül is! Tarthatatlan, hogy az iskolaigazgató, aki tanácstag, oárttitkár és családaoa a színdarabokban is családapa párttitkárokat játsszék, míg mások a súgó szerepét se vállalják el. Az anyagi, tudati-erkölcsi változások eredményeként ma sokrétűbbek, bonyolultabbak a falusi értelmiség feladatai, — s nem utolsósorban; igényesebbek! S az igényesebb feladatoknak hovatovább csak úgy tud megfelelni az értelmiségi, ha önmaga iránt is mind igényesebb lehet. Ha mind többet utazhat, külföldi országokba is, bejárhat a városba színházat, tárlatot nézni, hangversenyt hallgatni, olvashat könyvet, folyóiratot, összegyűjtheti és feldolgozhatja a helyi népi szokásokat, hagyományokat. elkészítheti a falu monográfiáját, anélkül, hogy attól kellene félnie: valahányszor nekiül valamely közhasznú „hobbyjának”, beállít valaki a járástól, a megyétől a „legsürgősebb” és „legfontosabb” feladatokkal. Sürgősen változtatni kell a mai helyzeten. Azon, hogy egyfelől vannak csupa tevékeny, az önként és kötelességből végzett tennivalókból ki nem látszó, s így az önképzésre fordítható szabad idővel nem rendelkező pedagógusok, — és vannak kollégáik. akik a szakmai munkán túl — bár bőven lenne idejük rá, — megszűnnek értelmiségiek lenni. Közömbösek minden iránt, ami nem a vízben úszkál, ami nem a bokorban moccan, vagy csak ott érzik magukat otthon, ahn] ász. vagv szesz van. Míg az effvik pedagógus nvári árif+őtáborba viszi a diákiait. addig a másik az ivórmltná! komáik velük, s még csak a+tél sem kell farterü hogv amikor s^áiíhoz emeii a oo- hár italt, benvit az aitón valók; a járástól, vagy a megyétől. Egészen másként vetődik fel a szabad idő kérdése az orvosok esetében. Ilyen véleményeket jegyeztem tőlük a noteszembe: „A szakmai munka majdnem minden időmet kimeríti”. „Évi rendes szabadságomat csak akkor vehetem ki, ha van helyettesítőm a szabadság idejére”. „Annyi a felesleges papír-munka, hogy a gyógyításra, kezelésre szánt idő is arra menne rá, ha az ember nem lenne lelkiismeretes”. „Azt mondják, mennyire felvágós, nagyképű és elzárkózott vagyok, mert nem keresem az értelmiségiek társaságát. Hát igen, nem járok közéjük kanasztázni, ultizni, vedelni a konyakot és hallgatni a nosztalgikus nyavaly- gásaikat, inkább böngészem a szakirodalmat, tanulmányozom az új gyógymódokat...” Az a tapasztalatom, hogy az elvidékiesedés veszélyét az orvosok érzik leginkább, s éppen ezért bennük a legerősebb a korszerű életforma igénye, a lakásberendezés kiválasztásában éppúgy, mint az önképzés gyakorlatában. Távlati tervként a legtöbben a szakvizsgát emlegetik, s azt a vágyukat, hogy olyan gyógyintézetbe, kórházba kerüljenek, ahol „mást” és „többet” tehetnek a betegekért. Azt hihetné az ember, hogy nem a végleges meggvökeresedésre akarnak berendezkedni, s ennek ellenére mégis úgy néz ki a dolog, — lakás és munkafeltételi igényeikben, szakmai munkában és önképzésben, művelődésben és egyéni szenvedélyeikben egyaránt — mintha értelmiségi mivoltukban ők találták volna meg legjobban helyüket a falun. Mi ennek a magyarázata? Nyilvánvalóan sokat számítanak a szubjektív tényezők. Az, hogy tudatosan él bennük az értelmiségi életstílus igénye, s azt a kevés szabad időt, ami a szakmái jellegű elfoglaltságon kívül marad, az orvosok inkább fordítják egyéni művelődésre, mint társadalmi tevékenységre. S ez a szabadidő mégiscsak több annál, mint amennyivel egy „csupa feladat” pedagógus rendelkezik szakmai és társadalmi, közéleti munkáján kívül. A falusi orvosok helyzetéből, életformájából levonhat, juk a pedagógusokra is érvényesíthető következtetést. A feladatok megfelelőbb és arányosabb elosztásával, serkentsük pedagógusainkat. S mindenekelőtt tegyük lehetővé számukra a mennél tartalmasabb, sokoldalúbb értelmiségi életformát. Amikor a falusi értelmiségről beszélünk, mindenekelőtt a pedagógusokról beszélünk. Nemcsak azért, mert számszerűen ők képviselik ennek az értelmiségnek a zömét, hanem főleg azért, mert a társadalmi munka nagyobb terhét mindig ők hordják ma is a vállukon. Ha ma bonyolultabbak a tennivalók és nagyobbak az igények, akkor ezzel nemcsak azt mondiuk, hogy mindez az ő odaadásukat, áldozatvá'lalásukat, munkájukat dicséri, hanem azt is, hogy a továbbiakban is elsősorban ráiuk nehezedik a dolgok sűrűje, s e szerint kell lépést tartaniuk szabad idejükben is — az idővel. Pataky Dezső GÁCSI MIHALT: EGER
