Szolnok Megyei Néplap, 1970. október (21. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
1970. október 4. SZOLNOK MEG VEI NÉPLAP 9 Az észt iskola tegnap és ma Vakáció — a pokol után 1933-bart Észtországban a burzsoá kormány speciális bizottságot hozott létre az „intelligencia túltermelődésé- nek” megakadályozására. Hát év alatt, 1930-tól 1937- íg a középiskolások számát egy ötödére csökkentették. Az általános iskolát pedig csak a tanulók fele végezte el. 1938-ban 1633 fiú és lány akart bejutni az észt gimnáziumokba — közülük csak 1,080-at vettek fel. A fent- említett bizottság véleménye szerint Észtországnak csak ötezer felsőfokú végzettségű szakemberre volt szüksége. Nemrég vitatta meg az Észt Szocialista Szövetségi Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa hetedik ülésszaka a kötelező nyolcéves, és az általános tízosztályos középiskolai oktatásra való áttérésről szóló törvény végrehajtását. Ferdinand Eisen észt közoktatásügyi miniszter beszéde és a többi felszólalás is egy sor érdekes adatot tartalmazott. A kis Észtországban (lakóinak száma 357 ezer) 240 középiskola és középiskolai szintű technikum van, ahol az elmúlt évben mintegy 59 ezer fiatal tanult. Az észt általános iskolák végzőseinek többsége (85,7 százalék) tovább tanult a tízosztályos rendszerben. 24 év alatt a közoktatási költségek majdnem nyolcszor nőttek Észtországban. Egyedül a hitleri megszállást követő években 200 iskolaépület épült itt, míg ma a fiatalok háromnegyed része már új iskolákban tanul. 1939-ben a burzsuá Észtországban ezer emberre nyolc diplomás jutott, míg ma ez a szám meghaladja a harmincat. A technikumokban és más szakiskolákban tanulók száma az 1940— 41-es időszakhoz képest tizenhárom és félszer nőtt. A köztársaság felsőoktatási intézményei kétévenként bocsátanak ki annyi szakembert, amennyit a burzsoá kormánybizottság tíz évre elegendőnek tartott. Képünkön: Angol órán Tallinn egyik specializált középiskolájában. Az Aszahi Simbun a világ legnagyobb napilapja Nem kevesebb, mint 120 000 ember juttatja el nap, mint nap az előfizetőkhöz a világ legnagyobb napilapja, az Aszahi Simbun (A felkelő nap naplója) 9 millió példányát. Aki bármit el akar adni a japánoknak, kénytelen előbb vagy utóbb hirdetést közölni e mám- znutlapbau. Reggelenként 5,5 millió példányával, esténként pedig 3,5 millióval az Aszahi a publicitás első számú erődítménye Japánban, annak ellenére, hogy versenyez vele a televízió és a nyomában járó két másik nagy tokiói napilap. Furcsa, hogy az Aszahi mindössze 16 oldalas, kivéve csütörtökön és vasárnap, amikor 24 oldalon nyomják. Hogy pontos időre kézbesíthessék, a lapot Japán területének öt különböző pontján nyomják. A viszonylag csekély oldalszám következtében egyes hónapokban 500 hasábnyi hirdetést is vissza kell utasítani, ami körülbelül egy millió dolláros veszteség. Bár tömeglap, az Aszahinak sok a komoly információja, polgári, liberális szemszögből elemzi a bel- és nemzetközi politikát, színvonalas regényeket közöl folytatásokban és szórakoztató cikkeket a legkiválóbb japán írók tollából. A munkanap szerkesztőségi értekezlettel kezdődik két csésze tea között. Itt döntik el, mivel foglalkozik a lap aznap, majd az utasításokat továbbítják az 1 200 (!) főnyi riportersereghez, amelynek tagjai Japán 300 pontján helyezkednek el. Az Aszahi minden meglepetésre felkészült. A világ egyetlen lapja sem rendelkezik ilyen sok emberrel és géppel. Néhány évvel ezelőtt egy vasúti szerencsétlenséghez például a szerkesztőség 27 riportert, 12 fotoriportert, 17 gépkocsit, kliségépeket és — az egész együttest ellátó tábori konyhát küldött ki. Nemrégiben egy nagy áruházban kitört tűzvészről való tudósításhoz húsz riportert és