Szolnok Megyei Néplap, 1970. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-13 / 215. szám
1970. szeptember 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 POGANYNÉ SEBÖK MARGIT RAJZA Az emlékszo maradt meg... Petőfi emlékeit őrző faluban jártam. Valamikor nagy lelkesedéssel, példás együttműködéssel gyűjtötte össze a falu lakossága a költőre emlékeztető tárgyakat. Még ma is emlegetik azt a. tanítót, aki két évtizeddel ezelőtt letelepedett a faluban. Csendes ember volt, a hangját is alig lehetett hallani, de ott volt mindenütt, ahol segítségre szorultak. Így aztán hamar megismerte mindenki. Hallgattak a szavára. Tekintélye elfogadtatta a tanácsait is. Kórusa és tánccsoportja született az öreg gazdakörnek. Néprajzi gyűjtést szervezett, szakköröket állított fel, előkerestette az öregek emlegette Petőfi emléktárgyakat és szobát rendezett be velük. A ,,csoda” megtörtént. Egy csapásra tárna lett a családokban és kis társaságokban a közművelődés. Aztán váratlanul elhelyezték a tanítót. Ahogy ő elment, széthullottak a művészeti csoportok, elakadt a néprajzi gyűjtés, a barkácsoló szakkörből széthordták a szerszámokat. Egyedül az emlékszoba maradt meg, — mint a nagy felbuzdulás maradandó kulturális teljesítménye. Ma is azt mutogatják az idegenből érkezőnek. S ha a látogató netán a jelenlegi közművelődésről érdeklődik, a műtárgyak nézése közben már hallhatja is a gondosan áesszeállított statisztikai adatokat: — A hatszázötven házból háromszáznegyvenkettőben van televízió, ötszáznyolcvanban rádió, huszonkettőben személyautó, — száztizenhétben motorkerékpár... Tudjuk. Sok a jégszekrény, mosógép, villanymotor. A saját autóbusszal a Balatonra jártak, voltak a mezőgazdasági vásáron, Tokajban, Eger. öen és másutt. — Hány könyvet vásároltak egy év alatt az emberek, hányat szövetkezeti költségből? — Hát, ugye. az ma már nem igen megy. mert a tévé kielégíti az embereket — volt a válasz. — Él-e még a közművelődés közösségi formája? <— Abban is csak a legfontosabbakra szorítkozunk. Ravasszal korán kezdődik itt 9 munka, aztán tart a tél beköszöntéséig, marad az az igy-két hónap... — Ki az irányítója, segítője a közművelődésnek? — Eddig az egyik tanár csinálta, pontosabban tavalyig. Megtudtam később, hogy a népes tantestületből senki <em vállalta a tiszteletdíjas megbízatást. Ezért egy tizen- áves fiatal irányítja a köz- művelődést. aki becsületére legyen mondva, — hálából a kinevezésért — azonnal beiratkozott a közeli gimnázium levelező tagozatára. — Miért nem vállalják a hivatásukhoz oly közelálló közművelődést a pedagógusok akik szakmailag a legképzettebbek erre a munkára? — kérdeztem a tavaly lemondott népművelési igazgatót. — Azt a munkát, aminek itt becsülete van, képzettség nélküli átlagos falusi ember is el tudja végezni... Belefáradt a harcba. Próbálkozott sok mindennel, de nem sikerült semmi. Erőfeszítéseit, kis eredményeit megmosolyogták. Egyéni hóbortjainak kiélését látták a közös ének, tánc, játék, tanulás megszervezésében. A kudarcok után megmaradt a közművelődési igazgatói tiszteletdíjért járó kötelező munka: székhordás az értekezletekre, asztalok díszítése, tánc- mulatságok, dínom-dánom esték szervezése, nagy ünnepekre szavalatok, jelenetek betanítása. — Klubok kellenének a különböző társadalmi csoportoknak, szakköri helyiségek, korszerű felszerelések, a társas élet lehetőségei, hiszen annyi mindent lehet ma már itt is meghonosítani, hogy csuda. Pénz? Ilyen gazdag még sose volt sem az egyén, sem a közösség, de ettől sajnálják a pénzt — kesergett az egykori