Szolnok Megyei Néplap, 1970. október (21. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-01 / 230. szám
1970. október 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP T 5 A laktanya villámhárítói A vándorzászlót úgy helyezték el, hogy a klubba lépők azonnal észrevegyék. Nem hivalkodás képpen, de büszkék rá a Szabó Lajos laktanya egyik alegységének kiszesei. Egy éves kemény munka, tanulás elismeréseként kapták az alakulat KISZ bizottságától. — Egy évvel ezelőtt még csak álmodtunk róla — mondta Nagy Ferenc az alegység KISZ-titkára. — Nehéz volt az átállás. A civil élet szabadságához szokott fiatal számára idő kell még belerázódik a katona életbe. Többen is bizonygatták, hogy a lövészetre, a harcászati feladatokra való ké— Kicsi volt ez a mag, de annál következetesebb, célratörőbb. Mindenben ők voltak á kezdeményezők és a feladat végrehajtásában az elsők. Öröm velük dolgozni. A kitüntetéssel felérő dicséret az alakulat politikai helyettese részéről hangzott el. Lelkesen beszélt róluk, az volt az érzésem, hogy a fiatalok őt is magukkal ragadták. Amikor ugyanis beléptem szobájába, az ismerőst megillető üdvözlés után szinte le sem tette a telefon- kagylót, igyekezett összeszedni az alegység kiszeseit. „Nem, ezt nem lehet kihagyni, írni kell róluk” — mondogatta egy-egy rövid szünetben. Aztán maga vállalkozott kísérőnek, s amikor a találkozást sikerült létrehoznia, a beszélgetés idején ragyogó arccal ült a beosztottak között. Lelkes KISZ-es csoportot ismertem meg rövid idő alatt. szülés nem éppen a könnyű feladatok közé tartozik. Bár így utólag visszagondolva, az egy év munkájára, a sikeres gyakorlatra, vizsgákra nem is tűnt annyira nehéznek. Okát azzal magyarázták, hogy már a kezdet kezdetén igyekeztek olyan magot kialakítani az alegységen belül, amely magával ragadja a többieket. A végeredmény sikerét még a tavaszi árvíz elleni védekezésben eltöltött idő sem veszélyeztette. Igaz a pihenő órák alatt — minden 24 órából 4—5 óra volt a pihenő — előkerültek a jegyzetek és kollektiven tanultak. S most már nemcsak a magot, hanem azokat illetve azok munkáját is, akik időközben csatlakoztak az „úttörőkhöz”. Alaposan megszaporodtak. Egy év alatt az alegység katonáinak 85 %- ka KISZ-tag lett. Tagadták, hogy engedékenyek lettek volna. Az újak közül mondták el, hogy inkább a szigorúság, az alaposság volt jellemző a tagfelvételekkor. A vonzódás oka annak felismerése, hogy a kiszesek jót akarnak, segítenek az átállás nehézségeiben. — A fegyelmezés elsősorban a parancsnok feladata. Viszont ha valakit már büntetni kell, annak a kollektíva is kárát látja. Meg kellet tehát előzni a bajt. Sok sok beszélgetés, ráhatás és természetesen példamutatás eredményeként alig-alig volt dolga a parancsnoknak. Igaz, nekünk annál több — folytatta a gondolatot Nagy Ferenc. Megéri a fáradságot Munkájuk gyümölcse beérett. Év végére kiváló alegységgé nevelődtek. A politikai helyettes szerint — bár nem akarta misztifikálni a kiszesek érdemeit — az eredményben oroszlánrészük van az ifjúsági szervezet tagjainak Ügy jellemezte a ki- szeseket, hogy egyszer a villámhárító szerepét töltötték be, mintegy levezették a bajt, máskor pedig az áramot jelentették, lüktetést, elevenséget adtak a laktanyai életnek. Az alegység kiszeseiről beszélgettünk, de