két helikoptert vett igénybe. Az Aszahi legsúlyosabb problémája technikai természetű: az oldalszám azért kicsi, mert japán nyelven nagyon nehéz a lapkészítés. Az „egyszerűsített’* japán ábécének még mindig 2304 jele van. Mivel a világ egyetlen írógépe sem adhat ennyi betűt, a japán újságírók kénytelenek tollal írni. Ugyanilyen nehézségeik vannak a betűszedésnél is. Néhány évvel ezelőtt a lap oldalain megjelenő jelek felét még kézzel szedték. Ma a munka 70 százalékát gépek végzik. Döntő előrehaladást azonban csak akkor remélhetnek, ha bevezetik a számítógépek ellenőrizte nyomdagépeket — vagy az egyszerű, 26 betűs ábécét. kínálgatnák különféle árucikkeket. Az Aubade női fehérneműt gyártó cég két éven keresztül megkétszerezte forgalmát s ezt — amint mondják — a szex-szel párosult reklámhadjáratának köszönheti. Miért? A józan gondolkodású ember szeretné elemezni e jelenséget. Az emberek véleménye megegyezik abban, hogy három tényező gyakorolt hatást e fejlődésre. Az egyik — mondják — morális, a vallásosság hanyatlásán alapul. Az istenfélés felhagyásával „a bűn” többé nem annyira megvetett. A másik tényező tudományos jellegű és az antibébi pirula stb törvényes használatából következik... Nyilvánvaló, hogy a nők biztonsága a fogamzás veszélyével szemben szabadabb „erkölcsökhöz” vezet. A harmadik ok gazdasági, és abból ered, hogy a nő egyre nagyobb szerepet játszik a társadalomban. A modérn suffragettek habozás nélkül hirdetik: „Egyforma munka, egyforma élvezet”. Emancipáció Minden fejlődés velejárói a szélsőséges kilengések, túlzások. Mindenesetre a dolog lényege az, hogy bizonyos emancipációról, a nők bizonyos felszabadulásáról van szó. A francia nő ha- • sonlóképpen, mint számos más nemzetbeli társa még most, a XX. század végén is egy letűnt idő előítéletei, tabui közepette élt. Nem lehet egycsapásra leküzdeni húsz évszázad vallásos felfogását, amely szerint a nemi aktus erkölcsbe ütköző cselekedetnek, az élvezet pedig bűnnek számított. Ópium Azt mondani, hogy ez a fejlődés túlzásba megy, a kérdés helytelen beállítását jelentené. Tény azonban, hogy a szexuális felszabadulás, amit sokszor „szexuális nevelésnek” neveznek, nem egy esetben sötét pornográfiába torkollik. Ahelyett, hogy feltárnák a szerelem lényegét. minden misztifikációtól , mentesen, és visszaadnák eredeti tisztaságát, természetességét, ez a szexuális eltorzulás a nemi elfajulás fokozását okozza, az embert az állat színvonalára sűly- lyeszti ahelyett, hogy teljessé tenné létét. De azok, akik e szex-irodalmat, kiadványokat pornográf képeket és rajzokat kereskedelmi cikknek tekintik, busás hasznot húznak ebből az üzletből. A politikusok is ugyancsak igyekeztek hasznot húzni ebből a fejlődésből. A szexualitás áradatában nincs többé gazdag, nincs többé szegény, az osztályharc nem más, mint marxista találmány. Míg a népet Érosz isten incselkedései foglalkoztatják, a tőkések profitja nem forog veszélyben. Valaha azt tartották: „a vallás ópium a nép számára”, modern politikusok viszont így módosítják e tételt: „az erotika ópium a nép számára”. Robert Bray 24 éves fiatalember. Magas, vállas kefehajú, kékszemű — ahogy a tipikus amerikai meg van írva a hollywoodi nagykönyvben. Még a rágógumit is a megfelelő, amerikai ütemben tolja át egyik oldalról a másikra. Három éve még angol— történelem—pszichológiai szakos hallgató volt New Yersey-ben; saját bevallása szerint életvidám, gondtalan college-boy. Robert Bray homlokán keresztben széles vörös forradás húzódik, bal arcán egy másik sebhelytől, furcsa, groteszk kis ráncok bújkál- nak. Gránátszilánkok nyomai. A vidám colege-boy ma 40 évesnek látszik. Egy év Vietnam, ez az, ami tízszeresen számít... Egy túlélő Párizsban a Chat Bleau