igazgató. Szavai nyomán Izmény, éz a kis Tolna megyei falu, meg a Szobalcs-Szatmár megyei Eperjeske jutott az eszembe. Mindkét helyen van mit a tejbe aprítaniuk az embereknek, a község' sem szegény, de a közművelődésre nem áldoz senki. Izmény maholnap szakos pedagógust se kap az iskolába, a közművelődés régi hajtásai meg, — ha voltak valamikor, — teljesen elsorvadtak. Pedig a lakosság körében több évszázados szokások élnek. Eperjeskén orvosi lakást építettek társadalmi munkában, hogy letelepedjék közéjük egy orvos. Szép munka ez. Csakhogy a társadalmi munkát sajátos módon értelmezték. Az egyik tanítónő megtagadta a téglahordást, mondván, dolgozik ő a közművelődésben, ha szükség van rá, ahhoz ért is, ereje is bírja. Azt mondták neki, könnyű azt vállalni, mert arra csak nagy ünnepek előtt van szükség. Eperjeskén, meg a nagy költő emlékeire büszke faluban is egy dologgal van baj: a szemlélettel. Kampány- munkává alacsonyították a közművelődést s ezáltal elzárták az eredményesebb munka lehetőségét. Ma még csak kampányszerűvé silányul, holnap már a végzetes mulasztás tünetei jelentkeznek mint Izményben is, — ahonnan már azok is elmenekülnek, akiknek hivatása a művelődés szervezése. Még jó, hogy egyre kevesebb az ilyen helységek száma, és egyre több az olyan község, ahol élnek a közért lelkesen dolgozó, érte áldozatot is vállaló kultúrmun- kások, akik tudják, hogy az ember — műveltsége és igénye szintjén — nemcsak szemlélője, hanem tevékeny alakítója is szeret lenni a dalnak, zenének, táncnak, faragásnak és szerelésnek, mindennek, ami népi hagyomány, vagy a technikai haladás mai vívmánya. Az alföldi tanító is ezt az alapvető emberi tulajdonságot tartotta tiszteletben, amikor kórus- és tánccsoport szervezésével, muzeális tár. gyak gyűjtésével, régi dalok, népszokások felkutatásával mozgásba hozta a falut. — Együtt „játszott” a közönséggel, közben nagy értékeket mentett meg, és a táncba, dalba vitt új motívumokkal felfrissítette, — maivá kezdte csiszolni a résztvevők műveltségét. ö tudta, hogy a játék még arra is jó, hogy az egyéniség sokoldalúan kibon- takozhassék. Az sem véletlen, hogy innen, ebből a faluból, ebből a dalkörből indult pályáján egyik, immár országos hírű népdalénekesünk. Rehák Ferenc Az író fényűzése „Véleménye szerint mi volt írói pályafutásának legszebb eseménye?” — kérdezte nemrég az egyik újságíró Jean Anouilh francia drámaírót, aki a napokban ünnepelte 60. születésnapját. „A következő” — magyarázta Anouilh: „Amikor írni kezdtem és olyan szegény voltam, mint a templom egere, minden körülmények között írógépet kellett szereznem, mert enél- kül nem tudtam annyit dolgozni, hogy fenn tudjam magam tartani. Most már elég gazdag vagyok, s megengedhetem magamnak a fényűzést, hogy ismét kézzel írjak!” Képzőművészetről röviden Hamegíeszülök, akkor sem értem Ezt bizony nem egyszer hallottam már, mai művészek kiállításain. Helytelen volna fölényes vállrándítással elintézni a dolgot, mondván, a közönség még nem érti meg az új szándékokat. Ezt annál is kevésbé tehetjük, mert a művész igényt tart a közönség elismerésére, bátorítására. Nincs művész és nincs művészet, amely tartósan elbírja a légüres teret. — Oxigén nélkül elpusztul csakúgy, mint a természet bármely más teremtménye. Dehát hol van a hiba? Nagyon könnyű és túl kényelmes válasz lenne: képzőművészeti kultúránk, műveltségünk, iskolázottságunk kezdetleges; elmaradtunk a világtól. Ez a válasz azért nem helytálló, mert a képzőművészeti köz- műveltséget mindenekelőtt azoknak kellene megteremteniök, akik