a jelzők az alakulat ifjú kommunistáinak egészét illették. A szocialista versenybe bekapcsolódott kiszesek valamennyien állták szavukat. Nem volt könnyű eldönteni, hogy a vándorzászló kié legyen. Talán a kollektív munkában való részvétel döntött. A kollektív munka alatt természetesen nemcsak a gyakorlótéren, a tanteremben végzett munkát kell érteni. A Szabó Lajos laktanya lakói ugyanis a munka mellett szórakoznak is. Minden alegységnek szépen berendezett klubja van, ahol tv-né- zésre, játékra, olvasásra van lehetőség. Mintegy 15 ezer kötetes könyvtáruk van. — Énekkarban szerepelnek, sportolnak. Egyszóval szellemileg, testileg művelődnek. A lehetőségek adottak, és mint a példa is bizonyítja, a fiatalok élnek velük. Magük látják hasznát, lelik örömüket benne, és pluszként, elismerésként még vándorzászlót is nyerhetnek, amely természetesen néhány napos eltávozást is jelent. Ők mondták: már csak azért is megéri a fáradságot. — mj — A mag megduzzadt Svéd szakszervezeti küldöttség a Tisza Cipőgyárban Skodák Bulgáriából Bolgár—csehszlovák egyezmény alapján a sumeni Ma- , dara üzem hamarosan megkezdi a Skoda teherautók | gyártását. Befejezéshez köze- j ledik a szerelde szalagsorá- j nak építése, és megtörtént az első szakemberek kiképzése. A Bőripari Dolgozók Szak- szervezetének meghívására svéd szakszervezeti delegáció látogatott Magyarországra, a vendégek tegnap felkeresték az ország legnagyobb cipőgyárát, a martfűi Tisza Cipőgyárat is. A vendégeket Csikós Pál, a szakszervezeti b; zottság titkára fogádta és bt mutatta nekik a gyár dolgc zóinak életét. A svéd küi döttség elismeréssel nyilatkc: zott a gyár szociális létesíi ményeiről, martfűi tapaszta latairól. Juszíikának már van ot’hona □ „K-né fiatal korban kötött házasságot. Akkor 16 éves volt. Férjével három havi házasság után szakított, majd házasságuk hetedik hónapjában elváltak. A férj jelenleg börtönbüntetését tölti. Az anya alkalmi munkás. Szüleivel együtt lakik, akiknek kilenc gyerekük van. a nagyszülő most várandós a tizedik gyerekkel. Egy kereső t- az apa — van a családban. Így á nagyszülők is nehéz körülmények között élnek, a kiskorú eltartását, nevelését vállalni nem tudják.” „Az anya könnyelmű gondolkodású. Gyermekét tehernek tekinti és tőle mindenáron meg akar szabadulni. Jelenleg négy hónapos terhes jelenlegi élettársától, akivel együtt lakik, de akinek magatartása és életkörülményei nem megnyugtatóak. Elmondása szerint dolgozik, jóllehet hetekig otthon tartózkodik. A kiskorú eltartását, nevelését nem vállalja. Mindketten ragaszkodnak állami gondozásba vételéhez.” Az idézet egy 1964-ben keltezett környezettanulmányból származik, amelynek nyomán Jusztika (akit a hivatalos irat csak „kiskorú”- nak nevez) állami gondozásba került. Pontosán egy év múlva, 1965 júliusában újra készült egy környezettanulmány K- éknál, akik ismét együtt éltek már ekkor a férjjel. De nézzük csak, hogy mi változott az egy év alatt: „A szomszédok elmondották, hogy K-né állandóan csavarog. Néha gyermekkel a karján megy el reggel a lakásból és csak késő este tér haza. Senki sem tudja, hopr napközben hol tartózkodik. Az sem ritka, hogy amikor elmegy, rázárja az ajtót a gyerekre, s úgy hagyja egész nap. Felelőtlen, akire nem lehet bízni gyermek nevelését, ezért a szomszédok