Szolnok Megyei Néplap, 1970. október (21. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-25 / 251. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. «kt ». MEGGYES LÁSZLÓ: AKT Kongresszusra készülve Önállóság — a tömegkultúra fejlesztéséért ü. UMARBEKOV :* Én vagyok, mama... Régi világbeli parlamenti gyorsíróval beszélgettem. Egyebek között elmondta, hogy az ő idejében, a két háború között nagyritkán volt csak országgyűlési téma a kultúra. Ez is eszembe jutott, amikor Petrovich Emil parlamenti felszólalását olvastam. Petrovich, akinek műveit jónéhány európai operaház színpadán megtapsolták, ezúttal képviselőtársai és egy szélesedő közvélemény előtt szerepelt sikerrel. Beszéde a közművelődés ügyeivel foglalkozók körében, de azon túl is érdeklődést keltett, vitákat ébresztett. Álláspontja szorosan kapcsolódik a hónapok óta tartó polémiához, amely kulturális életünk eredményeit és gyengéit próbálja összemérni a legszélesebb nyilvánosság előtt — napi és hetilapok hasábjain — a X. kongresszust előkészítő országos eszmecsere keretében. Mi az oka annak, hogy a kultúra ma országos polémia tárgya? A sok közül kiemelkedik az az összefüggés, amely művelődésről, piűvészetről, irodalomról folyó elmélkedéseinket a szocialista demokrácia átfogó eszmekörébe állítja, a szocializmus hatékonyabb építéséneik problémáihoz kapcsolja. Érdemes, sőt szükséges a kulturális élet néhány vitakérdését ebben az összefüggésben is szemügyre venni. A szocialista demokrácia fejlődésének egyik lényeges mozzanata a hatáskörök, a döntési jogok decentralizálása. Az a folyamat, amely az elmúlt években mind a népgazdaság, mind pedig az állami élet, a tanácsi munka és a köz- igazgatás szférájában kibontakozott, — a kulturális intézményeket, a kulturális Irányítás rendszerét sem kerülte el. A párt- és állami vezetés immár csaknem egy évtizede főleg elvi irányításra szorítkozik. Részletproblémák eldöntése helyett a fejlődés arányainak meghatározásában, az átfogó, nagy kérdések idejekorán való felvetésében és minél igényesebb megválaszolásában ismerte fel hivatását, hatékonyabb munkájának fnódszerét. Ez a gyakorlatban bevált irányítási rendszer nem nélkülözheti a szakemberek aktivitását. Nem is arról van szó tehát, hogy a mögöttünk maradt évtized lehetőséget biztosított a könyvkiadók, színházak, filmgyárak, képzőművészeti és egyéb forgalmazási vállalatok, művészeti szövetségek, irodalmi és művészeti folyóiratok önálló hatáskörének kialakítására. Helyesebb azt mondani, hogy a vezetés erre épített: olyan gépezetet hozott működésbe, amelynek teljesítményei és az önállóság értelmezésétől, s még inikább mindennapi alkalmazásától függnek. A kulturális politika alapelvei körül nincs vita. Ezekkel — a szocialista demokratizmus szemléletéből következő vállalati, társadalmi önállóság elelvével is — mindenki egyetért. Annál inkább megoszlanak a vélemények az így végzett munka eredményességéről. Köztudott, hogy a kulturális politika a nemzeti-társadalmi gondokra művészi erővel visszhangzó szocialista eszmeiségű alkotásokkal vállal azonosságot. Emellett — a múlt rossz tapasztalatain okulva, a fejlődés szerves folyamatosságát tiszteletben tartva — becsüli a demokratikus, humanista szellemű műveket, sőt a vitatható, de nem ellenséges munkák nyilvánosságát is biztosítja, ha valódi értékről, megismerésre méltó produkcióról van szó. Az a kérdés, milyen arányban jelentkezik a nyilvánosság előtt ez a három kategória. A bírálatok szóvá teszik, hogy a szocialista közvéleményhez közelebb álló alkotók és alkotások szerepe, súlya nagyobb lehetne. Nem ártana pontosabban meghatározni, mit támogat a kulturális intézmények rendszere: milyen műveket és irányzatokat tekint magáénak. Erről ma csak általános elképzelések vannak, ami a mindenapi gyakorlatban sok zavart okoz. Jó volna, ha az alkotó műhelyek — kiadók, stúdiók, színházak. stb — tevékenységének elemzése kedvezőbb feltételeket biztosítana a demokratikus humanizmus és a szocialista művek számára. És e téren jobban segítené őket a hivatásos kritika orientáló, értékrendet jelző tevékenysége. Van ennek a kérdésnek anyagi vonatkozása is. Annak ellenére, hogy a kultúra termékeit nem tekintjük árucikknek, ezen a sajátos területen is súlyt helyezünk a gazdaságosság érdekeire. Ezt az érdekvédelmet össze lehet hangolni a művészi érték megbecsülésével, kulturális és közművelődési céljaink következetesebb szolgálatával. Senki nem vitatja, hogy manapság könnyű üzletet csinálni selejtes áruval, giccsel, krimivel, ízléstelenséggel, — vagyis olyan portékával, amelynek hagyományos piaca van. Az a vezető, aki a forint bűvöletében él, minden fejtöréstől megszabadíthatja erre épít. Ez is önállóság. A önmagát és beosztottjait, ha erre épít. Ez is önállóság. A másik fajta — felelős — önállóság megkeresi, és többnyire meg is találja az elvtelen eredmények nélküli rentabilitás útját — módját. Értékeikkel vonzó műveket kínál, és arról sem feledkezik meg. hogy a közönséget nemcsak kiszolgálni, hanem nevelni is hivatása. A kulturális műhelyek munkatársai. akárcsak a kritikusok; céhbeliek. Olyan emberek, akiket tanulmányaik és élményeik, műveltségük és munkájuk átlag feletti fogékonysággal, tájékozottsággal vértez fel. Erre szükség van, de nem azért, hogy az élet és a művészet kérdéseit | — tennivalóikat — kizárólag szubjektív módon, egyéni szemüvegen keresztül ítéljék meg. A magas művéltség akkor termékeny, ha figyelme, gondoskodása segít az elmaradóknak. A kulturális műhelyek munkáját az elsők között minősíti az az eredmény, amelyet az olvasó, néző, fogyasztó rétegek megnyerése és kielégítése mér. Az önállóság arra való, hogy ezt a célt — amelynek tudatformáló, társadalmi. sőt gazdasági hatása a szocializmus teljes felépítését gyorsíthatja — késlekedés nélküli határozottsággal közelítsék. Ezt a célt — tapasztalatból tudjuk _ elsősorban a mai ember k ülső és belső világának aktuális-közéleti igényű ábrázolása szolgálja. Elvekkel irányítani akkor lehet, ha az elkötelezett lektorok, rendezők, színház és stúdió-vezetők, a televízió és a rádió irányítói mindennapi munkájukban következetesen, ha kell vitákat is vállalva tudják realizálni ezeket az elveket. Ez nem megy úgy, hogy mindenki mindig népszeű marad. 'Nézeteltérések nélkül, az álláspontok nyílt, ha kell éles szembesítése nélkül a kulturális területen sincs termékeny munka. Az önállóság érvényesítése enél- kül csak kétes eredményekhez vezet, közhelyek és előítéletek, a legkönnyebb ellenállás zsákutcájába lök. A kényelmes, elvtelen magatartás Is szerepet játszik abban, hogy a megengedhetőnél több a giccs, az ízlés- és gondolkodásrontó selejt Vitára, állásfoglálásra, a kritika jóval nagyobb elvszerűségére, marxista igényességére volna szükség egy másik szférában is. Azokra a művekre gondolok, amelyek vitatható — gyakran problematikus — világnézeti jelentésükkel együtt érdemesek a figyelemre, a megismerésre. Az elmúlt évekberr nem volt hiány vitát provokáló alkotásokban. Annál több gondot okozott, hogy polémia, meggyőző ellenérvek sorakoztatása helyett kritikátlan hozsánna fogadott és kísért néhány a marxista világnézet igényeitől idegen művet. Vajon ez felel meg — mondjuk — a kritika önállóságának? Megfelel — esetleg — a nem marxista kritika szemléletének, de vitathatatlanul ütközik a marxista műbírálat elkötelezettségével. Ezzel kapcsolatban érdemes ismételni: nem elég az alapelvekkel egyetérteni, általánosságban helyeselni. Ha a meggyőződés nem jut egyes művek elemzésében, kihívó nézettorzulások korrekciójában határozottan kifejezésre — gyakorlatilag nagyon keveset ér. DERSI TAMÁS A széles, aszfaltozott úton lehorgasztott fejjel lépkedett egy fiatalember. Rövid, ka- raküllgalléros kabát volt rajta. hóna alatt kis batyut vitt. Nem sietett. Záporeső zuhogott megállás nélkül, ruhája átnedvesedett és elnehezült, de a fiú nem érzett, nem vett észre és nem hallott semmit. Megállt, felhajtotta gallérját