a művet rajzolják, festik, faragják, vésik, domborítják, és persze azoknak, akik írnak, felolvasnak, beszélnek az ecset, a véső, vagy a rajzceruza munkájáról. Ügy gondolom: a közönségnek bizonyos előlegezett bizalommal kell közelednie az új művészethez, mindenekelőtt a fiatalokhoz (persze, az előlegezett bizalom nem árt az öregeknek sem!), a művésznek pedig keresnie kell a szorosabb kapcsolatot a közönséggel. Megalkuvást kérünk? Semmi esetre. Tagadja meg a művész azt a hangot, azt a színt, formát, amit őszintén, meggyőződéssel a magáénak vall? Ez árulás lenne önmagával szemben, ami előbb- utóbb odavezet, hogy a művész elárulja magát a művészetet és a közönségét is. Mi tehát — a mi szerény megítélésünk szerint — a közeledés útja? Az első lépés: a gyerek rajzoljon. Benn az iskolában és az iskolán, kívül is. Se az iskola, se a szülő ne kényszerítse rá a gyerekre a maga felnőtt szemléletét. E helyett mutassa meg a gyereknek, fiataloknak, hogy a valóság megjelenítése milyen különböző lehet. Hiszen Tizian is az életet festi, Van Gogh nemkülönben. Rembrandt a maga világáról tesz vallomást, és ugyanezt cselekszi Matisse is. A maga módján. A körülötte levő világ szókincse, élménykincse alapján. Nos, innen már egy lépés, ha megmagyarázzuk gyerekeknek, ifjaknak (és persze a felnőtteknek is, ha hagyják), hogy a XX. század harmadik negyedének emberét új szókincs, a látvány új anyaga, új élmények és benyomások fantasztikus sokasága veszi körül. A valóságot már nemcsak a saját szemével nézi, hanem mikroszkópon át is, tehát az anyagról .nemcsak olyan képzetei vannak, mint Tiepolónal vagy Veronesenek lehettek, hanem olyai ismeretei is, amikről a hajdani művész nen is álmodhatott. De a mai művész nemcsak az anyag természetét illetőleg nyer új benyomásokat, hanem a mozgásra, a sebeségre vonatko zóan is. Lát 100—150 kilométeres sebességgel elvillanó testeket, s jól tudja, hogy ez csak afféle gyerekjáték az űrben vágtázi csodákhoz képest. Vajon festői gyakorlatában nem kell-e megváltoztatnia az anya, és mozgás ábrázolását? A hajdani piktos honnan szemlélte a tájat? Műterme ablakából, vagy — a romantika korában — a hegytetőről. A mai művész mindennapi élménye viszont, hogy 8—10 ezer méter magasságból látja világunkat, s midőn a repülőgép landol — tér, távlat, sebesség, látvány olyan új benyomásai érik, amelyeknek művészi tükrözéséhez már új eszközöket kell keresnie. Ne feledjük el azt sem, hogy már a múlt század ismerte, és tökéletesítette a fotográfiát, manapság pedig a fényképezőgép lencséje szinte csodákra képes. A festő tehát, ha meg akarja őrizni világát, ha fenn akarja tartani a művészete jelentőségét, rangját, fontosságát, akkor olyan területe- keti kell keresnie, amelyek a fotografált valóságtól többé-kevésbé függetleníthetők. Ezért a modern művész összegez, summáz, tömörít — csak úgy, mint a modern próza, vagy a modern vers — nemcsak hízelgő szépséggel közelít felénk, hanem figyelmeztető, gondolatserkentő döbbenettel is (a sokk-hatás nem idegen a zenétől, a színpadtól, az irodalomtól sem!) Vagyis a művész többet akar nyújtani, mint a valóság hűséges mását, alázatos tükröződését. Ahogy minden kor minden nagy művésze, az igazi modern művész bele akar tjyúlni az életedbe. Formálni akarja. Változtatni magatartásodon. Nemcsak látóidegeidre akar hatni, hanem szívedre, idegeidre, gondolataidra is. Ezért használ olyan eszközöket, amelyek nem az idill boldogságával vesznek körül. Ezeket a gondolatokat — kis írásom során — elsősorban a .gyermekek és pedagógusok figyelmébe ajánlottam. Nem