azt javasolják, hogy a nála lévő idősebb gyermekét (mert az is van), szintén vegye állami gondozásba a gyámhatóság.” Érdemes még néhány sort idézni a környezettanulmánynak abból a részéből, amely a lakásviszonyaikkal foglalkozik: „...egy helyiségből áll, . amely földes, egészségtelen, nyirkos. Bútor úgyszólván nincs benne, berendezése egy vaságy, szék, asztal, rossz tűzhely. A lakás levegője a bent tartott aprójószág jelenléte miatt igen rossz...” A gyámhatóság, nem sokkal a gyermek állami gondozásba vétele után az anyától megvonta a láthatási jogot. K. Jusztika pedig nem sokára nevelőszülőkhöz került. K-né még abban az évben hivatalos nyilatkozatot tett: sietve hozzájárult gyermeke örökbefogdásához. Aztán elutazott jó messzire, az ország egy más részébe. Tavaly írt egy óvatos levelet a gyermekvédőnek, tudakolva, megvan-e még a gyerek, nem nyomorék-e, fog-e beszélni. Választ nem kaphatott, mert az információadást határozat tiltotta. (Azóta már változott a helyzet, így kiadhatták az anyának a gyermek címét.) 0 T. Andrásnénál otthonra talált Jusztika. Nemcsak a nevelőszülők, hanem a szomszédok kedvence is lett. Játszópajtásai testvérként fogadták. Az új anyuka, a 62 éves asszony dédelgette, a széltől is óvta. Három gyermekét nevelte már fel becsülettel, s a legidősebb lánya, a két saját gyermeke mellé most szeretné odavenni Jusztikát. Hogy együtt nőjjön a három gyerek. Szeptember 23-án levelet hozott a postás, T-né címére. Gyűrött, piszkos füzetlapon, kusza, összevissza írással ezt írta az anya; „Szerbusz kislányom. Elnézést kérek a zavarásért érdeklődni szeretnek K. Jusztina felől hogy van és tud e beszélni meg hogy szele mileg értelmese nem e visza van maradva. Kislányom most hozád Írok egy pár sort és megkérlek hogy legyél jó kislán és fogadj szót nem soká megy az anyi hozzád látogat ni várjál és küldjék nékünk fényképet rollad. légy szives. Tiszteletei; K-né. Sóly. Tejesz Major. Ezre a címre kérek választ. K.né. választ várom.” Azt hiszem, sejti a Kedves Olvasó, hogy nem szaladnak Jusztikával a fényképészhez, a nevelő szülei hogy gyorsan küldhessenek egy képet az „aggódó édesanyának”. Aki, mielőtt eljönne, megkérdez — persze csak óvatosságból — egyet-mást az általa „forrón szeretett” gyermekről. T-ék nem akariák, hogy megjelenésével esetleg felkavarja Jusztika lelkét, ö már talált szülőt, otthont. Egri Gábor Szabó László — Sólyom József: Á kikötő elpusztul: 7.55-kor 8. Találka az Olympia moziban Végre elkerülhetetlenül eljött az idő, amikor Campbell, mint információs forrás, kimerült. A japánok ekkor azt az utasítást adták Blake- nek, hogy térjen vissza az Egyesült Államokba. Repülőre is ült és San Franciscó- ba repült. Blake, miután szerencsésen átesett a San Franciscó-i vámvizsgálaton, elindult a repülőtérre, ahonnan repülőgéppel akart Los Angelesbe utazni, hogy átadja információit Konónak és Yamamotó- nak. Ugyanis ő nem „tudhatta”, hogy a japánok a Campbell-lel folytatott minden beszélgetésüket mikrofonon át lehallgatták. Az információkat tehát formálisan is át kellett adnia nekik... Amint Blake a repülőtér felé ment, útközben észre- ' vette, hogy egy fiatal amerikai követi. Nem sokkal később a fiatalember meg is szólította, majd igazolta magát. hogy ő az FBI ügynöke, és felszólította Blake-et. kövesse