Szolnok Megyei Néplap, 1970. október (21. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

1970. október 18. SZOLNOK MEGVET NÉPLAP 9 EGYHÁZI „DÍJSZABÁS" Mennyibe kerül a válás olasz mádra ? A nemrég elhunyt Camillo Casati márki esete, úgy lát­szik kimeríthetetlen kincses- bányája a hírvadászoknak. Valóságos példaképül szol­gálhatna annak, hogyan él­nek Olaszországban az elő­kelőségek és általában a gaz­dagok. Egy szocialista kép­viselő nemrég interpellációt nyújtott be annak a hatal­mas összegnek a kérdésében, amelyet — egyes híresztelé­sek szerint — a márki fize­tett, hogy nem egészen egy év alatt a legfelsőbb egyházi bíróságtól kieszközölje első házasságának felbontását. Csak gazdagoknak Az egy ház jog egy tanára az ötvenes évek elején ezt írta: „A házasság felbontása bonyodalmas és igen drága... A költségeket könnyen meg­térítheti, mondjuk, egy él­sportoló, egy élpolitikus vagy egy filmcsillag vagyis aki megengedheti magának ezt a luxust.” Olaszországban ezen a té­ren is kifejezésre jutottak az »sztályellentétek. A törvény­nek, amellyel Olaszországban Ss engedélyezik a válást ki kellene .küszöbölnie azt az igazságtalanságot, amely any- nyi olasz házaspárt sújtott, és ki kellene egyenlítenie az olaszok idevágó jogait is. A gazdagoknak a válás — a kánonjog szépítő kifejezé­sével élve: az annuláció — lehetősége mindig is meg­adatott. Tavaly pl. az egy­házi bíróságok 775 házassá­got bontottak fel. Az idén, az év végéig a bontópörök száma mintegy 30 százalék­kal fog növekedni, vagyis el­éri az ezret. Érdekes dolgokat leplez le a statisztika: 1964 óta mind több a válást kimondó egy­házi bírósági ítélet. Számuk az 1964. évi 153-ról tavaly 391-re nőtt. ami azt mutatja, hogy hat évvel ezelőtt kez­dődött el az egyházi bontóperek divatja abban az időben, amikor az egész országban hadjárat in­dult a válás legalizálásáért. íme, mennyibe kerül „a válás egyházi módra”. — Az 1951-ben megállapított hiva­talos díjszabás szerint az ilyen ügyben megbízott ügy­véd tiszteletdíjának nem sza­bad meghaladnia a 300 000 lírát. A valóság azonban egé­szen más. — Kiszámították ugyanis, hogy egy válóper legalább 5 millió lírába ke­rül (járulékok, a bírók, az írnokok, a védők tiszteleidí- ja, jótékonysági járulékok, az ügyvédek számlái stb.). A legmagasabb árat viszont egyáltalán nem lehet meg­határozni: a felperes vagyoni állapotától függ. A legtöbb esetben 20—30 millió lírára rúgnak a költségek, ahogyan egy ismert ügyvéd közölte, aki egyébként elszánt szó­szólója a házasságbontási törvény meghozatalának. Ez­zel kapcsolatban emlékeztet­nek egy híres filmrendező­nek az esetére, aki néhány évvel ezelőtt halt meg. örö­kösei egy 70 millió líráról szóló elismervényt találtak iratai között: ennyit tett ki a legfelsőbb egyházi bíróság ügyvédjének tiszteletdíja. Az egyházi bíróság azzal védekezik, hogy a védők a bontóperek felét díjtalanul folytatják le. De az sem igaz, hogy az ingyenes védelem tényleg ingyenes. Gyakran még 600 000 líra sem elég hozzá, hogy a bonyolult egy­házi igazságszolgáltatási gé­pezet meginduljon. Bíróság előtt az eulhanáziás Schumann Tizenötezer gyilhoaaági vád ' Ä vádlott neve: dr. Horst Schumann, életkora: 64 év, állampolgársága: ghanai... Ez utóbbi, a név alapján, ta­lán kicsit meglepő. A vád: ■körülbelül tizenötezerszeres gyilkosság, valamint ember­telen orvosi kísérletekben Való részvétel. Dr. Schumann 1930-ban lé­pett a náci pártba. Fiatalon orvos-főhadnagyként került a légierőkhöz, majd 1939-ben amikor Hitler kiadta az eut- hanázia-parancsot — az el­mebetegek és a szellemileg sérültek kiirtását rendelte el —, Schumannt, mint kü­lönösen megbízhatót. Grafe- neckbe, a leendő euthanáziai gyilkosságok színhelyére ve­zényelték. A majna-frankfurti ügyész­ség most azzal vádolja Schu­mannt, hogy 1940—41-ben Grafeneckben 829, utána Sonnensteinben 13 720 elme­beteget gyilkolt meg. A