teraszán futottunk össze, mi, akiket az angolul rendelt coca-cola hozott közös nevezőre. A „Világ Fővárosáról”, az emberekről beszélgettünk, meg arról, hogy végre egy meteorológiailag és nem politikailag forró nyár... Rossz tapasztalataim voltak — politikai témát nem is kezdeményeztem. Ö mondta ki először Vietnam nevét, így történt, hogy Párizsban egy Champs Elysée-i bisztró teraszán először hallottam szemtanút — ahogy ő mondta, „túlélőt” — a háborúról beszélni. — önkéntes voltam. A Stars and Stripes bűvölete, a családom nacionalizmusa meg egy idétlen, gyerekes kollégiumi nekibuzdulás vitt be a hadseregbe. A legrövidebb kiképzés után Vietnamban találtam magam. Pontosabban Vietnam fölött — helikopteres lövésznek soroztak be. Az első tíz bevetés olyan volt, mint a sráckori indiánosdi játék: egyetlen ellenséget sem láttam, magánpasszióból, na meg, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból, a dzsungelre, a vízibivalyokra, meg lakatlan kunyhókra lövöldöztem ki a tárakat. És aztán, megöltem egy embert „Bevetés Viet-Cong terület fölött; ahol mozgást észlelsz, azonnal nyiss tüzet...” A parancsot a hadseregben úgy vésik az agyadba, hogy amikor kell. a kezed is megmozduljon tőle. Megláttam valakit, azonnal tüzeltem. Könyörögtem a pilótának, szálljon lejjebb, látni akarom, kit találtam el. Egy öreg paraszt volt. Amit fegyvernek néztem, egy rövid- nyelű kapa, holtában is szorongatta a kezében. Itt kezdődött. Itt még nem éreztem a borzalmat; tévedtem, de lehet, hogy holnap már géppisztoly lett volna a kezében, és ő ölt volna meg engem. .. A pilóta — őrmester volt, a felettesem — amikor visszatértünk, jelentette, hogy megbízhatatlanul viselkedtem, „a harc után” lelkiztem, pánikba estem. Átraktak egy földi alakulathoz és már másnap újból bevetettek. A Mekong deltájában, egy elképzelhetetlenül félelmetes mocsárvidéken vittek őrjáratba: „a harcot kerülni, foglyot ejteni, az esetleges Viet-Cong bázisokat felderíteni...” Órákat mentünk térdig süppedő, gyilkos mocsárban: találtunk egy falut, az első, viszonylag fatal férfit közrefogtuk. Semmit sem kérdeztünk, vittük a támaszpontra. „Viet- Congnak mindenki jó, akinek ferde a szeme...” — mondta a hadnagy, és valahol mindannyian örültünk, hogy ilyen simán megúsztuk az ügyet. Három nap múlva viszontláttam a foglyunkat: két, hat láb magas MP-s fickó kísérte. Nem hasonlított emberhez. Ép csontja sem volt, és az arca, mint egy frissen klopfolt hússzelet... Ez volt a második. És én még mindig nem éreztem vétkesnek magam — az MP-sek csinálták, viselje el a dolgot az ő lelkiismeretük. A harmadik Ezután, hónapok teltek el úgy, hogy vietnamit sem láttam, csak mondták, hogy arra vannak és én szorgalmasan tüzeltem. Aztán megsebesültem. Valahonnan, a dzsungel kellős közepéből közénk vágtak egy gránátot. Kórházba kerültem. Amit bent, a fickók meséltek, az volt a harmadik. Nem vagyok különösebben érzelgős, azelőtt csak a nőügyeimnél vettem tudomásul, hogy bennem is van valámi, amit a szakértők léleknek neveznek. „Semleges” témában ott, a kórházban fedeztem fel először: mintha hangyák mászkáltak volna a gerincemen, úgy hallgattam a jó tengerészgyalogos történeteket. Összeférceltek, visszavittek. Sebesülési érmem volt, meg gondolom, a „lelkizésemet” is leírták közben — előléptettek. Kaptam két hét szabadságot. Otthon egyfolytában én voltam a család hőse. Az agyamra ment. Egyszerűen nem hagyták, hogy elmondjam, mi is ez a háború odalent: anyám az egyenruhás eleganciámon őrjöngött, apám okkal-ok nélkül a kezemet szorongatta, („megnyeritek a háborút, az amerikai katonát nem lehet legyőzni, mi is így csináltuk Normandiában...”), a húgaim bulikba hurcoltak, és addig nem nyugodtak, amíg be nem mutattak minden barátnőjüknek. öreg katona voltam már, amikor megöltem a második embert. Egy asszonyt. Elfoglaltunk egy „harcászatilag rendkívül fontos pontot”, négy házat egy domb tetején. Én dobtam kézigránátot az egyikre. A halott asszony a küszöbön feküdt, a háta mögött egy fél tányér rizs és egy félig összefércelt bambuszkalap. Amikor megláttam, zokogni kezdtem, úgy, hogy rángatózva összeestem. A fiúk — kettő közülük velem járt az egyetemre — azt hitték, bediliztem. Hátravittek és egy orvosőrnagy két napon keresztül faggatott a komplexusaimról, meg arról. hogy gyerekkoromban nem voltak-e nyomasztó álmaim. Megint kórház, de most hasonszőrűek között; egytől egyig szimulánsok, idegbetegek, gyenge- elméjűek, terheltek. Még az orvosok is utáltak bennünket. Menetrendszerű pontossággal vágták belénk a nyugtató injekciókat, és tudom, hogy legszívesebben végig ciánoz- ták volna a kórtermet. „Nem vagytok amerikaiak” — ez volt a legenyhébb jelző, amit a fejünkhöz vágtak. Mint végképp reménytelent a kórház után a szani- técekhez tettek. Hat hónapig hordtam a tűzből a sebesülteket és kötöztem őket, — humán lény lettem, aki megpróbálta valahogy ellensúlyozni a háborút. Leszereltek, és én ajándékként európai körutat kaptam a családomtól. A zsebemben kimeríthetetlen úti-csekk; Párizs; Róma, Brüsszel, Madrid — ha akarom, Európa minden szépsége, a dollárjaimért — az apám dollárjaiért —, a lábaim előtt hever. Mégse megy. Úgy érzem, utálnak az embersk Rám van írva, az arcomon, a pillantásomban, vagy a mozdulataimban, valahol benne kell, hogy legyen: gyilkoltam, Vietnamból jövök. Tegnap este a Pigalle- on felszedtem egy olcsó lányt. Feljött velem, megitta a whisky-met, szívta a cigarettámat, csókolózott velem. Aztán magam sem tudom miért, mondtam neki két mondatot a „háborúmról”. Elment. Nem tudom miért, pedig biztos kellett volna neki a pénzem. Leprás vagyok. Gyilkos, travellers csekkel... .. .A Chat Bleau teraszán, Párizsban a világ legbékésebb nyári kánikulájában elbeszélgetett velem. Robert Bray 24 éves fiatalember kedvetlen volt. Elmondott egy háborút, és látta rajtam, hogy tőlem várja a felrhen- tését lelkiismeretének vádjai alól. S talán másoktól is, akiknek történetét elmesélte. De várhat-e valaha is felmentésre? PUSKÁS L. TAMÁS Mindenről egy keveset A% niDK-bol Berlin. Hetenként 4500 fiatal NDK polgár utazott a nyári idényben, repülőgépen és gyorsvonaton szabadságra a Fekete-tengerhez, a Balaton mellé és más' vidékre. A „Jugendturist” (Ifiú Turista) utazási iroda különösen jutányos külföldi utazásokat szervezett. Rostock. Évente több mint 50 000 tüdőbeteget gondoznak a Rostock kerületi szanatóriumokban és gyermeküdülőkben. Csupán a keleti-tengeri kerületben az állami költségvetésből több mint 22 millió márka áll rendelkezésre erre a célra. Berlin. A Verlag Volk und Wissen kiadó az 1970—71. tanévre 27 millió iskolakönyvet ad ki. Ebben az évben az új tantervnek megfelelően három osztály számára kellett új tankönyveket szerkeszteni. Drezda. Klasszikus és, modern művészeknek a drezdai Művészeti Kiadóban megjelent fénynyomatai közül 128- at vettek fel a világ legjobb reprodukcióinak UNESCO- katalógusába. A kiadó termékeinek 50 százalékát exportálja. Oberhof. Suhl kerület természetbarátai Oberhofban megkezdték egy botanikai kert telepítését. Ez a hegyi park 900 méter magasságban 40 hektár kiterjedésű lesz. Az új botanikai kertben elsősorban a magashegyi flóra ritka és kihalással fenyegetett növényeit fogják elültetni és ápolni. Berlin. Az NDK dolgozói ebben az évben 200 milliónál jóval több márkát adományoztak a vietnami nép támogatására. Ezt a szolidaritási összeget elsősorban arra foeiák felhasználni, hogy Hanoiban négy iskolát rendeznek be.