a repülőtéri őrszobára. Az őrszobán Blake tömören és gyorsan elmondta, milyen feladattal bízta meg az ONI. Ám a fiatalember kételkedve rázta a fejét, s már éppen ütésre lendült a keze, hogy pofon verje a kissé hazudósnak látszó Blake-et, fcmikor mégis meggondolta magát és telefonált a tengerészeti hírszerzéshez. Ott persze azonnal tisztázták a dolgot, és igazolták Blake-et, de az már kétséges volt, vajon elkerülte-e a japán ügynökök figyelmét az incidens; ez esetben Blake azonnal kompromittálódhatott volna a japánok előtt. Eltenni lóbalól Az egykori robotember izgatottan utazott tovább Los Angelesbe, és sűrűn megfordult az agyában, vajon nem látták-e a japánok az igazoltatását? Csak akkor nyugodott meg, amikor Los Angelesben találkozott Konóval, majd Yamamotóval, s átnyújtotta nekik Campbell „információit”. Yamamoto szemmel láthatóan egészen izgatott lett, s ez arra vallott, hogy minden rendben van. — Azonnal visszaindul Honoluluba. utasításait a japán konzulátuson keresztül fogja megkapni — hadarta gyorsan Yamamoto, szóhoz jutni sem hagyva Blake-et. Blake nem tehetett egyebet, beleegyezett. Ám kérte a pénzét. Yamamoto viszont, amilyen nagyvonalú volt korábban, olyan garasos lett most; alkudozni kezdett. Blake gyanakodott. És nyilván még nagyobb lett volna az izgalma, ha tudja mindazt, amit Stanley hadnagy akkor már ismert; a tervet Blake megsemmisítésére, Honoluluban. Igen, miután kihasználták, úgy döntöttek, hogy elteszik láb alól... Hazatért. Vacsorát akart készíteni magának, amikor az egyik zöldpaprikában kis cédulát talált, rajta a következő szöveggel: „Holnap este nyolc órára jöjjön az Olympia moziba. Itt van a jegye. Ön mellett leszek. S.” Stanley hadnagy a sötét moziban elsuttogta Blake- nek, hogy mit terveznek a japánok, mégis mindenképpen vissza kell térnie Honoluluba, nehogy gyanút fogjanak az „információ” hitelességét illetően. Repültek a napok. Európa már nyögött a fasiszta csizmák alatt — és Blake elindult Honoluluba, halálútjára. Követői ezúttal sem szakadtak le róla, mellette s mögötte voltak a Hawaii-szigeteken is. Teltek a napok, Blake pedig tétlenül ődöngött a szállodában az utcán, de egy szót sem szóltak hozzá megbízói. Feltűnt neki az is, hogy most mindig két német lépdelt a sarkában. Ösztönösen megérezte, hogy ők, a németek kapták a feladatot: öljék meg. Nyilván arra várnak, hogy egy elhagyott helyen elkapják — s támadni fognak. Blake most megint mintha bátrabbnak érezte volna magát. Bízott erejében, s állandó készültségben várta a támadást. De sem a japánok, se a németek nem tettek kísérletet arra, hogy elcsalják. Hozzá sem szóltak. Taxit rendelt A várakozás napjai hetekké nyúltak, s az idegfeszültség ránehezedett Blake-re. Nehéz volt az élete, de azért arra vigyázott, nehogy olyat tegyen, ami ellenkezik az ONI kívánságaival: a japánok, amíg csak lehet, ne fogjanak gyanút az adatok hitelességéről. Az egyik reggel lement a szálloda halijába, s miután meggyőződött róla, hogy a mindenütt jelen lévő németek hallják amit mond, megkérte a portást, rendeljen neki egy taxit délutánra, mert el akar menni egy helyre a városon kívül, amely közismert szépségéről. T. Blake tudta, hogy meglehetősen elhagyatott vidék... A megbeszélt időben le is ment a hallba, és látta, hogy a németek már nincsenek