tö­meges emberirtást 1941-ben folytatták: a beteg és mun­kára alkalmatlan koncentrá­ciós táborbeli foglyokat is ki kell végezni. Schumann mint szakértő, lágerről lá­gerre utazott, hogy személye­sen válogassa ki a halálra­ítélteket. Legtöbbször maga nyitot­ta ki a gyilkos gáz csapját, s maga végezte — vagy vé­geztette — el a foglyokon, röntgensugárzással, a termé- ketlenítést. (Ezeket az „orvo­si kísérleteket” Auschwitz 10-es blokkjában kezdte, 14—18 éves görög lányokon.) A háború után Gladbeck- ben telepedett le, saját nevén. S bár a nürnbergi orvosper­ben már 1946-ban megemlé­kezett róla és tetteiről egy tanú, Schumann-nak nem történt bántódása. 1951-ben vadászengedélyt akart kivál­tani. Ezt szülővárosának Hal­iénak kellett volna kiadnia. Az engedély helyett azonban egészen más papír jött: el­fogatási parancs az NDK ha­tóságaitól. Csakhogy régi baj- y társai előre figyelmeztették és egy nappal letartóztatása előtt Japánba menekült. Jo- kohamában tudta meg, hogy az akkor még brit Szudán­ban orvosokat keresnek. Je­lentkezett. Ettől kezdve nyoma ve­szett. Egészen 1959 áprilisáig nem tudott róla senki. Ekkor Christ und Welt című stutt­garti hetilap Afrikában járt riportere megható beszámo­lót írt a „legmagányosabb németről”, dr. Schumannról, aki Szudánban, az őserdei településen, nemcsak az or­vosi, de a polgármesteri te­endőket is ellátja. Fényké­pet is adtak a riporthoz, er­ről a Lágerek Nemzetközi Bizottsága és a nyugatné­met hatóságok felismerték a régen körözött gyilkost. Schu­mann tovább menekült. Végül megtalálták. 1966. november 16-án hozták visz- sza Accrából — ghanai ál­lampolgárként — az NSZK- ba. Most, négy évvel később kezdődött el a pere. Dr. Man­fred Schnitzerling frankfur­ti tanácselnök asztalán négy vaskos kötetben magasodnak a per iratai, köztük a koráb­bi euthanózia-perek anyaga, 80 még élő és 34 időközben elhunyt tanú írásos vallo­mása dr. Schumann ellen. Kontinens-méretű kooperáció R. C. Micharlides, a ciprusi mezőgaz­dasági minisztérium vezérigazgatója mond­ta az ENSZ Élelmezési- és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) szeptember végén Budapesten megrendezett VIL európai regionális konferenciáján: „Bármerre né­zünk, a kép ugyanaz: túltermelés egyes országokban, rosszultápláltság másutt. El­ismerésre méltó a FAO fáradozása a helyzet javítására, ám a kérdés most ez; mit tehet Európa?” Nehézkérdés, a válasz sem egyszerű. Hi­szen az európai helyzet is csak abban egy­séges, hogy a mezőgazdaság sehol sem alkalmazkodik elég rugalmasan a változó —fejlődő belső szükségletekhez. Nyugat- Európa fejlett ipari országaiban például a korszerű agrotechnikai és tenyésztési módszerek, az ártámogatási, hitel- és más kedvezmények következtében a termelés gyorsabban nőtt, mint a fogyasztás, a piac nem képes felvenni a termékek egy részét A mesterséges körülmények elle­nére az árak nem nyújtanak tisztességes jövedelmet a termelőknek, s az adófizetők is elégedetlenek, mert az állam voltaképp az ő zsebükbe nyúl a feleslegeket termelő farmok támogatása céljából. A prognózisok sem biztatók. Általános a vélemény, hogy az agronómia, a techni­ka fejlődése folytán a termelés még gyor­sabban növekszik a következő években, a fogyasztás viszont nem nő nagyobb mértékben, mint eddig. Vagyis tovább szélesedik a szakadék a kínálat és a ke­reslet között. A szakértők úgy látják, hogy semmi remény nincs arra, hogy rövid időn belül mélyreható változás következzék be Nyugat-Európa mezőgazdaságának struk­túrájában, az ártámogatás és az árviszo­nyok kialakult, túltermelésre ösztönző rendjében. Reális a jóslat tehát: Nyugat- Európában a termésfeleslegek egy részét elpusztítják majd, amíg a világ más tá­jain százmilliók naponta egyszer sem tud­nak jóllakni. Ezek a feleslegek természetesen nem oldhatnák meg az éhezés, a fehérjehiány világproblémáját, de mindenesetre sú­lyosbítják