és kissé meggörnyedve rágyújtott egy cigarettára. Mohón, élvezettel szívta mellre néhányszor a füstöt és újra elindult a sötétben. Az úton egy lélek sem járt. A vasúti átjárónál nem vette észre a szemafor pislogó, vörös szemét, nem hallotta meg a nehéz, a földet is megremegtető, közelgő vonat kábító hangját. Csak, hogy átbújt a sorompó alatt, kiáltott rá valaki rémülten: — Megállj!._ Hová rohansz?!.. A fiú összerezzent, megállt és zavartan felnézett. — Mi az, meguntad az életedet?! — valaki megragadta és könyökénél fogva magához rántotta nagy erővel. Mikor a hosszú szerelvény, mint valami tekergő kígyó, eltűnt a sötétben, a fiú csak akkor nézett megmentőjére. Ránézett és megörült. — Szaiddzsan apó?! — Hát te, ki vagy? Ser? — A férfi a fiú arcába világított lámpájával. — Igen én vagyok, Serali... — Nocsak! Hogy mik vannak! Gyere csak, leülünk egy kicsit beszélgetni — húzta maga után Szaiddzsan. Serali hátrább lépett és óvatosan kiszabadította a kezét. — Köszönöm. Sietek. — Hová mégy ilyen későn? — Haza, — felelte a legény. — Haza, Szaiddzsan apó. — Jól van. Nagyon jól van fiam. Végleg? — Igen. — Jól van, nagyon jól. A ló is térül-fordul, mégis megbéklyózzák. Anyád él, egészséges. — Köszönöm, — mondta Serali. Ismét elindult a sötétben. komor gondolatokba burkolózva, ügyet sem vetve a zuhogó, hideg esőre, mely nedves ruháját csapkodta. Ür Serali négy éves volt, amikor elvesztette apját. Anyja neki, egyetlen fiának szentelte fiatalságát, egész szerete- tét rá áldozta. Nőtt, de soha nem ismerte a szükséget és a gondot. Igv aztán gyorsan elrepült a tíz iskolás év. Anyja jó foglalkozást akart neki választani, elküldte hát Tas- feentbe. Serali végigjárta a főiskolákat, végül mégis az egyetemnél kötött ki. Beadta a felvételi kérelmét. A felvételi vizsgára azonban már nem ment el. Ismét megkezdődött a bolyongás; egyik főiskoláról ki, másikba be. Mindenhol ezzel fogadták: — Elkésett. Mit tegyen?... A felvételi bizottságban azt javasolták neki, menjen technikumba. „Kissé kövér az én alakom a technikumhoz” — mondta cinikusan és becsapva maga mögött az ajtót, elment csavarogni a városba. „Hazamenjek a kislakba? — gondolta az Anhor széles hídiának korlátjához dőlve. — De mit szólnak, mit mondanak majd a fiúk?” ök otthon maradtak a kolhozban dolgozni, őt is hívták. Nem maradt. „Szedjem a lábam innen, amilyen gyorsan csak tudom? Hát a mama?... Hogy nézzek a szemébe?! Nem, nem mehetek. Dolgozni fogok, aztán tanulni. Ott, ahol éppen kedvem tartja...” — Helyesen döntöttél, mi a csudát is csinálnál otthon a kislakban? —'mondták új barátai. — Mée tanulhatsz. Mi sem adtuk fel a reményt. Serali felélénkült. Ami igaz, az igaz: a reményt nem szabad elveszíteni. A cimborák magukkal hívták. Serali ment. Az új haverok egv számára teliesen ismeretlen világba vitték. A tanulást már el is feleltette, bár anyjának azt írta Serali, hogy az egyetemen tanul. így tanácsolta a szép, magas fiú, Zair. Barátai Félfülűnek hívták. Zair is megerősítette, hogy bal fülének a fele lefagyott, azért rövidebb. Zair egy pillanatra sem hagyta egyedül Seralit. — Mi az ördög kell még?! Teljes összkomfort! Jóanyád rendszeresen küldi a pénzt. Van lakásod. Jövőre az egyetemre is beiratkozol... Egyszer Zair késő éjjel jelent meg, Serali már aludt. A Félfülű mérges volt. — Ébredj, beszédem van veled, — mondta durván. — Mi történt? — kérdezte Serali álmosan, mit sem értve. — Semmi. Kelj fel. Mellette állt még egy férfi. Serali először látta ezt a szé- lesvállú, rövidkabátos embert. Belenézett a férfi zöldes szemébe és... és valamitől libabőrös lett a háta. — Egy százas kell, —. mondta a Félfülű. — Micsoda? — csodálkozott Serali. — Na, ne tettesd magad. Pénz kell. — Pénz? — Az. — Honnan vegyek én any- nyit. — Eddig honnan vetted? Otthonról. Serali meghökkent. A Félfülű még sosem mert vele így beszélni. Ki ez a zöldszemű? Miért mosolyog olyan öntelten? Csak nem az. akinek a nevét még a Félfülű is félve ejtette ki? — Na,_ miért hallgatsz? — a Félfülű Seralihoz közeledett. — Nem értetted? Majd mindjárt megmagyarázom... — Nem, nem! Anvámtől nem fogok kérni — ellenkezett Serali. — Különben is honnan venne egy ilyen öreg- asszonv mindig annyi pénzt? — No, ha nem tudsz otthonról szerezni, holnao, a vásárcsarnokban... Találkozunk, — avatkozott a beszélgetésbe a zöldszemű. A Félfülű hallgatott. Serali nem tudta, mit mondjon. — Igv ni, fiacskám, megegyeztünk. ...Az éiszaka fülledt volt, nem tudott aludni. Testét rázta a hideg... Már világos volt. mikor szobáiéba beko- noeo.tt valaki és halkan szólította: — Serali! A Félfiilű bement és némán leült az ágyra. Serali felöltözött. Hallgatagon kimentek az utcára és a vásárcsarnok felé fordultak... »Ar „Nehéz emlékezni, nehéz... Miért mentem el, miért? Megiiediem?! Dráea, jó édesanyám. ha tudnád, mit műveltem... Hisz én tolvaj lettem.” Erre gondolt Serali. míg a bútorgyár portásfülkéje felé ment. Már tizedik nania, boev itt van. Ide hozta Iszmail-aga. A bíróságon kezeskedett a fiúért és rnaeáknz, veHe dolgozni a salát műhelyébe. Hogy miért csinálta, ezt Serali maga sem tudta. Csak egyet tud: Iszmail-aga egyedül van. És meg valamit: egyszer látta a kislakukban, Szaiddzsan házában.« Iszmail-aga hallgatag ember, de lelkének melegét tekintete is elárulja. A munka ég eres, barnára sült kezében. Mindep reggel Seralival érkezik a gyároa. Néha, mikor Serali elgondolkodva veti tekintetét a körfűrészre, Iszmail-aga így szól; — Oda se neki fiam, tartsd magad. Sok minden előfordul az életben... Otthon is így van: mindegyre csak a maga „sok minden előfordulhat”-ját ismételgeti. Ez megnyugtatja. Egyszer Iszmail-aga meghívta magához Seralit, s így szólt: — Biztosan nagyon megéheztél már egy kis piláfra. Ahogy átlépte a mester szobájának küszöbét, Serali szólni se tudott a csodálkozástól. Szaiddzsan apó, falubelije állt előtte. Szaiddzsan a kezét nyújtotta. — Élsz, egészséges vagy? Serali alig észrevehetően bólintott fejével. — Hogy van anyám? — Azóta, hogy a mestered meglátogatott, minden nap látom. —- E-e-e! Szaid, kihűl a piláf, — szakította félbe Iszmail-aga. — Na, ■ ülj csak közelebb Serali. Ne kéresd magad Szaid, öreg barátom. A piláf elfogyasztása után Szaiddzsan apó hazafelé igyekezett. Iszmail-aga köpenyt terített magára és mindany- nyian kimentek az utcára. — Anyád semmit sem tud, ne izgulj — mondta Szaiddzsan, megszorítva Serali kezét... Néhány hét múlva Serali hazafelé készülődött. Iszmail-aga sokáig némán ment mellette. Mikor kiértek a városból megállt és köpenyének belső zsebéből egy kis csomagot húzott elő. — Ez pénz... Anyád küldte; de nam adtam neked oda. Minek? Kerestél... Odaadod a fizetéseddel együtt. Ebben a batyuban meg asztalos szerszámok vannak. Hasznát veszed. Na, menj fiam... Aztán, várlak vendégségbe. Iszmail-aga az út közepén állt és hosszan nézett a fiú után. Az eső nem akart elállni. Serali, hóna alá szorította a batyut, gyorsan ereszkedett le a dombról. Lelke háborgott. Már itt is van a faragott kiskapu, melyen ott látható a sajátkezűleg kifaragott három betű — Ser. Bekopogott az ajtón. Szíve hevesen, türelmetlenül dobogott. — Ki az?! — hangzott fel a számára legdrágább, legkedvesebb hang a világon. — Én vagyok, mama! — mpndta csendesen Serali és bűnbánóan lehatotta a felét. Molnár Sándor fordítása *U. Umarbekov fiatal üzbég író Bede Anna: MÁR NEM VÁROM Már nem várom, hogy megtérjen hozzám akár árnyék, akár vihar képében az a fekete asszony, aki voltam nagyon keleten, valaha régen. Már nem figyelem a pulzusomban vad zuhatagok zubogását. Már nem keresem a pupillámban volt tűzvészek szelídült mását. Sorsomhoz magasodva mondom: itthon vagyok, nagyonis jó itt. Már nem kutatom a horizonton hajdani létek vízióit. S ha álmomban még megrohannak régi regék, dallamok, képek, és kalandozva, rég-elhamvadt távol korok ködébe lépek; Európára ébredek fel, erre a csupafény pokolra, telve hitekkel és sebekkel, gyönyörködve és fuldokolva.