ott. Nyilván előrementek a megjelölt helyre, amely alkalmasnak tűnt feladatuk végrehajtására. Blake gondosan választotta meg az időpontot; mert fél órával később egy menetrendszerű repülőgép indult az Egyesült Államokba. A szobájában elrejtett mikrofon miatt nem mert helyet foglalni a reoülőgénre. de azt remélte, hogy az utolsó percben is kap majd jegyet. Amikor táskájával lejött a hallba, odalépett a portáshoz és elmondta neki. hogy éppen most kapott levelet hazulról, amelyben közük vele, hogy édesanyja nagyon beteg. — Ezért szeretnék gyorsan elutazni a legközelebbi repülőgéppel. Megkaphatnám a számlát? — Természetesen... — válaszolta a portás. — Őszintén együtt érzek önnel, s nagyon sajnálom, hogy itt kell hagynia bennünket. — Nagyon aggódom... Szegény édesanyám a mindenem... Nem is tudom, mit csinálnék, ha valami baja történne... Mit gondol, kapok jegyet a gépre? — Hát ezt nem tudom, uram. — Mikor indul a következő gép, ha most nem kapok jegyet? A portás megmondta. Blake-nek mindezzel csupán az volt a célja, hogy a jóember el ne felejtse, miért is utazott el amerikai vendége olyan váratlanul... Ügy számított, hogy a japánok feltétlenül érdeklődni fognak utána a szállodában, s ha a hirtelen elutazás okát nem látják megalapozottnak, esetleg kétségbe vonják a kapott információs anyag hitelességét is. Végül repülőre szállt Amikor Blake kiérkezett a repülőtérre, ugyanazt végigjátszotta a jegyárusító kisasszonnyal, amit korábban a portással: — Váratlanul vissza kell utaznom San Franciscóba... Súlyos beteg lett az édesanyám. Most kaptam az értesítést... — mondta hangsúlyozottan, miközben a kisasszony kiállította a jegyet — Remélem, nem lesz semmi baj, s felesleges az aggodalma, uram — udva- riaskodott a légitársaság jegyárusítója, s ez már elég volt Blake-nek ahhoz, hogy bizonyos legyen felőle: ha a japánok esetleg itt is érdeklődnének utána, ugyanazt a magyarázatot kapják majd a hirtelen elutazás okáról, mint a szállodában. Az izgalmaktól terhes napok után Blake most már biztonságban érezte magát a Csendes-óceán felett úszó repülőgépen... Ügy tervezte, mihelyt megérkezik, azonnal felkeresi az ONI embereit, s védelmet kér tőlük. Mert a japánok, illetve a németek nem tesznek le bosszújukról, ha megtudják, hogy becsapták őket, abban biztos volt. Blake megérkezett San Franciscóba, s néhány óra múlva már az ONI vendégszeretetét élvezte; elhárító tisztek kíséretében az egvik déli államba utazott, s el is „tűnt” jó két évre... Stanley hadnagy eközben elégedetten dörzs”’',» a kezét. Nyomon volt... Már korábban is sejtette, hogy Yamamoto neve valaki mást takar, akinek köze lehet a japán diplomáciai testülethez... Egy emberének sikerült üldözőbe vennie, amint több más Ianán között, velük hasonló öltözetben kilépett a „Vörös Malom”-hoz címzett bordélvház aitaián, maid nagv cikk-cakknkban. egvik utcából a másikba átvágva egy várakozó kocsiba ugrott. Az ONI embere taxit fogott, s követte Yamamoto kocsiját. Jó órás ..keringő” után a japán megállt a konzulátus előtt. Az amerikai ügvn«k elrejtőzött a közelben, s figyelte az épületet, hogy később is Yamamoto nyomában legyen. De aznap már nem látta kijönni a kis ianánt. Késő este volt, amikor tapasztalatait jelentette Stanley hadnagynak. Következik; Páncélszekrény a falban