a fejlődő országok kiviteli gond­jait. Márpedig a FAO új „stratégiájának” öt pontja közül az egyik: a fejlődő or­szágok exportból származó devizabevéte­leinek fokozása, hogy fedezni tudják a fejlesztés alapvető igényeit. Josef Érti, az NSZK mezőgazdasági minisztere a konfe­rencián felvetette: nem élelmiszer export­jukat kellene erőszakolnak az amúgyis feleslegeket termelő Nyugat-Európába; fájuknak és faáruiknak úgyszólván kor­látlan piacot találhatnának földrészünkön. Mert jóllehet Európában is egyre^ nagyobb mértékben használják fel a mezőgazdasá­gi területeket erdészeti célokra, a terme­lés nem tart lépést a szükséglettel. Magyar részről Dimény Imre minisz­ter szélesebb körben vizsgálta az össze­függéseket. Az újtípusú nemzetközi mun­kamegosztás aligha lehet reális — jelen­tette ki —, ha leegyszerűsítve azt a kon­cepciót képviseljük, hogy a világ mező- gazdasági problémáinak megoldása kizáró­lag a fejlődő országok mezőgazdasági ex­portjának átvételében rejlik. Először is az európai régión belüli ellentmondáso­kat kellene felszámolni. „Az európai me­zőgazdaságfejlesztési tervek összehango­lása nagyobb biztonságot adhatna a fej­lődő országoknak is, a gazdasági és tudo­mányos-technikai kapcsolatok fejlesztése, az együttműködést gátló korlátok fokoza­tos lebontása pozitívan befolyásolná a ke­reskedelmi, hitelnyújtási, tudományos és technikai kapcsolatok kiszélesítését a fej­lődő országokkal” — állapította meg Di­mény Imre. Valóban, a kérdés nem szűkíthető le a fejlődő országok — számukra egyébként létfontosságú — mezőgazdasági exportjá­ra. E tekintetben is döntő feltétel: si­kerül-e az európai régión belül „rendezni közös dolgainkat”. Eddig csak Nyugat- Európáról beszéltünk — más területeken még a mezőgazdasági termelés fejlesztése és ugyancsak az export fokozása a céh Dél-Európa kevésbé fejlett országaiban például bármiféle fejlesztést alapvetően az import határoz meg, ami pedig a mező- gazdasági export függvénye (Görögor­szág kivitelének 70, Törökország kivitelé­nek 75 százaléka). De még a kelet-európai szocialista országokkal is számolni kell, amelyek — ismét egészen más törekvések jegyében — jórészt szintén mezőgazdasági exportjukból a nyugati piacokon igyekez­nek megszerezni a különféle termelési eszközök és iparcikkek megvásárlásához szükséges fedezetet. Kusza helyzet. Itt csak a nemzetközi együttműködés segíthet — erre a józan, egyetlen kiutat ígérő következtetésre ju­tott a budapesti regionális konferencia. Gérard Weill francia küldött: „Megoldás csak úgy képzelhető el, ha a nemzetközi szervezetek közreműködésével egyezmé­nyek jönnek létre az exportőrök és az importőrök között”. Hasonló szellemben nyilatkozott a ciprusi, az olasz, a román, a svájci és még több más delegátus. A magyar küldöttség nevében dr. Karcsai Károly, a FAO Magyar Nemzeti Bizottsá­gának főtitkára is az együttműködés és a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztését szor­galmazta, s javasolta, hogy a FAO égisze alatt magasszintű konzultációkon, vala­mint a regionális konferenciákon kísérjék figyelemmel a mezőgazdasági termelés és kereskedelem várható alakulását. Michael J. Barry ír küldött gyakorlatias javaslatot tett: a FAO gyűjtsön adatokat az euró­pai országok jelenlegi és tervezett mező- gazdasági termeléséről, feleslegeikről és hiányaikról, export- és import-igényeikről; e helyzetfelmérés alapján az egyes orszá­gok kiigazíthatnák termelési és külkeres­kedelmi elképzeléseiket. Örömmel regisztrálhatjuk, hogy éppen hazánkban történt meg e mindenkinek a „húsába vágó” ügyben a frontáttörés, a nemzetközi kooperáció alapelveinek elfo­gadása — az európai regionális konferen­cia először ülésezett szocialista országban. Kimondta: üdvözli a FAO vezérigazgatójá­nak elgondolását, hogy a világszervezet Tájékoztató Világtervét kiegészíti az euró­pai fejlett országok adataival, s úgy véli, hogy