tévedésből, nem is a probléma iskolai leszűkítése céljából. A mi gyermekeinkből a holnap műélvezője, talán műértője, az sincs kizárva — műgyűjtője lesz. Ez magában is nyomós érv. Még. nyomosabb, ha hozzátesszük, hogy a jól irányított ifjúság magával ragadja a felnőtteket is. A Kodály nevelte kis muzsikusok kinyittatják szüleikkel a rádiót, ha Bach, Beethoven, Liszt vagy Bartók zenéje szólal meg. Meggyőződésem, hogy a fiatalok, akik hasonló képzést kapnak a képzőművészet „tantárgyából” magukkal viszik majd szüleiket a kiállításokra. A mai művészet kiállításaira és a holnapiakra is. Gál György Sándor PALICZ JÓZSEF RAJZA VSZEVOLOD IVANOV: MATVEJ, AZ ISTEN Európa Könyvkiadó Budapest, 1970 Az év könyvszenzációi között kétségtelenül előkelő hely illeti meg Vszevolod Ivanov novelláskötetét. „Feltámadása” sors és pályatársáéhoz: Bulgakovához hasonló. Eddig is ismerhettük műveit, de az igazi elismerést, súlyához, a szovjet irodalomban betöltött szerepéhez méltó elbírálást csak a XX. kongresszus, (tehát halála) után kapott. A mi feladatunk azonban most nem is ez, az okok feszegetése, kutatása, mint inkább az olvasó figyelmének (ismételt) felkeltése erre az eredeti emberre. kitűnő íróra. Mi az, ami már a pályatársakra is, a korabeli és a mai olvasókra is a szenzáció elemi erejével hat? Ivanov műveinek hatása leginkább Gorkijéval rokonítható. Lenyűgöző, már- már nyers erő, óriási élet és emberismeret, a művészi eszközök hihetetlen egyszerűsége és fegyelmezettsége. Nem formaújító Ivanov. Prózája a témájával hatott a robbanás ereiével. Nagy történelmi eseményeknek volt részese és tanúja és ezt a földrészek arculatát formáló eseményt tudta, „azon melegében” művészileg is megfogalmazni. A kötet — tendenciózusan — úgy van összeválogatva, hogy abból nyomon követhető a forradalom minden fázisa egészen a NÉP korszakig, sőt egy novellával a negyvenes évekig. De félő. hogy ezzel el is riasztanánk a történelemmel szemben közömbös olvasókat. Ezért hozzá kell tennünk gyorsan azt is, hogy Ivanov — vérbeli író lévén — nem a történelemben hanem egyéni sorsokban gondolkodik. Azt írja meg. amikor a „kisember” az adott történelmi pillanatban érmen cselekedni kényszerül. Ezt a „kényszerül” szót még is húznánk, hangsúlyozandó, hogy Ivanov nem a hősök emlékszobrát akarta kifaragni. Hősei parasztok, katonák, kishivatalnokok, derék és hitvány emberek, akik nem is mindig értik, hogy mi és miért is történik velük,, körülöttük. Nézzük például, a cím adó novellát! Matvej, a paraszt már belefáradt a háborúban, a vérontásba. A béke hírnökeként megy a katonák közé, hogy dobják el a fegyvert. Azt állítja, hogy ő isten és rém fogia a golyó. És azért kell Mat- vejnek meghalnia. Mert nem érti, hogy ez a háború a vörösöké a fehérek ellen nem „egyszerű” háború, ennek a tétje éppen az, hogy olyan világot teremtsenek, amelyben többé nem lesz szükség fegyverekre. A komiszár lelövi Matvejt, hogy utána maga is hősi halált haljon a fehérek elleni győztes ütközetben. Keménynek és kegyetlennek tűnhet ez a világ az európai olvasónak, mert ezek. ben az írásokban az emberi érzések (háború és forradalom idején) s maguk e’^mi erejével törnek fel. Éhesek, fáznak, szenvednek, harcolnak, temetnek. De fel-fel- buggyan belőlük a jóság és a tisztaság is, az a már Leo Tolsztojnál is megcsodált humánum, ami az orosz paraszt sajátossága. Szép írások ezek, megrázóak, szívbemar- kolóak. Dicséret a szerkesztő válogató Gerencsér Zsig- mondnak, az Európa Kiadónak a kiadásért és Elbert Jánosnak okos, eligazít* utószóért, H. S,