a regionális konzultációk jelentősen elősegíthetik a termelés és a kereskedelem összehangolását. Ennek kiindulásául pe­dig széleskörű adatgyűjtésre kérte fel a vezérigazgatót. Optimizmusra ad okot ez az állásfogla­lás: kontinensméretű közös erőfeszítésekre való készséget fejez ki, azaz megjelöli a kibontakozás egyetlen lehetséges módját. NY. G. A Rajna menti Japán... A japán áru elárasztja Európát A párizsi „Kyjoto” étterem étlapja nemcsak francia, ha­nem japán nyelven is feltün­teti a fogásokat. Düsseldorfban, az Immer- mann Strassén, még a mun­kaidő befejezése, este 6 óra után is sokáig világosak a hi­vatalok ablakai- S hogy miért, ez nyomban érthetővé válik, ha egy pillantást vetünk a cégtáblákra; japán részvény- társaságok kirendeltségei mű­ködnek ezekben az épületek­ben. Még több szemléltető pél­dát is idézhetnénk, de már így is teljesen világos: a ja­pánok hevesen támadják az „európai erődöt”. 3apán üzletemberek egész sere e tevékenykedik a kontinen­sen. Annyi áru özönlik át Ja­pánból Európába, hogy a ja­pán üzletemberek külön át­rakóhelyeket létesítenek kon­tinensünkön. Japán 1968-ban 300 millió dolláros aktív mérleggel zár­ta a nyugat-európai országok­kal folytatott kereskedelmet, exportjának teljes értéke 1,6 milliárd dollár volt. A Nyugat-Európában esz­közölt japán beruházások nö­vekedése azzal függ össze, hogy a japán kormány 1968 elején 50 000 dollárról 200 000 dolárra emelte a japán rész­vénytársaságok megengedett kiadásainak „plafonját”, 300 000 dollár elköltéséhez azonban a Japán Bank külön engedélye szükséges. Tokió­ban az a hír járja, hogy a kormány hamarosan engedé­lyezni fogja az „elvileg ön­álló” külföldi kereskedelmi és pénzügyi műveleteket. A madridi Hilton-szállóban nemrégen kerekasztal-beszél- getésre gyűltek össze a „Mit­subishi” a „Micui”, a „Fuji” és a „Hitachi” cégeket képvi­selő japán üzletemberek, hogy megvitassák a jövő ki­látásait Spanyolország — az ígéret földje az üzletemberek számára hangsúlyozta a megbeszélés egyik részvevője. Brüsszelben hat japán városból érkezett üzletemberek egy csoportja egyhetes kereskedelmi kiállí­tást rendezett, amely több száz féle ruházati cikk érté­kesítését segítette elő. , A japánok kereskedelmi előretörése következtében Eu­rópában létrejöttek a japán kereskedelem képviselőinek kolóniái.. Düsseldorfban — a Ruhr- vidék szívében — van a leg­népesebb japán telep: 1300 japán üzletember lakik itt. Egy düsseldorfi lap nemrégen „Rajna menti Japánnak” ne­vezte a várost. Düsseldorfban 1968. januárjában még 82 ja­pán kereskedelmi és ipari részvénytársaság működött, ma viszont már számuk meg­haladja a százat. A kirendelt­ségeknek saját kereskedelmi kamarájuk is van. A düssel­dorfi japán konzulátust két évvel ezelőtt főkonzulátusi rangra emelték. A japcnok nagyon óvatosan tevékenykednek Európában, hogy ne szolgáltassanak okot támadásról, betörésről szóló beszédekre. — Körültekintően és csendesen kell tevékeny­kednünk. nem szabad hibákat elkövetnünk — jelentette ki Kodzo Tamaki, egy japán autógyár brüsszeli kirendelt­ségének vezetője. Ez a válla­lat — 1968-ban 25 000 autót adott el Nyugat-Európában, 5000-rel többet, mint 1967- ben. A Toyota cég is sok au­tót szállít az európai piacra, már Toyota gyártmányú taxik is közlekednek. Európának azonban még vannak olyan részei, amelyek nem estek bele a japánok csapdájába. Olaszországban 115-féle japán árucikk beho­zatalát megtiltották vagy szi­gorúan korlátozzák. Sok ja­pán árura gyakorlatilag nem adnak beviteli engedélyt. Olaszországban szigorúan ti­los a japán autók árusítása. Spanyolország is elzárta az utat a japán autók elől. De nem is a bővülő keres­kedelem, hanem az iparválla­latokban eszközölt beruházá­sok növekedése a legbiztosabb jele annak, hogy a japánok újabb támadásra készülnek Európában. KÜLPOLITIKAI

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents